Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-27 / 202. szám
Augusztus 27., Szombat ÉM - riport ÉM-hétvége III Kibontanak a hangkáoszból valami érthetőt, feloldódnak huszonegy helyszín nyolcszáz programjában Bujdos Attila Már a vonaton kiszúrod, hogy kik tartanak oda. Összetekert hálózsákok, apró gyöngyökből füzér a lányok bokája körül, színes haj fonatok, a ÓNT) csirke- láb-lenyomatú atomfegyver-ellenes jelvénye - „szeretkezz, ne háborúzz” - a pólókon, fülbevalókon. Az embereket kilöki magából a vonat, beszippantja a HÉV, hogy Filatorigátnál aztán útjára eressze a tarka tömeget. Az Óbudai-sziget gyaloghídja előtt kígyózik a sor, motoznak a biztonsági emberek, üveget, fémtárgyat keresnek azoknál, akik már megváltották a jegyüket az EuroWoodstockra. Egy kaliforniai férfi világít a zseblámpájával, amíg felveritek a sátrat. Nyolcadik hónapja van úton a családjával. Svájcban olvastak valami fecnit a Diákszigetről. Végül is úgy döntesz, nem kérdezed meg, mit keresnek ebben az európai Woods- tockban, mi az, amit meg szeretnének találni itt, átutazóban Berlin felé. „Micsoda buli!” - teszi karod- fa kezét bizalmasan az egyszerre derűsen magabiztos és felszeg Sutyi, akit ezer éve nem láttál. Hát igen, fogadd el: ez egyszerűen csali egy jó búb. Wood- stocknak huszonöt éve vége már. Itt senki se kiabálja, hogy „Stop the World! I Want to Get Off.”, merthogy senki sem akarja megállítani a Földet, hogy kiszálljon. Ezek az emberek itt világegyetemisták, nagyon is érzik, hogy sokféleségükben is az Univerzumhoz tartoznak. És egymáshoz is. „Mindenkinek a vendége vagyok” - kuijantja el magát egy szőke fiú. ^héke, szabadság, szerelem.. Magával sodor a tömeg. Egy hétig ez lesz, mindenki megy valahová. Mennek az eurohippik, gyönyörű virággyerekek, tiszta tekintetű lányok, sziromrajzokkal az arcukon. Mennek tarajos punkok, bőrdzsekis rockerrek, alternatív fickók Béke-ballonban, turkált zakóban, térdig érő pólókban, mennek piros hajú vampok, barna rúzs, orrukban Ids karika, mennek társutasok és turisták, kíváncsiak, egy más életformát kukkolók, mennek a bulit keresők, mennek az elvágyódók, mennek szandálban és tornacipőben, léviszben és batikolt tísörtökben, mennek, hogy a hangkáoszból kibontsanak maguknak valami érthetőt, hogy feloldódjanak huszonegy helyszín nyolcszáz programjában, hogy elvegyüljenek, hogy szabadon éljenek. Együtt éneklik a Balatonnal: „minden pillanatban, mindig más alakban, mindig azt szeretném, ha mindig más helyen lehetnék”. Ott tipródik köztük nemzedékem színe virága, vonaglik az anyányi szőke cica, sékel a szakállas hivatalnok, rázza a nekivadult tanár. Késő harmincasok, kora negyvenesek fényes arcán üdvözült mosoly, eggyé válva egy rocklegendával, most, most tényleg lehet, most visszatalálhatunk magunkhoz, amik mindig is szerettünk volna lenni, mielőtt beálltunk a sorba, mielőtt öltönybe, kosztümbe préseltük volna magunkat, mielőtt, cinikusok lettünk, mielőtt, mielőtt... Részeg az egész sziget. Bamba arcokba látsz, amint átbotorkálnak fölötted: különös pantomim, kerülik, hogy a kezedre lépjenek, „bocsánat, bocsánat, Fotók: Szekeres Tibor (ISB) bocsánat” - hajtogatják jámboran. Mindenütt széttaposott papír söröspoharak. Az alkoholban keresik a belső szabadsághoz vezető utat, édes szagokat érezve gyanítod: a marihuánában is. Kacagnak, hogy meghalt bobijúing, nevetnek a tudatot béklyózó kicsinyességeken, itt személyesen nekik és neked énekel minden világsztár. Eric Burdon a valaha volt Animals- ből arról, hogy ő tulajdonképpen egy nyitott fickó, mindenkit meg akar érteni, úgy szeretne élni és közben sok a dob, sok a dob, sok a dob, belepasszíroz a földbe, bátortalan esőcseppek szurkálják a szemhéjadat. Altatódalnak egy nyiszlett srác korai punk dalokat üvölt, részeg kurvákról, hogy üss a kötökre, üss a lapátnyéllel jó nagyot, egymásba folynak a képek, sötétség. Világosban másik arcát mutatja a sziget. Elmélyült fiatalokat látsz, hallgatják a krisnáso- kat, akik azt bizonygatják: ók nem szekta, csak azért mondják rájuk, mert az emberek félnek attól, amit nem ismernek, a Krisna-tudat ötezer éves, régebbi, mint a kereszténység, amivel nem azt akarják mondáin, hogy jobb is. Odébh tarot lapokat húznak maguknak, a beavatáshoz. A szakállas mester azt magyarázza: fontos pillanat ez az életükben, a későbbi szellemi fejlődésük függ attól, milyen üzenetet kapnak a megismerhetetlen világból. Valakinek a tizenhár- mas lap jut: halál-elengedés. ,Az emberek ragaszkodnak a dolgokhoz, fájdalmasan érinti őket ezek elvesztése, holott minden, amit elengedtünk, helyet csinál valami másnak, valami újnak” - beszél a lapról a beavató ember. Közvélemény-kutatónak arról vall egy fruska, hogy tulajdonképpen nem ellenzi az alkoholt, de csak módjával tartja megengedhetőnek az italozást. Egy AlDS-ellenes sátornál hu- moi-t bugyog a reklámkultúra: „felfedezted már ezt az ízt?” - kérdi egy rövidnadrágos fai a lájfsztájlra mutatva. „Fedezd fel magad” - feleli a barátja. A házasságkötőnél bárki egybekelhet, vagy faképnél hagyhatja a társát, a sziget, törvényei szerint. „Csak egyetlen pár akart elválni, de aztán lebeszéltük róla őket” - meséli az anyakönyvvezető, göndör tincsek, apró fehér fogak. Odasüss! Apó, kézen fogva anyóval. Fehér haj, fehér nyári ruha, tipegnek, vén galambok, megnéznek mindent, mint friss zöldséget szoktak a piacon, mint kirakatot mustrálnak, kedvtelve, látják a sorokat a büfék előtt, érzik a levegőben az egytálételek meleg illatát, az indiai füstölőkét, figyelik az embereket a véradósátrak előtt, az információs sátrak előtt, ahol világgá röppen a hír, hogy leüt szereti Botó, elmerengenek ezer sátor fölött, tíz és tízezer ember feje fölött. „Ugye csodálkozik most, milyen idegen a kiejtésem, pedig itt élek Pesten” - huncutkodik veled a kedves matróna, de persze nem csodálkozol ezen, meg azon sem, hogy a félje nyolcvanöt éves, és ó nyolcvanhárom, hogy északamerikai, hogy látta annak idején otthon a tévében Woodsto- ckot, hogy nagy hatással volt rá, mint ahogy most ez is, ahová az unokája csábította ki. A hatás valóban lenyűgöző. Arcpirítóan fiatal tinik, meglett ötvenesek, és ami közte van, egy Dunától ölelt tökéletesen működő állam polgárai. (Na jó, a vécékbe ne nézz be, zuhanyozni ne akaij, errefelé még a Balkán működik.) Egy parányi, sajátos fogyasztói társadalom, napi háromszázért, vagy - elővételben- heti ezernyolcszázért a tagja lehetsz, megkapod, ha enni, vagy inni akarsz, ha az együvé tartozás jelvényeit kelesed, szőtt hátizsákot, a csuklódra bőrszíjat, latin-amerikai csecsebecsét, nyaksálat, bézból- sapkát, trikót. A közösségnek van saját rádióadója, filmhíradója, ami bemondja, hogy ma nyolc tolvajt fogtak a rendfenntartók, de lehet, hogy nem is tolvajok, vagy mégis. Van színháza, pörfor- mansza, mozija, és temérdek koncertje. A közösség nyitott, és barátságos, bár a híradó szerint már vagy ötszáz sérültet kellett ellátniuk a vöröskereszteseknek, ne igyanak annyit, kérik, vagy ha mégis, ne tomboljanak a koncerteken. Este vagy ötvenezren zsúfolódnak a Jethro Tull színpada előtt. Nincs benne semmi félelmetes, barokkos zene fonja be a tömeget, fiivolaszóló röpköd, nektarint eszel és bajor mandulát, a fejed fölött másznak fel egy nyárfára, hát tudod mi az, egy ilyenre felkapaszkodni, majdnem lúd esik a fiú visszafelé, „öregem, próbáld ki, ez fantasztikus, föntről fantasztikus”- lihegi önkívületben, a fuvolahang mindjárt felkap, érzed, hogy ki szalut tömegestől a földből, szigetestől a Dunából, nem lehet másképp, lebegtek valamerre, tollpihék a semmibe, mindegy merre, bele a világba, leszálltok valahol, ahol nyugalom van, béke, virágok, szerelem, csend, csend... Éjjel fekszel a nyirkos fúvón, nehéz levegőt hoz a folyó felől a szél, az Eper és vért játssza a mozi. Teli a gyep hálózsákosokkal, nem is éltek még hatvannyolcban, hatvankilenc- ben, és most együtt nézitek Szájmont., ahogy szerencsétlen- kedik a vásznon Lindával, tudod, hogy a rendőrök betörnek majd az egyetemre, lecsapnak majd a gumibotok, a diákok azt éneklik, hogy adj esélyt a békének, soha többé nem lesz ilyen, soha, soha. A tclihold kibukik egy ormótlan felhő mögül... Színeket vitt magával Priska Tibor Valaki szorgoskodik barátunk földjén. így távolról nem ismerhető fel a hajladozó férfi, takarja őt a kukorica, a néhány napraforgó, ha meg följebb ér, eltűnik a szőlősorok között. Nézzük hát közelről... Jókedvűen viszonozza a köszönést, nagyokat bólint a hagyományos „Jó munkát!" kívánságra, mondja, hogy „Bizony, bizony, jó munkát", de mintha eme mondásnál apró elkomorulás futna át eddigi vidám arcán. Igaz, alig érzékelhető pillanatra és már nyújtja is kezét. Persze, hogy erős szorításé, miként maga a férfi is erős, megtermett, látszik, nem ismeretlen neki a kemény munka. Mondja, hogy barátunk, akit keresünk nincs itt, messzire utazott, ő meg nem tudja megállni, hogy ne jöjjön ki ide az asszonnyal együtt - ott van ni, ő is, odább kapál -, hogy elvégezze a földön ami most éppen szükséges. Mert ugye a növénynek nem mondhatom, hogy várj komám, majd egy hét méltán érek rá, akkor kijövök, megkapállak, rendbe hozlak. Ha most kell, hát most kell, halasztani, odázni ezt nem lehet. Közös barátunk meg majd örül, ha hazajön, hogy no lám! Amúgy is szorgos emberek járnak ide, minő lenne egy elhanyagolt rész! Az ember szégyellné... Körbetekintünk, valóban gondozott terület. Sok-sok nyári színnel. A zöld már érett, sötétes zöld, de hányféle ennek is a változata! Más a szőlőé, más a gyümölcsfáké, megint csak más a kukoricáé, de itt pompázik a mák festenivalóan díszes virágaival. Fölöttünk meg a nyári, barátságos kék ég, a sok-sok fehér, futkosó, hol ilyen, hol olyan formát öltő vidám felhővel. De hát az a kék ég, a sok vidám felhő olyan távoli, olyan nagyon messze van! Hiába tűnik úgy, hogy ha a lankás oldalon a szőlősorok között fölmegyünk, hát elérjük. Messzi az, nagyon messzi...A sokszínű mák ellenben itt virul előttünk. Kattan is a fényképezőgép, maradjon meg legalább képen ez a sok szín. Új ismerősünk is nézi a virágzó mákot, bólint, megérdemli bizonya megörökítést... \/alahogy nem akaródzik továbbmenni, jó lenne leülni, beszélgetni ezzel az erős, megtermett, szívesen szóló emberrel, de hát várja őt a kapa. Ideje van mindennek ugye. Sód kerítünk majd azétt arra a hosszabb idejű találkozásra, beszélgetésre, hiszen közös barátunk van, majd összefutunk valahogy. Ezek a gondolatok persze már csak odább formázódnak, el fele haladva a sokszínű földtől. Az alábbiak már közös barátunktól valók. Nemrégiben ennek az embernek a terhes lánya és a ve- je alig tudott kikerülni egy autókarambolt, hajszál híján ottmaradtak. Szembe jött velük egy hatalmas kocsi, melynek vezetője rosszul lett, úgy látszott, már legázolja őket, de a vej szerencsére nem fékezett, hanem gázt adott és el tudtak ugrani a biztos vég elől. Ismerősünk lánya, a terhes asszonyka viszont annyira megijedt, hogy a gyereket elveszítette. (Ez egy.) Érthető, hogy ismerősünket nagyon megviselte az eset... Egyszer csak felmondtak a gyárban neki is, a feleségének is. (Ez kettő.) Harminc évnél többet dolgozott ő is, a felesége is abban a gyárban, valójában ott élték le fiatalságukat, otthagyták legjobb éveik munkaerejét. Valamiért arra számítottak, hogy ha már ketten több mint hetven évet dolgoztak abban a gyárban, hát a Gyár ezt figyelembe veszi. Igen, igen, a Gyár majd valami mód elgondolkodik ezen és segítő kezet nyújt. Mondjuk oly módon, hogy talál valami helyet arra a nehány évre, ami a nyugdíjig hátra van. Vagy azt mondja a Gyár: ezek az emberek mindent megtettek értem, hát most én is megteszem értük amit kell. Vagy ilyesmi. Rosszul gondolták. Amikor ez a megtermett, erős ember a szőlőben kapált, már munkanélküli volt. Pedig neki a tétlenség... Később meghalt a bátyja. (Ez három. Talán az utolsó csepp, amitől kicsordul a pohár.) Nem ülünk már le beszélgetni a megtermett, erős emberrel, aki a szőlőben oly szívesen fogadott, aki éppen más földjét dolgozta barátságból. Meg azért, mert nem szereti nézni, ha a növény hiányt szenved, ha várakozik a gondozásra. Valahogy, valamitől betelt a pohár és úgy érezte: nincs tovább. Lehetséges, hogy az a kék ég a sok, vidám, fehér felhővel mégsincs olyan messzi... Ez az ember elindult azon a lankás dombon fölfele és elérte... Kilépett ebből a világból. Vajon hányadikként? Testvér, hányadikként állsz most sorban a bebocsátásra várva? Hányadikként léptél ki közülünk a munkanélküliség megjelenése óta? Hányadikként, amióta a számok, az érzéketlen, logikus racionalizmus diktál? Hát tényleg csak erre telt? Hát... Lehetséges, hogy az a kék ég a vidám felhőivel ennyire közeli. Kilépett közülünk ez az erős ember is. Bizonyos, hogy azt a sokszínű képet vitte magával, amit akkor ott együtt nézegettünk. Telihold a felhők mögül Drozsnyik István rajza
