Észak-Magyarország, 1994. július (50. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-02 / 154. szám
Július 2., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Aki vasból „fest” csendéletet T. Nagy József- Két szülőföldem, igazán átélt kettős kötődésem van. Bár Hajdúböszörményben csak születtem, gyerekként oda mentem nyaranta vissza a rokonok közé. Dunaharasztin laktunk, ott nőttem fel és éltem huszonvala- hány éves koromig. Érdekes volt ez az ide is, oda is tartozás - így emlékezik most Varga Éva Miskolcon; abban a városban, ahová felnőttként tartozik hosszú ideje. Azt mondja, egészen prózai a történet, ahogy 14 évesen elindult: • Rajztanárom mondta az általános iskolában, hogy van Pesten egy képző- és iparművészeti gimnázium, oda menjek, ott sokat lehet rajzolni. Felvételiztem és felvettek. Szobrásznak, mert a rajzom olyan plasztikus volt. Kétségbe voltam esve, hogy ennek nem tudok megfelelni, nem tudok mintázni... szóval tele szorongással kezdtem az iskolát, az első hetet, amikor is mondtam, hogy én festő szeretnék lenni. Tanáraim nem így látták jónak, de „ha a szobrászat nem tetszik, félévkor jelentkezzek és átmehetek a rajzosokhoz”. Amikor eljött az idő, osztályfőnököm megkérdezte mi legyen, de akkorra már eszembe se volt váltani. Pontosan látták a tanáraim mifelé indulnék jobban és arra is indítottak el. Mai napig hálás vagyok ezért. Lehet, sőt valószínű, hogy három kanyar után ugyanide jutottam volna el. De, hogy ilyen egyértelműen és simán indultam, az az ő jó szemüknek köszönhető. □ Ez a „prózciiság”, mint kitetszik szavaidból, mégiscsak meghatározóan fontos. A jó tanítók, a jó tanárok jelenlétére gondolok... • Fiatal szobrászok - Borbás Tibor és Csík- szentmihályi Róbert - voltak a tanáraim a gimnáziumban. Olyan feladatot adtak, amiben az ember örömét találta, meg amivel jó sokat kellett dolgozni. Partnernek tekintettek bennünket. Jól éreztük magunkat az iskolában, sokszor a portás „rugdosott” ki a műteremből, menjünk már haza. Nem mintagyerekek voltunk, csak azt csinálhattuk, amit szerettünk. Ebből az iskolából egyértelmű volt, hová megyek tovább. Az első évben nem vettek fel a főiskolára. Nagy megrendülés volt, de ma már azt mondom, nagy- szükségem volt rá, kellett az az egy év. így néztek ki akkor a napjaim: Dunaharasztiról indultam reggel dolgozni Ferencváros közelébe, munka után irány Angyalföld, a műterem... este tíz órára értem haza. Egy évig se mozi, se színház, elhárítottam a barátaim hívásait is... □ Az a 18 éves lány nem lehetett köny- nyű eset... • Igen, ez a helyes kifejezés. Csak mentem szemellenzősen előre; szakkörbe kellett járni, mintázni kellett menni... □ Az elszántság megtermetté gyümölcsét. Az egykor festészettel kacérkodó kislányból szobrász lett. Kacskaringók nélküli a két évtizedes pálya; mégis, furcsa egy törékeny, lírai alkatú nőre rámutatni: szobrászművész. • Rögtön az elején el kell mondanom, hogy a szobrászok között sok a nő. Egyfelől van valami kihívás ebben, másfelől nem nehéz szakma, ha az embernek van egy természetes vonzódása a fizikai munkához is. Márpedig azt gondolom, hogy így igazán harmonikus; nekem legalább is így kerek a világ, ha a munkám fizikai is és szellemi is. Ebben az esetben a mintázás nem nagy teher. Nem kell egyszerre tonnákat emelgetni, folyamatosan végzem a munkát és nem arról van Varga Éva szobrászművész szó, hogy valami rettenetesen erős embernek kell lennem. Hanem inkább kitartónak. Kiszedem az agyagot, megcsinálom az alakot, szeretek bronzot cizellálni... de ezek nem nagyobb erőfeszítések adott pillanatban, mint a normális háztartási munka. Csak, ha sokáig csinálom - kész lesz belőle egy bronzszobor. A kettő így harmonikus: miközben hajtogatom a drótot, rettentően kell koncentrálnom arra, hogy olyan legyen a váz, amilyennek elképzeltem. □ Az emberek képzeletében azért csak kőkemény munka társul ehhez a műfajhoz. Hogy nem leányálom... • Persze, persze. Csak az menjen szobrásznak, aki párhuzamosan tudja a két dolgot egyszerre, azonkívül pedig nem bánja, hogy ez egy koszos munka, folyamatosan sokféle anyaggal kell dolgozni. Időnként veszélyes is - amikor túl nagy darabokkal kell bánni - és hát a kudarc lehetősége minden nagy munka végén ott van. □ A kudarcot szívesen hagytam volna későbbre, de ha már itt tartunk: hogyan kell jól elviselni? És a sikert? • A munkában engem nem szokott megrendíteni sem a nagy elismerés, se a kudarc. Ki az, aki elért már 45 éves koráig és nem érték nagy kudarcok!? Nem tudom ezeket nevesíteni, elég furcsán élem meg mindkettőt. Nekem más - pontosabban nem mindig esik egybe - a siker meg a deklarált siker. A kudarccal is így vagyok. Van véleményem a munkáról, mikor milyen, és - ha ellenszenvesnek tűnik ez a magatartás, akkor is be kell valljam - azon nem sokat változtat a külvilág véleménye. Én mindig ahhoz képest tudom megítélni a dolgaimat, hogy mit akartam csinálni. □ Most éppen mi, foglalkoztat? Min dolgozol? • Nagyon sok olyan témám van, amit szeretnék megcsinálni. Pályázatok, megbízások után most jött el a „magánügyeim” ideje. Jelenleg éppen csendéletet mintázok, az anyaga vas lesz. Gipszből komponálom és naponta valamennyit csak előrejutok vele. Persze előfordul, hogy nem tetszik, akkor összetöröm. A szokásos... Aki valaha is elkezdett már mintázni, ismeri ezt.<$z egy olyan hosszú viaskodás, amiben sok-sok pihenő van. Meg kell állni mindig, megnézem újra és újra, azzal hasonlítom össze, amit eredetileg akartam. Ha következetes vagyok, nagyon sokat kell dolgozni, hogy az jöjjön létre, amit kigondoltam. □ Valójában nem is az anyaggal való vias- kodásról van szó? • Viaskodni igazából senkivel nem tudok, csak magammal. A szakmában minden jó és rossz érzésemnek ez a lényege. Az ember saját magával küszködik; a képességeivel, a megalkuvó készségével - mert mindig jelen van hogy ,jó lesz ez mái- így”, de „mégse” - de ez a viaskodás tényleg abszolút magányos. Addig tart, amíg el nem készül a munka. Mert utána már semmi közöm hozzá. Szégyellem magam - vagy se. UNem szégyellem megmondani, ez a vasból való csendélet még mindig motoszkál bennem... • Ó, a vas olyan gyönyörű anyag! Nem kell félni tőle. Szeretem a bronzot is, nagyon szép, egyszerre kemény és lágy. Biztos ezen is meglepődsz, de nekem a lágysága imponál; könnyen alakul a kezemhez, azt csinálok vele, amit akarok. Viszont amit formáztam, azt meg is tartja. Tehát ha arra vágyom, hogy az ujjlenyomatomat lássam viszont, azt is képes megtartani. Újabban a kövek foglalkoztatnak. Nem nagyokat, kicsiket szeretnék faragni, kíváncsi vagyok, hogy tudom vagy nem tudom. Készülök egy nagy európai találkozóra, remélem olyan örömteli és igazi szakmai lesz, amilyenre én vágyom. Közel kétszáz szobrász lesz együtt egy hétig Franciaországban, Bretagne-ban. Az eszmecserék mellett dolgozhatunk is, megmutathatjuk egymásnak a munkánkat. Azt gondoltam, amit elkezdek most - követ - faragni, azt ott fejezem be. □ Addig nem - és majd utána - ott a műterem magánya; a szobrász műhelye. Szavakkal hogy „mintáznád” meg, amit számodra jelent? • Nekem menedék is, terápia is, a legnagyobb kudarcok és örömök színhelye. Feltehetően nem tudnék erős lenni mindig, ha nem* lenne egy olyan hely, ahol magamban gyenge is lehetek. □ „Varga Éva személyiségével, eddigi alkotói életútjával, a város szellemi életében való építő jelenlétével méltán érdemli ki az elismerést”- írták az ajánlásban ez év tavaszán. Varga Éva Miskolc ünnepén vette át a Kondor Béla-díjat: • Tudod mi az érdekes, visszatekintve négy és fél évtizedre? A nagy örömök mindig a hétköznapokhoz kötődtek: soha nem az ünnepek, hanem a szép hétköznapok sorozata maradt meg bennem. Az ember mindig igyekszik kikerekíteni az életét. Természetesen mindig van valami híja, de a nagy igyekezetben odáig eljutottam, hogy a szakmámat szívesen csinálom és van két gyerekem, családom. Ha bármelyik hiányozna, biztos nagyon keserű ember lennék. Horvátit Gyula versei Hétezer év múlva Istenem, mióta időzik arcomon ez a zokogás- hétezer év múlva is ráismernék mosolyodra... tiszta szél törli arcomról a könnyeket; estére puha, selymes kezed helyett betakar Hétezer év múlva is ráismernék mosolyodra... napok óta sűrűn zuhog a hallgatás... csak az emléked csap be hozzám villámként, hogy voltál, hogy fázó ujjaid nem menekülnek zsebem óvóhelyére, ha viharokkal támad Miskolcra a tél, és nem leszel napokon át szomorú az út mentén holtan fekvő fiatal fákért, édes, olyan súlyos mély sebei vannak a magánynak... Szívemben napokon át századokba sorakoznak a kegyetlen, erős fájdalmak, sate arcodon milyen vastag a földkötés... édes, párnánk alól kih úzták sírhelynyi hazánkat, senkink . nem maradt, csak a szomorú ősz, a kegyetlen tél, nem maradt senkink, édes, csak örökkön-örökké elnémult szájak földön, égen, és embertelen árvaságot hánytak az élők arcára, embertelen árvaságot hánytak a gyönyörű holtak arcára, és sebes az élők arca, sebes a holtak arca, súlyos sírástól sebes anyám arca, és fegyverektől sebes a Föld szomorú arca. Édes, Budapesten sírni láttam a Dunát, két vállát átölelve hiába vigasztalta a SZABADSÁG híd, csak sírt a Duna... s futüa, rohanva végig zokogta Közép-Európát éhünk. égen és földön elárvultokért, kiknek meglábalhatatlan mélységes mély vizű sorsán ringó szabadságot megtorpedózzák a törvények, s a süllyedő élet fedélzetén könyörgünk egymás karjáért, mint mentőötletért, könyörgünk egymás ágyáért, mint utolsó mentőcsónakért, hogy menekülve kijussunk valahová, mindegy, hogy hová, csak valahová, s partot érve zöldelljen a szabadság, a szeretet, s árnyékában megpihenjünk, én is, te is, édes, hétezer év múlva is ráismernék mosolyodra... napokon át sűrűn zuhog a hallgatás, csak az emléked csap be hozzám villámként, hogy voltál. Gyönyörű halál szép születés Felesleges ily súlyosan sírnod éveken át, én megszoktam naponta a gyönyörű halált, és megszoktam naponta a szép születést. _____________________________;_________________ Gy armati Béla Diófát unokáinak ültet az ember, hiszen tudja; a termést csak a következő nemzedékek élvezhetik. De, hogy vagyunk a könyvekkel? Most nem az alkalmi ajándékokra gondolok, hanem a maradandó értékekre. De mi marad meg? Vajon az én dédnagyapám - mikor szerény tanítói jövedelméből előfizetett a Pallas Lexikonra -gondolt-e az örökösökre? Én mindenesetre sokat gondolok az öreg úrra-akit nem is ismerhettem. Mindannyiszor eszembe jut, mikor leemelem a polcról a Pallas valamelyik vaskos kötetét. Ennélfogva lehetne írni az öregről, hogy miként tanított évtizedeken át abban az osztatlan iskolában - több mint száz gyereket, egyetlen teremben. De tálán még érdekesebb lenne a házassága. Vagyis a feleség. Igen, az én dédanyám! Az esküvői meghívót becses emlékként őrzöm. Ősöm 1882-ben kötött, házasságot - „a csanáda- pácai szentegyházban” - Urbán Ágacskával. Őt - Ágnes téns- asszonyt - még ismertem. '943- ban halt meg. Szikár, kemény öregasszony volt; abszolút tekintély a családban. Nagyanyám ha tározottan félt tőle. Semmiben nem hasonlítottak egymásra. Urbán Ágnes nagyasszonyos tartózkodásának, kimértségének mindenben ellent mondott nagyanyám derűs lénye, vajszíve. De sokszor megvédett engem ! Mellesleg, amit egy kisgyerek megtanulhat, azt tőle tanultam. Pedig Ágnes asszony volt a műveltebb, olvasottabb. Persze nem mindig ez számít. Nem okvetlenül a tudós tanárok a legjobb nevelők. Amíg élt Ágnes asszony, nemi- ( gén nyúlhattunk dédnagyapám ' könyvkincseihez. Még apám is ritkán, akit pedig - a maga módján - becsült az öregasz- szony. Mintha most is látnám, ahogy helyet mutat neki a kanapén - amit, a kis fotelekkel együtt, emberemlékezet óta védőhuzat borított -, s politizálni kezd. Rooseveltről, Churchillról, Sztálinról úgy beszélt, mint személyes ismerősökről. Az amerikai elnököt kedvelte, míg apám inkább az angol miniszterelnök kvalitásait dicsérte. Vitára persze nem kerülhetett sor. - Szóval maga azt hiszi - vonta fel dédnagyanyám a szemöldökét - s apám rögtön visszakozott. Kora este volt, de tél - hirtelen sötétedett. Anyám engedélyt kapott a nagy függő- lámpa meggyújtására, s nagyanyám behozta a teát, majd némán távozott. Az öregasszony ezüst kontyán megcsillant a fény, s sziporkázott a 16 Pallas kötet aranygerince is az üveg mögött. Én nem tudtam, hogy háború van már a nagyvilágban... Az otthontól távol - Szatmárban - vakációztam, ott ért a hír: meghalt a ténsasszony. (Még a rokonok is így szólították.) Hetekkel később értem haza. Az öregasszony szobájában minden megváltozott. A bútorokról leszedte nagyanyám a védőhuzatot, a spaletták kinyitva, s a könyvszekrény... A könyvszekrény - gazdag terhével együtt - átcamrnogott hozzánk. S hogy egy kisgyerek is érzékelje a változásokat, csupaszív nagyanyám előszedte szekrényéből a kis ébenfa ládikát, s feltárta előttem kincseit. Egy ezüst zsebórát, s egy gyöngyháznyelű bicskát választottam.- Irén, te mindent elherdálsz - mondtam nagyanyámnak, Ágnes asszony hangját utánozva. Nevettünk - mi mindig értettük egymást. Hát ez a százéves Pallosunk előtörténete. A következő fejezetet tulajdonképpen már korábban megírtam ezeken a hasábokon: Cirill betűk a Pallosban címmel. Azt meséltem el, hogy mikor bejöttek az oroszok, milyen előszeretettel nézegették az enciklopédia köteteit. Na meg dohányt is vágtak a keményfedelű könyveken, s cigarettát sodortak a színes képeket védő kártyalapokba. És hát - ez jelenti a szellemi izgalmat - többen is tettek (évszámmal, pontos dátummal) ceruzasoros bejegyzéseket a kötetekbe. Sokáig azt hittem, hogy már minden ilyesféle titkát felfedtem a Pallosnak, a minap azonban új - Sajnos számomra olvashatatlan - cirillbetűs sorokra akadtam. Mégpedig nem akárhol, hanem annak a karton oldalpárnak a hátlapján, mely a „BERLINI ÉPÜLETEK” címet viseli. Persze, hogy ilyenkor meglódul az ember fantáziája. De egyelőre maradjunk a realitásoknál. A lapozgató nem véletlenül kereste ki a kötetből a Berlin címszót. Legalábbis így gondolom. Mert a kitűzött cél - „a fasiszta fenevad saját barlangja” - Berlin volt. De a német főváros még messze van, sőt Budapest és Bécs sincs éppen közel. 1944. október 6-át írunk, írt a katona a lexikon lapjára. Soha nem derül ki, hogy eljutott-e valaha Berlinig. S ha igen, mi lett vele később? Mert több mint húsz millióan pusztultak el a vöröscsillagos katonák közül a háborúban, s utána hány ezren, tízezren kerültek táborokba, s hányán nem tértek soha haza. De akik, annak rendje és módja szerint leszereltek, azok közül is sokan fennakadtak a KGB szűrőjén. (Mint ahogyan a mi hazatérő hadifoglyaink közül is sokan estek egyik fogságból a másikba,..) De még csak 1944 októbere van. Szinte ebben a pillanatban léptek magyar földre a szovjet csapatok. A katona kinyújtózik a padlóra szórt szalmán (ha túszt volt, tán ágy is jutott neki), s kezébe veszi a lexikont. Világos, hogy nem a regények, verseskötetek között keresgél. A nyelvet csak többé, kevésbé bírhatja, vagy egyáltalán nem. A kézikönyv azonban, a maga termi- nusz technikuszaival, földrajzi neveivel, kitűnő térképeivel, s rengeteg egyéb illusztrációjával, érdekes lehet. Egy értelmiségi számára különösen. Mert a katona -ezt látom az írásáról - az intellektuelek közé tartozott. Az íráskép tudniillik nem egy szépen író altiszt, vagy ilyes- valaki keze nyomáról árulkodik, hanem inkább rendszeresen jegyzetelő, szövegekkel dolgozó filoszról. Nem hiszem, hogy tévedek. Ennek a kötetnek a borítóján nincs dohányvágás nyoma, a lapok nincsenek összerondítva; a hat híres berlini épület rajza sértetlen, Mi ismerősöknél húzódtunk meg azokban a napokban - egy tanyán, De nem tudtuk kivárni, míg elmennek a katonák. Nem mondom, elég sokáig kellett várni... Aztán mégiscsak-eljött ennek a napja is. Ha legközelebb Berlinbe megyek, már ott sem fogok találkozni a szövetségesekkel. Persze a nyomok, a nyomok nem tűnnek el olyan könnyen, A potsdami palota baluszterébe vésett ötágú csillagok, s mi minden még... Köztük az én lexikon- örökségembe írt ceruzasorok sem. Nem baj, emlékezzünk csak! Azt hiszem mégiscsak megrendelem az Akadémia új lexikon- sorozatát. Ámbár lehet, hogy mire az utolsó kötetek megjelennek én már... Na, csak semmi önsajnálat. Dédnagyapám nem gondolt ilyesmire - most már egész biztosan tudom, hogy nem magára gondolt - mikor megrendelte a Pallost. A lexikon is diófa, s azt még tudós szerkesztői sem sejtik, hogy - száz esztendő alatt - mi minden teremhet ágain... A lexikon is diófa
