Észak-Magyarország, 1994. július (50. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-09 / 160. szám

Július 9., Szombat ÉM - riport __ ÉM-hétvége III Most jöttünk a falvédőkről, Zemplénből Gyöngyösi Gábor Zemplén, ez a legkeletibb része Tria­nonban felezett, harmadolt részmegyé­inknek, amelyekkel együtt ezt az idét­lenül elnevezett B.-A.-Z-megyét alkot­juk, máshol nagyobb becsben áll, mint nálunk. A hajdú-bihariak, akik nem nevezik még magukat H.B.-megyének (mint ahogy a Pest-Pilis-Solt-Kiskuni- ak se P.P.S.K.-nak) például esküsznek rá. Nekik Trianon egészen elvette he­gyeiket, így meg tudják becsülni a mi, illetve a zempléniek maradékait is, és mindent megtesznek, hogy ott töltse­nek szabadságukból néhány napot. Te­szik ezt pedig úgy, hogy felvásárolják a lassan néptelenedó, öregedő falvak há­zait, portáit, s nyárra odaköltöznek. Arrafelé, a Nagymilic tövében, Holló­háza, Pusztafalu, Füzérkajata környé­kén ilyenkor nyáron éppen ezért szinte több a debreceni, nyíregyházi, de még a pesti lakos is, mint a helybeli. Vagy ha nem több, az utcán, portákon majdnem több látható. Akik építkeznek, házat csinosítanak, kertészkednek, s félmez­telenül járnak, biztosan azok. A zemp­léni ember ugyanis szeméremből nem félmeztelenkedik, nem napozik és nem kirándul, legfeljebb gombát szed, hogy legyen egy kis pénze esetleg házcsinosí­tásra, mert építkezésre már jó ideje nincs neki. A gomba most keresett cikk, érdekes módon ugyancsak pestiek veszik, 500- ért például a vargányát. Ennél drágáb­ban lehet eladni a szárítottat, amit állí­tólag rövid úton Izraelbe szállítanak - nyilván nem a zempléniek, hanem azok, akiknek kapcsolatuk van arrafe­lé. A zemplénieknek ugyanis nincsen. Az e vidéken lakók jó része a porcelán- gyárban dolgozott Hollóházán, kisebb része még messzebb utazott munkáért, most meg majd’ mindenki otthon van, mert ha nincs munka, ez az olcsóbb. Nem mintha a munkát bármikor is na­gyon jól megfizették volna errefelé, de ha nem csurrant, a cseppenésból is megéltek itt az emberek. Sót, mióta már nem is cseppen - tálén még job­ban. Mert élnék ma is. Pánik és méltat­lankodás nélkül, mondhatni bölcsen és nyugodtan, a fiatalokat várva inkább hazafelé, mint a szebb jövőt ígérgető hi­tegetések megvalósulását. A fiatalok aztán hol jönnek - mikor mennek felpakolnak -, hol nem. Üres kézzel sem. Őket ez a föld szülte, ezért, nyilván nem becsülik. Legfeljebb disz- nóvágás, pálinkafőzés idején, de akkor sem biztos, hogy hazatérnek, mert messze van ez a vidék. Viszont az itt- maradottakat, ha visznek magukkal valamit, szívesen látják, egy-két napig, de inkább egyig. Pista - vezetéknevét nem hajlandó elárulni, mert mint mondja, neki is van egy ilyen öccse - er­ről beszél. Teheti, hisz ő van birtokon belül, legalábbis én azt hiszem, a köz­tünk álló kerítésből kiindulva, pedig nem így van. A kutya, a ház - mellesleg gyönyörű és éppen százesztendős - va­lóban az övé, de bal könyökénél a diófa, amely alatt állunk, meg a jobbnál a kis magi,ár - én régi kovácsműhelynek néztem - csak azóta tartozik az ó telké­hez, amióta ezt az ut at ide egyenesítet­ték. Ezért gondolhatja a felületes szem­lélő, hogy fordítva tették ide ezt az épü­letet, pedig csak a világ turkálta itt is össze a tulajdonviszonyokat, teljesen érthetetlen helyzeteket teremtve ezzel. A porta, amelyhez ez a magtár, diófa, meg egy zsebkendónyi telekrész tarto­zott, most az út túloldalán van. Új tu­lajdonosa, aki panziót üzemeltet a rajta lévő házban, talán nem is tudja, hogy az övé. A két öregasszony pedig, akik több mint hetven évűikkel, meg kapá­val a vállaikon a panzió udvarán át kénytelenek közlekedni, nemigen vilá­gosítja fel erről. Egyrészt, azért, mert a pálinkát nem a tulajdonosnak, hanem a vendégeknek adják el, másrészt mert a sas továbbra is hordja az udvarról a csirkét, függetlenül attól, hogy hol van a régi meg az új út, s hol húzódik a pan­zió végébe összetákolt drótkerítés. A panzió különben ottjártunkkor sem volt üres, a nyíregyházi diákok, akik éppen birtokba vették, elmentek ugyan belőle a füzéri várhoz kirándulni, de néhány szolgálaton kívül maradt ta­nár, velük tartó szülő, helyben maradt a szobák hűvösében. Hogy miért, arról gondolom, ugyancsak az udvar végé­ben lakó két özvegy öregasszony tudott volna felvilágosítást adni. Tudott volna, de nem adott - tartózko­dóak errefelé a népek -, annyit árultak el csupán, hogy a pálinkának náluk 500jó magyar forint literje, merthogy a pálinka is jó. A tartózkodó magatartás különben ter­jedőben van, mint az otthontartózko­dás. Fényképészünknek, temetők, em­lékművek, műemlékek fotózása után ugyancsak meggyűlik a baja, ha élő személyt akar lencsevégre kapni. Ne­hezen kapható rá a gombagyújtó és a gombabegyűjtő (arc, rendszám nem le­het a képen), de olyan helyen is jár­tunk, ahol csak a falvédőit engedte le­fényképezni a ház egyedül élő, a kor­ban jól bennejáró gazdasszonya. Nála kerültünk először falvédóközelbe. Tar­tózkodásán enyhít valamit, hogy leü­lünk vele, a szó szoros értelmében egy tálból cseresznyézni. Az esemény már- már majdnem falvédószöveget idéz, minthogy van is ilyen. Például, hogy „Feketeszárú cseresznye, tied vagyok szép menyecske!” - ami dalnak is, fal­védőszövegnek is elmegy, de csak időle­gesen. A jelenből, amit a szöveg kifejez, ugyanis könnyen lehetett errefelé múlt, s nemcsak az érdekeltek akara­tából. A falvak közepe táján emelt em­lékművek névsorában szereplő, hajdan vallomást tevő férfiai közül sokan fer­díthetnék a falvédószöveget ékképp: „tied voltam szép menyecske!” csak utána elpihentem a Don-kanyarban, vagy valamelyik hadifogolytáborban, ami miatt természetesen senki az égvi­lágon nem kér tőlem, vagy miattam bo­csánatot. Mi másoktól szoktunk kérni - okkal, vagy ok nélkül, az itt Zemplén­ben mindegy. Tőlük eddig még senki nem kért, az biztos. De ezek a falvédők és szövegeik máskü­lönben is nagy korfestők. Állítólag a tö­rök időkben kerültek először falainkra, talán éppen az altkor lehetséges behó- dolás jeleiként, a meghódolás keleti fa­liszőnyeget utánzó hímzett lobogói­ként. A falat valójában soha se védte, legfeljebb a falra hányt borsótól, ami ugyebár pontosan olyan felesleges cse­lekedet., mint azt az apró falrészt véde­ni, amit a falvédő takar. Különben ha takar is valamit, előbb-utóbb foltot hagy, s azt valóban el kell takarni, kü­lönben úgy vüít a falon, mint egy tor­zult formájú vakablak, amelyen at, nyilván semmit nem lehet látni a világból. A világból, amelynek valóságához a fal­védőknek - bocsánattal legyen mondva - annyi közük van, mint manapság egynémely pártprogramnak. Avagy tekinthető-e másnak, mint fél­revezetésnek az a falvédószöveg, amely imigyen szól a gazdához: „Féljem uram, ne jáijon a konyhába(n) váija meg az ebédet a szobába(n)!” - holott a félj, de a család sem ebédelt soha a szo­bában, csakis és kizárólag a konyhá­ban, merthogy a házakat akkoriban még úgy építették, hogy a konyha erre is alkalmas volt. Vagy a pinceszeren kódorgó férj felesége vajon milyen ér­zéssel olvashatta évtizedekig azt a fal­védőszöveget, hogy: „Az én férjem csak a vizet issza, nem is vágyom leánysá- gom vissza”. Szóval, a falakon történő félrevezetés­nek itt Zemplénben úgy tűnik, az ósfor- máinál járunk, csak akkor ezeket a va­lóságtartalom nélküli jelmondatokat, ígéreteket még nem kívülre ragasztot­ták, hanem bent tartották a házban. „Egyetértés szeretet vezéreljen tége­det” - írja az egyik, „Konyhapénzem le­gyen elég, mindig finom lesz az ebéd” - ígéri a másik. Sőt, olyan is van amely arról tudósít, hogy bizonyos körülmé­nyek között az ember valóban kezébe veheti sorsának irányítását. Azt ugyanis, hogy .Piros rózsa gyöngyvi­rág, kettőnkön áll a világ” - modem fej­jel nyilván nem is lehet másként értel­mezni. Mert ha lehet, akkor annak, hogy „Nem zörög a vízimalom, áll a vi­torlája”, vagy annak, hogy „Udvarolsz de mondd meg végül, Mikor veszel fele­ségül?” az értelmezése nagyon messzi­re vezetne. Jobb ebbe most, a rafináltabb ígérgeté­sek korában nem belegabalyodni, mert az ember könnyen olyan megmagya­rázhatatlan következtetésre juthat, mint az a falvédőszöveg-író, aki nem resteilte világgá kürtölni azt a megfi­gyelését, hogy: „Jáccik a cicám az ajtó­ban, Sok irigyem van a faluban”. Haza­felé az úton nekem minden esetre ez a felírás járt. a fejemben. Megfejteni nem tudtam, de arra a következtetésre jutottam, hogy voltak itt. már régen is értelmezhetetlen szövegek, s hogy egynémely zavaros fe­jek azt képzelik, ami tetszetős, az mindjárt igaz is. No, meg azt, hogy mindig, mindenki éppen akkor jön a falvédőről. Teszem azt, pont a hat- húszassal. A jellegzetes zempléni házak az új gazdával maguk is megújulnak Fotó: Fojtán László Kárpáti Béla Teres, nagy portán áll a tarcali bíró háza. Három vértelket lán­coltak egymáshoz ajussolók, így egy holdat is kitett a fundus. Más két holdat mögötte a hatal­mas gyümölcsös. A ház széles, oszlopos tornácát meg illatos- szagos csemegeszőlővel futtat­ta. be, így a gazdának „szája ügyibe” esik. az égi manna, ha éppen annak élvezetére csordul, a kedve. Most egy töpörke, gyászruhás asszony instálkodik a bíró színe elé. Komorás Gergely, a bíró a tornácán fogadja a falu nyűgö­sebbjét, csak a. módosabbját, in­vitálta volt beljebb, a kalács- meg birsalmaillatú, hús szobák belsejébe, a borral-pálinkával te­rített ebédlőasztal mellé.- Hát, mondsza lelkem•„ mi baj­jal kerültél elém! - biztatja a sí­rástól kiveresedett, gyászában megkomyadott asszonyt a bíró.- Nagy bajom van nékem., Ger- gély bátyám! - jajául fel az asszony, sírásban csukladozva,- Merthogy ez a megátalkodott tiszteletesünk hogy el, nem teme­ti az én drága jó uramat. Nem, asszongya, ő semmiféle szentsé­get ki nem szolgáltat addig, amíg a tállyai első pap engedélyt nem ad rá. Míg hogy fel nem old,- ja felőlünk az átkot, amit a két veszejtett diák miatt vetett ki ránk...- Tudok én, lelkem, tudok én ar­ról! - mondja, s bappog a pipá­jába a tarcali bíró. - Tudok én errül a. megveszekedett dologról, hiszen hogy az én tisztességem miatt hárul a falura ez az isten­telen átok. De hát, mondsza csak, jóasszony, mifenét tehetek én az Úristen földi helytartói el­lenében? Engem a törvény, őket meg a. zsinati ukáz köti...- De hát valamit csak kén’ tenni mán... Kend. a. bírónk, Gergély bátyám, csak nem veszhetek po­kolra, szegény ártatlanjaink! Öt, kisdedet már mint a. kutyát, úgy kapartak el! A Kondás Juli urát is, mint a dögöt.„ Templom sincs, úrvacsorával se szolgál a pap... Hát hogy lesz mán ezután, bíró uram?... Csak kén valamit ellene, nem? És folyik az asszonyból a. szó meg a könny, felváltva, mint a vízfolyás. Hogy ott van az ura. négy álló napja kiterítve, várja a végtisztcsséget, amit megvontak tőle, mint éhezőtől a falatot. Benne, a bíróban is megmozdul a. kénytelenség. Mert hát, csak. utána kell nézni ennek a tarcali interdiktumnak vagy mifené­nek, ahogy a papok mondják a jussukat.- Jól van, jól, hadd el már! - mondja a, bíró elunván a kerepe- lést, s szedelődzködött, hogy in­duljon. -Hogy lásd, nem rajtam áll a dolog, eljárok az ügyed­ben... És ment. Már nem a. paphoz, ha­nem annak kenyéradó urához, a grófhoz, fel a kastélyba. Az asszony is ott kerepelt mellette, bizonygatván, hogy az ő baja nem, csak övé, hanem. a. falué is. A kastélynál aztán lemaradt, a bírótól, hadd. menjen az a maga. hivatalával a nagyúr, gróf Má- gócsy Gáspárhoz, ki testvérével, az András úrral volt e nagy vi­dék birtokosa.-Na, Gergély, Komorás Gergély, mi. baj űz megint? - fogadta a gróf kastélya tornácán a bírót.- Jó nagyuram - hajlongott az a szép szakáüú Gáspár úr előtt nem hagy engem békén a falu.. Nem szenvedhetik ezt a zsinati átkot. Se templom, se úrvacsora, se bérmálás, se temetés, semmi! Hogy lehet már Isten igéje nélkül hagyni a népet? Nem Istennek tetsző ez, méltóságos gróf úr!- Van tudomásom. Tárcái bajá­ról - így a gróf- de a bűnéről, is!- emeli fel fenyegetőn az ujját, közben szi.be sincs beljebb invi­tálni a, bírót,. Nem vendég -gon­dolja -, csak hivatali szolgálat­ban jött, hát csak álljon öt lép­csővel alatta, szolgálatosán,- Hogy hát. azt a két gönci, deákot a. szőlőkerülőd, hókon verte. Tu­dom,, a nagyobb bele is halt, a ki­sebb meg ott nyomja az ágyat, az esperes úrnál...- De hát. loptak, a disznók! - tör ki, de már harapja is vissza nyelvét a, bíró, kit a tulajdoná­ban. megsértett, ember bosszúja hajtott. -A kerülő meg hát... Tet­te a. dolgát!... Ha egyszer azok szem beszálltak vele!... Hát véde­kezett!...- Pár szem körtéért - emberéle­tet? Gergély! Hát nem loptál te is legénykorodban? Még én is, ke­belszám! Pedig hát nekünk, ne­ked is ott volt a. sajátunk, mégis! Mert. a lopott az édesebb a kész­nél! Hátha még ha. éhes is az em­ber!... Ezek. meg Debrecenből tartottak Vizsolyba, hogy a Bib­liában segédkezzenek... Vándor­diákok!- El is ítéltem a pásztort, annak rendje-módja szerint! De azt meg kell érteni az esperes úrnak is, hogy én is kötve vagyok, A to­kaji tiszttartólwz, a szepesi ka­marához, no, meg a kassai főka­pitányhoz. Hogy nélkülük én semmi se vagyok, Foglyot nem, adhatok a bosszú kezire... Mellé még fellebbviteli jog is van a vi­lágon... Azt. is ki kell várni!- No, jó! - mozdul, hogy befejez­te a fogadást a gróf. - Meglátom majd, mit tehetek értetek. Beszé­lek az első pappal. Menesztett aztán sebes kocsit Károli Gáspárhoz Göncre, hogy jöjjön tüstént, mert sürgős beszé­de van vele. Jött is az még estére, mert a testvér-urak jobb támo­gatói voltak őneki, mint a saját eklézsiája. Hálásra ilyenkor mindig ott tartották a kastély­ban, hiszen lelkipásztora ő a Mágócsyaknak.-Jól tudod, esperes úr-kezdte a. gróf, amint az út porát lemos­ván, elébe járult az elaggott, pré­dikátor - hogy én segéllem a. te munkálkodásodat. Fizetem a. bibliádat, kvártélyt adok a. nyomdádnak, hogy áldásos munkád befejezzed. De lám csak, itt a főherceg úr levele is parancsolatban, hogy téged szi­gorúan megbüntesselek, miért hogy szuperintendáns módján bünteted a tarcaliakat, pedig csak egy falusi istenszolga vagy...- Méltóságos gróf, nekem istenes jótevőm - teszi keresztbe mellén két. karját., s bókol serényen Ká­rod. Gáspár -, én nem más, mint a gönci zsinat rendelése szerint...- Tudom, tudom - vág szavába a gróf -, de hát kell ez neked? Kell ez nekünk,? Most, mikor oly nagy szükségünk van a. hata­lom, s a hívek támogatására, ak­kor egy egész falu népét kiközösí­teni a lelki javakból?- Méltóságod - érvel alázatosan a tiszteletes -, hadd idézzem em­lékezetedbe az Úr Ezsaiásna.k hagyott szavait: „Valamely or­szág és nemzetség nem szolgál neked, el kell annak pusztul­nia,.” S a tarcali bíró s falunépe behódolt a szentháromságot ta­gadó, istentelen, gyehennafajzat Egri Lukácsnak, s eretnek, tano­kat terjeszt.- De hát mit kívánsz? Elítélték a gyilkos szőlőpásztort, annak tör­vényes rendje-módja szerint - vetette ellen a nagyúr.- Elítélték - hánytorog Károd­ban az elégedetlenség, de elmu­lasztják a végrehajtást,. S ahogy én ez eretnekeket meg a reformá­tusfaló főkapitányt ismerem, fel is mentik a gyilkost csak azért., hogy ellenünk tegyenek.- De hát mit akarsz ez átokkal elérni? - ingerül vitára a gróf. - A törvény, az udvar ellenében!- Hogy e kénytelenségben rászo­rítsák a. bírót a kivégzésre! - A prédikátor most feláll, s járni kényszerül, hogy a bensejében forrongó indulatnak engedjen. Csontos, magas, szikár alakjá­nak árnya most félelmetes. Mint egy Ninivét átkozó Jónásnak, oly fenyegető az alakja. - Pusz­tuljon, ki az egyházra kezet emel! A deákok egyházi külde­tésben álltak!- De loptak - egyházi külde­tésben!- Méltóságos úr - vált bibliás hangvételre a prédiká tor. - Isten a tulajdonosa földi javainknak, Mi pusztán árendában élvezzük gyümölcseit azért, hogy szolgál­junk vélek a szűkölködőknek... A deákok szűkölködtek, s éltek Is­ten adományából, A gróf érezte, itt a pap vészes hú­rokat penget; kálvini szólamo­kat, kever a lutheri tanok közé. És kezdte magát nem jól érezni, mint a gyermek, akit bölcsejéből akarnak kiforgatni. így vitte hát dűlőre a dolgot. Borsodi legendárium A prédikátor-Látom, érsek úr, az inkvizíciós düh clfoßja benned a kegyelem méltóságát. Lásd-e, most én ver­selek úgy, mint neked illenék: én térítelek a türelem, a megbocsá­tás, a kegyelem szentségére. Nem azért, hogy megbocsáss a, bűnös­nek, hanem azért, hogy bizalom­mal légy a világi hatalom iránt. Hisz lásd, a főkapitány csukta Ung várába ellenségedet, Egri Lukácsot is...- Még él. Pedig a pokolban lenne a helye!-Látom-áll fel a gróf is kényel­mes zsöllyeszékéből, jelezvén, hogy befejezné a vitát, látom, hogy a magasztos cél téged elva­kít, s nem válogatsz az útban, mely hozzávezet. De én nem aka­rok sem, a néppel, sem az udvar­ral perelni. Azért fogadd meg ul­tima rációmat... Vagy feloldod istentelen átkodat Tárcái felől, vagy nem támogatom többé a Bibliádat, Mert szeresselek bár Károli Gáspár, de Tárcái népe kedvesebb nekem egy vakbuzgó prédikátornál! Károli megállt merengő sétájá­ban, mint akinek vállára má­zsás zsákot raktak, s azt kell mérlegelnie, elbírja-e még. Sú­lyos döntés intette belátásra: se- niori tekintélye vagy életműve, a Biblia, Mert a grófi támogatás nélkül nem bírja pénzelni a nyomdát.- Győztél felettem, méltóságos uram - enyhül békére végül is. - Fogom kérni, az Urat, hogy meg­bocsássa elvakultságomat. De megértsed: az üldöztetés, s az eretnekek elleni harc annyi ener­giát emésztett fel, bennem, hogy önmérsékletre alig van erőm... És attól fogva Tárcái felszaba­dult az átok alól. Tárult a temp­lom, zsolozsmáit a pap, kantáit a kántor, s a Biblia is világra ke­rült Vizsolyban, 1590-ben, anno dacumal...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents