Észak-Magyarország, 1994. július (50. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-08 / 159. szám
1994. Túlius 8., Péntek Riport ÉSZAKIM AGYARORSZÁG 7 Két echte magyar este Berlinben Bánhegyi Gábor A minap abban a kivételes megtiszteltetésben volt részem, hogy elkísérhettem a Miskolci Szimfonikus Zenekart kétnapos berlini vendég- szereplésére. Ám aid most arra számít, hogy mindenféle kulisszatitkokat fog megtudni a zenekarról, az akár abba is hagyhatja az olvasást. Egyszerűen azért, mert Berlinben nem voltak sem kulisszák, sem titkok, csak őrjítő hőség, hatalmas utazások és teljesen szolid bulik, vagy ahogy ezt a zenekar igazgatója, Sir László megfogalmazta: „Nem kísérte muslicafelhő a zenészeket”. A zenekar legendája Azért egy titokról mégis illik felleb- benteni a fátylat, aki azt hiszi, hogy a német egyesítéshez és az ezt követő berlini falbontáshoz volt némi köze Németh Miklósnak és Horn Gyulának, az mélységesen téved, ők már csak az események sodrásába kapcsolódtak be, a falat tulajdonképpen a Miskolci Szimfonikus Zenekar bonttatta le. A teljesen hiteles és kizárólagos közlésre átengedett legenda pedig a következőképp hangzik: Öt évvel ezelőtt egy hűvöskés őszi napon útra kélt a zenekar, hogy egy nyugat-berlini fellépésnek eleget tegyen. A schönefeldi repülőtéren lekászálódván Sir László zenekari dájrektor meglátta volt az ő kedves német barátját a nyugati oldalon. Örömében oda is ment hozzá. Azaz csak ment volna, mert a kedves barát a nyugati szektorban mosolygott, a direktor úr pedig a keletiben, köztük meg egyáltalán nem mosolygott két géppisztolyos katona. Ekkor azonban még nem történt semmi különös, csak Sir úr csóválta meg rosszallóan a fejét, hogy még sincs ez olyan nagyon jól. A távolban erre nagy szélzúgás kerekedett, ami kicsit összekoccantotta a berlini fal tégláit és összeborzolta a keletnémet határőrök hajában a választékot. Ez némi riadalmat keltett ugyan a Stasi főhadiszállásán, de a szél amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Buszra szállva a zenészek gyönyörködtek a szebbnél szebb panelházakban, a környezetbarát Trabantok és Wartburgok látványában, amikor egyszer csak megálljt parancsoltak a szigorú fináncok. Megcsóválta erre a fejét ötven-egynéhány muzsikus, hogy még sincs ez így jól, emiatt a ménkű sok tégla miatt a végén még elkésünk. Erre az előzőnél is nagyobb orkánszerű szél kerekedett, a falból kihullott a szocialista habarcs, a téglák szörnyű mód zörögtek, a fal vészesen inogni kezdett (pedig a kürtösök bele sem fújtak a hangszerükbe — lásd Jerikónál), olyannyira, hogy mire a zenekar két hónap múlva ismét Berlinbe látogatott, már csak írmagját találták a valamikori nagy falmonstrumnak. így történt ez vagy valahogy teljesen másképp, de ez sem hangzik rosszul. Ilyesmiken elmélkedtünk a repülőgépen utazva, majd találgatni kezdtünk a direktor úrral ott a magasban, hogy merre is járhatunk. Jómagam Esztergomot véltem felfedezni, Sir úr Prágára tippelt és a következő pillanatban a kapitány közölte, hogy ő nyert, mert éppen Drezdát hagytuk el a talpunk alatt. Nagy időnek bizonyult ez az öt év, mert a schönefeldi repülőtéren egyáltalán nem akadékoskodtak. A morcos útlevélvizsgáló azért biztos ami biztos, bepötyögött valamit a számítógépébe, de néhány pillanat múlva a komputer visszajelzett: német földön nincs priuszom. A társaság többi tagjánál (hatan voltunk összesen, a zenekar busszal utazott, mert a német impresszárió már nem búja fizetni az időközben tízszeresére ugrott repülőjegy-árakat) is ilyen simán zajlott a bemenet, kivéve az Operaház szólistáját. Anatolij Fokanovnál megakadt a sor. Tőle mindenféle papírokat kéregettek, szemlélték a derék Anato- lijt elölről, vizslatták hátulról, forgatták az útlevelét, de úgy igazán nem bírtak belekötni. A várakozásnak maga Fokanov örült talán a legjobban, mert mint elmondta volt, egy dolgot nem bír elviselni, a meleget, és a várótermi húsz fok igazi felüdülésnek számított a kinti har- mincnagyonsok fokos hőmérséklethez képest. Utánunk a kancellár A német igen precíz népség, nem hagyják az ember gyerekét csak úgy heverészgetni, ebből következett, hogy egy rövid szállodai pihe- gés után már indulni is kellett a koncert helyszínére, a tegeli Villa Borsigba. Aki már járt Berlinben, az tudja, áld még nem, az most megtudhatja, hogy a német főváros egy kicsit nagyobb mint Miskolc, tehát a leggyorsabb berlini közlekedési eszköz a vonat, ami kicsit megy a földön, kicsit felette, kicsit alatta. Mi nem voltunk ilyen gyorsak, mert busszal mentünk. Légkondicionálttal. Ezt onnan lehetett tudni, hogy mondták a sofőrök. Egyébből nemigen, mert a szomszéd kerületbe való röpke háromnegyed órás átrucca- násunk alatt a légkondinak nem volt ideje annyira bemelegedni, hogy mái- hűtsön, ennek okán az emeleti részről egyre-másra szédültek le a lépcsőn a Fokanovhoz hasonló hőtűrőképességgel megáldott zenekari tagok, akik pimf kis ötven- hatvanfokos langymelegtől is az ájulás határán érezték magukat. Nekünk ott a földszinten sokkal jobb dolgunk volt, mert odalent csak negyvenöt fokot regisztráltunk a hevenyészett közvéleménykutatás alapján, majd élénken szemlélődni kezdtünk. Berlin keleti része látványnak sem utolsó, az utak mentén két szürke ház között egy még szürkébb, majd négy szürke ház után következik még öt szürke és így tovább. A berlini népség ebből következően nem szemlélődik, nem andalog az utcán, hanem kerékpározik. Bént a városban, kint a külvárosokban és egyáltalán mindenhol. A berlini autósok mégsem idegesek. Egyszerűen azért nem, mert a két méter széles járda úttest felőli oldalán egymástól hetven centi távolságra felfestettek két párhuzamos csíkot, ami között csak a kerékpárosok közlekedhetnek. Rögvest gondolkozni kezdtem, miért kell itt Pihenés közben nálunk a városházán azon agyalni, hogy azért nincs kerékpárút, mert nincs rá pénz. Nem lenne böcsülete- sebb bevallani, hogy éppen most hiánycikk a sárga festék, ráadásul még a városi pemzli is elveszett? Sok gondolkodásra azonban nem maradt idő, mert azért nincs olyan nagy város, amelyiken előbb-vagy utóbb át ne lehetne utazni, ebből következik, hogy megérkeztünk a Reiherwerder-félszigetre. Aki most itt azt mondaná, hogy hopp-hopp, altkor eltévedtünk, mert a Villa Borsigba indultunk, altkor az nagyon figyelmes olvasó, de nem rendelkezik beható berlini helyismerettel, mert a Villa Borsig a Reiher- werder-félszigeten található. Magáról a kastélyról csak annyit kell tudni, hogy amikor szóba került, hogy ismét Berlin lesz az egyesült Németország fővárosa, akkor Kohl kancellár megkérte személyi titkárát, nézzen utána, hol van az a kastély, ahol a Miskolci Szimfonikus Zenekar koncertezni szokott, mert ha a zenészeknek nem derogál az a helyszín, pont megfelel majd kancellári rezidenciának is. A kastélynál talán csak a park szebb. Tudják ezt a németek is, éppen ezért a park közepét elkerítették és tizenöt méterenként kis táblácskákat helyeztek el, szépen kérve a felnőtteket és a gyerekeket, hogy ne másszanak már rá a fűre, mert egyrészt járká- lásra ott van a sétány, másrészt ez itt természetvédelmi terület. Edzett miskolci lévén már előre kárör- vendtem, hogy fogják a germán lábak összetapicslíolni a gyepet, ha özönleni kezdenek a koncertre. Kárörvendésre azonban semmi ok nem maradt, mert a hangversenyre látogató közel háromezer (tényleg annyian voltak az első napon, a másodikon már „csak” két és félezren) német egyikének sem jutott eszébe, hogy a lezárt területen mászkáljon, pedig ennyi ember számára igencsak szűkösnek bizonyult a kastély előtti szabad terület. De ne szaladjunk ennyire előre, meid; most visszaemlékezésiből még csak szombat délután van. A színpadon próbál a zenekar, van áld (drága jó Hofi Gézát idézve) Javszer Arafatnak öltözve próbálja elviselni az időjárás viszontagságait. Az árnyékban „húsölve” Anatolij Foka- novval beszélgetünk. Remekül passzolunk egymáshoz, mert ő ért annyit magyarul és én is értek annyit oroszul, hogy a másik mondandójára reagáljunk. Fokanov most már nem csak a hőségre panaszkodik, hanem a zengzetes magyar nyelvre is. Éppen azt fejtegeti, annyi idő alatt, amíg megtanulta kimondani, hogy „Bah-ha-rah-ha- rah-ha-ha” (ld. Marci bácsi dala — Kodály Háry János című daljátéka), egy egész Mozart-operát betanult volna elölről-hátulról (Az már igazán csak zárójelben jegyzendő meg, hogy ki tudta mondani). A nagy beszélgetés végén megöntözzük torkunkat némi ásványvízzel, arra azonban gondosan ügyelünk, hogy ne kívánjuk élénk taglejtésekkel a hovatovább verejtékben úszó zenekar kedves egészségére, mert azért a szemtelenségnek is van némi határa. Piknik Telik az idő, eljön az este hét óra és mintegy varázsütésre megjelenik a közönség. Jelenik? Zúdul, árad, özönlik, tajtékozva rohan, száguld. Elmek dacára egyetlen láb sem törik, különösebb kiabálás sem tör ki, sőt, a közönség zöme nem is az ülőhelyek felé törekszik, hanem kinéz magának egy nehány négyzetméteres pázsitot (itt nem az előbb emlegetett védett pázsitról van szó, ez egy másik pázsit, ezt nem védik), leteríti a pokrócát, mezítlábra vedlik, kipakolja a kis salátácskáját, pezs- gőcskéjét, borocskáját, poharacskáját és élénk várakozásba merül. A magyar busznál eközben egyre hosszabb sor kígyózik. Ez utóbbi azért következett be, mert egy német hölgy behajolt a buszba és megkérdezte, nem volna-é a sofőr óráknak egy felesleges üdítője. Már hogyne lett volna, több ládával is. És ahogy ilyenkor már lenni szokott, a hölgyet meglátta két másik, a két másikat még néhány úr és hölgy és a derék sofőrök alig győzték a kiszolgálást. A hír a kastélyban várakozó zenészekhez is eljutott és megkezdődött a tippadások sorozata, miképp lehetne némi áru- kapcsolással túladni a gyerekek kinőtt holmijain, megunt hangszereken, hanghordozókon: „Egy sör lesz? Harminckét márka, de kap hozzá egy CD-t is!” A megvalósításra sajnos nem maradt idő, mert az alkalmi büfé rekordgyorsasággal zárórát rendelt el. Ezt is csak azért, mert a helyi rendezők közölték, őket ugyan nem zavarja, hogy az urak árulnak, de az üres alumínium dobozokat a koncert után nekik is kell majd összegyűjteni. Ekkor a sofőrök hirtelen rájöttek, hogy egyrészt a szegény szomjas zenészeknek nem marad elég sör és kóla, ha mindent eladnak, másrészt egyébként is csak vesztettek a bolton, mert olcsóbban adták mint a muzsikusoknak - és lehúzták a rolót. Ez utóbbi megállapítás nagyon valószínűnek tűnt, sajnáltuk is érte a sofőröket, mert nekünk nyolcvan forintért adták a háromdecis sört, míg ugyanezért a szegény németek egy lepattant étteremben csak két-három márkát fizetnek. A könnyejtésre azonban már nem maradt idő, mert kezdődött a műsor. Egy alaposan felkészült, nagyon joviális úriember mutatta be a zenekart a közönségnek. Rögtön közölte is a publikummal, hogy Magyarország a Balkán szívében található, ahol ötmillió cigány hallgat ötmillió cigányzenészt és ez a két tábor néha helyet, cserél. Az már külön szerencse volt, hogy háromszor is tartott ismertetőszöveget a koncert közben, mert a közönség azt is megtudhatta, hogy ezt a zenekart hármasikrek vezénylik, akik ugyan kísértetiesen hasonlítanak egymásra, csak az egyiküket Kocsis Lászlónak, másikukat Kovács Zoltánnak, harmadikukat pedig Kovács Lászlónak hívják. A publikum ezért is hálás volt, a produktumért meg még hálásabb. Az Operaház két szólistájával, Csavlek Etelkával és Anatolij Fokanowal valamin a Honvéd Táncegyüttes nyolc ifjú titánjával kiegészült zenekar egyik ámulatból a másikba ejtette a nézőket, akik a koncert második felében a nassolgatást is feledve állva nézték végig a produkciót, különösen Anatolij Fokanovot (akit a művész nem kis rosszallására a műsorközlő következetesen per Anatol-ként emlegetett) akarták dirib-darabra szedni a Háry-toborzó után, aki ép-' pen ezért kénytelen volt ugyanazt a négy újoncot kétszer betoborozni a seregbe. A műsor végeztével a közönség szépen lassan felcihelődött, összeszedte cigarettacsikkjeit (bármennyire hihetetlen), elpakolta kiürült sörösdobozait, pezsgősüvegeit, felnyalá- bolta szalvétáit, elindult a legközelebbi szemétgyűjtő felé és - most tessenek figyelni! - beledobta a kukába a szemetet, majd hazafelé vette az irányt, szépen, lassan anda- logva. Mi még nem andalogtunk haza, mert fogadásra voltunk hivatalosak, ahol felkészítettek arra, hogy a helyi polgármester ismét, mint minden, a zenekar számára rendezett fogadáson köszönetét fogja kifejezni Németh Miklósnak és Horn Gyulának, amiért öt évvel ezélőtt olyan bátran és következetesen segédkeztek a nagy német vándorlásban (úgy látszik a polgármester még nem olvasta A zenekar legendája című fejezetet). A polgármester azonban nem fejezte ki a köszönetét, egész egyszerűen azért, mert nem tudott jelen lenni a fogadáson, aminek az volt az oka, hogy a Berlinben állomásozó francia katonák a nagy hazakésziilódésben csak ezen az egy napon értek rá búcsúbált rendezni és a város atyja kénytelen volt ott reprezentálni. Emiatti bánatunkban eleinte mélabúsan „csipegettük” a svédasztalokat, kortyolgattuk a könnyű német borokat és az egyre finomabbá váló Schult- heiss söröket. A másnapi műsorról már csak annyit illik megjegyezni, hogy Fokanov ugyanúgy kétszer toborzott, a műsorközlő viszont kevésbé tájolta el a mélyen tisztelt publikumot, akik mindettől függetlenül ugyanolyan lelkesnek bizonyultak és ugyanúgy összetakarítottak maguk után mindent.--------OPERAMESE--------V erdi: Rigoletto „Sok a szép nő, de nekem az egyre megy..." - énekli a mantuai herceg. Rigoletto, a herceg udvari bolondja kigúnyolja Monterone grófot, aki azért jött a palotába, hogy felelősségre vonja a herceget, lánya csábítóját. Monterone megátkozza Rigolettot. A bolondnak is van egy lánya, Gilda, őt egy csendes, eldugott helyen neveli. A diáknak öltözött herceg megismerkedik Gildával, a lány beleszeret, és |ő a csábítás... „Szörnyű bosszúra vár ez a vétek..." Rigoletto vegtelen fájdalmában bosszút esküszik ura ellen, megbízást ad egy bérgyilkosnak, hogy ölje meg. Gilda hiaba könyörög atyjának, nincs kegyelem. „Az asszony ingatag..." A bérgyilkos húga beleszeret a hercegbe, s kéri bátyját, ne bántsa. Szereti a herceget Gilda is, olyannyira, hogy feláldozza maqát helyette. így Kigoletto a herceg helyett lánya holttestét kapja meg. Fotók: Dobos Klára A német kancellár jövőbeni rezidenciája Fotók: Treso Katalin
