Észak-Magyarország, 1994. március (50. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-22 / 68. szám

14 ÉSZAK^Magyarország Múltidéző 1994- Március 22-, Kepp^ Tanítóim a csángók- Milyen a csángó gyermekeket tanítani? - kérdezték tőlem miskolci barátaim, mikor a még el nem légiesített román-magyar határ miatt egy újabb hónap letelte előtt haza kel­lettjönnöm néhány napra Gyimesből.- Nehéz, felelősségteljes, de roppant érdekes - válaszoltam. - A csángó gyermek olyan, mint egy kicsit madárka. Ha tenyerembe fényma­got teszek, akkor félénk kíváncsisággal köze­ledik, majd a kezemre száll, s elfogad, mint barátot. De elég a legkisebb kézremegés, vagy rossz mozdulat, elröppen s visszatér a fészké­be. A csángó fiatal a családjában biztonságot és bátorítást kap, de minden munkából Isi kell vegye a részét. A szülei szavát — zúgolódás nélkül - meg kell fogadja. A család és az iskola kapcsolata merőben kü­lönbözik a nálunk szokásostól. Itthon a szülői segítség a tanulásban, a kiadott feladatok megoldásában szinte természetes. Délután az első a tanulás, s csak utána jöhet a játék. Ha a gyerek nem tud, nálunk a szülők többnyire a tanárt hibáztatják. Nos, Gyimesben ez egy ki­csit másképpen van. A Isisdiák napi program­ja igen sűrű és kimerítő. A gyermekek két kü­lön világban élnek, az iskolában és a családé­ban. Szellemi és gyakorlati téren ez a két világ határozza meg tudásukat, fejlődésüket, ala­pozza meg felnőtt életüket. A kettősség, a na­ponkénti életformaváltás a ruházatukon is meglátszik. Mindegyikőjüknek van egy vagy két rend iskolába járó tiszta ruhája, amit ha­zatérve levetnek, a cipőt nem házipapucsra, hanem gumicsizmára, a szép ruhát viseltesre cserélik, s kezdődik a délutáni „baj”, a ház kö­rüli munka. A fiúk ilyenkor az apjukat helyet­tesítik, mert a férfiak - ha van még munkahe­lyük -, „navetálnak”, valamelyik Csíkszeredái üzemben dolgoznak a híg lejért. Télen a tehenek, a lovak istállóban vannak. Etetni, itatni kell, ki kell ganajozni. Fát kell hasogatni s behordani a házba. Vizet kell hor­dani a konyhába, a mosdóba, az istállóba, s bi­zony legalább hússzor kell fordulni a vödrök­kel a pataktól. A nagyobb fiúk már az erdőre is járnak, és elviszik az öccsüket is. Fejszével vagy motoros fűrésszel („druzsbával”) vágják ki á fát a saját erdejükből. (Mégis „lopják”, mert az erdészeti hivatal évek óta nem jelöli meg a szálalásra érett fenyőket.) A kidöntött szálfákat a helyszínen „lecsapolják” (legaly- lyazzák), a 15-20 méteres törzsek „boldogab­bik” végét iszonyatos erőkifejtéssel - tapasz­taltam, hogy milyen nehéz munka, mert né­hányszor én is dolgoztam velük - fólrakják a szekérre vagy szánra, s odaláncolják. Egy for­dulóval a lovak három-négy szálfát tudnak hazavonszolni. A fatörzseket néhány heti szárítás után dol­gozzák fel. Gerendát, szarufát, deszkát, jó mi­nőségű lécet fűrészelnek belőlük, majd teher­autóval szállítják el, messze a Kárpátokon túl­ra, a Regátba, s ott piacokon értékesítik. Ez a legfőbb kereskedelmi áru, a gyimesi ember megélhetésének alapja. Egyébként az erdélyi magyarok és a regáti románok kereskedelmi kapcsolata hagyományosan jó, békés és sze­rencsés. A Gyimes völgyének mezőgazdasága hazai szemmel nézve igen szegényes. A magaslati éghajlaton, a rövid nyarakon csak a pityóka (krumpli), a murok (sárgarépa) és a szilva te­rem meg viszonylag jól. Vagy a románok jönnek érte a középloki piac­ra, vagy a csángó megy román földre, hogy el­cserélje búzára, máiéra (kukorica), galaci pi­ros szőlőre. Ezt a fajta kereskedelmet a gyermekek is ha­mar megtanulják, mert az apjuk mindig viszi őket magával. Gyakori, hogy a gyerek azért késik el az iskolából, mert nem értek vissza a Kárpátok másik oldaláról sem estére, sőt haj­nalra sem. Hétköznap vacsorára kerül az asztalra meleg étel, amit a kimerültségtől kábultan esznek meg. Lefekvés előtt még el kell látni az állato­kat. így aztán otthoni tanulásra, olvasásra, játék­ra szinte egy perc sem marad. Gyimesben tehát nem a tanár a hibás és nem is a gyermek, ha nem tud válaszolni alapvető kérdésekre, hanem a kíméletlen, gyötrelmes élet. (Apai nagyapám elbeszélése szerint az ő édesapja, az égéi - most Ighiu, kis falu Szé­kelyudvarhely közelében - kántortanító an­nak idején hasonló „időbeosztású” gyerekeket tanított, osztatlan iskolában.) Az iskolai taní­tásban a mit-mennyit-hogyan felelőssége óriá­si. Az igazgató úrtól teljesen szabad kezet kap­tam. Beindítottam a gyermekek imádott szó­rakozását, a színjátszó kört. Fazekas Mihály Lúdas Matyijét próbáljuk. A gyimesközéploki plébános úr lehetővé tette, hogy a nagymiséken gregorián műveket éne­keltessek az iskolai vegyeskarral. Nehéz mun­ka a kottát nem ismerő szemeket, népdalhoz szokott füleket egy más zenei világra kinyitni. A munkámért nem kérek és nem várok sem­mit. A lakásért, tűzifáért ,nem fogadnak el pénzt tőlem. Sőt a szomszédon öt gyermeke közül valamelyik - valósággal verekednek a felada­tért - minden reggel megkocogtatja az ablako­mat, s letesz egy köcsög frissen fejt tejet az aj­tóm elé. Orbán Dénes Szalamáspatak „Ami a madárfiókának az anyai fészek...” Kossuth-emlékek Sátoraljaújhelyben, hálás szeretettel övezve Kettőt sem tud lépni a látogató Zemplén nagymúltú városának, Sá­toraljaújhelynek utcáin, hogy egy- egy történelmi, művelődéstörténeti, irodalmi vonatkozású épület, szo­bor, márványtábla fel ne hívná a fi­gyelmét a letűnt századokra. Ezek legtöbbje a város két kiemelkedő alakjának: Kazinczy Ferencnek és Kossuth Lajosnak az emlékét idézi. Ezen a tavaszon főképp a Kossuth- emlékeket keresik a hazai és külföl­di kirándulók. Éppen száz esztende­je ugyanis, hogy a nagy államférfi 1894. március 20-án este 10 óra 55 perckor Turinban, mai nevén Tori­nóban „hosszas halálvívódás után” meghalt. Sátoraljaújhely tisztelettel és szere­tettel ápolja Kossuth emlékét, aki Monokon született 1802. szeptem­ber 19-én, a tállyai evangélikus templomban keresztelték, s amikor szülei Újhelybe költöztek, gimnázi­umi tanulmányait az itteni piaris­táknál végezte, és később pályafu­tását - mint megyei és városi ügyész - szintén Újhelyben kezdte. JEn Monokon születtem, amott a szerencsi hegy tövében... de engem életem legelső emlékezetei Újhely­hez csatolnak a szülőföldhöz ra­gaszkodás édességével. Újhely volt gyermekkorom bölcsője... és ami a madárfiókának első bizonytalan szárnypróbálgatásainál az anyai fé­szek, nekem ez Újhely volt, s büszke vagyok arra, hogy magamat újhelyi magyar embernek • nevezhetem” - írta négy évvel halála előtt, 1890. február 12-én, Turinban írt levelé­ben. Néhány sornyi idézet olvasha­tó ebből azon a Fő téri szobron, Gár- dos Aladár alkotásán, amely az or­szág egyik legjobban sikerült Kos- suth-szobra. Barátszer a neve a város legrégibb negyedének, ahöl az egyetlen ma­gyar alapítású szerzetesrend tagjai, a pálos barátok az 1200-as évek kö­zepén kolostort építettek maguk­nak. A rend feloszlatása után a To­kajból áttelepített piaristák költöz­tek az épületbe, és 1789-ben meg­nyitották benne a ma Kossuth ne­vét viselő kiváló gimnáziumot. Eb­ben a nagymúltú iskolában végezte gimnáziumi tanulmányait Kossuth - amint az alma mater öregdiákjai által a század elején elhelyezett márványtáblán olvasható: 1810-1816 között. Hálás szeretettel gondolt mindig egykori tanáraira. „Én is növendékük voltam, s tudo­mányomat, hazafiúi érzésemet Önök csepegtették belém” - mon­dotta a piarista atyáknak egyik be­szédében. A gimnázium közelében van egy szerény külsejű öreg ház a Móricz Zsigmond utcácskában. Fa­lán két márványtábla látható. Az elsőt a város lakossága nevében he­lyezték el az 1848-as forradalom és szabadságharc centenáriuma alkal­mából annak megjelölésére, hogy ebben a házban laktak - Monok után - Kossuth szülei. A másikat a nagy államférfi négy húga közül a legkisebbnek, az általa „ikerhúgom­nak” becézett Zsuzsanna emlékére állították a budapesti Kossuth Zsu­zsanna Gimnázium tanárai és diák­jai, jelezve, hogy iskolájuk névadója ebben a házban született. A legtöbb Kossuthtal kapcsolatos emlék természetesen a Fő téri ba­rokk vármegyeházához fűződik. Ez volt a pályakezdő Kossuth első köz­életi szerepléseinek színhelye. Erre utal az a fehér márványtábla, amelynek aranybetűs szövege tud­tunkra adja, hogy „Kossuth Lajos, hazánk nagy fia, megyénk szülötte, nemzetünk haladásának és szabad­ságának igaz harcosa és vezére e vármegyei közgyűlési teremben mondta el első beszédét 1830-ban”. A hagyomány szerint ennek erké­lyéről olyan hatásos beszédet inté­zett 1831-ben a kolerajárvány miatt felzendült és kapával, kaszával a városba benyomuló parasztokhoz, hogy azok lehiggadva, csendben visszavonultak felső-zempléni fal­vaikba. Kemény politikai csatározá­sok zajlottak a múlt század első fel­ében az egykori vármegyeháza dísz­termében a zempléni íiberális ne­mesek és a konzervatív megyei urak között. A reformmozgalom ve­zére természetesen Kossuth volt, akinek szónoki szerepléseire „a széphalmi szent öreg”, Kazinczy Fe­renc táblabíró úr eleként emléke­zett: „Kossuth csípőre tett kézzel, olyan tűzzel s elképzelhetetlen vak­merőséggel beszélt, mintha kezében volna a lázítás szövétneke...” Hegyi József Sárospatak A szabadságharc egyik csatájának helyszínén — ma Branyiszkó, Branisko... Ki így írja, ki úgy, ám az a Szepességet Sáros megyétől elválasztó hegyvonulaton mit sem változtat. Ugyanolyan me­redek és hajtűkanyar-szerpentines az szlováknak, magyarnak, franciá­nak, angolnak, németnek, orosz­nak. Száguld az idő. Mindig változatlan, egyenletes iramban és nem úgy, mint ezen a helyen a járművek. A Skodák, az Audik és társaik Lőcse irányából érkezve a hegytető útszo- rosáig fokozatosan lelassulnak, s ugyanúgy az Eperjes felől jövők is. A magaslatról pedig lecammognak. A Magas-Tátra felé tartók a hegy lábánál, Kortonok határában kez­dik a száguldás folytatását. Hogy közben a korszerű „tál­tosokon” erre utazók többsége gon­dolatban visszapergeti-e az idő ke­rekét, vet-e múltkutató pillantást a nevezetes helyre, vagy a korotnoki temető mellett elhaladvá észreve- szi-e a sírkert peremén álló kopot­tas kőoszlopot? Aligha!- És aligha keresi valaki is a hegytető útkanya- rulatával közrefogott „erdőfél­szigeten” a múlt században emelt emlékművet. Persze, ha keresné is, már nem találhatja meg - csak leg­feljebb a sárguló képeslapokon. Tények a honvédseregről és a császáriakról 1849. januárjában a magyar sza­badságharc egyik honvédserege ál­landó harcok közepette Zólyom me­gyéből kelet felé vonult. Előtte a Schlick gróf vezette császári alaku­lat, nyomában szintén a császáriak - Götz, Wyss és Jablonovszky csa­patai. A honvédeknek csupán egyet­len lehetőségük maradt ahhoz, hogy egyesülhessenek a Felső-Tisza mentén tartózkodó testvérseregek­kel: ki kellett törniük a gyűrűből. Görgey ennek a nehéz feladatnak a megszervezésével Guyon őrnagyot (később tábornok) bízta meg. A hon­védek alig négyezren voltak. Több­ségük zólyomi, túróci és liptói újonc. Velük szemben, a Branyiszkón egy hasonló nagyságú császári alakulat állt. Guyonék február 5-ére tűzték ki a támadást. Korán reggel indultak el Szepesvár- aljáról, majd a hegy lábánál, Korot- nok (Korytné) határában elfoglal­ták állásaikat. Tíz óra körül lendül­tek támadásba. A harc rendkívül nehéznek bizo­nyult. Térdig érő hóban kellett fel­jebb és feljebb kapaszkodniuk a lej­tőn, az ellenség golyózáporában. A kritikus pillanatban Érdőssy-Po- lesny Imre tábori pap állt a beszter­cebányai, zólyomi honvédek élére, és kereszttel a kezében anyanyelvü­kön, szlovákul buzdította őket a harcra. Nehéz küzdelem árán sike­rült a honvédseregnek elfoglalni a szorost, így megnyílt az út előttük Eperjes, valamint Kassa irányában. A honvédek mintegy százhúsz em­bert veszítettek, a császáriak körül­belül háromszázat. Mit tudnak a csatáról a mai korotnokiak? Hogy az átutazók többsége a közel másfél évszázaddal ezelőtti nagy eseményről keveset tud, azt abból is sejtem, amit a közelmúltban ez év elején tapasztaltam az alig 150 la­kosú Korotnokon. A csatához térben legközelebbi tele­pülésen megkérdeztem néhány la­kostól, mit hallott, mit olvasott az 1849-es ütközetről. Válaszuk álta­lában szűkszavú volt. Ján Zapala egyszer valakitől azt hallotta, „Kos­suth katonái annak köszönhették az itteni győzelmüket, hogy egy csa­patuk a helyi erdész segítségével a hegy titkos alagútján átjutott a ke­leti oldalra és onnan hátba támadta a császári csapatot”. Arról viszont fogalma sincs a hetvenesztendős bácsinak, hogy hol lehetett, vagy hol van az a bizonyos alagút. Lehet, hogy a hegy alatt átfolyó tiszta vizű patak barlangszerű ürege, az Ör­döglyuk volt az? Ki tudja?- Meg az is tény - folytatta a nyug­díjas tájékoztatóm hogy gyermek­koromban már állt a temetőn e ko­pottas emlékoszlop. Emlékszem, körülötte a kerítéskövek fémrudak- kal és lánccal voltak összekötve. De azokat megette a rozsda... Meg azt is megfigyeltem, hogy néha-néha megáll itt egy-egy személyautó, vagy busz, és a benne utazók virá­got helyeznek a síremlékre. Az idei hó nélküli január derekán is volt egy kis koszorú az oszlopon. A kőbe vésett szöveg pedig állandó: „Itt nyugszanak a meredek bra­nyiszkói hegyoldalon és fennsíkon 1849. február 5-én vívott emlékeze­tes csatában elesett magyar honvé- deink, a branyiszkói hősök. Obete Vojny z r. 1849. Közadakozásból ké­szíttette Tisza Miksa rendőrkapi­tány 1913-ban” Peter Palencár polgármester a fia­talabb nemzedékek, a középgenerá­ciónak a tagja. Az ő csataismeretei még gyérebbek, mint Zapala bácsié.- Az iskolában nem tanultunk róla, vagy legalábbis nem emlékszem, hogy tanultunk volna. A szülők sem meséltek ezzel kapcsolatban sem­mit. Azt tudom, hogy kik tűztek itt össze és mikor, de hogy mennyien és hogy valamikor a hegytetőn is állt emlékmű, az számomra csak­úgy ismeretlen, mint a csata körüli többi részlet. Meglehet, ez az én hi­bám is, mert nem kutattam utána, nem érdeklődtem a csata felől... Ki tudja? Ennek ellenére, mint a közel­múltban megválasztott polgármes­ter ügyelek arra, hogy a temetőn ál­ló emlékmű és annak környéke rendben legyen, ne nőjje be azt gyom, bokor. Egyes források szerint a korotnoki temetőben 28 honvéd pihen, míg a többi elesett hős Szepesváralján. A Korotnokhoz közeli Harakócról származó, de már évtizedek óta Tornaiján élő Ján Cmorej úr szerint- s ő gyerekkorában hallott regékre hivatkozik - a hegytetőn állt ven­dégfogadó kertjében is temettek el akkor áldozatokat. A koronatanú sem tud mindent Ján Cmorej elmondta: ifjú korában gyakran megfordult ő is az emlék­műnél. Főleg nyáron. Sokan jártak oda a környékről, vasárnaponként ott volt a fiatalok összejövetele is. - Abban az időben, amikor a hegyte­tőn állt emlékoszlopot lerombolták, nem tartózkodtam idehaza, ugyanis katona voltam. Viszont élnek még itt kortársaim, akik részt vettek a második világháború alatti útépíté­si munkákban. Tőlük tudom, hogy mi lett az emlékművel - közölte ve­lem. A harakóci Ján Jeník nyugdíjas, kertelés nélkül hajlandó volt velünk jönni terepszemlére. Ő még jobban ismeri ott a zörgést, mint gyermek­kori barátja, hiszen évtizedekig a járási útkarbantartó vállalat mun­kásaként is naponta megfordult a Branyiszkón. Jól megfizették az alkalmi munkásokat Menet közben elmesélte, hogy 1940- ben, vagy 1941-ben - az évre nem emlékszik pontosan — egy német cég, a Vianova szélesítette ebben a térségbén az országutat. Mivel az alkalmi munkásokat jól megfizette, sok helyi legénykével ő is jelentke­zett nála. Hónapokig csákányolt, la­pátolt a hegy kanyargós útján.- Itt, a tetőn szintén igen keskeny volt az út. Talán három méter sem. A kanyart északi oldalról vendéglő és egy kápolna szegélyezte, a szoros déli oldalát pedig mint most is, ti­zenöt méter magas meredek szikla­fal képezte. Azon, pontosabban an­nak a peremén állt az emlékmű, tá­volabb meg a most is létező régi me­nedékhez. Itt az utat csak úgy lehe­tett szélesíteni, ha lebontjuk a ká­polnát és a vendéglőt, vagy a déli falból faragunk le néhány méter­nyit. A főnökség az utóbbi megoldás mellett döntött. Biztosan az tűnt egyszerűbbnek - elevenítette fel a múltat Jeník úr. Az emlékmű tehát az útépítés „ál­dozata” lett. Kétségtelen, ugyanúgy maradhatott is volna, illetve ma is állhatna - közelebb a turistaházhoz -, hiszen az áthelyezése aligha ke­rült volna sok munkába. Hogy felmerült-e akkor valakiben az emlékmű megmentésének gon­dolata, vagy ellenkezőleg, csak a le­rombolása jött számításba, azt Je­ník úr sem tudja. Mint mondta, őket, csákányosokat nem avatták be ilyen dolgokba. Tőlük nem kér­dezték meg, hogy mit szólnak hoz­zá. Sőt, ha volt is véleményük ezzel kapcsolatban, azt nem igen fejtet­ték ki, mert... Mert abban a zűrös időben örült a kubikos, hogy jól megfizetetett munkát kapott...- Megvallom őszintén - folytatta a „koronatanú” -, azt sem figyeltem meg, hogy a sziklafal-bontás során hová kerültek az emlékmű alapkö­vei, oszlopa és táblája. Alighanem a régi mélyútra. Töltésnek a többi szikladarabbal, kőtörmelékkel együtt... Az eseményeket át kell értékelni A régió múltjával sokat foglalkozó Ivan Chalupecky lőcsei levéltáros és történész szintén úgy látja, hogy a magyar és szlovák közös történelem jelentős eseményének számító bra­nyiszkói csatáról az utókor keveset tud. A szlovákság pedig még keve­sebbet. Szerinte azért is, mert a tankönyvszerzők mellőzték, mellő­zik e témát. S annak ellenére is mel­lőzik, hogy sok szlovák ajkú katona harcolt a Kossuth-seregben és ugyanakkor a császári kötelékben is. Egy ideig az osztrák-magyar ki­egyezést követő időszak belpolitikai helyzete, visszafogottsága, majd az 1918-19-es évek fejleményei, ké­sőbb pedig, vagyis az utóbbi négy évtizedben a történelem csakis osz­tályszempont szerinti értékelése hagyta „ködben” a szóban forgó idő­szakot. - Én azt vallom - nyilatkoz­ta a minap a történész -, hogy a sek tekintetben közös magyar-szlovák történelmi eseménynek minősíthe­tő branyiszkói csata szlovák részről hiányos értékelését, elemzését a szlovák történészeknek be kell pó­tolniuk. Ebben az esetben például a Branyiszkón állt emlékmű építése, majd lebontása körüli tények rögzí­tésére is gondolok. Ehhez a munká­hoz a lőcsei levéltárban is sok for­rásanyag várja az érdeklődőket. Azért is szükség lenne erre, hogy az 1848/49-es szabadságharcról a he­lyiek, a szlovákok is tisztább képét kapjanak. Gazdag József Kassa Évtizedekig állt a hegytetőn az emlékmű Fotó: Gazdag József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents