Észak-Magyarország, 1994. április (50. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-30 / 101. szám
mmasmmmsm ÉM-lnterjú Az új parlament első éve egy> egészséges törvényi bázis megteremtésével meg}> el A jövő év végére várok nullszaldót a gazdaságban, ’96-ra pedig 1-2 százalékos növekedést. II. oldal ÉM"rit?erf A tanulmányból megtudhatjuk: A Sátoraljaújhely és térségében élő kisvállalkozók többsége anyagi biztonságra törekszik, s csak egyhamiaduk kíván igazi vállalkozóvá váUnL III. oldal Műhely Mániám, hogy a színház érzékileg hat az emberekre. Az érzékeiket kell bombázni... Azzal kell próbálkozni, ami mégfelkavatja, gyógyítja, tnegdöbbenti, tönkreteszi őket MI. oldal A hét embere Szepesi Péterné hivatásos nevelőszülő Kovács Judit Kilencen szólítják nap mint nap anyának, anyucinak a nyéklád- házi Emikét. Kilenc csókot nyomnak kerek arcára, kilenc csokor virág díszíti majd asztalát holnap, anyák napján is, jóllehet Szepesi Petemé mindössze két gyermeket hozott a világra több évtizeddel ezelőtt. A család azóta hét lurkóval gyarapodott, hét állami gondoskodásban élő gyermek érezheti magát náluk igazi családban, s ha nem is vér szerinti, de annál igazibb anya védőszárnyai alatt.- Hosszú sora van annak, amíg idáig jutottam - kezdi történetét Emiké, miközben jó gazd- asszony módjára nem szűnik sürgölődni körülöttünk. Hatéves voltam, amikor árvák maradtunk hárman, leánytestvérek. Anyu huszonnégy évesen halt meg, apánk a Donnál tűnt el. Anyai nagyszüleieméi nevelkedtünk, aztán ’49-ben nagyapánk is itt hagyott minket. Akkor a két nagynéném hozzánk költözött egy-egy lányával, így Végül is nagy családban és még nagyobb szeretetben nőttünk fel hithű keresztényekként. Persze a szigorból is jutott bőven,. hogy tisztességre, becsületre szorítsanak minket. Tizenhat éves voltam, amikor férjhez mentem egy igen jóravaló emberhez, de a boldogságunk nagyon rövid ideig tartott. Tizenhét évesen már megözvegyültem szívem alatt egy csöppséggel. Innen kezdődik az én életem kálváriája... Akar is, nem is beszélni a hányatott évekről könnybe lábadt szemmel az amúgy mindig mosolygós asszonyka. Végül, talán hogy megkönnyebbüljön, előtörnek belőle a szívébe kérgesedett szomorú emlékek a következő, rosszul sikerült házasságáról, a már két gyermekkel egyedül végigküszködött sanyarú évekről. - Aztán megismertem, s megszerettem Pétert, összeházasodtunk. Fiamat és lányomat saját gyermekeiként nevelte. Ozdon éltünk albérletben, sokat dolgoztunk, de igen nagy boldogságban teltek az évek. Nagyon szerettünk ott lemú, ám ’71-ben már nem volt munka a BAEV-nél, el kellett jönnünk. Anyósomék itt laktak Nyéken, hozzájuk költöztünk, s féijemmel kisiparosként gyűjtögettük a forintokat, hogy végre saját lakásunk legyen. Két évvel később megvettük ezt a telket, rá két esztendőre már kész volt a házunk. Időközben felnőttek és kirepültek a gyerekek, a fiam Erdőbényére nősült, Erika lányom is féijhez ment. Ketten maradtunk, s bizony gyakran egyedül éreztük magunkat. En sajnos nem szülhettem több gyermeket a két császármetszés után. Egyik este ültünk a tévé előtt, amiben éppen egy gyermekvárosról készült riportot mutattak. Olyan aranyosak voltak azok a gyerekek... Elhatároztuk, hogy magunkhoz veszünk legalább kettőt. El is mentünk a gyámhatóságra, majd a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetbe, ahol örömmel vették a jelentkezésünket. Aztán csak vártunk, vártunk. Mikor lesz ebből gyerek? - nézegettünk egymásra egyre türelmetlenebbül. Kerek egy év után aztán szóltak, volna három, akiket elhozhatnánk. Elmentünk, megismerni őket. Kicsik voltaic és nagyon sírtak, hogy mi lesz velük. Csak néztem őket: milyen árvák, milyen szomorúak, aztán mondtam nekik, na, többet nem fogtok sírni, eljöttök hozzam, s ott maradtok, amíg fel nem nőtök. Ez ’87-ben történt, azóta velünk élnek. Egy idő után azt gondoltam, képes vagyok arra, hogy több gyereket is vállaljak, újra elmentünk a GYTVI-be, megint kihoztunk kettőt, aztán még kettőt. így vannak most heten, s így lettem én hivatásos nevelőszülő. Gyakran járunk az intézetbe megbeszélésekre, konzultációkra, olyankor Péter szinte befogja a szemem, mert ha meglátok egy újabb csöppséget, már hoznám haza. Emiké augusztusban éri el a nyugdíjkorhatárt, de nem is álmodik a pihenésről, a nyugdíjas évek csöndes hétköznapjairól. Neki a gyerekek jelentik az életcélt, a boldogságot, a megnyugvást. Nem mozdul a népes tábor mellől egy pillanatra sem, együtt mennek nyaralni, szórakozni, együtt birkózik a család minden este a tágas nappaliban, együtt tanulják a spórolás művészetét, együtt a dolgos és becsületes életet. Influenzajárvány idején lázasan is ápolja a megbetegedett csöppségeket (inkább ó kapjon tüdőgyulladást), nyugtalanul forgolódik az ágyában, ha úgy hallja, nem lélegzik valamelyik szabályosan álmában. Emiké kis örömökkel beéri. Boldog, ha mosolyt lát csemetéje arcán, amikor új ruhát kap, ha a tizenhárom éves neveltje püos szívet hoz neki ajándékba a kirándulásról, ha fiai a locsolkodási pénzből virágcsokorral lepik meg. Emiké ezekből az apró örömökből tölti fel szívét szeretettel, hogy minél többel tudja viszonozni azt a legcsodálatosabb érzést, amit az anyaság jelent számára. Emlékezetből T. Nagy József Vannak találkozások, melyek búvópatakként maradnak bennünk. Előbuknak időnként, okát hiába is próbálnánk pontosan kikutatni. Ilyen módon maradt meg bennem egy, már tíz évnél is többéves „mesedélután'’. A szó legnemesebb jelentésében. Ültünk a kicsi falu kicsi házának apró konyhájában. A már nyugdíjas asszonyból áradt a szó. Ha az ember az arcát nézte, valami derűsség, békesség szállta meg. Jó volt nézni, közelében lenni. Pedig, istenkém miket mesélt! Az ő szavaival szólva „csak a mi sorsunkat”: az örökös útonlevést, szolgasorsot, megalázóhelyzeteksorozatát.Asummás-paraszt sorsot, amiből mégis természetesen-egyszerűen állt össze a tisztességes és becsületes élet, munka és család folytonos összekapaszkodásában . Így végezte a sorsmesélést:,, végig gondoltuk minap is a. férjemmel ezt a mi életünket, azt mondja egyszer csak: „hát én örülök, még azt is megérjük, hogy meghalunk...” Ez a másik találkozás is búvópatak. Időnként megtaláljuk egymást. Mint mindig, legutóbb is újabb ötleteivel, terveivel álltelő. Megkérdeztem, mikor „ül le” végre, megpihenni? -Hogy mikor hagyom abba a tervezgetést? Mondok erre valamit. Egyszer megkérdeztek egy kilencven év körüli, komoly embert, mikor hagyja már abba a nők utáni mászkálást. Azt felelte: drága uram, én nem tudom ezt megmondani, kérdezzen valaki idősebbet... „Nos, én is úgy vagyok vele, hogy vétek lenne nem megörökíteni, megírni amit összegyűjtöttem és tapasztaltam, olvastam. Ahogy mondani szokták errefelé az idősebbek, ez lenne mára termésbetakarítás ideje. Elmúltam nyolcvanéves, de még rengeteg dolgom lenne. Ott van a szenvedélyem is, a szőlő. Azt mondja a múltkor egy ismerősön: „te ott fogsz kidőlni a sorból, a földet kapargatva”... Ha így lesz vége, akkor boldog embernek mondhatnak majd, akik megemlékeznek rólam. Ez valóban szenvedély. Ápolgatom-nevelgetem a szőlőt, beszélgetek hozzá. Aki ebbe a munkába beleszeretett, már nem tudja abbahagyni. 1^1 int ahogyan nem lehet abbahagyni a rácsodálkozást az életüket természettel megélőkkel való találkozás során sem.-Azt ígérte barátnője, a fekete ruhás, a nálánál idősebb, hogy a megbocsáthatatlan napon majd koporsója födelére dobja a kapát, amit nem bír letenni. Keze míg mozdulhat és lába amíg járhat, nem használhat marasztaló jó szó. Erősebb minden könyörgésnél a lehajtott fejű napraforgó. Krumplibokor, kukorica, virág. Rebesgették, hogy nyugtában is kapájá val álmodott, kéznél legyen ma - jd a pirkadaton. Észre sem vette, hogy megkopott a szív alakú vas a baloldalon. A hiányzó részhez pótolta életét, s már jóval túl a nyolcvanason, ma sem marasztalhatja figyelmeztetés, tan ács meg jó szó. Pedig az egykori törékeny vézna lány, aki kilencévesen marokra szedte a rendet, újra törékeny és „áttetsző lett a fényben”. Bekapálta már az egész földet, s elment barátnője is végképpen, a fekete ruhás és nálánál idősebb, aki pedig megígérte, hogy majd az ő koporsójára dobja a kapát, amit nem bír letenni. Rebesgetik, valami nagyon tiagy vonzásban élnek ők együtt. S ha a megbocsáthatatlan nap tényleg eljő, kapák teszik majd dolgukat segítő kezek nélkül. Koporsóra húznak rögöket, átadják ÖT a földnek, mit egy életen át készített elő a termékeny feltámadásra. Hiszen nem született másra. így beszélik, ezt rebesgetik a faluban... / Es vannak végül különös-sajátos találkozások is. Emlékek.- Tudja, mostanában május táján visszajár egy emlék. Tíz évvel ezelőtt történt, amikor az az ostoba ötletem támadt, hogy játszani fogok munkával és emberrel. Megkeresek fiatalt és idősebbet, nőt és férfit, kétkezi munkást és értelmiségit. Felajánlom: három éven keresztül minden hónapban megkapják rendesen a fizetésüket, egy kikötéssel, hogy ugyanis nem mehetnek be dolgozn i a mu nkahelyükre és nem vállalhatnak pénzért munkát. Arra voltam kíváncsi, vajon mihez kezdenének - elméletben - az így rájuk szakadt szabad idővel ? Gyűlt máraz anyag, a mikor leintettek, ez ugyan meg nem jelen ik újságban. Hogy jut ilyen ostobaság valakinek az eszébe. A munka ünnepét ilyen módon megtisztelni? Nem tettem tehát. Csak, tudja, három éve, így május táján valahonnan mindig felbukkan ez a dolog. Csak már nem vagyok olyan ostoba, hogy előálljak a régi tervvel. Az élet keményen lekörözött. Az élet nem játszik. Anyák napja Fotó: Laczó József
