Észak-Magyarország, 1994. március (50. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-26 / 72. szám
Március 26., Szombat ÉM - riport ÉM-Hétvége III A magyar ipar Karthágója A reménytelenségből a remény felé menetel a fekete kohászváros Udvardy József A mozdony az egykori acélműből indult Centernek az erdéhá- ba. Lefelé még zavartalan volt az útja, de visszafelé már elakadt. Amíg odalent rákapcsoltak egy vagont, addig - úgy félúton - gyors kezű, s nyilván szervezetten dolgozó tolvajok a pályáról elloptak egy sínszálat. Ezt a sztorit egy vagyonőrként foglalkoztatott mozdonyvezetőtől hallottam. Szinte csikorgóit a foga, amikor elmesélte. A volt martinacélmű félig-meddig már lebontott pódiumában beszélgettünk, egy szurtos melegedőhelyen. A történet jelképes értelmű. Óz- don bontják a kohászat épületeit, alkalmanként pedig lopják a gyárat. Van, aki a szomorú állapotok ellenére is hasznot tud húzni a gyárból, mások siratják munkahelyüket. Állítják, hogy olyan értékek is az ebek har- mincadjára kerülnek, amelyeket nem lenne szabad kidobni. A sín nélkül maradt mozdonyon kívül legendák szólnak az elkótyavetyélt bontási anyagokról, a tonnaszám, fillérekért eladott ócskavasról, lopott színesfémekről, a felélt jövőről. Az emberek is pusztulnak, még ha most nem is teszik őket koporsóba. Egyes családoknál már az éhezés következtében fellépő betegségek is jelentkeznek. A városban 40-50 méterenként van egy kocsma, ahol a „tőkeellenes” szeszt mérik. A bornak kikiáltott olcsó lötty sohasem látott szőlőtőkét. Mint ahogy cseresznyét sem a gyomorforgató műpálinka. Mégis fogy, hiszen az alkohol oldja a szorongásokat, segít elűzni a hosszú, tétlen napok óráit. Munkát! Kenyeret! E komor színek ellenére is úgy érzem, az ózdiak már kifelé kapaszkodnak a pokolból. A hosz- szú nélkülözés, a reménytelenség évei után az elmúlt két hét eseményei már a remény feléledéséről tanúskodnak. Persze nem azért, mert bárkinek is kipattant volna a fejéből az isteni szikra. Nincs ember még, aki ismerné a titkot: miből, mennyit és hogyan kellene termelni a közel ötvenezer főt számláló város eltartására. Igaz, biztató a reorganizációs program, és két nagy középítkezés is megindul, de a három építkezés sem ad elegendő munkát a még számon tartott, közel tízezer munkanélkülinek. Sok ezer ember sorsa még mindig bizonytalan. Viszont mindenképpen biztató, hogy az ózdi munkások már megtanulták, miként kell harcba szállni saját érdekeikért.- Munkát! Kenyeret! Dobhártyám majd beleszakad a vad ordítozásba. A tömeg közepére keveredtem, s így ugyanazt látom, hallom, amit a demonstráció résztvevői. Fekete László, a munkásvezér egy kézi hangszóróval próbálja túlharsogni az embereket, s most arra kéri őket: egyelőre hagyják el a teret. A tüntetők nem tágítanak, de az emberek dühe valamelyest csillapodik. Nem mennek el, sőt kijelentik, akár éjszaka is kitartanak a téren, a városháza előtt. Amíg a tárgyalások eredményt nem hoznak, innen el nem mennek. I. és II. László A tömeg így lecsendesülve is félelmetes. Nem nehéz elképzelni, mi forog odabent a Budapestről érkezett tárgyalódelegáció tagjainak fejében. Ha itt elszabadul a pokol, ha túlzottan engedékenynek mutatkoznak, a szellem könnyen kiszabadulhat a palackból. A munkanélküliség miatt nemcsak Ózdon lázonga- nak az emberek. Fekete úr hátat fordít, visz- szamegy a terembe, ahol már órák óta győzködik egymást a munkaadók képviselőivel. Haját divatosra vágatta, a rövid frizurából egyetlen hosszú tincs ereszkedik le a vállára. Ó az események egyik főszereplője. Fiatal ember, még csak 35 éves, három gyerek apja. A homályból lépett elő, egyetlen varázsütésre. Jellegzetes zárt „a” betűző kiejtése született ózdira vall. Pedig nem a városban született, de családja Ózdon vert gyökeret. Ugyanúgy, mint sok száz, sok ezer társa, akit az ipar, a munka lehetősége hozott ebbe a városba. Amikor még volt munka, nem kímélte magát. Mint elmondta nekem, gyakran csak a ruhát váltani ment haza. Kölcsönből házat épített. Nyolcszázezer forintnyi hitel nyomja a vállát. Most egészen más helyzetben kell állnia a sarat, mint annak idején, a fortyogó acéltól terhes üst mellett. Őtt bent, az újságírók elől lezárt ajtók mit gött az idegek harca folyik. Ó lenne tehát első László. A második László, Porkoláb úr jóval visszafogottabb természetű. A háttérben mozog, de vitathatatlanul ő is irányít. Ki tudja, hány átvirrasztott éjszaka, gyötrődéssel teli óra van halk szavai mögött.- Most csali a kerítésen dolgozó munkásokat mozgósítottuk - mondta a gyári tüntetésen, miután megszólaltatták a szirénát, és kitűzték a gyászlobogót. - De mellettünk áll az egész város - fűzte hozzá. - Ha szükség lesz rá, mindenki az utcára vonul. A március 17-i, gyári tüntetésen elemükben voltaic az ózdi melóVannak érveink, kiállunk az igazunk mellett sok. Az újságírók révén országvilággá kiabálhatták, mi fáj, mi bántja őket. A legelső, hogy mind nehezebben viselik a megalázó élethelyzetet, amelybe balsorsuk keverte őket. Az alacsony fizetésre, a magas árakra panaszkodnak, s nem hajlandók elfogadni, hogy a piac könyörtelen ítélete miatt nincs annyi ózdi termékre szükség, mint korábban.- Itt nem milliárdokra, hanem mindössze hatszázmillió forintra volna szükség, hogy életet leheljünk a városba - mondta Fekete László a gyárban. De nem könyörögni fogunk a pénzért, hanem kiharcoljuk magunknak!- A foglalkoztatási társaságot két esztendeje - mondta Stroh- mayer László polgármester - szükségmegoldásként hozták létre. Időt akartak nyerni a munkanélküliség megoldására. Új munkahelyeket azonban nem teremtettek, és itt tömeges vállalkozásra sincs esély. Én úgy gondolom, a dolgozók követelése jogos. Egyet akarnak, dolgozni. Szeretnének úgy megélni, mint az ország más tájain, az ország más városaiban az emberek. Véleményem szerint ez alanyi jogon megilleti őket. Kormányzati beavatkozásra, állami közbelépésre van szükség. Nem pénz kell, hanem emberhez méltó munka! Akik meggazdagodtak- A hetvenes évek elején kezdődtek itt meg a nagyberuházások - vágott közbe Orosz Dezső a tömegből. - Felépítették a rúd-dróthengerművet, megcsinálták a léghevítóket, porleválasztókat, üstmetallurgiát. A főnökök mind meggazdagodtak a zsírunkon, aztán magunkra hagytak bennünket.- Pár évvel ezelőtt valahol elhatározták, hogy leépítik a kohászatot - hallatszik Angyal Károly hangja. - Úgy is lett, gallyra vágták az egész gyárat. Idehozták a németeket az ő milli- árdjaikkal. Aztán csak elmentek haza, de nullszaldóval. Lebontották a kohót, a fél acélművet és senki nem kérdezte meg, miért csinálták? Nem most, már évekkel ezelőtt nullára leírtak bennünket. Csak nem mondták ki, hogy felszántják a várost és a földet behintik sóval. Vállalkozzunk? Mondd már, testvér, hogy miből? Húzzál ki egy szőrszálat a tenyeremből, ha tudsz. Nincs hitel. Az OTP-ből úgy kizavarnak, hogy a lábad se éri a földet. Kiröhögnek, azt mondják, nulla vagy, egy senki, ha a kohászatban dolgozol!- Nagyon könnyű azt mondani, hogy kényelmesek vagyunk, nem törjük a fejünket, nem próbálkozunk. De nincs tőkénk és kölcsönt sem kapunk, mi a jóistent csináljunk? A kilencezer forintos havi kereset csak éhen- haláshoz elég. Nem beszélve arról, hogy a kisvállalkozókat, akik a nincstelenségből szegényen próbálkoznak meg elindulni, elnyomják, tönkreteszik. Valóban igaz, ahogyan az iskolában tanították: a nagyhal megeszi a kicsit!- Hogyan vegyünk tőkét - kiabál rekedt hangon egy nő. Mindenhonnan csak az halljuk, hogy ráfizetés, minden. Ózdon egyedül a kurvaság kifizetődő. Azzal a csepp végkielégítéssel is mit művelnek! Miért nem adják már oda azt a két fillért az embereknek? De a nagyok persze megkapták az öt-, hatszázezer forintokat! Egy butik az egyik néven, a másik a családén! A megállapodás A gyárban jéghideg, metsző márciusi szélben mondták el véleményüket a munkások. Kedden már gyenge nap sütött, aligha lehetett kényelmes órákat álldogállni a városháza előtt. De az emberek hol kétségbeesett gondolatokkal viaskodva, hol reményekkel eltelve kitartóan várakoztak. A munkások, az ön- kormányzat képviselői több mint hét órán keresztül és tulajdonképpen szünet nélkül vitatkoztak a megoldáson. A megállapodás néhány elemét szerdai tudósításunkból már megismerhette az olvasó. Április 15-én újra döntenek a Foglalkoztatási Társaság elbocsátásra váró dolgozóinak sorsáról. A türelem is kitart addig: a munkások képviselői vállalták, hogy újabb megmozdulást addig nem szerveznek. Bontott tégla, törmelék, rozsdásodó darupálya. Ez ma az ózdi kohászat. Aluljáróban íme egy ember. Egy fiú, e négyszögletes világ szűk aluljárójában, perspektivikus sötétségben. Egyedül, (Néha a legnagyobb nyüzsgésben is egyedül,) A fények... Csak itt-ott világítják meg a szürkefalakat, csak egy-egy betűt egy szóból... A fiú nézi a tátongó sötétséget, nem akar, nem mer elindulni. Tán’ segítséget vár Ám ilyenkor nem jár senki az utcán... Mindenkinek van ilyen szűk aluljárója, csak épp’ más és más a felirat a falon. Néha leülünk, le kell hogy üljünk, a közepébe. Önként vagy kényszerítve. Ha mégoly furcsa is. Előttünk az ijesztő, kiút- talannak tűnő sötétség. Csak ülünk, várunk. Várjuk, hogy a fények megvilágítsák a szürke falakat, mind több betűt egy szóból. Hogy jöjjön arra valaki: öreg vagy fiatal, férfi vagy nő, épp’ csak egy járókelő, kinek arca napfényben fürdik, s így> mi is észrevehetjük a reggelt... Dobos Klára képbeszéde Vállalkoznánk, de mibői? Fotók: Farkas Maya
