Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-27 / 202. szám

Augusztus 27., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII ® • „Önmagamat akarom megalkotni” Szabados Ambrus előadóművésszel beszélgetett!. Nagy József-1944. október 8-án délután 1/2 3-kor megszülettem, 1/2 4-kor bejöttek az oroszok Hajdúszo­boszlóra. Nem a községben szü­lettem, hanem anyai nagyapá- mék egyik tanyáján. Engem még bábaasszony segített a vi­lágra, klasszikusan. Édesapám két év múlva hazajött a haláltá­borból és rögtön beindította Miskolcon a színházat. A tulaj­donos Földesi Géza volt, a szín­házat hattagú igazgatóság ve­zette. Egyértelmű volt, hogy azonnal - kétévesen - színpad­ra kerültem Bánk bán fiaként. Attól kezdve le se estem a szín­padról; ha elüldöztek, vissza­mentem, ha kizavartak az aj­tón, bemásztam az ablakon. Nem volt mese. Az se mese, ami fentebb ol­vasható. Az édesapa, akiről szó esett: Szabados Ambrus (Brusi bácsi) a Miskolci Nemzeti Szín­ház örökös tagja. Most fiával be­szélgetünk színpadról, előadó­művészetről, mindennapokról; legfőképpen a küzdelemről, amit az ember önmaga megva­lósításáért folytat kimondva és kimondatlanul. Szabados Amb­rus a „bevallók” közé tartozik: — Hogy miért nem vagyok a színháznál? Erről nem engem kell megkérdezni. Nem kellek nekik. Senki nem állt mögöttem soha, senki nem segített semmi­ben.’ Én mindig is színháznál akartam dolgozni. Nekem ez volt az életem, onnan jártam is­kolába. Lehet nagyképűségről beszélni, de én mindig úgy gon­doltam, hogy engem majd oda­hív valaki, hogy szüksége van rám. Nem szóltak, nem hívtak; így próbálom megalkotni ma­gam és reménykedem abban, hogy igenis, 60 éves koromra el­készülök. Mindig is tisztelettel tekin­Koscsó László rajza tettem az optimista emberekre. Kiváltképpen azért: őket soha nem hagyja cserben a humoruk:- Én még fiatal ember va­gyok. Nem a fényes múlt, ha­nem a meggyötört jövő áll előt­tem. A múlt ha nem kínált nagy­színházas jövőt, a színpadi desz­kákat mégsem húzhatta ki a lá­ba alól; évekig volt az országo­san elismert Csortos Gyula Színpad tartóembere, s maga is alapított társulatot:- Igen jó barátom volta nagy színész, Upor Péter. Halála után maradt bennem egy fájda­lom, akkor hoztam létre nevével egy csoportot. Nem akartam én amatőrködő, csodaváró dolgo­kat csinálni. Mesejátékokat állí­tottunk színpadra gyerekeknek, akik nagyon szerettek is ben­nünket. Volt olyan hónap, ami­kor negyven előadást csinál­tunk. Az Ifjúsági Ház adott ott­hont Miskolcon; volt irodám, fi­zették a szervezést, a fűtést, a világítást, próbatermet kap­tunk... Ez óriási segítség volt ám - színjátszóim, s nekik ez volt a lényeg, megállás nélkül játszhattak, a gyerekek jöhet­tek. Más volt az élmény, mint a tévé előtt ülve várni a macit. Én akkor is azt csináltam, amit a színház nem csinált. Két év­vel utánunk kezdtek el min­den évben mesedarabot ját­szani, természetesen az ő „kiál­lításukkal”, anyagi fedeze­tükkel már nem vehettük fel a versenyt. ...... ­A ztán az évek szálltak, mint a percek... Legutóbb a Miskolc­ra sereglett .fiatal írók és költők egyik rendezvényén találkoz­tunk: Szabados Ambrus Villon- játékánál.- Pályakezdőnek érzem ma­gam ebben a műfajban. Egy év­vel ezelőtt kezdtem csi­- nálni.mosttehát szel­lemi szabadfoglalkozá­sú előadóművész va­gyok. Ki kellett találni saját magamat: Tavaly februárban gondoltam arra, hogy középiskolá­soknak, egyetemisták­nak, főiskolásoknak fo­gok tanrendkiegészítő műsorokat létrehozni. Ezek nem irodalmi es­tek, hanem keretjáté­kok. Hiszek abban, hogy ha én megyek hozzájuk, és ók az ott­honukban - iskolában, mindennapi környeze­tükben - fogadnak, meg fognak hallgatni, felszabadultabban és bátrabban lesznek ré­szesei az előadásnak. Villont szerettem vol­na elvinni a börtönbe is, de az intézmény Szabados Ambrus előadóművész nem áldoz rá. Akármelyik sittes gyerekkel beszélsz, mind olva­sott Villont. És magukénak ér­zik, mert nem ismerik. Éppen ezért szerettem volna elmenni közéjük, hogy megmutassam: őrült nagy tudásvágy volt ben­ne, és nem azért vált ilyenné, mert ez. volt a vére; hanem azért, mert ilyen korban élt Mint ahogyan ezék a 20. századi „Villonok” is ilyen korban élnek; ezek a meggyötört, munkanél­küli, elszegényedett, szellemileg sem teljesen megértett figurák, akikkel az; utcán lépten-nyomon találkozol... A második műso­rom idén állt össze Óda a ma­gyar nyelvhez címmel. Janus Pannóniustól Faludy Györgyig tizenhét magyar költő, prózaíró gyönyörű üzenetét szeretném tolmácsolni. Remélem, szeptem­bertől „be tudok indulni”, és sok­szor lesz alkalmam közönség elé állni ezzel az összeállítással. Egy bizonyos: ha megszólal társaságban, fölkapják léjüket, az ott lévők. A hasonló adottsá­gú színészeket gyakorta ma­rasztalják el azzal, hogy - szín- háziasan szólva - „ráül a hang­jára”. Tény, hogy az előny hát­rányba is fordulhat:- Úgy gondolom, nekem kel­lemes, fiú hangom van. Ennek nem vagyok oka, Isten adomá­nya. Ezt kell jól használnom. Tudom, hogy nagyon nehéz le­halkulnom a hangmélységem miatt, és tudom, hogy nem sza­bad túlzásba vinnem a hang­erőt. Az a fontos, hogy az ember ne éljen vissza az értékeivel. Értékek. Vajon, van-e ben­nünk elég kíváncsiság a leírt szó - líra, próza -, vagy a pódiumról felkínált gondolatok értékei Fotó: Fojtán László iránt? (Sok a lemondó legyintés) Együtt nyomul előre e kérdőjel­lel a másik: minek gyötri magát az előadóművész mégis, miért csinálja?- Költői kérdésekre fogok vá­laszolni. Minek veszel levegőt? Azért, hogy élj- Minek ültetünk virágot? Hogy gyönyörködjünk benne, hogy érezzük az illatát. Minek választunk partnert? Hogy szerelmesek legyünk, hogy valami tisztát találjunk az életünkben. Amit én csinálok, egybefoglalja az előbbi három gondolatot. Erről szól az életem: éljek, szeressek, örömöt szerez­zek. Enélkül minek élek?! Ak­kor saját magamra se vagyok kíváncsi. Márpedig ha a fene fe­nét eszik is, Szabados Ambrus- 1 sá akarok válni; -önmagamat akarom megalkotni. Jól kérdezni nehéz. Hasonló beszélgetések után mindig is maradt bennem kétség. Most felajánlom, tegyen fel önmagá­nak tíz kérdést. íme: “- Először: Mi lesz tíz év múl­va? Másodszor: Milyen lesz a Jézus-műsorom? Harmadszor: Mikor csinálok már egy vígjáté­kot, üdülőknek? Negyedszer: Találok-e magam mellé annyi embert, akikkel együtt tudnám folytatni a munkát? Ötödször: Létezik-e Miskolcon vagy a me­gyében olyan cég, vállalat, ame­lyik azt mondja, megéri támo­gatni ezt az „őrültet”? Hatod­szor: Egyáltalán megérem-e azt, hogy az első kérdésre válaszolni tudjak? És- az utolsó négyet most összevonom, azt hiszem, ez a legfontosabb kérdés: Meg tu­dok-e maradni olyannak, ami­lyen vagyok? Cseh Károly Asszony a kertben Maria Pawlikpwska emlékének Léda vagyok. Hanyatt fekszem a kertben. Sörénylő hajam, sugárzó szél lebben. Hattyú-felhők ringnak a messzibe el, tengerzik köröttem kéken az idő, smaragdlik a fű, mint lelkes drágakő, s lepke-vitorlás leng. Csak 0 nem jön el, aki szárnyával fehéren átölel. Fecske Csaba Égő hajú rét A félrecsusszanó árnyék alól kilátszik a nyérshús színű talaj. Két szárnya közé feszítve tartja magát a sas a völgy felett. Hangok rejtőznek a szélben, mozdulatok, az eltévedt szilvafákhoz senki sem jön. Hegyek sáncai mögül néz vissza a nap, mint aki valamit ittfelejtett. Akár egy kutyapóráz az ösvény, ráhurkolódik a szemközti dombra. Szüretelőkre csurog a koraesti fény, csillagoké, holdé, kolompszót hallatva bolyong az égő hajú rét. Kalász László Kristálycsapok kezemben: tőrök: ha szúrtam is sebem bebőrzött nem taposok magam sarkára már botladoznom sincs miért nem gyötröm magam semmiért Hárman Barczi Pál rajza A kánikulai napok éjszakáin so­kat nyaggattam kis zsebrádió­mat. A kemping pisla fényei nem kedveztek az olvasásnak, tévét nem vittem - maradt a rádió. Feltettem a fülhallgatót, becsuk­tam a szemem: ELTŰNT ELŐ­LEM A VILÁG, ELTŰNT ELŐ­LEM AZ IDŐ... Azaz, mindig megjelent egy-egy erhber sajátos világa. .. .. Az egyik éjszakán egy Feste­ttel} nevű úrral beszélgetett Kon­dor Katalin. Ez a név ugyebár sehol nem hangzik rosszul széles e hazában. Illetve már akkor is jól hangzott, mikor még valóban széles volt a haza... Nős, a történelmi nevű csa­ládról egyetlen szó sem esett, bár a riporter tett rá kísérletet, hogy e tekintetben is informálódjunk. Partnere azonban finoman elhá­rította az érdeklődést, mondván: Minden család régi, csak egyik-: nek feljegyezték a történetét, a másiknak nem. S hangsúlyozta: az egyéni, a személyes teljesítmé­nyek számítanak... A beszélgetés egyébként a Hortobágyon került magnóra, ahová a pásztormadarak miatt érkezett a professzor. (A szakma­beliek már tudják, hogy a neves ornitológusról, a wittenbergi egyetem tanáráról van szó.) A pásztormadarakról csak annyit, hogy leginkább a seregélyekhez hasonlítarmk, s a magyar pusz­tára, csak sáskajáráskor érkez­nek. Vagyis nem minden évben. Hogy lionnét tudják mikor van sáskajárás? Tudják... Mindenesetre fontos mada­rak lehetnek, mert Prof. Feste­ttek az évvégi kollokviumok, szi­gorlatok időpontját is megvál­toztatta miattuk. Magyarán: a wittenbergi hallgatók vizsgái Csak a madarak után következ­nek. Mert a német diákok néni repülnék el, de a madarak bi­zony elrepülnek. Egy éjszakai műsorban már ennyi is elég lenne, Kondor Ka­talin azonban hagyta beszélni partnerét. És Festettek Antal (tulajdonképpen ezért írok róla) nagyon megszívlelendő dolgokat mondott el a magyar puszta sa­játos értékeiről: a tájról, a talaj­ról, a: növény- és állatvilágról, mely egyedülálló a világon. S mint ilyen ■nemcsak természe­ti kincs, hanem szellemi érték is. (Mindezt persze sokkal szakszerűbben, szebben, adekvá- tabban.j Nocsak a gulyás, mint nem­zeti érték!? Miért is ne? Mennyi­vel alábbvaló a gulyás, vagy a birkapaprikás, mint a hambur­ger? És a slambuc talán kevésbé ízletes, mint a pizza? (Festetich Antal hosszan beszélt a rideg ál­lattartásról; s a hortobágyi pász­torkultúráról, nekem azonban se elég helyem, se elég szakismere­tem nincs ehhez.) ' Mit is akarok mondani? Tu­lajdonképpen kérdezni akarok, Gyarmati Béla gén, mint száz évvel ezelőtt. Újabban pedig amerikanizáló- dunk. Meg kell adni: Amerika a maga demokráciájával, szabad­ságával, gazdagságával csodá­latos közeg. Mindazonáltal a pi­acgazdaság, a szabadverseny Mikor vesszük már végre észre, hogy nálunk minden történelmi és társadalmi változás érték- vesztéssel jár! Az elmúlt fél év­századról nem beszélek; tudjuk mit vesztettünk. Nem megyek vissza Trianonig. Mindenki tud­ja, hogy mikor mit vettek el tő­lünk, arról azonban kevesebb szó esik, amiről önként mond­tunk le. Mint a bennszülöttek az aranyrögökről, amit hitvány üveggyöngyökre és tükrökre cseréltek. Soha, senki nem kötelezett bennünket, hogy német induló­kat és orosz táncokat tanítsunk. Mi tanítottunk. De nem tanul­tunk meg se németül, se oroszul; Goethét és Dosztojevszkijt - ere­detiben - kevesebbén olvassák nálunk, a huszadik század vé­nem hamburgert, elektronikus játékokat, szappanoperákat, s az erőszakról szóló tucatfilmeket és silány gépzenét jelent - mint so­kan hiszik. S nem gátlástalan üzletembereket, üresfejű procco- kat, újgazdagokat, akik olyan távol állnak a nemzeti kultúrát hordozó polgárságtól, mint Ma­kó Jeruzsálemtől... Egy emigráns magyar író vet­te észre Amerikában az álárubő- ség jelenségét. Vagyis, hogy min­denütt miiuien dögivei, de azo­nos receptúra szerint: Beutaz­hatja valaki az Államokat, a csirkés szendvics mindenütt egy­forma, Egyforma, ízre, zamatra, dekára. Királyhegyi Pál - mint elmondta, megírta - azért jött haza Amerikából (noha egészen jól ment neki ott), mert nem ju­tott hozzá magyaros csirkepap­rikáshoz. Pedig mindent megtett ezért: utóbb már maga próbált csirkét nevelni... Mikor a nyáron - minden magyar városban, ahol csak megfordultam - ugyanazokat az uniformizált étkeket kaptam; eszembe jutottak Krúdy különc alakjai, akik azért utazgattak, azért mentek el olykor messzibb vidékekre is, hogy jól megebédel­jenek. Hajdan érdemes volt ezért vonatozni, hiszen a miskolci res­tinek a savanyú malacbecsinált, Kassának a piros sódar, Szeged Tisza-parti csárdájának a hal- paprikás, Bécsnek a tányérhús volt a specialitása. S mikor a szabolcsi tájakon zötyögött a vo­nat, utasunk arra gondolt: „Va­jon van-e még abból a marhagu­lyásból a nyíregyházi állomá­son, amelyet hajnalban szoktak ott főzni, mikor a kisvárdai vo­nat még téli sötétségben, befa­gyott ajtókkal, ablakokkal meg­érkezik, hogy csatlakozása le­gyen a pesti gyorshoz?” Befejezésül visszatérek Feste­tich Antalhoz. A professzor euro­péer. Budapesten született, Ausztriában él, Németország­ban van katedrája. Az Alpok madárvilágát ugyanúgy figyeli, mint a magyar pusztáét. Már születni is kettős állampolgár­ként született. Mit jelent neki ez az ország? A riporternek persze nincs ilyen kérdése, de érzem, hogy erre kíváncsi. Festetich egy­szerre azokról az osztrákokról, svábokról (elsősorban Herman Ottóról) kezd beszélni, akiket nyelvükben, hitükben, törekvése­ikben magyarrá tett ez a táj. S a beszéd lendületében, szinte ön­kéntelenül szalad ki a száján: Hát például Széchenyi Stefi is csak 23 éves korában tanult meg magyarul... Stefi? Más szájából nyegleség volna a legnagyobb magyart kölyök nevén említeni. A professzornak azonban - va­jon micsoda gének vezérlik eze­ket a reflexeket? - csak Stefi Szé­chenyi István. Magától értetődő­en említi így. Ha érteni akarjuk, tudnunk kell, hogy a nagy refor­mer édesanyja gróf Festetich Ju­lianna volt. Eszembe jut R. Má­tyás - aki nem volt buta ember! Vajon hogyan hihette (és hogyan hihetik mások is), hogy innen a Kárpát-medencéből ki lehet tele­píteni a Széchenyiket, a Festeti- cheket, az Andrássykat, a Káro- lyikat etc., etc. A zsebrádió mikrofonjából madárfütty, a közeli Tisza-part- ról ugyancsak. Egyébként kezdő­dik a józan robot. Már min­denütt darálják a húst a ham­burgerhez. Szó szőlőbem

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents