Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-24 / 199. szám
12 ÉSZAK'Magyarország Szólástér 1994« Augusztus 24», Szerda Egy cikk margójára... Jóleső érzéssel olvastam az Eszak-Magyaror- szágban egy S.O.S. cikket az expo „megmentése” érdekében. Azt már kevésbé, hogy a kormányunk „ódzkodik” vagy legalábbis a „karcsúsítás” mellett döntött. Meg kell menteni az expót! Nem lehet kalapolás nélkül elmenni amellett, amit egy nyugdíjas tett, aki egyhavi nyugdíjának felajánlásával járulna hozzá, az expo megvalósításáért. De sok magyar ember szíve szerint írta! Ez a magyar nép 1945 után sokkal mélyebb kátyúból húzta ki hazánk szekerét - ahogy a cikkben írja. Csak az a félő, hogy e hazafias gesztus nem fog menni! A nyugdíjasok oroszlánrésze fenntartással lesz! Igaz, a magyar népet nem lehet pad alá nyomni! Úgy is „feltápászkodik”. A magyar virtus, az élni akarás még él benne, az a bizonyos „csakazértis”. Ám jó volna egy kicsit hátra is nézni! Ugyan az államnak a sok színház, művelődési ház és kft., egyletek mennyi hasznot hoznak? Állami támogatás nélkül nem léteznének! Ám az expo - ha távlatokban is - meghozná gyümölcsét, hiszen - a hírek szerint - az egyes objektumok és épületek a kiállítás után is betöltenék funkcióikat, használhatók lennének. Nem beszélve a külföldiek devizabehozataláról. Kell, hogy megismeijék hazánkat, építészetünket, kultúránkat, művészetünket és vendégszeretetünket. Most volna az alkalom, hogy a világ sok táján meg nem ismert kis országunk megmutassa jelenét! Ám ezt csak egy ilyen nemes és közös összefogással érhetjük el! Ez közügy, unokáink szebb jövője érdekében! Egy módot, ha lehetne felhasználni: az 50-es években volt Tervkölcsön, volt Békekölcsön, ha csak annak a színezetével, „behozásával” nem lehetne e nagy ügyet kompenzálni? Átvészeltük azt is, értékét megkaptuk, ha csak névértékben is. Ezt nem kefiene visszatéríteni, az „Expo-hozzájárulás”-i kötvény a magyar nép „ajándéka” lenne! Több névértékben kellene kiadni, ki-ki a zsebéhez mérten vásárolná meg! Más elképzelések is hallatnak „magukról”. Az is felötlődött, hogy az aktív dolgozók ajánlanák fel fizetésük 0,5 százalékát e nemes ügy érdekében, bizonyos időtartamig. Egy, másfél év. Ez az összeg minimális és nem hinnők, hogy a konyha háztartás-mérlegét nagymértékben kibillentené! Amellett természetesen a lehetőség fennállna arra, hogy a nyugdíjasok egy majdani kijelölt betétszámlára eljuttassák adományukat. Ha ez a terv sikerül, úgy meglehetősen nagy összeg mentesítené az állami beruházást. Mindent egybevetve, jómagam is jelentős pénzadománnyal járulnék hozzá, de hangsúlyozva azt, hogy nem a „lekarcsúsított” kiállításhoz, hanem a Barsiné Pataki Etelka által előterjesztett tervek alapján megvalósuló építkezéshez. E tervet, javaslatot vitassa meg a közvélemény! Ez érveken túl, nem elhanyagolható a kiállító cégek standbérleti díjai, a belépési díjak, valamint a különféle elárusító helyek forgalmi adói címen befizetett összegek sem, melyek mentesítik - ha valamelyest részben is - a beruházási költségeket. Tisztelettel: Nyíri Kálmán nyugdíjas Miskolc mwm ‘Mv. Vr -i"'\*Ü*•*£ÚÚÓ Olvasóink és- ríj;’i \ -ii V- Íl ' ■ yty., ■)>.. ' Kedves Olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szólástér ■ rovatban megjelent írások . nem a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket viszont terjedelmi lehetőségeinket fígye- . lembe véve esetenként kényte- lenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. Itt is jelezzük: a személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg. „A várakozásnál többet kell tennünk!” A politikai élet - átmenetileg - elcsendesült, de közben folyik az erőgyűjtés a nagy „összecsapásokra”, mind a koalíció, mind az ellenzék körében. Mert a csendet bizonyosan „vihar” követi majd. Ehhez nem kell jóstehetség. Az államkassza üres, a jelenlegi ellenzék (akik a kasszát kiürítették!) nagy lármát csapva követelőzik, a kormány pedig két malomkő között őrlődik. Mi, választópolgárok (egyre laposabb pénztárcával) várunk és reménykedünk. Várunk, hogy történjen végre valami. Ha nem is csoda, de legalább villanjon fel egy icipici reménysugár... De azt hiszem, a várakozásnál többet kell tennünk. Valami olyat, ami nem kerül pénzbe, ami közös érdekünk és csak rajtunk múlik. Olyan légkört kell teremtenünk, amelyben egymást megbecsülve, könnyebb elviselni a nehézségeket. Egyszóval: összefogásra van szükség! Nem valami, vagy valakik ellen, hanem: egymásért. A választásokkal talán már elkezdődött valami, de ez kevés. Tiszta lapot kell nyitnunk! Ennek első és elengedhetetlen lépése, hogy őszintén és bátran nézzünk mindannyian a tükörbe. Igen, mindannyian. De elsősorban a politikusok, a közélet szereplői. Sokáig azt mondták: a múlt (szocialista) rendszert csak a szovjet katonák fegyverei tartották életben. Nos, ez így nem igaz, vagy legalábbis, ez csak az igazság kisebb része. Mert azt a rendszert valójában A középutas... - Most főhet a feje!... mi, közel 10 millióan tartottuk fenn és támogattuk. Igen, mi! Ki meg- győződéses hittel, ki kényszerből, ki megalkuvó gyávaságból, ki karrierista törekvésektől hajtva, de támogattuk. A választásokon mindig, több mint 90 százalékban „igen”-t mondtunk. Ezek a dolgok tények! Ezeket kell önbecsüléssel, a tükör előtt beváltanunk. Ehelyett eddig csak egymásra mutogattunk, sarat dobáltunk, gyűlölködtünk, amikhez egyszerűen nincs erkölcsi jogunk. Ugye emlékszünk még az önéletrajzainkra? Szinte mindegyik végén ott szerepelt a mondat: „„..munkámmal a szocializmus építését kívánom segíteni...” És mi van most? Tömegesen bukkantak fel a múlt rendszer „ellenállói”, az apró, vélt vagy jogos sérelmekre alapozott mártírkodás, hamis hősi szerepek... Ma keresik a III/III-as ügynököket? Néhány évvel ezelőtt a munkahelyeken ezrével nyüzsögtek a „fiilbesúgók”, a vezetők bizalmi emberei, akik alattomos súgásaikkal sok életpályát siklattak ki. Nem a hivatásos ügynökök okozták a fő gondot, hanem a sok ezer névtelen súgó, akik nagyon hamar megtalálták helyüket a „másik” oldalon. Van a társadalomnak mintegy 10 százaléka, akiknek minden okuk meg lehetne a másokra mutogatásra, mert velük súlyos igazságtalanságok történtek. Mégsem ók a leghangosabbak, hanem azok, akik támogatók voltak. Nyissunk hát végre tiszta lapot. Nincsen erkölcsi jogunk ahhoz, hogy egymásra mutogassunk. Az vessen követ a másikra, aki kevésbé „bűnös”. A túl hangosak pedig gondoljanak arra, hogy a hangoskodás rendszerint a rossz lelkiismeret biztos jele. És még valami: ezek a melldöngető, nép-nemzeti honfiak természetesnek tartják, hogy ők megváltoztak, de ugyanezt nem hajlandók elfogadni mások esetében. Nem az az igazi forradalmár, aki annak kiáltja ki magát, hanem az, aki nagy szavak helyett ténylegesen tesz is a haladásért. (Persze tele zsebbel könnyű forradalmárt játszani.) Mindent összevetve: ha az ország boldogulni akar, ha valóban szebb jövőt akarunk, a tükör elé kell állnunk és meg kell húznunk a vonalat. Ennyivel tartozunk önmagunknak és egymásnak is. Ha nem ezt tesszük, - a nemzet sírját ássuk meg! Ádám Mátyás Bogács A „bocsánatkérés” ürügyén „Tempora mutantur!” - mondták a rómaiak. „Változnak az idők” - mondjuk most mi, magyarok. Mert még nem is olyan régen, a nagy „csókolódzások” ideje volt, most pedig a nagy „bocsánatkéréseké!” Teljesen jogosnak ítélem egyes diplomata Urak követeléseit: bocsánatot kell kémünk! Mert mégis disznóság! Itt szórakoztunk” 1100 évig! Küzdöttünk, harcoltunk tatár, török, német, orosz seregek ellen (oroszok ellen főleg 1849-ben és 1956-ban), míg Európa többi államainak polgárai „kimaradtak a jóból!” Őseik véres kardja fogason függött, rozsda marta! Csak egymás ellen, kisebb-na- gyobb csatározásokban vehettek részt népük, nyelvük, országok fennmaradása nem forgott végveszélyben. Legalábbis: annyira nem, mint nekünk! Nemrég Egerben jártam az „Új Arc”, a Független Alkotók országos és nemzetközi pályázatának eredményhirdetésére voltam hivatalos, ott láttam a helyi, Deák Ferencről elnevezett iskola falán, bronzba vésve az alábbi deáki idézetet: A Hazáért mindent kockáztatnunk kell! A Hazát semmiért sem kockáztathatjuk!” Jó lenne, ha a magyar politikusok, diplomaták elgondolkoznának ezen, mielőtt aláírnák az „Atap- szerződés”-eket! Csörnök Jenő Miskolc, Bárczay u. 24 Telefon nélkül a Zsóryban Tisztelt Szerkesztőség! Folyó év július 26-án távközléssel kapcsolatos cikk jelent meg „Pénz- forgatás helyett vízforgatás”, illetve „Telefon nélkül kevesebb külföldi vendég a Zsóryban” alcímmel. A cikk szerint az üdülőtelepen egyetlen telefon van és július 12- én az sem volt üzemképes. A Zsóry-üdülőtelepen valójában 52 darab távbeszélő-állomás működik, melyből 12 darab érmés, vagy kártyás nyilvános állomás. A jelzett napon valamennyi készülék jól működött. Ez a számítógépes felügyeleti rendszerről utólagosan is megállapítható. Tény viszont, hogy esetenként a nyilvános távbeszélő-állomásoknál sorban állás tapasztalható. A Hőfiirdő Étteremben is célszerű volna nyilvános távbeszélőállomás üzemeltetése. Ez ügyben viszont az étterem vezetése még nem keresett meg. Előreláthatólag 1995-ben sor kerül a mezőkövesdi telefonközpont és -hálózat bővítésére. Lehetőség nyílik arra, hogy további előfizetői és nyilvános távbeszélő-állomásokat létesítsünk. Lehetőséget keresünk arra, hogy még ebben az évben a 3-as út mellett fülkés, nyilvános távbeszélő-állomást létesítsünk. Onibódi Béla üzemviteli és szolgáltatási igazgatóhelyettes Szavazólapból ügyirat - avagy papírtakarékosság A törvényi előírás szerint a szavazólapokat az önkormányzatoknak 90 napig meg kell őrizniük, majd a voksolásnál felhasznált összes mennyiséget papírhulladékként „félcentis csíkokra metélik” fel a miskolci városháza nyomdájában. Erről az aktusról írt az Észak-Magyarország 1994. augusztus 16-án a „Szavazólapokról” című írásában. Hű, de jól megy nekünk, gondoltam a cikk adatait olvasva, mivel ilyesfajta „papírpocsékolás” a háborút követő időkben az állam saját magának nem engedett meg. Alkalmam volt a megyei levéltárban kézbe venni azokat az iratokat, amelyek Miskolc város közigazgatási hivatalaiban a háborút követő évek során keletkeztek, sőt jókora irathalmazon „rágtam át magam” a tanácsrendszer első éveinek aktáiból. Találkoztam olyan ügyirattal is, amelynek egyik oldalán a tett intézkedés volt olvasható, a másikon meg a régi, ám ketté vágott szavazólap eredetije. Egymás mellett a pártok, a pártjelvényeikkel, színesen, ahogy valaha elkészítették. Ä szavazók részére kijelölt kockában itt-ott egy kereszt, aszerint, hogy a szavazó melyik pártra adta le voksát. Egyik-másik azért is megmaradt emlékezetemben, mivel hajdani kollégám, Kormos János műszaki ügyintéző keze írása volt rajtuk. Az akkor még létezett városi kerületek számára utalt ki építési anyagokat, amelyeket közmunkákhoz - például hídjavítás, útjavítás céljára használtak fel. A MÁV is igyekezett minden régi nyomtatványát új célokra hasznosítani. Ma is van egy olyan boríték a birtokomban, amelyet 1947-ben kaptam kézhez és régi nyomtatványból készítették- Nagysága egy-egy centiméterrel nagyobb a mai szabvány boríték méreténél. A boríték belsejében megmaradt szövegrészek szerint a nyomtatványt baleseti jelentések nyilvántartására használták. A nyomtatvány „kora” is olvasható: „Pallas nyomda, Budapest 1941.” Ezzel az írásommal a világért sem akarom a szavazólap megsemmisítés „minimum háromnégy órát” igénylő munkáját megreformálni. Akiknek az a dolga, végezzék el az előírások szerint. Csakhogy, amit jegyzetelésre még „megsemmisített”, ketté vágott állapotban is lehetne hasznosítani, felesleges „papírhulladékként” kezelni. Iglói Gyula Örülök, hogy a zsírosgézákat elszavazták a közös táltól Hát kérem! , A Fekete Doboznak már történelmi múltja van az objektív (remélhetően a legkonzervatívabb ellenzék számára is objektív) tájékoztatásban, tehát nem fogják (fogjuk) csúsztatással, hamis beállítással, nagyvonalú általánosítással, stb. vádolni az augusztus 9-én sugárzott Keresztapa című portréfilm alkotó stábját. Noha a cím már kritikus, sőt elítélő összehasonlítást indukál a nézőben a szicíliai maffiáról szóló híres film (Keresztapa I—II.) hírhedt klánjával, s a film vágás-szempontjait, az ábrázolás nézőpontját vádolhatnánk (ellenzéki állásponton) rosszindulatú, szubjektív, elfogult politikai manővernek, én megbízom a független, pártatlan (Atyaisten, van-e ilyen!) Fekete Doboz alkotóinak nézőpontjában, és - hiszek nekik. Hiszek akkor is, ha eltekintek a montázs negatív (nem előjelű, hanem kicsengésű), szinte karikatu- risztikus tendenciáitól, s csak arra hagyatkozom ítéleteimben, amit Zsíros (Géza nélkül!) magáról a nyilvánosságnak megvall, elmond, sőt: kinyilatkoztat.- Hogy a tulajdonos (ha már az!) azt és annyit bocsát el a munkatársaiból, akit és amennyit akar, s mindezeket (a többszázak életsorsát derékba törő döntéseket) nem köteles senki előtt és számára megindokolni. (Úristen! Egy monopol- kapitalista mamutvállalat is ráhallgat a dolgozói érdekvédelmi szervezetek - itt is vannak, de Zsírosnak minek! - véleményére. Hol van itt a demokráciának - ki kell írnom: a népuralomnak! - még a csírája is?)- Hogy egy vezérigazgatónak nerti bére, jövedelme („melynek határa a csillagos ég”), hanem csupáncsak feladata van, amit ő vagy megold (s akkor sikerember) vagy nem old meg, s akkor belebukik. (Zsíros úrnak szerencsére, nem kell félnie: kárpótolt és árveréseken meg vég- kielégítéseken nyert vagyonkájával - mely „zöldbárói” egzisztenciát biztosít neki - mélyebbre nem bukik a presztízse!)...- Hogy egy Zsíros-formátumú csákmáté a régiójában (ahol regnál) állások, beosztások, tisztségek, egzisztenciák tótumfaktuma legyen, s nagy garral megyei korifeusokat invesztáljon, protezsáljon, avasson és iktasson, s hogy egy kliense (például a békéscsabai színház igazgatója) ellen egy egész társulat kilencven (!) tagja nyílt színi előadáson tüntessen, egyórás játékszünettel tiltakozzon... Hol fordulhat ez elő Zsiró- nián kívül?- Hogy a munkások filmre vett és (feltehetően) általa is megtekintett káromlásaira neki egyetlen ta- gadó-mentegető szava sincs, csak (az én szememben Mussolinit idéző) pózaival-grimaszaival rándítson váltat...- S hogy (nevessek vagy szégyenkezzem?) valaki (mentségül vagy dicsekvésből?) a gardróbjában felhalmozott százvalahány nyakkendőjét, öltönyei garmadáját, tízhúsz pár cipőjét (melyek páija legalább 10-30 ezer forint!) mutogassa a nyilvánosságnak, (mentségére szóljon: alsóneműit már átallotta előszámlálni)... Hát Istenem! Remélem, hogy Zsíros Géza csak ritka vadhajtása s nem jellemző emberterméke a Rendszerváltásnak. Mert ha nem, úgy sajnálom magunkat. Én nem merek nemzet-ben beszélni, (noha gondolkodni bátorkodom is) de örülök felette, hogy a zsírosgézákat elszavazták a közös táltól, amelyből meríteni csak olyannak szabad, aki nemcsak klikk-tudatban, hanem nemzetben és társadalomban érez, gondolkodik és cselekszik. Adja az Ég, hogy úgy legyen! Kárpáti Béla
