Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-27 / 202. szám
ÉM-interjú ______________________ K örülbelül négy évvel ezelőtt egész véletlenül egy oboista kollégáin, Kiss József tanára hívót, ide Patakra tíz napra üdülni. Akkor jártain itt először életemben, II. oldal ÉM-riporft_______________________ É jjel fekszel a nyirkos füvön, nehéz levegőt hoz a folyó felől a szél, az Eper és vért játssza a mozi. Teli a gyep hálózsákosokkal, nem is éltek még hatvannyolcban... III. oldal MOhely__________________________ H ogy miért nem vagyok a színháznál? Erről nem engem kell megkérdezni Nem kellek nekik. Senki nem állt mögöttem sóba, senki nem segített semmiben. VII. oldal Harmónia a természetben Fotó: Farkas Maya A hét embere Végvári Lajos imTvészettörténész Mikita Gábor Ma, szombaton délelőtt 11 órakor a miskolci Mini Galériában Máger Ágnes alkotásaiból nyílik kiállítás, délután pedig a Bartók Teremben hangverseny lesz - mindkét rendezvény tiszteletadás a hetvenöt éves - munkássága elismeréseként a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztjével kitüntetett - művészettörténész, Végvári Lajos előtt. Egy újságcikkben csak vázlatosan lehet jelezni azt a szellemi gazdagságot, ami ezt a hetvenöt évet végigkísérte. Hiszen hosszasan mesélhetne az ősökről is: apai ágon a szépanya, Szentgyörgyi Horváth Annáról, akinek az első Anna-bálhoz kötődik a neve és az ő férjéről, az aradi vértanúhalált halt Kiss Ernő altábomagyról; a Jellasics ellen harcoló Gosztonyi János huszárszázadosról vagy az anyai ősökről, akik Bajorországból származott képzőművészek voltak.- Apám nyugtalan lélek volt, %y nagyon sok helyen megfordultunk: Sopronban, Zsirán, Vitnyéden, Szombathelyen. Vé- 6ul Sümegre költöztünk, ami meghatározta az életemet. Annyira megszerettem a várost ás a műemlékeit, a várat vagy a legszebb barokk műemléket, a Maulbertsch-templomot, hogy a . disszertációmat is ezekről ír- Itam. Itt két száműzött ember ' v°lt rám nagy hatással, a plébános és a kántor, aki megszeretette velem Bach muzsikáját. Az egyetemi évek alatt pedig a mitológia professzor, Kerényi *mroly személye jelentett óriási I ; ehnényt, akinek többek közt k. Devecscri Gáborral, Somlyó Györggyel, Karinthy Ferenccel, Hubay Miklóssal voltam lelkes híve. S a szerencse úgy hozta, hogy a szobatársam unokatestvére Szerb Antal volt, ő lett az első, aki az írásaimat elolvasta, javítgatta. Az egyetemet magyar-francia szakon kezdte, majd jogot hallgatott, s végül három „szakmát” is szerzett: művészettörténetet, összehasonlító nyelvtudományt és keresztény régészetet. Aztán jött a háború és hadifogolyként Szibériába vitték. Egyéniségét tükrözi, hogy erről az időszakról szólva az általa írt tábori újságról, az odaveszett fuvolájáról, az útközben gyűjtött idegen nyelvű könyvekről mesél. A háború után az 1848-as jubileumi kiállítás megszervezése hozott számára sikert. 1950- ben a Fővárosi Képtár igazgatója, majd a Szépművészeti Múzeum főigazgatóhelyettese lett. S amikor úgy érezte, nagy a tülekedés e területen, inkább a tanítást választotta.- 1954-ben lettem a Képzőművészeti Főiskolán tanszékvezető. Fantasztikus dolog volt huszonhét éven át fiatal művészek között lenni, s végigkísérni a fejlődésüket. Ugyanakkor nagy feladat volt a tehetségek védelme is, mert a jó művészek mindig védekezésbe szorultak. Kondor Bélát is minden év végén el akarták távolítani. 1981- ben aztán abbahagytam a tanítást, mert úgy éreztem, hogy nagyon megváltoztak a fiatalok. Miskolcon viszont lelkesen támogattam a bölcsészegyesületet, megszerveztem a művészettörténeti tanszéket. A mi képzésünk olyan oktatást jelent, ami hozzásegíti a növendéket ahhoz, hogy ne csak filosz, de jó ismeretterjesztő is legyen. Hogyha elkerülnek egy vidéki városba, ne csak kiállításokat tudjanak szervezni, de más kulturális tevékenységet is végezhessenek. E szemlélet mottója, hogy a képzőművészet költői tevékenység, le kell tudni fordítani a vizualitást verbalitásra. Sokan megkérdezték tőle, mi hozta őt a fővárosból Miskolcra.- Egykori diáktársam, Seres János hívott szabadegyetemet szervezni, majd hívtak a képtárba is, és örömmel jöttem, mert múzeumban eredeti képek között nőttem föl, míg a főiskolán csak diával dolgozhattam. Nagyon büszke vagyok, hogy meghatározhattam a képtár arculatát. Ma ez a legnagyobb a vidékiek közt, s átfogó profilja is van: az 1605-ből származó zsit- vatoroki békét ábrázoló minia- turától napjainkig a magyar művészetnek egy finomabb vonulatát mutatja be a reprezentatív, ünnepélyes irányvonal helyett. Szeretem Miskolcot, mert megcsinálhattam, amit szerettem, s itt nyugodtan írhattam is, nem voltam szem előtt. Aczél „elvtárs” ugyanis többször eltiltott a publikálástól. Ez abból fakadt, hogy ’57- ben nem voltam hajlandó írni a Népszabadságba. „Szóval Végvári elvtárs sztrájkol” - mondták. Ekkor fedeztem fel a fotográfiát, egyik meghonosítója voltam a diaporámának, s rengeteg fotóesztétikai írásom jelent meg. Meg is kaptam a fotográfia érdekében végzett munkásságomért a legnagyobb nemzetközi fotóművészeti elismerést. De nemcsak magáról mesél, hosszan sorolja a művész- és tudóstársakat, barátokat: nemzedékének tagjait, Bernáth Aurélt, Szónyi Istvánt, Berényi Róbertét, Ferenczi Bénit. Nemes Nagy Ágnest, Orbán Ottót, Mészöly Miklóst akkor ismerte meg, amikor az Újholdba publikált. Rendszeresen eljárt Szabó Lőrinc betegágyához. De hosszú lenne a lista Lengyel Balázstól Kmetty Jánoson, Szalay Lajoson, Kassákon keresztül a tanítványokig, Varga Imréig, Me- locco Miklósig. Beszélgetésünk alatt Hódmezővásárhelyre hívják az Őszi tárlat zsűrijébe. Előadást tart majd Sümegen a Kisfaludy Sándor-konferencián, készül a feldebrői tanácskozásra. A nagysikerű Munkácsy-évfordu- ló után szervezi a Szinnyey Merse-jubileum eseményeit. Azért dolgozik, hogy a magyar művészettel való foglalatoskodás ne provinciális magyarkodás legyen. Tovább ír, tanít azokról a művészekről, akik egyszerre tudtak magyarok és európaiak lenni. Bűnözés és bűnüldözés Gyöngyösi Gábor Néhány éve még azon morfondíroztam, bárcsak nálunk is a tévéből ismert krimivilág következne be, amelyben örökségért, vagyonért, nagyösszegű pénzekért, szép nőkért, ritka ékszerekért lövik, gyilkolják egymást nagyon gazdag, jól öltözött, autócsodákban száguldozó emberek. Ez akkor volt, amikor szegény öregembereket ütöttek le egy, kétszáz forintért, s szegény öregasszonyokat szúrtak hasba, ütöttek fejbe kisnyug- díjuk maradványaiért. Naiv óhajomba nyilván az is közrejátszott, hogy jobb sorsot reméltem ennek a népnek. Olyat, amelyben meg lehet gazdagodni, amelyben van mit kockáztatniuk azoknak, akik a törvény tiltásaival kerülnek szembe. A „fejlődés" amely bekövetkezett, sajnos, nem ebbe az irányba haladt. Továbbra is ágrólszakadtaktól vették el erőszakkal a pénzt a még ágrólszakadtabbak. A bűnözés tehát megmaradt ugyanolyan alacsony, balkáni, kelet-európai szinten, mint amilyenen kialakult, a sikátori útonállás, a lakásbetörés, boltkifosztás, postafiókkirablás szintjén. A jelenség maga viszont így is elég nagy riadalmat okozott, nem is azok körében akiknek volt mit félteniük - mert azok meg is tudták magukat védeni -, hanem azok között, akiktől elvenni továbbra se volt mit. A bűnözés mint „iparág" fejlődni kezdett, de az én naiv várakozásommal ellentétben csak az, míg a többi, a tisztességes, a munkát, megélhetést nyújtó, az értéket termelő rohamosan fejlődött vissza, ha lehetett még nagyobb szegénységbe taszítva a kiszolgáltatottakat. Nem is jelentettek ők már prédát csak azoknak, akik a régió még szegényebb részeiből szivárogtak be hozzánk, s akiknek az a néhány száz vagy ezer forint is elérhetetlen summának tűnt ahhoz képest amit „virágzó" hazájukban kereshettek. A bűnözésre hajlamos magyarok mellé, így a szomszéd, rablók, tolvajok is felsorakoztak, s a nagy számok törvénye szerint nyilván nagyobb számú áldozatot is hagytak maguk után. Aztán következtek az emberrablások, a gyilkosságok, a véres leszámolások, a bérgyilkosságok is, amelyek olyan körben zajlottak, amelyekhez a régi tyúktolvajoknak már nem volt semmi közük. Borzongani lehetett ugyan azon, hogy milyen borzalmas dolgok történnek, de mást nem lehetett tenni semmit. Sőt, az újonnan hozott és eltörölt magyar törvények olyan helyzetet teremtettek, hogy a bűnözők nagyobb jogi védelmet kezdtek élvezni, mint az áldozatok. Kiskorúság, jogok védelme, idegen állampolgárság, egyenruhás testülethez való tartozás, és még sok egyéb, fosztotta meg a rettegésben élő társadalmat attól, hogy a bűnözőket legalább erkölcsileg elítélhesse. Kiderült, hogy nálunk a büntetőtörvénykönyv inkább védő, mint büntető. Jön egy szerb gyilkos, kiirt egy magyar családot, s nem adják ki Szerbiának, mert ott halálbüntetés van. Nem arról van szó, hogy Magda Marinco talán mégse irtotta ki a Z. Nagy családot, de esetleg a gyilkos nyomára tudja vezetni a bűnüldözőket, hanem arról, hogy nem adjuk ki, mert nem adnak garanciát arra, hogy visszafogják adni ide, ahol - ezt a szerbek is nagyon jól tudják - nincs halálbüntetés. Elrabolják a zsidó műkincseket, megtalálják Romániában, hónapok múlva visszaadják - kíváncsiak lennénk, ki volt az az elvetemült, aki ilyesmire vetemedett. Nem tudjuk meg, csak azt, hogy nem lehet kikérni őket, mert az egyik német állampolgár. Vagy itt van ez a bizonyos Carlos - akiről azt se tudjuk milyen néven járt több ízben is nálunk. Annyit tudunk meg, „nincs a birtokunkban olyan dokumentum, amelyet a francia vizsgálóbíró jelentkezése esetén átadhatnánk". Különben is ez a francia - ez az igazi szabálysértő magatartás - már másodszor jön Magyarországra előzetes bejelentkezés nélkül. Fog hát kapni egy fityiszt, nem dokumentumot, amely esetleg tisztázhatná, hogy Carlos ugyan járt nálunk, mint minden szocialista országban, de mi nem rendeltünk nála sem gyilkosságot, sem terrorcselekményt. Nem, mi ezt nem fogjuk tisztázni - majd Funar, vagy Mecsiar elmondja mit is csinált nálunk. Szóval bevallom, már nem óhajtom azt a krimiszínvonalú bűnözést. Van nálunk már annál különb. Azon se csodálkoznék, ha Carlosról utcát neveznének el, vagy a Z. Nagy család egyetlen életben maradt tagját valaki meggyőzné, hogy apja emlékére legalább egymásod-, harmadosztályú díjat Magda Marincóról nevezzen el versenyalapítványában. Hadd lássák a szomszédok, meg a terroristák, hogy mi őket még magunknál is jobban szeretjük. Ui. A Majna-Frankfurt-i bordélyház-tulajdonos Bar- tos Cábor és a vele együtt meggyilkolt orosz lányok gyilkosát a ZDF német televízió Budapesten keresi, amelynek éjszakai életét „teljes egészében az orosz maffia uralja". Központjuk a tévé szerint a Black and White bár. Az orosz maffiavezér nevét is megadják. Kíváncsi vagyok, mi lesz a sorsa. 4
