Észak-Magyarország, 1994. április (50. évfolyam, 77-101. szám)

1994-04-25 / 96. szám

4 ÉSZAK-Magyarország Levelezés 1994» Április 25», Hétfő Két éve együtt A miskolci Semmelweis Kórház sebészorvosa­inak támogatásával két éve alakult meg a vas­tagbél daganattal operáltak, a sztómások klubja. 1992. május 2-án, az alakuláskor 25- en voltunk, ma száznál is többen. Ez egyrészt szomorú, mert azt jelzi, hogy gyakori ez a be­tegség, másrészt viszont jó, hiszen nagyon sok sorstársunkat mi csalogattunk közénk. Aki köztünk van, érzékek az egész világot beháló­zó ILCQ-klubok előnyeit. Október 2-án volt a sztómások világnapja, akkortájt sokat beszél­tek rólunk, akik kénytelenek vagyunk együtt élni betegségünk következményeivel. Mi min­den hónap első keddjén 13 órakor találkozunk a kórház könyvtárában. Ezeken a klubnapo­kon lelki vigaszt és ápolási, gondozási útmuta­tót kapunk. Megismertetik velünk a legkor­szerűbb eszközöket, amelyek segítségünkre vannak abban, hogy teljes értékű emberként éljünk. Lelki támaszt mi nemcsak pszicholó­gustól, hanem főként egymástól kapunk. Összejöveteleink mindig barátságosak, várjuk már azokat a keddeket. A Miskolci Likőrgyár ivólével szokott megajándékozni bennünket, de kaptunk már ajándékot a Tisza Textilgyár­tól is. A támogatás bizony ránk fér, hiszen mindannyian kis pénzből élünk, alacsony klubtagsági díjat fizetünk, a szervező, a közös­ségi munkánk pedig pénzzel jár. Feladatunk­nak tekintjük, hogy felhívjuk azoknak a még egészségeseknek a figyelmét, akik a legkisebb elváltozást tapasztalják magukon, azonnal forduljanak orvoshoz, hogy a nagyobb baj megelőzhető legyen. A Semmelweis Kórház Rendelőintézetének földszintjén van proctoló- giai vizsgálat, érdemes felkeresni. Legközelebb május 3-án a szokott időben és helyen tartjuk soron következő, egyben szüle­tésnapi összejövetelünket. Nagy szeretettel várjuk azokat a sztómásokat, akikkel eddig még nem találkoztunk. És megköszönjük a minket, támogatók szolid, de számunkra na­gyon értékes ajándékait is. Molnár Bertalanná az ILCO-klub elnöke Egy téma, két helyszín Földre döntött kőpad (hogyan birkózhat­tak meg vele?!) a miskolci Hősök terén Nemkülönben pusztítás, dúlás nyomai a Deák téren Fotók: Fojtán László — Szerkesztői üzenetek — Molnár Istvánná, Miskolc: Valószínűleg abból adódhatott a félreértés és a pontatlan kézbesí­tés, hogy csupán az utcaneveket cserélte meg, ám a házszámot a korábbi szerint tüntette fel a borítékon. A Bpkányi Dezső utcát Felsó- ruzsin körútra és Áfonyás utcára keresztelték át, miközben a házszámokat is megváltoz­tatták. Mindezekről bővebben informálód- hatfott) az április 12-i és 19-i miskolci mellék­ltünkben. K Miklósáé, Miskolc: Annak, aki a gyermek- gondozási segély folyósítása alatt szül és ter­hességi-gyermekágyi segélyre nem jogosult, a '■ziilés napjától gyermekgondozási díj jár. „Gyermektartásdíj”jeligére: Ha valaki munka- nélkülivé válik és munkanélküli-járadékban részesül, a tartásdíjat a járadék alapján kell megállapítani. Gábor a jég hátán is megél Ismerősömmel éppen munkahely- keresésből tértünk haza. Alighogy leszálltunk az autóbuszról, szembe­találkoztunk a lányával. Mindket­ten üdvözöltük a 16 éves Annamári­át, aki délutáni oktatásra igyeke­zett. Búcsúzás után anyja oldalba bökött: Láttad? Fekete cipő van raj­ta, ezek szerint Gábor hazajött az iskolából. Kérdőn néztem rá.- Tudod, Zsuzsa - folytatta - ma reggel az történt, hogy a harmadik osztályos Gábor fiam készülődött az iskolába. Saját cipője már hetek óta „enni kért”, már ahogyan magunk között csúfoltuk a orránál levált lábbelijét, amely végül is a szemetes kukában landolt. Reggel a fiam mindenáron be akart jutni nővére szobájába, s igen iz­gult, hogy sikerrel jár-e. Mint mondta, ha testvére megtudja, hogy a cipőjét szeretné kihozni, biztosan nem nyitja ki az ajtót.- Tudod mit anya? - derült fel hirte­len beteszem az ajtón Annamária kedvenc macskáját, s, közben ki­csempészem a cipőjét. így is történt és Gábor fiam megszerzett drága kincsével a lábán indult el reggel az iskolába.- No de mi lesz akkor, ha valame­lyik gyerekemnek nőni fog a lába? Sós Zsuzsanna Mályi Olcsóbb utazás, kevesebb bliccelés Nyílt levél, az MKV-hoz címmel megjelent (ÉM ápr.5.) olvasói levél­re reagálnék az alábbiakban. A levél írójának igaza van abban, hogy a kifizetett bérletszelvény ma­gántulajdonná válik, ugyanúgy mint bármilyen más árucikk. Az, hogy a tulajdonomat milyen formá­ban használom fel - magánügy. Kölcsönadhatom, eladhatom, senki­nek semmi köze hozzá. Megjegyez­ném, hogy a Miskolci Városi Közle­kedési Rt. úgy viselkedik, mintha hatóság lenne, pedig nem az, ha­nem egy szolgáltató cég, amely belő­lünk, utasokból éh Morális megközelítésből: Én ugyan­úgy nem adnám kölcsön a szelvé­nyemet, mint ahogyan a zsebkendő­met, a fésűmet sem. Fenntartom magamnak a kizárólagos használat jogát. A rendőrségi segédletről ne­kem is az a véleményem, hogy a rendőrség „nem ezért van”. Ha már az utazásnál tartunk, érde­mes a témát tovább boncolgatni. Kezdeném a 30 forintos menet­jeggyel, amivel a közlekedési rt. (s felettese, tulajdonosa a városi ön- kormányzat) sokunk véleménye szerint visszaél, jogtalan haszonra téve szert. Nem a 30 forintos vitel­díjjal, hanem annak felhasználtatá- si formájával. Ugyanis az az utas, aki egy megállót utazik, ugyan­annyit fizet, mint az, aki a végállo­másig villamosozik, buszozik. (A MÁV és a Volán km-es tarifát alkal­maz, ami kifejezi az utazás valós mennyiségét és értékét.) Ideje lenne a vonalakat szakaszokra bontani, s ezzel egyidejűleg az átszállójegyek használatát visszaállítani. Ézeket Miskolcon emlékezetem szerint 1960-ban szüntették meg. Szinte hallom az rt. ellenvéleményét, hogy ez nem oldható meg. Szervezéssel, odafigyeléssel minden megoldható, talán még egy kis emberséget is hozzá lehetne tenni. A szakaszje­gyeket a színek másságával lehetne megoldani, az átszállójegyeket pe­dig német példa alapján úgy, hogy a azok mindkét végükön kezelhetőek legyenek (ha már úgyis Nyugat felé pislogunk). így nem fordulhatna elő az a díjszabási abszurd, hogy ha egy beteg ember vidékről bejön Miskolc­ra 10 km-ről 26 forintért, a Tiszai pályaudvarról pedig átszállással 60 forintért jut ki a 3 km-re lévő Szent- péteri kapui rendelőintézetbe. Itt is lehetne olyan megoldást bevezetni, hogy közvetlen járatot indítanának a Tiszai pályaudvar és a kórház kö­zött. Meg kell említenem a nyugdí­jasokat is, hiszen ez a réteg sínyli meg legjobban a járandóságához ké­pest igen magas utazási költséget. Nem hiszem, hogy megoldhatatlan lenne a nyugdíjasigazolvány felmu­tatása ellenében az 50 százalékos jegy kiadása (a többi közlekedési vállalathoz hasonlóan), miként a di­ákigazolvány felmutatása mellett a fiataloknak 50 százalékos viteldíj blokkolása. Hiszen nem mindenki miskolci, sőt az utazók nagy része vidéki, így nincs szükségük állandó bérletre. Emiatt nem szabad bün­tetni őket. Úgy gondolom, hogyha az újfajta jegyérvényesítő automa­tákra van pénz és azokat be tudták tervezni (tudomásom szerint egy csuklós busz vagy villamos ezekkel való felszerelése közel félmillió fo­rint), akkor a felvetett észrevétele­im is kivitelezhetőek lennének. Biz­tos vagyok benne, hogy ésszerű mó­dosításokkal lényegesen csökkenne a bliccelők száma. (Név és cím a szerkesztőségben) „Nem értem én ezt a vasból fakarikat” Ami egyszer már jól ki lett találva”, attól az én agyam sem vág jobban, így elnézést, ha idézgetem nagyja- inkat-aprajainkat imitt-amott. Ezért nem is vitatom a többpárt­rendszer előnyeit, inkább egyik olyan hátrányáról szólok, amit ér­tek én ugyan, csak fel nem fogha­tom. Ide figyeljenek emberek, azt mond­ta valaki - már pedig egy honatya az -, manapság úgy lopnak, hogy ahhoz a múltbeliek kismiskák vol­tak. Pontosítva, ministráns gyere­keket említett, de én az egyházat nem kutyulom ilyesmibe. Hát, Szűz Máriám, még van mit, mondtam én, akkor be kéne állni a sorba, de hol a vége, mert másképp rámordítanak. Meg azt is mondta, hogy nem is ment tönkre az ország, az ipar, a mezőgazdaság, meg miegymás, ha­nem csak úgy tönkretették. No, nem hiába fiskális az úr, nem mondta, hogy ki lop, meg mennyit, nemkülönben mit is, meg a tönk-tu­lajdonost sem nevezte néven, de mi azért sejtünk belőle valamicskét, hacsak nem tévedünk. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha többször, meg többen duruzsolnak valamit az ember fülébe, hajlamos rá, hogy el is higgye. Csak legalább ne fáradnék annyira, mert a múlt­ban is ukáz volt szólni az eredmé­nyeinkről, ma meg újra biztatni kell rá. Arra is emlékezhetnék, hogy ki- taposatlan úton jártunk és ma is is­mételgetni kell, hogy vigyázzak a göröngyökre. Azt viszont az „átkos”-ban sem tud­tam, meg most sem, hogy az Alkot­mány biztosítja-e az élethez való jo­got. Csak sejdítem, hogy most igen, mert az anyagyilkos sem kerül bitó alá, megkapja a kvártélyt, a tv-t, meg ki tudja még mi mindent, és rá­érő idejében várja az amnesztiát. Aki viszont nem gyilkol, az hogy él­jen meg? Még sem volt buta az a Marx, mikor azt mondta, hogy az embereknek ahhoz, hogy egyáltalán élni tudjanak, mi mindenre van szükségük. Az ilyesmiket vagy meg­veszi vagy elveszi az ember. Igen ám, de az utóbbi nyúlkálást bünte­tik, s egy „ájert” szipókázhatok az ideiglenesen kóterben állomásozó ezzel-azzal. Venni viszont csak pén­zért lehet, azért meg állítólag dol­gozni kell. Csakhogy munkahely sincs, mert nincs mit csinálni. Ak­kora urak lettünk, hogy mindent behozunk, mit szem-száj megkíván. Még jó, hogy nem vagyunk mind­nyájan olyan kívánósak, mint az ál­dott nők. Nem értem én ezt a vasból fakarikát, mert így jár az, akit nem csap meg az idő szele, már mint eb­ből kifolyólag, pedig itt mindenki jót akar. Hallom egyik miniszterünk­től, hogy az ő pártja a „legvadab- bakkal” is kész a - mire is - kon­szenzusra. Hát ilyenek is varrnak, hogy még fokozni is lehet? Nem cso­da, egyébként, ennyi között meges­het. Gondolom, pártok dolgában, azzal a több mint másfélszázzal nem állurik rosszul és most épp ez az én gondom. Maholnap ugyanis szavazni kell, no de kire? Nem ké­szültem én még fel mindegyikből. Március 28-án, a reggeli tv-adás el­vette tőle a kedvemet. Mondta ott valaki, hogy mi mindenben csaló­dok, ha a dobogó II. lépcsőjén állóra szavazok. Hát illik ilyet mondani? Rám egyébként nagyobb hatással volt egyik honatyánk bejelentése, miszerint gyerekeink éheznek. Nem mindegyik, de azért nem va­gyunk szüleiben ennek sem. Utána meg tapintatlanul mutatják, hogy a „Mackó-sajttól a homárig” mit-hol vegyek meg. Azután jön egy precíz meghatározás, hogy közel 2000 fo­rint értékű lutrit nyerhetek, meg a vasaló csapvízzel üzemel, így szó szerint. Révületemből a szaknévsor mekegője ébresztett fel, helyeseb­ben az a német jóslat, hogy a forint 10 százalékos leértékelése várható ez évben, amit MNB-s köreinkben elhárítanak. Közben mutogatnak újságcímeket, hogy kell-e félnünk a demokráciákban? Dr. Bodor Elektől rögvest választ is kaptam rá, hogy meddig kell sorba állni a lötyögő szí­vekkel. Szerencsére á tbc nem hazai termés, de igaz, hogy begyűrűzött és burjánzik. Félni, természetesen még sok mindentől kell, mert úton- útfélen kupán vágják az embert, de a gyerekeket is. Bankba sem me­rem tenni a pénzemet, mert bejára­tosak oda a sísapkások. Tankolni sem járok, mert ott is megfordulnak követelőzők, inkább leadtam a rendszámomat, így a kocsimat is csak úgy köthetik el, ha előbb lop­nak hozzá egy rendszámot. Szóval, sok bajom van nekem - láthatják -, már fáradok, de nagyobb baj az, hogy a lábam is. Úgy kell feltornáz­nom magam vonatra, buszra, pedig vinne az erre-arra ingyér. Csak azt sejteném, hogy tudták ilyen precí­zen kiszámolni, mikortól dukáljon ez nekünk. Netán nullára írtak le, mint a gépparkunkat? Nem hiszek én már a nótának sem, mert a pipa sosem kellett, a cigiről magamat be­széltem le, a bortól meg amúgy is égne a gyomrom. Antal Ferenc Sajóbábony Nyuszi hopp... ...dalolják vígan a gyerekek, ők per­sze a kedves kis tapsifülesre gondol­nak. A felnőttek másképpen játszanak, nekik nem a tapsifüles a nyuszi, ha­nem az „égrenézó kisember”, az a két-hárommillió „nyuszi”, aki nem talált gazdag lucernásra, így aztán a kenyér a fő tápláléka. Most éppen e betevőnek emelték az árát. Ünne­pelhet is a nyuszi, mert elérte a 100- as jubileumi számot. A 25 dekás szeletelt bamakenyór csomag 25 forint lett, vagyis ezentúl kilogrammonként 100 forintot fizet­het érte. Az olcsóbb fehér kenyér pedig 48-ról 54 forintra rukkolt. No és - ha már lúd, legyen kövér - drágult az olaj, a cukor, a hagyma...is. A nyuszi most kénytelen utánuk nyújtózkodni, de csakis addig, ameddig a takarója ér. Még szeren­cse, hogy ezt büszkeséggel teheti. Sugalmazzák is neki naponta, hogy legyen büszke az eredményeinkre. Szóval, nyuszi hopp! Ugorj az ára­kig! (A csillagos égig?) Csapó András Miskolc Indiánokkal „kukoricázott” A napokban dr. Mészáros Zoltán, a Kertészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára tartott különösen érdekes előadást Ózdon az Általá­nos Művelődési Központban Egy év Mexikóban címmel. A megjelent érdeklődőket, az előadó vendéget és az őt elkísérő Szutorisz Gyula budapesti kaktuszgyújtőt Tomkovics Lajos, az ózdi kaktusz- és Szukkulensgyűjtók titkára kö­szöntötte. Dr. Mészáros Zoltán be­vezető szavaiból kiderült: két évig élt Kubában, ahol elsajátította a spanyol nyelvet. Ennek birtokában juthatott el Me­xikóba egy növényvédő szakembe­rekből álló csoporttal. Személy sze­rint 6 az indiánokat tanította a ku­korica korszerű művelésére, illetve a minőségi vetőmag termesztésére. A továbbiakban részletesen szólt Mexikó életéről, mindennapjairól, az ott élő népek számunkra sokszor érthetetlen, bizarmak tűnő szoká­sairól. Megtudtuk például, hogy ,írott” KRESZ nincs ugyan, ám az óriási forgalom mégis viszonylag zökkenő- mentesen zajlik. Kiderült az is, hogy a közbiztonság meglehetősen gyenge lábakon áll, s ebből a szem­pontból főleg a metróvonalak kriti­kusak. A többségében írástudatlan indiá­nok - hangzott el az előadáson - kezdetben a magyar szakembereket is ellenségnek tekintették. Ám ké­sőbb - meggyőződve jó szándékuk­ról - megbarátkoztak velük. Az előadó az azték kultúra jó né­hány tárgyi emlékét is közszemlére bocsátotta az est folyamán. S miu­tán mexikói útja során csaknem 2500 diafelvételt készített, ezek szép darabjait is bemutatta a jelen­lévőknek. Az előadást szakmai esz­mecsere követte, melynek kereté­ben a kaktusznevelés kulisszatit­kait vitatták meg az érdeklődők. Kerékgyártó Mihály Ózd A kiskakas hét krajcárja Áció, ráció, privatizáció - haljuk naponta a tévé-reklámban. Ezt akár módosítani is lehetne (sajnos) ekként: sarat vegyenek! Sarat, amit dobálunk egymásra, temetve ma- gimkat sártengerbe, ahol aztán fo­lyik tovább az áció, ráció, pankráció - iszapbirkózás, hogy a kiskakas megtalálja a hét krajcárját. Vagy többet, értékeinket, mert varrnak értékeink (művészeink, építészeink alkotásai, tudósaink, orvosaink eredményei...) - nehogy betemetód- jenek. És ebben van ráció. Somossy Katalin Miskolc Jogsegélyszolgálat Ma, április 25-én, hétfő délután 4-6 óra között jogsegélyszolgálatot tar­tunk Miskolcon, a Sajtóház I. eme­letén, lapunk levelezési rovatának irodájában. Tanácsokat és felvilágo­sítást ad dr. Demeter Lsyos ügyvéd. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents