Észak-Magyarország, 1994. április (50. évfolyam, 77-101. szám)

1994-04-23 / 95. szám

Április 23., Szombat Műhely ———- ^ ÉM-hétvége VII !%B8agMMa5S$8a8™aB88aa8^^li8£88««88Bg8B8%8^^ Ha azt mondjuk, Szalonna Gyöngyösi Gábor Szalonna nevének említésekor két eset le­hetséges. Vagy tudjuk, hogy ott lakik Ka­lász László költő, vagy nem. Ha tudjuk, ak­kor azt is tudjuk, hogy ki 0, s talán azt is, hogy mi Szalonna másik nevezetessége. Eb­ből a kis vicces szellemi labirintusból pedig úgy lehet sérülésmentesen kilábalni, ha mindkét nevezetességről meg­próbálunk ott helyben némi in­formációt szerezni. A másikról — vélhetnénk - persze, csak az egyiktől lehet, méghozzá Kalász Lászlótól, mert az Árpád-kori templom nem tud beszélni, így információt sem ad. Ez azonban csak elsietett vélekedés. Elsie­tett, mert egy idő óta az Árpád­kori templom igen is ad. Még­hozzá éppen Kalász László szép, veretes magyar nyelvén, amely immár a templom falába elhe­lyezve őrzi azokat a sorokat, amelyeket a költő írt róla. Hogy­ha pedig ezeket a sorokat vala­ha, egy majdani renoválás, felú­jítás alkalmával kibontják, ak­kor az a kor elolvashatja, hogy Kalász László az évszázad, vagy akár az évezred szalonnái költő­je, aki egy darabig hűségesen együtt élt ezzel a csodálatos sza­lonnái műemlékkel, miként gon­dolkodott róla. Gondolkodott pedig ekképpen: „Német tatár török felett Őrizgettél magyar eget Német tatár török alatt Körötted magyar föld fakadt Csöpp példája kicsiny hazámnak Mindig mosolygok mikor látlak: Folyton újulsz mikéntországom 'Erős várunk...'- fakada számon." Különben Szalonna két neveze­tessége, a templom és a költő, vi­szonylag gyorsan egymásra ta­lált. Azt is mondhatnánk, hogy a történelmi vonal a költő felme­női és a templom viszontagságai között ugyanaz volt, amennyi­ben a szülőhely, Perkupa és a mostani Szalonna ugyanahhoz a szendrői várbirtokhoz tartozott az évszázadok során. Szendrő várának hűlt helye van, mint a politikai hatalom szimbólumát, rég lebontatta a nagyságos feje­delem. A templom és a költő, a szellemi ha­talom jelképe és képviselője viszont jelen van a mostani világban és egymást erősítve, némiképp talán buzdítva is, ennek a tenyér­nyi országrésznek a leglényegét adják. Kalász László különben 1958 óta él Szalon­nán. Azelőtt, a miskolci Földesben, a sáros­pataki képzőben, s a debreceni egyetemen kapott ismereteket magára szedve, felesé­gével együtt, annak szülőfalujában Hajdú- szováton tanított, onnan jöttek együtt Sza­lonnára. Itt - hogy teljes legyen a tanítói életpálya -, három gyermeket neveltek, akik közül kettő helyben, egy pedig Szend- rőn tanít. így alakult ki az a helyzet, hogy Szalonnán, de a környéken majd mindenütt Kalász tanítványokkal találkozik az ember, nagyapa, nagymamakorűaktól a legfiata- labbakig. Vagy a Kalász szülők, vagy a Ka­lász gyerekek tanították, tanítják őket. Mert hogy a szülők már nyugdíjasok. szellemes nézeteket vall, amit veleszületett humora táplál. Munkatempójáról például azt mondja, hogy „ritkán írok, nem las­san...”, ami alatt azt kell érteni, hogy a már- már szólásmondássá formálódott híres Ka­lász-strófák száma is szaporodhatna, ha gyakrabban fogalmazná versbe gondolatait. Ázokat, amelyeket mostanában gyűjtemé­nyes kötet összeállítása körül forgat, s ame­lyek el-elkalandoznak egy régi, hozzá méltó költői terv megvaló­sítása irányába, amely a magya­rok legendáiból a magyar Kale­valát alakítaná ki. Ehhez persze idő kell, ki kell érlelni a gondola­tokat, mint ama szilvóriumot, amelyet aközben ízlelgetünk, mi­közben a „jövendőmondó verse­ken” derülünk. „Ez különleges szilva”, ajánlja jó szívvel a költő. A kérdésre pedig, hogy mitől kü­lönleges az itóka, ravasz mosol­lyal válaszol. „Attól, hogy aján­dékba kaptam.” Szóval az ilyen és az ehhez hasonló gondolatme­net, gondoltacsavar, humoros megközelítés igen jellemző Ka­lász Lászlóra. Es ha már itt tar­tunk, írjuk ide a jövendómondó strófák közül azokat, amelyek a kettős honfoglalás elméletének verses kifejezéseként, vagy akár a honfoglalás eseményének leg­tömörebb drámai megfogalma­zásaként is értékelhetők. Persze az igazságokat a megfelelő adag humorba mártva, s a történelmi valóság és a mai képzelet hatá­rán billegtetve. Képzeljük el, amint űj hazát ke­resve párducbőrös Árpád beszól Vereckénél a Kárpát-medencé­be: „Bocsánat, ha zavarok, Itt laknak az avarok?' Mgjd a hadak, szekerek, nyájjak, a honfoglaló magyarság végelátr hatatlan vonulása után végig­hordozva tekintetét a t^jon, így szól: „Míg a fejem felemelem, En leszek a fejedelem!* is, be tudja mutatni, természetesen a képző­művész barátok, Lenkey Zoltán, Feledy Gyula munkái mellett, amelyek szintén ott láthatók az immár lakószobává változott műhely falain. A mintegy 1100 emberrel kö­rülvett műhelyben - nagyjából ennyi ember lakja Szalonnát - az évek során elkészült 8 megjelent kötet, az 1967-ben napvilágot lá­tott Szánj meg idő cíművel kezdődően, de a költő életrajzában tájékozottabbak azt is tudják, hogy Kalász-versek már Debrecen­ben a Koczogh Ákos lapjában, az Epítünk- ben is megjelentek, amelyet csak később ke­reszteltek Alföld címűre. Sőt, hogy még visz- szább kanyarodjunk az időben, az első vers már Kassán megjelent, amikor a költő alig volt 9 éves, s amikor ez a régi szellemi köz­pont egy ideig ismét egész vonzáskörzetére tudta kiterjeszteni hatását. Különben a versírás egész kérdéskörével kapcsolatban Kalász László meglehetősen S ezzel, a Kalász László sajátos gondolati bakugrása szerint, benne is vagyunk az Árpád-kor­ban, amelynek egyik gyöngysze­me az Árpád-kori templom, a költő fent idé­zett versével a falában, az ablakból látszik. A falon pedig a kép - egyike a képzőművé­szetekkel való kacérkodás termékeinek -, az Önarckép templommal. A templom, rész­letezőn, erőteljesen a maga színes pompájá­ban jól megvilágítottan megfestve, az arc pedig némileg elmosódottan, de karaktere­sen ábrázolva. Az Árpád-kor ezer esztendős építészeti re­mekműve és egy modem gondolkodású szellemi nagybirtokos ekként kerül a sza­lonnái műhely falán érintésközeibe, egymás létezésének feltétele és bizonyságaként. Vi­gyázza őket a feleség, a három gyerek, a fiá­hoz még mindig félóránként bekukkantó édesanya, aki hál’ istennek jó egészségnek örvend, s mindnyájan vigyázzák, őrzik, ter­jesztik errefelé mindazt, amit magyar tudo­mánynak, művészetnek kultúrának hív­nak. Ők errefelé az őrzők. Ha Kalász László semmi mást nem tett vol­na, csak tanított volna Szalonnán, akkor is nagyon termékenynek és eredményesnek mondhatnánk azt a műhelyt, amelyet maga körül kialakított. Viszont tudjuk, hogy nem­csak tanított, hanem költő is volt, sőt feste- getett is, és a környék nevezetességeit - bár eme utolsó szenvedélyének nem sokáig ál­dozott -, akár saját ecsetjével megörökítve Fecske Csaba: Magamra hagylak Kirakja körben mindenét, amije csak van, a nyár, a láthatatlan dolgokon megcsillan léted, mint a csiganyál.. Egymásba nyíló sötét szobák az évek, nem dereng egyetlen ablak; szomorkodva vesztésed fölött, agyam szögekkel kivert vermébe doblak, de nem vérzel el mégse, elpusztíthatatlan vagy, átpréseled magad az idő minden rétegén, s én örökre magamra hagylak. Kalász László Elér egy szép napon a görcs vagy szédület ki sem bogozhatom mi történt a kő-idő lezuhog amiben megfogództam s ujjaim közül elpereg elér egy szép napon elér egy szép napon: dong visszhangzik sok ének: már tegnap temetnének Serfőző Simon Messze halad Nem mozdul-moccan most semmi, semmi. A világ magát is elfelejti. Kő gurult elébb helyét keresve egy csöpp gödörbe. De elfér benne. Csend van. Az idő másfele térve most messze halad. Nem is vesz észre. A villanyrendőrnél (Miskolcon ez fontos helynév) futunk össze Lászlóval, s mindjárt élénk be­szélgetésbe kezdtünk. O most jön óráiról, én éppen tanítani me­gyek - van miről szövegelni. Kü­lönben az „összefutás” aligha, il­lik a mi találkozásunkra. Nincs miért, s nem is nagyon van hová futnunk. Meg aztán márkimerí­tő lenne nekünk a futás. Arra sajnos nincs idő, hogy beüljünk valahová, de néhány járatott ki­hagyunk: hadd fussanak a villa­mosok, hadd tülekedjenek, tola­kodjanak az utasok. Mi már nem sietünk: élvezzük a tavaszi napfényt, nézegetjük a gondo­latébresztő” lányokat, (ez a Lász­ló nyelvi leleménye) akik most kezdenek megválni a vastag téli holmiktól, hogy még gondolatéb­resztőbbek legyenek. Aztán elvá­lunk, búcsúzóul adva még egy­másnak néhány jótanácsot a ko­leszterinszegény étkezéssel kap­csolatban - amit egyikünk se vesz komolyan.- Ilyen jóban vagytok ? - kérdezi már fenn a villamoson tőlem egy fiatalember, némi malíciával. - Miért, veled talán nem vagyok jóban? A válasz szinte csattan: Hisz éppen ez az! Kicsit lassan, de azért kapcso­lok. László korábban - még az átkosban - magas pártfunkciót viselt. A fiú pedig most visel va­lamilyen tisztséget az egyik párt­ban. Es hát Magyarországon va­gyunk... Nálunk a rendszerekkel együtt múlnak el a barátságok is. Szinbádjut eszembe, a tenge­rész. Ugye emlékeznek arra a ka­landjára, mikor hajós társaival kikötött egy kies szigeten, s a szi­get egyszer csak megmozdult. Mert nem is sziget volt az, ha­nem egy hatalmas bálna. Nosza mindenki fejvesztve menekült. Pedig már egészen jól berendez­kedtek „szigetükön” a hajó uta­sai. Még tüzet is gyújtottak, s mindenki sütögetni kezdte a ma­ga pecsenyéjét. Hát ekkor követ­kezett be a talajvesztés. Hány ilyet megértem, megértünk - túl­éltünk. Talán éppen azért sike­rült, mert mikor mozgott a föld, mindig akadt egy baráti (bajtár­si, embertársi, felebaráti) kéz, amelyben megkapaszkodhat­tunk. És az elvtársi, tagtársi ke­zek? Olykor, olykor éppen ezek csomózták a kötelet, s ácsolták az akasztófát. A mozgalom - kell-e bizonyítani? - nem ismerte a barátságot: a legközelebbi elv­társak tartóztatták le és ítélték el egymást: aszerint, hogy mikor, milyen változás következett be a pártpolitikában. Lehet, hogy nem árt ismételni: elsősorban emberek vagyunk, aztán magyarok, s ha eleget te­szünk az emberség egyetemes, és a magyarság sajátos kritériu­GyarmatiBéla mainak, akkor már egyik párt sem járhat rosszul velünk. Na persze csak akkor, ha értünk is valamihez. Ha képesek vagyunk bizonyos produktumokra, ha hasznos jelenlétünk a társada­lomban. Ami az utóbbit illeti, itt nem le­het mellébeszélni. A teljesítmé­nyek mérhetőek. Hosszabb távon még azokban a szakmákban is, amelyekben egzakt módon nem mutatható ki a minőség. Milyen egyszerű is ez. Avagy mennyire egyszerű volna. Csakhogy min­dig van lehetőség némi manipu­lációra. Ha nincs elég súlya a teljesítményünknek, mellé tehe­tünk egy lapát osztályhüséget, egy szépen fejlett nép-nemzeti ge­rincet, egy adag keresztény érté­ket és így tovább - mikor, mi nyom többet a latba. És aki így számol, többnyire jól számol. Talán említettem már ezeket a hasábokon W. Pétert a nyilas idők belelkesült leventeoktatóját, aki a háború után Vadászra magyarosította a nevét, s az el­sők között lépett be a kommunis­ta pártba. Apám csak annyit kérdezett tőle: - De a fütyülöd azért megmaradt ugye? Sokér­telmű kérdés. Első jelentésében arra utal, hogy Péter sípjelekre egzecíroztatta a leventéket: nap­hosszat ki nem vette szájából a fütyülőt. De nemcsak erre gon­dolt apám. Hanem arra is, hogy­ha valaki megválik nevétől, fel­cseréli korábbi elveit, akkor ta­lán a módszereket és az eszközö­ket is el kellene vetnie. Ugyanak­kor azt is tudta, hogy a fütyülős ember, az mindvégig marad, aki volt. Csak a sípjelek változnak. A sípjelek, az indulók, a szöve­gek. S lám a fütyülős embert be­fogadta a munkások és szegény­parasztok nevében uralkodni kí­vánó párt. Nem mondok újat, ha azt állí­tom, hogy minden változással előjönnek a fütyülős emberek. És fújják, fújják! Hovatovább már bíróként is fellépnek, s ránk fü­tyülnek, ha valami nem tetszik. Legszívesebben most is kiállíta­nának bennünket, mint ahogy korábban mindenkit megpró­báltak kiállítani - a kispadra ültetni - aki nem tetszett. A fütyülős embereket elkerülöm, de miért kerülném el Lászlót? Rendben van, megmozdult a nagy hal alattunk, (mindketten tudtuk, hogy meg fog mozdulni) de azért ne változtattunk nevet. Mostanáig soha nem gondolkoz­tam azon, hogy miért is értünk mi szót egymással. Talán azért, mert kortársak vagyunk, mert tisztelünk bizonyos értékeket, mert gondolatokat ébresztenek még bennünk a lányok, s mert egyaránt utáljuk a neofitákat, a szent eszmék, és mindenféle esz­mék újdonsült - s m indig túlzó - híveit. Hogy rengeteg dologban nem értünk kegyet? Bizony nem! De hát aligha ezeket fogjuk meg­vitatni a villanyrendőr előtti placcon, a tavaszi napfényben. A lényeg az, hogy tudunk beszél­getni egymással. Nem kis dolog ez, mikor olyan sok körülöttünk az egymásra ácsorgó ember Persze nem felejthetjük el korábbi önmagunkat. Mert éltünk már 1945-ben, 56-ban, 58-ban Akik a rendszerváltozáskor születtek még egészen kisgyerekek Mwda zónáitól szakállas politikusok úgy viselkednek, mintha négy év vei ezelőtt látták volna meg a nap világot. így hát nem is emlékez hetitek arra, hogy ki mellett ültek a marxista szemináriumon, vagy a taggyűlésen, vagy másutt Pedig nem árt emlékezni Meri n nagy hal (mozgó világ1 időnkén változtatja fekvését, x akkor dí­szíthetjük egyensúlyunkul Peiao ul a tűz mellől valami iszapom helyre csúszunk. S akkor teszel>. azt - nem érvelhetünk azzal, hogy nekünk most hosszabbítottak meg öt évvel a mandátumunkat Ott az iszapban csak a baráti (emberbaráti) kezekre számítha­tunk. Ha emberek voltunk (ma­radtunk) a tűz mellett is. Hogy ki­veszőben az emberbarátság? Hogy jönnek a keménykezű új fi­úk? A sokszor megrugdosott poli­tológusnak van igaza: „ha itt aka­runk élni, s ha itt szeretnénk vér­fürdő helyet megértést, akkor tud­nunk keü újra meg újra egymás­ra nézni. Kezet nyújtani. A meg­követést elfogadni...” Szó szólóban-la Kalász László semmi mást nem tett volna, csak tanított rolna Szalonnán, akkor is nagyon termékenynek és ered- nényesnek mondhatnánk azt a műhelyt, amelyet maga kő­ül kialakított Fotó: Fői tán László Mezey Istán grafikája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents