Észak-Magyarország, 1994. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-18 / 142. szám
Június 18., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Egyházi zene — hittel es szponzorokkal Római világversenyre kapott meghívást a Mindszenty énekegyüttes Fu.rp Gabriella Mit tudhat a színekről, aki soha nem láthatta a hajnal pírját, az ég kékjét, a nap ragyogását?! És mit tudhat a zene hatalmáról, aki soha nem tapasztalhatta meg, hogy másképpen szól az orgona egy gótikus ka- tedrálisban, mint a hangversenyteremben, vagy soha nem érezhette, hogy különösen közel van az éghez, amikor felcsendül a templomban az egyházi ének. De kik azok a névtelen énekesek, akik mindig a háttérben maradnak, akik ott vannak a hideg templomokban az éjféli miséken, a hajnali roráté- kon, hogy szebbé, emelkedettebbé tegyék a szertartást, hogy megéreztessék velünk az ünnep misztériumát.- Nem csak az egyházi művek előadásánál fontos az alázat, de itt különösen az - mondja Gergely Péter Pál, a Mindszenti templom Mindszenty énekegyüttesének vezetője. - Csak a hívő ember képes igazán hitelesen újrafogalmazni, újrateremteni ezeket a zeneműveket, és így tudunk másoknak is örömet szerezni előadásunkkal. De természetesen törekednünk kell, és törekszünk is arra, hogy technikailag kifogástalan legyen az énekünk. Mielőtt az énekkari tagokról, az együttes megalakulásának történetéről beszélnénk, először a hangzásában megegyező i és y különbségéről kell szót ejtenünk. A Mindszenti templom énekkarának a félreértés adott nevet. Nem magyarázhatták el mindenkinek, hogy a Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére felszentelt templomot a miskolciak Mindszentiként emlegetik, és talán a helybeliek közül is csak kevesen tudják, hogy itt, az Avas oldalában volt valamikor egy Mindszent nevű falu, a középkori település kápolnája helyén épült fel aztán a templom. Miskolc közelsége miatt az 1800-as években még önálló falu eltűnt, csak a nevét őrizte meg az emlékezet, a templom és az énekegyüttes... Az egyre népszerűbb kórus sorra kapta a meghívásokat, de a leveleket rendre a Mindszenty énekegyüttesnek címezték. Még az is előfordult, hogy kioktatták őket: a szentéletű bíboros neve nem i-vel, hanem y- nal írandó. A kínos mentegetódzés helyett maradtak a külföldön is ismertebb, és természetesen örömmel vállalható Mindszenty név mellett. De a Mindszenty énekegyüttes története nem Mindszenten kezdődött. P. Szendrey Bonaventura a ’80-as évek elején Felsózsol- cán alakított egy vegyeskart. Nem hivatásos énekeseket, nem profi muzsikusokat, hanem zeneszerető, kottaolvasó katolikusokat gyűjtött maga köré az assisi teológián végzett minorita páter. Gergely Péter Pál Gergely Péter Pál Fotó: Dobos Klára ekkor még főiskolás volt, s egy ünnepi koncert kapcsán ismerkedett meg Bonaventura atyával. Az egyházi zene jelentőségét felismerő, mediterrán szellemű plébános megbízta az együttes vezetésével az ifjü muzsikust. Egy fél évig még Felsózsolcán működött az énekkar, de 1982 karácsonyán már a Mindszenti templomban énekelték Palestrina ,Missa Brevis”-ét.- Nehéz évek vannak mögöttünk - mondja a kórus vezetője -, de azt hiszem, nem volt hiábavaló a fáradozásunk, a sok-sok közös éneklés, estébe nyúló próba meghozta gyümölcsét. Természetesen legfontosabb feladatunknak a templomi szolgálatot tartjuk. Minden hónap első vasárnapján latin misét éneklünk, ott vagyunk a főbb egyházi ünnepeken. De ezen kívül nagyon sok helyre hívnak bennünket. Műsorainkban elsősorban a klasszikus vokálpolifónia legnagyobb mestereinek művei szerepelnek. Arra törekszünk, hogy a magyar egyházi zene hagyományait ötvözzük a latin tradíciókkal. Leggyakrabban Kodály, Bartók, Bárdos, Lassus, Palestrina kórusműveit, miséit, motte- táit énekeljük. Ez az év különösen gazdag a Mindszenty énekegyüttes számára. Hangversenysorozatot rendeztek abból az alkalomból, hogy ezelőtt kétszázötven évvel szentelték fel templomukat. Ehhez kapcsolódik még két évforduló: négyszáz éve hunyt el Orlandus de Lassus németalföldi zeneszerző, a többszólamú kórusmuzsika mestere, aki közel kétezer egyházzenei művével gazdagította a zeneirodalmat. És ugyancsak négyszáz esztendővel ezelőtt halt meg Giovanni Pierluigi de Palestrina, a klasszikus vokálpolifónia atyja, kinek művészete a tridenti zsinat után a katolikus egyházzene mintaképévé vált. Palestrina nevét őrzi a templomok és székesegyházak kórusainak római világversenye, melyet az idén második alkalommal rendeznek meg. A szeptember 3-tól 7-ig tartó nemzetközi seregszemlére Magyarországról csak a Mindszenty énekegyüttest hívták meg. Ők már tavaly is ott lehettek Rómában, sőt az úgynevezett B-kategóriás kórusok versenyében I. díjat nyertek. Ennek alapján, illetve az előre megküldött hangfelvétel zsűrizése után válogatták be újra az együttest a verseny részvevői közé. A napokban kapta meg a levelet Gergely Péter Pál, melyben arról értesítik, hogy a szakmai bizottság véleménye szerint az idén már az A-kategóriás kórusok között indulhatnak. Az ajánlatot örömmel elfogadták, és teljes odaadással készülnek is a nagy megmérettetésre. Viszont a részvételhez nem elég csak a meghívás, a szakmai tudás, a hitből fakadó elkötelezettség, az utazáshoz szükség volna pénzre is. Dr. Kovács Endre püspök atya volt az első, aki az együttes mellé állt, jelentős összeggel támogatva utazásukat. Égyébként dr. Kovács Endre adományának köszönhetően jött létre a miskolci Budapest Banknál vezetett 271-16689-4059 számlaszámú „A Mindszenty Énekegyüttesért” elnevezésű közcélú alapítvány is. Kaptak segítséget a Ban- kartis Alapítványtól és a miskolci önkormányzattól is, viszont ez még mind kevés. De bíznak abban, hogy találnak olyan szponzorokat, akik belátják, ez a verseny nem csak az együttes szívügye, a város, az ország számára is fontos, hogy elvigyék hírünket erre a világversenyre. Szeptemberig van még idő arra, hogy azok is megismerjék a Mindszenty kórust, akik még nem hallották volna éneküket. A kétszázötven éves templom búcsúján, július 3-án Palestrina „Tu es Petrus”-át mutatják be, augusztus 19-én és 20-án a bükkszent- kereszti templomban énekelnek, és persze estéről estére gyakorolnak, készülnek a római világversenyre. Szinte csak akkor pihennek az együttes tagjai, amikor karnagyuk más kórusokat dirigál. Gergely Péter Pál vezeti az egri Cantus Ag- riensis kamarakórust is. Ezzel az együttessel a ferrarai művészeti napokra kaptak meghívást, ottani programjukat először június 19-én, vasárnap délután fél 5-tól a lillafüredi Palotaszálló dísztermében mutatják be. Június 17-én, tehát tegnap este és ma délelőtt a Zempléni Kamarakórust vezényelte a sátoraljaújhelyi Lavotta János Művészeti Alapítvány által szervezett sátoraljaújhelyi illetve tállyai Lavotta János-em- lékkoncerten. Ceruzarajzok Szalay István Mezítláb trappolva vertük a port a falu főutcáján, amikor váratlanul szembe találtuk magunkat Bogyó Andrissal. Téglavörös svájci sapka volt a fején, flanell kockás ingén a feszülő hózentráger bokán felül félárbocon tartotta a nadrágot. Most is előttem van dinnyekerek feje, borostás pufók arca, fülig érő szája, és borvirágos orra.- Mit eszel Andris? Pap adta, pap adta! - mutatta az ingét, amely kötözködésig tele volt lopott szilvával.- Azt mondták, meghaltál! - vigyorogtunk rá, mire arca eltorzult, vasöklét ütésre emelte és futott utánunk. Felvettük a nyúlcipót, és menekülő'' közben folytattuk a csúfolódást:- Harangozik Elemér! A nagyobb nyomaték kedvéért félig visszafordulva még mutattuk is, hogy hogyan harangozik és csendít a halottaknak. Andris - korban kétszer apánk lehetett volna - kifulladva a rohanásban, dühében az ingéből előkapta a szilvákat és utánunk hajigálta. Amikor vége szakadt a hajszának és Bogyó Andris eltűnt, felszedtük a muníciót, és hasadásig ettük magunkat. A legtöbb városnak, falunak volt akkoriban bolondja, koldusa, akik búcsúkor, nagyobb ünnepeken rendszeresen megjelentek és kéregettek, némelyiket már hozzánk tartozóként fogadtuk, és ha nem jöttek, hiányoztak. Egyszer egy fa mögül kihallgatam, amikor két faluszomszéd összeveszett, és kí- gyót-békát kiabáltak egymásra.- Ágról szakadt népség! - Útta- lan, görbe falu...- Maga beszél? Maguknak még bolondjuk sincs! A falubolond, a koldus, a remete jellegzetes figurái voltak hajdan As falvainknak, a tv, a rádió, az újságok nélküli eseménytelen világban. A hét végén - emlékekben bogarászva - üldögéltem a hegyen a kora tavaszi napsütésben, élveztem a magányt, a csendet, a tüdőt átjáró tiszta levegőt. A többnapos eső után még nyirkos volt a föld, szüret után sóvárogtak a szőlőtőkék, a pincék mélyén üresen kongtak a mosásra váró hordók. A fák közül váratlanul toppant elém egy hosszú, nyurga ember, olyanféle, akikre a gazdák és a szőlópásztorok felfigyelnek.- Istók vagyok! - parolázott.- Tudja, mi az én nótám? - firtatta, amikor gumicsizmásán, rongyos, olajos pufajkában mellém huppant. Nem szóltam. Azon járt az eszem, hogy ezt az embert én már láttam errefelé néhányszor, és télen, amikor a faház mögül a kerítésdrótomat ellopták, ugyanilyen negyvenhatos csizmanyomok maradtak a hóban...- Enyém az egész világ... Beszéltem hozzá, terelgettem a szót a drót irányába, de nem figyelt, réveteg, messzenéző tekintettel egyik csizmája orrával a másikat kaparta.- Süket maga? Rám kapta a tekintetét.- Református.- Akkor mondja meg, ki lopta el a drótot?- Tudja maga! Minek kérdezi? Ülünk egymás mellett. Pufajká- ja alól áporodott, nehéz testszag áradt, álmosan hunyorgott a bágyadt napon, én az égen úszó felhőket bámultam, hogyan közelednek egymáshoz, ölelkeznek, tornyosulnak, oszladoznak. Valahonnan váratlanul egy hasig sáros kivert farkaskutya került elő. Tisztes távolból bámult ránk, egy ideig elugrásra készen, aztán, hogy senki sem bántotta, lefeküdt és a farkával csapkodni kezdte a földet.-A magáé? Szomorú szánakozással bámulta a farkaskorcsot, a melegben is fázósan húzta össze magán a spárgával megerősített kabátot.- Kivert kutya. Magamfajta. A jövevény már csupán egy karnyújtásnyira volt tőlünk, kúszva közeledett. Csapzott szőre tele volt bojtorjánnal, ragadós tövissel, lapos farkával szünet nélkül a földet paskolta.- Van kenyere?- A kutyának?- Nekem! A vándor kétpofára ette a kenyeret, jóízűen itta a bort, a szalonnát. Dobott valamit a kutyának is. Nem bn-tam nézni a szerencsétlen horpadt oldalát, cimbalmos bordáit, így egy nagyobb darab szalonnát vetettem oda.-Hol lakik?-Az ég alatt.-Miből él?- Eltartanak. De ha akarja, a drótja árát ledolgozom a jövő tavasszal. Embert még nem láttam ilyen mohón enni, amikor megitta a fél liter bort, elégedetten dörzsölte a tenyerét.- A szőlőmet el ne lopja! Felröhögött, miközben csapzott szakálla között hosszan végig- csorgott a bor.- Ezt megígérem.-Hálából?- Nem! Nyolc forintos szőlőt, még lopni sem érdemes. Először a kutya ment el, azután az ember. Távol járt már, amikor visszakiáltott:- Bolondnak azért ne nézzen... Kalász László Valamit mondanának: bólongatnak az ágak mindenfélét beszélnek az ilyen-olyan szélnek senki se figyel arra: szemét is betakarja fülét-száját bedugja s hallani szólni se tudna mindenki úgy tesz mintha bűntelen lenne szende S orcáját elfordítva nem néz magával szembe Óriások játszanak „Hallod, mit mond ez a két süvölvényV. - szólt oda Szabó Lőrinc a folyosón Illyés Gyulának, s mindjárt folytatta is a már figyelő arcnak: „Hívnak Miskolcra, haza. ” - Kis öröm és hitetlenség bujkált a hangjában. „Eredj - válaszolta tüstént Illyés mint maga a bizonyosság. „Eredj nyugodtan” - mondta még egyszer, mint aki aggodalmat oszlat el, miközben Szabó Lőrinc oldalgott feléje, s nevetve, hangosan felelte: „De gyere te is, te sztálinista! - s feléje dőlt, vállával újra meg újra meglökte Illyés vállát, már együtt nevettek, ékelődtek; Illyés is a vállával Szabó Lőrinc vállának dőlt, megint és megint, viszonozva a játékot: „Na jó, te hitlerista! Megyek." - Dülöngéltek szinte és \ tartották egymást a testükkel, mint két rakoncátlan, óriás gyerek. Vállukra forrva a történekm, körül tág körben bokájuktól a homlokukig Európa. Szabó Lőrinc Miskolcon I Nem tudtam, hogy az az utolsó alkalom hazajönnie, mert elmegyünk mind a ketten, ő a halálba, én a börtönbe, mégis hazahívtam, és most boldog vagyok, hogy sikerült a szülőföldjét utólszor visszaadnom neki, és hogy egyszer az asztalánál vele ülhettem. Úgy ment a Széchenyi utcán, hogy szinte botja lettem, akire roskadtan rátámaszkodott, és sírt a vállam fölött, mert köröttünk a történelem történt; és túl a „deszkatemető” az édesanyja sírjával, majdnem fölöttünk az Avas zöldaranyban, ahova leült egy szoborban, végképpen múlhatatlanul. Illyés arca Keresztbefont karral áll Illyés Gyula a miskolci színház árkádja mellett, háttal a színháznak, ahol Dózsa György beszélt, forradalmat csinált parasztjaival, a történekm és Illyés tolla szerint, az ő parasztjaiért; és ahol Kossuth Lajos beszélt, detronizált és vitázott a szerző magyarjaiért, aki itt áll késő délutántól az éjszaka kezdetéig. Néz döbbenetbe merevült arccal a Széchenyi utca fék, ahol maga a nyomorult történekm vonul jeknidőben, északról délre, de keletről nyugatra, akár egy hajsza tankokkal Európán át, a hazában és a hazából. Nem a jó szót hozza, hanem a némaságot, a valóságtól eltérített mondatokat. Az 6 arcán olyan idő, amelyben fólcseréli egymást múlt és jövő. A hegyekben, fákban és vizekben rémület és szorongás. De jó, hagy él, és az elsötétülő délutánban itt áll, s látom őt és amit lát. Látom míg élünk, hogy az arcában az ország. j Pető János rajza Bihari Sándor versei Mezey István rajza
