Észak-Magyarország, 1994. július (50. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-02 / 154. szám
Július 2., Szombat ÉM - riport ÉM-hétvége III Remény az útegyengetésre... Ideiglenes határnyitás volt Buzita és Büttös községek között Gazdag József Június vasárnap, hat évvel az időszámításunk szerinti második ezredforduló előtt. A Her- nád-, Bódva- és Sajó folyókkal behatárolt dimbes-dombos Cserehát tájegység legfentebb tekergő dombvonulatának északi lejtőjén lapuló Buzita község ünnepel. Egyházi ünnep, búcsú van a Kanyapta menti faluban. Nem véletlen tehát a templom körüli kis kirakodóvásár, és természetes a szokásosnál nagyobb idegenforgalom is. Szokatlan viszont, hogy a külföldi, vagyis magyarországi jelzésű személygépkocsik nem Migléc és nem Bódvavendégi felől érkeznek, mint általában, hanem a zsákutcában végződő faluvégről ereszkednek alá, beljebb az ezer fős településre. A helyieknek szintén szokatlan e mozgás, de nem meglepő. Ok ugyanis tudják, hogy falujuk déli peremén átmeneti időre újból felnyitották a szlovák - magyar államhatár évtizedekig vízszintes helyzetben pihent sorompóját. Sőt, tudja az egész környék lakossága, hogy két napig ismét a legrövidebb úton juthatnak el a túloldali ismerőseikhez, rokonaikhoz, illetve haza, egykori szülőfalujukba. * A határcsendőrök székhelyéül szolgáló alsó kaszárnya és a vele szemben álló legszélső családi ház közötti útszakasz ideiglenes határátkelőhely. Szombat reggel óta. A két ország szolgálatos vámhivatalnokai és útlevélellenőrei a szabad ég alatt végzik teendőiket. Nincs nagy tumultus. Szerencsére az eső most elkerüli e térséget, tehát az időjárás kedvező. Ha netán megcsordulnának az ég csatornái, az ügyintézés az erre a célra oda állított autóbuszban folyna.- Legközelebb pedig már busz sem kell, hiszen az országos vámhivatalunk megrendelésére a kivitelezők rövidesen befejezik a felső kaszámyaépület felújítását - tájékoztat az egyik egyenruhás szlovákiai vámtiszt. * Megállók néhány szóra a határátkelőhely szlovákiai „térfelén” ácsorgó embercsoport mellett. Kiderül, befelé tartanak, s a legközelebbi községből jönnek. Idáig elhozta őket egy kis busz. Most arra várnak, hogy a büttö- si „kirándulók” további csoportja is megérkezzen az értük visszatért járművön, majd innen együtt mennek Buzitára, az ünnepi misére, és utána ki-ki az ismerőseihez, rokonaihoz. Ideiglenes határátkelőhely...- Gyerek és lánykoromban szinte hetente megtettem ezt az utat... És többnyire gyalog! - újságolja nekem, és fiatalabb útitársainak egy néni a csoportból.- Akkor, amikor még nem volt itt államhatár. Tudja, hozzánk Kassa csak harminc kilométerre van, míg Miskolc hetvenre, így hát mi csak ide, a közelebbi nagyvárosba jártmik vásárolni, meg az ottani piacra hordtuk a zöldséget, csirkét, tojást... Gyalog, vagy olykor lovasfogattal mentünk a komáróci vasútállomásra, onnan pedig vonattal Kassára - folytatja. A nevét nem hajlandó elárulni a beszédes riportalany. Óvatos. Nem csodálkozom ezért rajta. Életének nagyobb részét úgy élte le e peremvidéken, hogy az államhatárt jóformán meg sem közelíthette, s a Királyhegyen át toronyirányt csak gondolatban, vagy figyeltetett tekintettel juthatott át Buzitára, Restére, a komáróci vasútállomásra, vagy a nem túl távoli vasmű füstölgő kéményei mögött lévő Kassára.- Engem Kiéri Jánosnak hívnak és szintén büttösi vagyok - lép közelebb bátran egy hatvan év körüli férfi. - Apám ideáiról, Felsőláncról származott-jegyzi meg. - Élnek rokonaink Perény- ben, Jánokon, Szepsiben... *- Milyen az út? - kérdezem a Magyarországról éppen most befutó személygépkocsi vezetőjétől. A legyintése sokat elárul. - Ne is kérdezze - mondja. - Gyalogosan, vagy traktorral megteheti az ember, de a személygépkocsit vétek itt igénybe venni... Pedig így csak nyolc kilométer a két falu közötti távolság, míg a legközelebbi állandó határátkelőn át vezető legrövidebb járható út közel hatvan. Oda-vissza tehát százhúsz... Időben ugyan ez nem lenne sok, viszont benzinben mérve több annál, hogy bármikor megtegyük, ha a közeli rokonokhoz kívánkozunk - érvel. * Kifelé most nem igyekszik egy gépkocsi sem. Hallom viszont a határátkelő szolgálatos személyzetétől, hogy tegnap, szombaton átment erre néhány szlovákiai jármű is. Állítólag akadt átkelő, aki nem ment messzúe, hanem csak a Királyhegy déli lejtőjéig. Az volt ugyanis az úticélja, hogy megnézze, milyen állapotban van ott az egykori szántóföldje, s a terepszemle befejeztével visszatért. Áthajtok én is. Persze, csak az útlevélkezelés után. Kíváncsi vagyok, milyen ma az a „közös” út, amelyen a buzitai földművesek már évtizedek óta csak külön engedéllyel juthatnak el az államhatár északi oldalán húzódó távolabbi szántóföldjeikre, erdeikbe... Az első útelágazáshoz érve mégsem az ideáti Rózsás - tanya és az odaáti Szemere község felé vezető köves utat választom, hanem a büttösit. Ott még gyerekkoromban sem jártam. Néhány méter is elegendő ahhoz, hogy megállapítsam: ez az út tökéletesebben nem is jellemezhetné” a félévszázados határsávszakasz eredeti falszerepét, illetve jobban nem is fejezhetné ki a közeledés ellentétjét. A valamikor hétszáz lakosú, de ma már csak háromszáz fős Büttös előtt, a kányi elágazástól kezdődően fokozatosan javul az addig csak göröngyös ösvénynek minősíthető közút. Egykori közút. Visszafordulok. * Büttös polgármesterét, Gyurcsó Andrást Buzitán találom, a helyi szabadtéri színpadon folyó ünnepi szertartás résztvevőinek népes tömegében. Egy rövid beszélgetésre a büttösieknek is igen tetsző helyi művelődési ház elé vonulunk. Ott senkit sem zavarunk. A magyarországi országos átlagnál gyengébb termőföldekkel rendelkező, az ipartelepektől és vasúttól távol eső, idegenforgalom szempontjából pedig elsősorban a szükséges infrastruktúra hiányában kevésbé „érdekes” csereháti peremterületet jól ismerő, s annak a helyzetén javítani igyekvő fiatalember egy odaáti polgármester kollégáját idézi, teljesen egyetértve vele abban, hogy „a mi utunk Európába, nem annyira Bécsen, mint inkább a hozzánk sokkal közelebbi Kassán, a Kanyapta mentieknek pedig Miskolcon keresztül vezet!” Persze, elismeri, nem olyan úton, mint amilyenen most jöttek Buzitára.- Erősen bízom abban, hogy rövidesen járhatóbb lesz a Büttös és Buzita közötti országút. Tudniillik, Büttös, Krasznokvajda és Kány önkormányzatai egy pályázati lehetőséget kihasználva 17 millió forintot már a magunkénak tudhatunk útépítési célra. Hasonlóan jártak el a Szemere körzetébe tartozó települések önkormányzatai is, tehát ha Szlovákia és Magyarország kormányilletékesei e térség hivatalosan is előtérj esztett közös igénye alapján úgy döntenek, hogy Buzita és Büttös között megnyitják a kishatárforgalom előtt a határt, akkor a szükséges úthálózat a mi oldalunkon hónapok alatt elkészül - összegez. ' Buzita polgár-mestere, Török Imre ebben a kérdésben szintén derülátó. Hisz abban, hogy a határátkelő megnyílik és az lehetővé teszi az államhatárral elválasztott szomszéd községek gazdasági együttműködését is. *- A mostani határnyitás alkalmával több, mint ezerötszáz magyarországi, illetve szlovákiai állampolgár kelt át itt a másik oldalra - tájékoztat Jozef Kostura őrnagy, a buzitai rendőralakulat parancsnoka. Megjegyzi azt is, hogy csakúgy, mint az 1990 óta megvalósítóit ideiglenes helyi négy határnyitáskor, most is simán ment minden, nem volt rendbontás. A helyiek által óhajtott állandó, vagy időszakos határnyitás újabb főpróbája tehát jól sjke- riilt. Jöhet a folytatás. Gyurcsó andrás (balról) és Török Imre polgármesterek a határátkelő létesítését illetőefl optimisták. Fészekfoqtatók Fecske Csaba Ülünk az udvaron. A sűrű, sötétzöld gyepen lassan, észrevétlenül kúszik az árnyék kelet felé, míg végül aztán elnyeli az egész udvart. Szellő leng, hol itt, hol ott horpad be a levegő, amely a városihoz szokott tüdőnek olyan tömény, hogy szinte fuldoklik tőle az ember. Hátul, a roskadozó deszkapalánk megett tyúkok káricál- nak, néha közéjük vágódik a veres tarajú kokas, hétköznapi, titoktalan kalandokban aprózva el férfiasságát. A 'disznóólban jóllakottan, elégedetten nyöszörög a disznó, malacai visítoznak. Nem tudni még, pénz lesz-e belőlük, vagy fűszeres hurka, kolbász, hagymához kívánkozó szalonna. Minden éven kés alá érik legalább egy a portán, bármilyen idők járnak, kerül annyi mosléknak való a háznál. A füstölő ott van nem messze a disznóólhoz, szegény cocák ha tudnák, miféle építmény az! A padláson kényeskedve nyávog a macska. A falu fólé könyökölő hegyeken békésen ejtőzik a nyár. A kapu előtt elporzik egy-egy autó, ritkábban szekér, lovasszekér. A süldő körtefán rigó cifrázza. Jókedvre hangol az eleven zene, mintha kimondottan a mi szórakoztatásunkra volna a produkció, élvezzük, ahogy megcsavarintja, meghúzza, földobja, elengedi a hangokat. A kissé ormótlan vasvázas kerti székeket az asztallal együtt úgy tíz-tizenöt éve vette apám egy kertvendéglő vezetőjétől. Teherautóval hozták Miskolcról, biztosan svarc fiivar volt, különben többe került volna, a leves, mint a hús. Az elmúlt években jó szolgálatot tettek a családtagoknak, be-betévedő ismerősüknek csöndes kvaterkázásokhoz. Télire állatmegóvás céljából a padlásra kerülnek a múlt szú- és időrágta rekvizítumai közé, és csak amikor kitavaszodik, s visszatérnek a fecskék is az eresz alá, hozza le őket újra apám. Tölt időnként a kis öreg a zöld fiaskóból. Lugason termett nedű. A hatvanas évek derekán telepített szőlejét a tsz kivágatta, azóta csak itt a lugason megtermett borocska jut a hordóba. Pár liter, de neki újig mindig kitart. Túljutott a delelőn a nap. Ilyenkor, túl a lassan elenyésző déli harangszón, amikor ellenkező irányba kezd isz- kolni az árnyék, mintha, több lenne a vesztenivalónk, mintha többet vinne magával belőlünk az Isten tudja hová iparkodó idő. Kortyintunk egyet-egyet, fellocsoljuk útját a lassan botorkáló szavaknak. Kevés szavúak vagyunk, apám meg én. Füleljük az évek jégzajlását, összetorlódott életünket. Jó itt ücsörögni az udvaron, ahol a gyereklábnyomokat örökre eltakarta a gyep. A pár pohár bor tüzet rakott az arcunkon. Egyszer szemtelenebbek a szúnyogok, szemérmetlenül mélyesztik belém az eleven fúrófejet. Egyre több viszkető, piros pontocska éktelenkedik rajtam, nem győzzük csapkodni, vakaródzni.-Nem szokott itt ennyi szúnyog lenni!- mondom bosszúsan, Igaz is, máskor ilyentájt ide-oda cikázó fecskék uralták az udvar légterét, most viszont szokatlanul nagy a csönd, nem hallani csivögásukat, szárnyuk surrogását. -Hova lettek? - nézem kérdően az eresz alját, ahol legalább két tucatnyi fészek volt azelőtt végig a ház hosz- szában.- Télen beleköltöztek a verebek - mondja anyám. -Amikor tavaszai visszajöttek a fecskék, nem engedték őket a saját fészkükbe, elűzték szerencsétleneket. Szegény fecskék, hiába hadakoztak. Apád se tudta elűzni őket, bitang verebeket, hát fogta magát és leverte mind. Nesze nektek! Ami tulajdonképpen igazságos is, hiszen nem építettek fészket, csak rekviráltak maguknak. Ismerős módi, Csakhogy a szigorú ítélet nyomán a fecskék is szállás nélkül maradtak. Nyilván abban a hiszemben repültek sok ezer kilométert háborgó tengerek, hófedte hegyek fölött, hogy lesz hol meghúzni magukat. Hogy hazaérnek, nemcsak célba jutnak, Keserűen tapasztalhatták a könyörtelen valóságot, otthonaikba idegenek költöztek.- Biztosan másutt raktak fészket - mondja anyám . - Valahova csak raktak, ide nem jöttek azóta se. Valahol biztosan fészket raktak, kiköltötték, fiókáikat. Madársdárnyak nélkül ránk szakadna az ég, de minden bizonnyal ellepnének, utolsó csepp vérünket kiszívnák a szúnyogok. / Újra kellett kezdeni, újra a kis sárgalacsinok fuvarozását, a szalmaszáldarabkák, tollpihék begyűjtését, repülni oda-vissza napokon át, reggeltől estig. Kevesebb idő maradt önfeledt csivitelésre, vadászatokra, Ha az öröm felől nézzük, rövidebb lett az életük. Itt az udvaron pedig mérhetetlenül elszaporodtak a szúnyogok. Remélem, lesznek még fészkek az eresz alatt, lesznek fecskék, szúnyogokra vadászó madaraink, nyugodtan ülhetünk a kerti széken, csöndesen borozgatva. Nem kell folyton a szúnyogokat csapkodni.- Apám ideálról, Felsőzsolcáról származott - jegyzi meg Kéri János Fotók: Gazdag József Kalitkán kívül Mezey István rajza
