Észak-Magyarország, 1994. június (50. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-11 / 136. szám

VI ÉM-hétvége ÉM - Tükör Június 11., Szombat Bethlen és Deseő megtalálása Moszkva (MTI) - Nanovfszky György moszkvai magyar S ' ivet, az orosz fővárosban magyar újságíróknak di- n elmesélte, hogy miképpen sikerült megtalálni Bethlen István néhai miniszterelnök és Deseő László hon­védtábornok sírját. A nagykövet 1992 szeptemberében kezdett kutatni Beth­len István után. Közben a múlt évben indította meg a nagykövetség a nyomozást Deseő László sorsának tisztá­zása érdekében, miután fia, a stockholmi magyar nagy­kövét kérte azt. A keresés során a magyar nagykövet kapcsolatba került Rudolf Pihojával, az orosz irattárak, illetve Dmitrij Vol- kogonov tábornokkal, az orosz katonai irattárak vezető­jével. Pihojának az volt az álláspontja, hogy már csak emberiességi oknál fogva is át kell adni a magyar félnek a dokumentumokat. Ok ketten külön-külön is nagyon so­kat segítettek a Bethlen-kutatásban, és nagy szerepük volt a Nagy Imrére vonatkozó iratok korábbi átadásá­ban. Nanovfszky György a keresés során jutott el a Moszkva melletti Krasznogorszkba, ahol a háború után hadifo­golytábor működött. Egy helyi múzeumban rábukkant például, Örkény István egyik versére, az író ugyanis szintén itt raboskodott. A nagykövet arra számított, hogy itt találja meg Bethlen István sírját is, de ez a vára­kozás később nem igazolódott. A múzeum igazgatója, Arkagyij Krupennyikov és mun­katársa, Vlagyimir Vszevolodov, alak szenvedélyesen kutatták a fogolytáborok lakóinak sorsát, szintén na­gyon sokat segítettek. Vszevolodov számítógépre vitte, például a foglyokra vonatkozó adatokat és az ő archívu­mában orosz néven Vlagyiszlav Ludvigovics Dezseként szerepelt Deseő László. Ezen a nyomon folyt tovább a ku­tatás. Ekkor, azonban még nem voltak ismertek sem De- seó halálának körülményei, sem pedig az, hogy hol te­mették el. Nanovfszky György emlékeztetett rá, hogy ezen a ponton kapcsolódott be az MTI moszkvai irodája. Az MTI kapcso­latai útján sikerült eljutni az orosz börtönigazgatóság ve­zetőjéhez, Jurij Kalinyin tábornokhoz. A nagykövetség ké­résére, alig több mint egy hónap leforgása alatt válasz ér­kezett, amelyben Kalinyin közölte Deseő tábornok halálá­nak körülményeit és azt, hogy pontosan hol van eltemet­ve. Bethlen István sírjának hollétét viszont továbbra is ho­mály fedte, viszont Kalinyin fogadkozott, hogy folytalják a kutatást a titkos irattárakban. Végül, részben ezen a vo­nalon, illetve más archívumok iratai, valamint egykori szemtanúk alapján sikerült megtudni, hogy Bethlent el­hamvasztották és a moszkvai Donszkoj kolostor melletti, három tömegsír egyikébe temették. A kutatások során megtaláltak egy japán tábornokot, a lengyel hadsereg több tisztjét, akiket ugyanaz a Szeröv tábornok tartóztatott le, aki később Nagy Imrét és társa­it is őrizetbe vette. A foglyok egy része, így Deseő tábor­nok, valószínűleg nem természetes halált halt: a szovjet belügy, gyilkos módszereivel elpusztította őket. Halálra gyötörték a szerencsétleneket, és a halál okaként mond­vacsinált betegségeket írtak a zárójelentésekbe. Deseő tábornok, halála előtt néhány héttel ugyanis arról szá­molt még be feleségének írt levelében, hogy jó egészség­nek örvend. A zárójelentésbe viszont az került, hogy ve­sesorvadás végzett vele, holott fiának elmondása szerint, soha semmi baja nem volt a veséjéveL A hosszas kutatásokat végül siker koronázta: Viktor Jerin orosz belügyminiszter nemrég Boross Péter kormányfővel hivatalosan is közölte, hogy sikerült megtalálni Bethlen István sírját, majd ezután a kormány úgy döntött, hogy a választások után hazahozatja a hamvakat, amelyeket ma­gyar földben temetnek eL Emigránsok és disszidensek Priska Tibor Egyik társunk, állampolgár-társunk az or­szág nyilvánossága előtt bejelentette, mi­szerint, ha fiatalabb lenne itt hagyná ezt az országot, valahová külföldre költözne. Éspe­dig azért költözne el innen, mármint emig­rálna - ugye ez esetben az emigrálás a he­lyes kifejezés, - mert a választók nagyobbik része nem úgy szavazott, miként ő maga. Hanem másként. Holott úgy kellett volna szavaznia mindenkinek, miként ó, mármint az emigrálással, külföldre távozással fenye­gető ember szavazott. Kétségtelen, munkálkodhatnak benne, a dühös emberben régi beidegződések, igaz­gathatják fortélyos félelmek, hogy ha az a bizonyos régi rendszer jön vissza, akkor majd lesz itt... Akkor majd ismét... Nagyon is elképzelhető, hogy ez mondatta vele, amit mondott. Annak ellenére, hogy az a bizo­nyos rendszer nem jöhet vissza, mert nem is akarja senki, ha akarná sem tudná vissza­csinálni, mivel a történelem már csak ilyen. Nem is ez eme kis dolgozatocskának a mon­dandója. Sokkal inkább az, hogy a külföldre távozás, főként innen, a Kárpát-medencéből jól ismert folyamat, mondhatni, jól bevált szokás. Durván fogalmazva: ha baj van, so­kan, könnyedén rászánják magukat a lelé- pésre, itt hagyva, magára hagyva ezt a - le­hetséges - általuk is gyakorta megénekelt szépségű szittyaországot, mit megfelelő al­kalommal ók maguk is feltűztek Isten ka­lapjához bokrétának. És helyet kerestek maguknak ott, ahol nem Trabantok büdösí- tenek az utakon, egyáltalán vannak utak, ahol feltalálták a mikrohullámú sütőt, a bi­kinit, az atombombát és másként lehet élni, jobban, szebben meg minden. Hogyne len­nének, sajnos mindig is voltak azok az emigránsok, akik megszenvedték, lélekben kicsit, vagy nem kicsit, bele is haltak ennek a hazának az elhagyásába, de rákénysze­rültek, valóban menniük kellett gyakorta éppen másságuk, vagy puszta életük men­tése miatt, mert nem találták honjukat e hazában, akiknek valóban fájt, mert látták, hogy mint oldott kéve széthull nemzetünk, de vállalták mégis a számkivetést, valamely valós, tényleges ok miatt. És vállalták per­sze ott, távol magyarságukat is, ha alkal­muk nyűt, hát tették az óhazáért ami ere­jükből telt. Öröm: gyakorta nagyon sok telt. Rangot, tekintélyt teremtve Hungáriának, jó hírt téve közhírré rólunk. De azért ne keverjük össze őket a másik réssszel. Azokkal, akik „csak úgy” mennek. Akik nyomban nevet változtatnak, nyelvet felejtenek, tagadják, restellik honnan-jöttü- ket. Igaz: megszólni őket sem szabad. Hi­szen végül is a jobb életet keresve vágtak neki. Csak hát.... Csak hát valamiféle viselkedési forma lehet az, ami kissé elidegeníti innen tőlünk, meg az előzőektől is valamelyest őket. Igen, első­sorban a viselkedés, a megjelenés. Egy időben disszidens volt a hivatalos titu­lusuk és nem jöhettek haza, később, amikor kiderült, hogy pénzt tudnak behozni, akkor idegenbe szakadt hazánkfiaivá változtak, hazajöhettek, jöttek is hatalmas cirkálóik­kal, keresgélték, nemigen találták a ma­gyar szavakat, megtalálták viszont a csakis számukra berendezett és kinyíló játékkaszi­nókat, bárokat, miegymásokat. Később már nem csupán pénzüket hozták, hanem hatal­masra nőtt öntudatukat, magyarságukat is, bár ez a magyarság idézőjelbe kívánkozik. Jöttek, jönnek szavazati jogért, földért, vár­ért, jönnek munkaerőért, bérmunkásért, hi­szen, egy, s más kapható errefelé is a chikos, gulasch, fokosch világában. Már felelősség­re is vontak bennünket, mindvégig itthon maradt apró ürgéket, hogy mit tettünk, mit csináltunk itthon azokban az években, ami­kor ők ott, Nyugaton keményen dolgoztak az egzisztenciájukért és ápolták, ébren tar­tották magyarságukat. Mi meg nyuszik­ként dadorásztunk valamit, hogy azért csak-csak igyekeztünk, tettük ugye, amit tudtunk, hol ez sikeredett, hol az, persze volt úgy, hogy ez sem sikeredett, meg az sem, meg olyan is, hogy jónak véltük, de na­gyon is rossz lett, az is volt, hogy ellenség­nek neveztünk ki valakiket az öntudatos osztályharc nevében, holott azok nem vol­tak ellenségek, de mégis ezt a bánásmódot kapták, gyakorta ocsmányul, ma már szé­gyenletesen, meg volt azért, hogy átépítget­tük a falukat, villany, víz, miegymás... Hát tetszenek tudni, az ember csak tette, amit tett. De ezzel a sok összevisszasággal együtt is: úgy fölülről nézve, még megvolna az ország, de megvan azért alulról nézve is, lehetne jobb, lehetne szebb, Istenkém, hát ilyenre sikeredett, nekünk mindenesetre igen kedves, mivel a miénk, erre futotta erőnkből... Hát ne tessenek azért nagyon haragudni ránk, amiért mi itt csak így, meg csak úgy, majd igyekszünk, csak ne tesse­nek már suhogtatni fölöttünk azt a szörnyű nádpálcát. Tudjuk, hogy most is jobban lehet élni Nyu­gaton. Azt is, hogy akik a nagyobb lehetősé­geket választják, azok nem idézgetik az ily anakronisztikus sorokat, hogyaszonygya „nékem szülőhazám e lángoktól ölelt kis or­szág”, meg hogy itt élned s halnod kell és egyebeket. Meg azt is tudjuk, hogy azért minden baj ellenére mégis maradunk itt ne- hányan erőnk szerint tesszük, amit bírunk. Mindig is. * Vállalva, hogy közben kevesebb időnk lesz árvalányhajas kalapunk lengetésére. De hát, ha az ember úgy nekiveselkedik - már­pedig itt, a mi hazánkban mindig is volt mi­nek nekiveselkedni, most is lenne - hát ak­kor bizony az árvalányhajas kalpagot csak- csak lerakja. Hogy ne zavarja a munkában, az odafigyelésben. Kárpáti Béla A kerti kioszkban uzsonnázott a család. A két fiúcska hamar túl­lett a fogáson (csokoládét ittak kuglóffal), a mamzellal mentek kerti sétára. A nagyasszony is felállt, hogy tán dolga után néz­ne, s Anna, a 21 éves menyecske is fürgén ugrott, hogy leszedje az asztalt.- Hadd csak, lelkem - így Mo- csáryné, az anyós -, majd a lány leszedi! Etus! - kiált a cselédnek, aztán menyéhez szól, - Te csak vigyázz a kicsire! A te korodban már kíméletesen kell mozogni... Az örökössel!-Ó,- üti el, hárítja el a gyöngéd­séget az ifiasszony - még csak az ötödikben vagyok...-S az nem elég? - rója meg me­leg hangsúlyával Lajos, a férje, s kezével lágyan körbesimogatja a fiatalasszony hasát. - Azért ő már látszik. Nem hagyja magát figyelmen kívül... Az udvaron három népviseletbe bújt parasztasszony várakozott.- Fiam - int feléjük a nagy­asszony -, várnak az énekeseid... -Ja, persze-persze! Bocsássatok meg! - és a férj sörtebajsza-sza- kálla megborzolja az ifiasszony liljombörét, ahogy a kezére haj­lik, aztán csak mentében mond­ja: - Tudod, az egri dalokat gyűjtöm kötetbe. Egy kis műhed- velés.- Szegénykém! - sóhajt nagyot a nagyasszony, amint a távozó férj sántikáló, ortopédcsizmás bice­gését figyelik -, mennyit szenve­dett, míg ennyire járóképes lett!- Talán szenvedtek - együtt, Kedvesanyám! - mondja, s öleli át hálás gyöngédséggel anyósát a fiatalasszony. Mesélte Lajos, még Freyerwaldban, a fürdőn, hogy mennyit fáradott érte. Meg a gazdaságért - özvegyen!-Az a, a gazdaság! - éled a szó­ra özvegy Mocsáryné -, Szegény Imrém után ez maradt rám... Ez a gond!... Gyere, járjunk egyet. Az jót tesz. És mutatta a kastély körül a va­daskertet, a végiben csobogó Eger patak duzzasztógátját, a malmot, melyet a patak vize hajt, a vízmüvet, a villanytelepet s az öntözőcsatomákat, melyek a káposzta-, dinnye-, répa- és bur­gonyatáblákra vezetik az éltető vizet, tovább a sűrűn zöldellő kukorica- és sárgálló búza- és gabona- (árpa- és zab-) földeket, melyek színes szőnyegekként te­rültek el a Bükk sötétlő bölény­púpja alatt.- Óriási gond! - szörnyűit el az alig 20 éves ifiasszony, aki egy sziléziai takácsmester családjá­ból, 13 éves gyereklányként hagyta el a szülői házat a már akkor félvak Wesselényi báró üdvöskéjeként, s mint ilyennek, igen kevés fogalma volt egy fej­lett, nyugati mintájú majorgaz­daságról -, és mindehhez érteni is, Kedvesanyám!- 0, még ez! - legyintett a nagy­asszony. De a nagy állatgazda­ság! A lovak, a hatalmas gulya s a rétgazdaság, a sok száz birka ott Kurtyányban! Merthogy azért havonta oda is elkocsikáz- ni számadásra! Aztán most a sok úrbéri per itt a falu házas meg telkes jobbágyaival!... Ó, jó lesz már, hogy itthon lesztek, legalább Lajos besegít!... Borsodi legendárium sán érzékelje az eljövendő lény gyors szívdobogásait -, ha visszagondolok a tavalyi tavasz­ra... Miklós halála után Zsi- bón... k- Miklós! - kiált fel sikamlósán Lajos -, olyan furcsa a szádból hallani! Te, a húszéves gyermek Andornaki románc- Az, a Lajos! - gondolta aztán már magában, a kastély egy, a gyümölcsösre táruló hűs szobá­jában Anna ifiasszony, aki 20 évesen már két Wesselényi-fiú, s egy szíve alatt éledező Mocsáry- gyermek (fiú lesz-e vagy leány!) anyja (lesz). - Ez a bűvös-bájos, gyöngéd, udvarias, komoly tu­dós ember, akit Wesselényi is be­csült, szeretett, annyira, hogy felfogadta franciatanárnak a (törvénytelen) lánya, Katalin és őmellé; legyen az ő felesége és lá­nya müveit úrinő. El is vitázott- politizált vele éjfélekig.- Ábrándozik az én baronesz- szem? - lepi meg s öleli át a férfi, aki váratlanul megjelent a háta mögött -, mert a bárónéasszony olyan leánykorú, hogy még baro- nessznek is fiatalka...-Ne is juttasd eszembe azt az évet! - simul a karjába, s hagy­ja, hogy a férfi, az ő domború ha­és az az ötvenes.. Ötvennégy es öregember!- Ne bántsd! Hisz te is szeretted őt! És én is.- Való, mint az Istenre, felnéz­tem, rá.-És az öccse, a Ferenc... Ott Zsi- bón... A temetés után, ahogy ha­zamentünk... Csak akkor lehet­tél volna velem!-Hogy lehettem volna?!... Még!- Nem alázhatott volna meg úgy... Leültetett az íróasztal élé... Az uram székébe, az ő asztalá­nál, az ő dolgozószobájában! Ahol én jobban otthon voltam, mint az a huszonnyolc kereszta­pa-gyám bármelyike!- O, szegénykém! - súgja-lehelli Lajos, és gyengéden a székbe erőlteti a fiatalasszonyt. Az ki sem rezzen a gondolataiból, foly­tatja:-„Közlöm magával bátyám vég­akaratát...“ - így! És se Anna, se Annuska, semmi! Csak per ma­ga! Mint az ügyfelével, úgy bánt velem!- Jlogy - azt mondja - maga csak addig lehet a Wesselényi- árvák gyámja, amíg az ő nevét viseli... Es az örökségre... Egy évet, ha éltek együtt...“- Egyet? - kérdem én felhábo­rodva. - Hetet! Nyolcat, ha jól számolom!-„Maga, Lux Anna csak cselédje- mondja a pimasz -, jó, később ágyasa volt szegénynek... Egy ti­zenhárom éves csitrü... És belül az ura ölébe!... Pfúj!” Engem majd szétvetett a düh és elöntött a szégyen. S ön köpött egyet. Rám! Érted? Rám, aki ápoltam, kiszolgáltam, felolvas­tam neki, mert erre fogadott fel, hogy szórakoztassam.- De megesküdtünk! - már ordí­tottam -, elvett! A felesége let­tem! Isten és ember előtt! - És már magamon kívül voltam. Felkaptam a kalamárist, hogy ráborítom a pimaszra, de aztán nem tettem. Bár tettem volna! „-A cselédje volt! - üvöltött ő is -, a kis céda szajhája volt!... Egy vak ember bolondított magába.!“ Mire én: - A férjem volt! Két gyerrnekem apja! S én imádtam öt! Es ő is engem! Nem érti? Egy öregembert!... Egy vakot! Égy roncsot!” Ezt mondta! A bátyjáról! A pi­szok!- Tudja, mit? - mondtam most már magamból kikelve -, süsse meg az örökségét! Nekem nem. kell semmi! Tudom, csak azért szapul itt!... Csak a gyerekek... Az árvák! Vagyunk hozzá huszonnyol­cán, keresztapák!... Hogy egyben maradjon a bitiok, majd te­szünk értük... S maga, lelkem...“ így mondta: „lelkem”! Mint egy csetres cselédnek! Maga, lelkem, - azt mondja - élheti a világát, a Wesselényiek nélkül!” És az Isten tudja, mire képesek még... Ellenem! Mocsáry védőn átölelte asszo­nyát.-Már semmire. Mert Mocsáryné vagy. Bocsári Mocsáry Lajosné. Andornak és Kutiány urának asszonya. És ha perelnek, hát ál­lunk elébe, pereskedünk! A memzell megjött a fiúkkal.- Édesmama - szaladt hozzá, bújt az ölébe a kisebb, a négyéves Gergő. - Fogtunk lepkét, nézd! - és kis markában egy agyonszorí­tott káposztalepke.- Meg a malmot néztük! - így Mika, a nagyobbik. - Én mal­mos leszek, ha megnövök!- Ui! Un meunier et un apiculte- ur! - nevet a gouvernante.- Méhész? - nevet a mostohaapa, borzas, sötét szakállát simogat­va.- A méhesben is voltak? - kérdi Mocsáryné aggódva, egyszers­mind megrovólag a mamzellre tekintve.-Á, il n’a rien... S e meghitt családi idill még tar­tott 16 évig, Andornakon.

Next

/
Thumbnails
Contents