Észak-Magyarország, 1994. március (50. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-19 / 66. szám
Március 19», Szombat, leM - történelem ÉM-hétvége III „...az én nevem óramutató; jelzi az időt” Kossuth Lajos legsikerültebb ábrázolása. A kőrajzot 1841- ben Eybl Franz, a bécsi Vormärz kiváló arcképfestője készítette. Hajdú Imre Varázsa volt ennek a férfiúnak1 Olyan megmagyarázhatatlan mágikus erővel bírt, mely keveseknek kiváltsága, s amely elevenen hatott, lobogott még halála után is. mindaz, mi az ő földi lényét kepeze, a sírban nyugszik - írta róla fia Ferenc 1902-ben - de szelleme szerte száll a hazában; oda ült a nép tűzhelye mellé, ott sugallja a magyar anyáknak az örökké élő dalt... „ha még egyszer azt üzeni...” Igen, Kossuth Lajos halála után is mindig üzent, s ezek az üzenetek lan gr a lobbantották oly sokszor, oly sok célért a magyar szíveket. Zászlajukra tűzték szinte minden évtizedben a nevének jelszavától kigyúlt arcok, az újra tűzfényben ragyogó szemek, s eközben az üzenet rációja valahol mindig elsikkadt. Miközben Kossuthot kiáltott a nép, nem értette, nem érthette az üzenetet. Hogy érthették volna, ha a vezetői sem értették, vagy nem akarták érteni! Kossuth írta még 1882-ben az emig- róciós iratai III. kötetének utószavában: ■Azt írta egy jó barátom Irataim két első kötete felől, hogy a mai Magyarország nem ért meg en- gemet. És igaza lehet. Hiszen én sem értem a mai Magyarországot. De a sors kereke forgandó. Még jöhet idő, amikor megért. S ha jő, lesznek fiai, kik a most megtagadott irányhoz visszatérve, oly önzetlen hűséggel, de nagyobb tehetséggel és több szerencsével szolgálandják a magyar hazát, mint én igyekeztem szolgálni.” * Váijuk, reméljük ezt az időt. Most, a nagy hazafi halálának 100. évfordulóján különösképp. Mert tisztelegni, emlékezni ezerféleképpen tiszteleghetünk, emlékezhetünk. Verssel, beszéddel, szoboravatóval és koszorúval, de Kossuth szelleméhez méltóan tettekkel lehet csak tisztelegnünk. Földink volt. Bölcsőjét Monok ringatta, eszmélni, játszani Ujhely tanította, a politikusi pályára Patak vezette, (mindenekelőtt Kövy professzor jóvoltából), a harchoz az edződést ugyancsak szülövármegyéjének Zemplénnek köszönheti. Életpályája, a forradalomban játszott vezetőszerepe közismert. Könyvek, tanulmányok, cikkek száz számra jelentek meg erről az időszakról, munkásságának erről a legtermékenyebb szakaszáról, s nyilván most halálának 100. évfordulóján tovább gyarapodik a publikációk száma. Mi most egy kevésbé közismert időszakának, a turini remeteéveknek mozaikszerű felidézésével kívánunk tisztelegni történelmünk egyik legnagyobb alakja előtt, egyúttal az „Olümposz hegyéről” lehozva emberközelbe szeretnénk hozni a 100 éve elhunyt államférfit. * A szabadságharc bukása után az emigrációba kényszerült Kossuth sokfelé megfordult a világban. Előbb Vidinben, majd Sumlában, azt követően a kisá- zsiai Kiutahiába. 1851-ben az amerikai kormány hajót küldött érte, Angliában diadalát várt rá, miként az Egyesült Államokban is. Onnan visszatérve Londonban telepedett le. Életének utolsó szakasza pedig Olaszországhoz kötötte. Turin- ban élt illetve egy ideig a közeli Baraccone di Collegno-ban. Ez az az időszak amikor figyelme - sok-sok csalódása miatt - lankadt a politika, viszont nőtt a természettudományok iránt. Maga írja „Sok gond és még több baj nyomja lelkemet. Foglalkoznom kell, hogy a pillanatnyi önfeledésben enyhet találjak. Vonzalmaim a természet tanulmányozására vezetnek. Csak ez képes érdekelni, hogy önmagámról időnként megfeledkezzem. Emberekkel nem társalkodóm. Annyira elszoktam tőlük, hogy már nagyon nehezemre esnék a társalgás. Szeretem, hogy már nem vagyok ennek a tehernek kiteve. Nem ismerek senkit Turinban, s azt hiszen, engem sem ismer már senki. A visszavonult ember hamar kiesik a társaság emlékezetéből. Nem zavar senki maganyomban. Fiaimon, s Ihász hű barátomon kívül nem látok soha senkit házamnál. Fiaimat is keveset. Fen jó reggelt mond, midőn déltájban reggelizni hivatalából hazaszalad. Aztán este szemközt ülve kergetjük le az ebédet, többnyire szótlanul...” * Különösen magányosnak érezte magát, amikor a városból kiköltözött Baraccone. di Collegno-ha. Titkár tartására nem volt pénzé, ezt a feladatot is Ihász Dániel látta el. Ebéd után egy-egy órát vele biliárdozott, majd „egy órát a lapokban böngészünk, egyet pedig a besique játékkal morzsolunk le”. Ennek a Caraccone di Collegno- i háznak a vétele számára rossz üzlet. volt. 1874. április elsején költözött ide, s két ev múlva megállapította, hogy a 13 évvel ezelőtti „keserves angliai keresménye” 24 ezer frankkal kevesebb. Ennyivel ért kevesebbet a vagyona. Ebbe persze „besegítettek” a torinói bankok is. Ezért házát 1881-ben eladta, hogy a vételárból adósságait kifizethesse. S mint panaszolta, zsellérként újra beköltözött Tu- rinba, egy parkos kerületben, a Via dei Mille-ben lévő emeletes házba. Turinban nem volt ismerőse, nem bántotta és bosszantotta senki, semmi. Viszont annál több bosszúság érte hazulról, magányosoktól és pártjából. A párt mindenképpen hasznosítani akarta önmaga számára vezérét, ezért folyton felléptették képviselőnek amiről ó mindig az utolsó pillanatban értesült, s izgatottan követelte jelölése visszavonását. ,A magánemberek akik levelükkel felkeresték részben lelkes, gyakran egzaltált, tisztelői voltak - állapítja meg Szekta Gyula. - Megváltónak, második Jézusnak is címezgették - voltak ismeretlen tisztelői, akik ajándékokat küldtek neki, bort, sonkát, görögdinnyét, egy kalapos mester egy más fejhez való kalapot. Ajándékokat nem fogadott el, csak ha Helfy ajánlta az illetőt. A kalaposmesternek indulatosan válaszolt, de komoly emberek politikai természetű leveleire gyakran komoly választ is adott. Sokan keresték fel pénz- kérő levelekkel, nemegyszer azzal, hogy váltsa be az illetőnek • kezében levő. atyjától maradt Kossuth-bankót, hiszen ő felelős érte. Egyszer felháborodásában megírta, hogy’ ne rajta hanem Ferenc Józsefen keressék a kártérítést.” * Megromlott anyagi helyzete miatt már 1879-ben, 77 éves korában kénytelen volt eladni az ezután megírandó emlékiratait. Mint az Szekfű Gyula íija: „íróasztalhoz ült és halalaig föl sem kelt onnan, nem törődve szemének gyöngülésével, sem egyéb testi bajaival.” O maga írja később, 1893 elején eléggé elkeseredetten: „Beteg nem vagyok, csak vak vagyok, siket vagyok, nem eszem és nem alszom és járni nem tudok.” Romló anyagi helyzete mellett még egy dolog nagyon bántotta. Az 1879. évi L. törvénycikk a magyar állampolgárságról, a 31 paragrafusában elrendelte, hogy a tíz érig az ország határain kívül tartózkodó magyar elveszti állampolgárságát, melyet újból csak kérvényezéssel és eskületételével szerezhet meg. Bár a törvény e rendelkezése szerint csak tíz év múlva veszthette volna el állampolgárságát Kossuth azonnal kitaszítottnak érezte magát. Erre a fájdalmas érzésre némi gyógyírt, jelentett, hogy 80. születésnapján szinte megmozdult az ország. A törvényhatóságok aranytollat, 32 vármegye üdvözletei küldött neki, mind több delegáció kereste fel, s egyre több város választotta díszpolgárául. Miskolc város például 1886-ban, Budapest pedig Ferenc József minden ellenkezése ellenére 1892-ben. • * 1882-ben Miskolcról felkereste öt Zelenka Pál evangélikus lelkész, aki így emlékezett vissza Kossuth apánkra: „prófétai alak, prófétai öltözet, prófétai hang és szó. Az a mélabús, zeng- zetes, érzelmektől rezgő, értelemben emelkedett hang: férfias komolyság és magyaros szívesség csodálatos harmóniája e nagy' férfiú”. 1893 októberében Hennán Ottó felesége kereste fel, aki maga is írónő volt, s hazatérte után hírlapban írta meg, hogy amióta hazatért, azóta is csak a reszkető kezű Kossuthot látja maga előtt, nagyító üveggel, amint kenyeréért dolgozik. Kéri hát a szíveket, hogy adakozzanak, vegyék meg Kossuth Lajos könyvtarat, hogy a befolyt pénzből még élvezhesse azt az arasznyi nyugalmat, amely még hátra van neki. Kossuth feljajdult e cikkre, hisz számára ügy tűnt, most már az egész világ előtt koldusként szerepel. A cikknek mégis meg volt a kedvező hatása, hisz Herman Ottó és Eötvös Károly vezetésével létre jött egy' bizottság, amely „bizalmas gyűjtést” rendezett a képviselőhöz és a főrendiház tagjai között. S a gyűjtés néhány nap alatt eredménnyel járt. (Megjegyzendő: a gyűjtés idején a másik függetlenségi párt elnöke Justh Gyula felajánlotta Kossuth emléktárgyainak megvételét kettőszázezer forintért, de ó nem volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni.) * Kossuth igen szép kort élt meg. .Addig élt - jegyezte meg róla Szekfű Gyula - amíg eszmévé, érzéssé finomult, szinte levetve testi valóságát. Amit az is elősegített, hogy' távol élt Magyarországtól. Politikai elveitől függetlenül mindenki füve volt már, még Görgey is szelídekben beszélt róla. Egyetlen ellensége maradt a király, aki mindvégig gyűlölettel gondolt az emberre, akinek honvédéi tönkreverték az osztrák ármádiát,, s aki miatt kényszerült az orosz cártól segítséget kérni.” * An ó sem békáit, meg soha Ferenc Józseffel. „En Kossuth Lajos vagyok. Nekem Ferenc Józsefhez csak egy szavam lehet: Te osztrák császár! Te akadálya nemzetem boldogulásának, pusztulj, takarodj Magyarországból!” Nem engedett a negyvennyolcból. Ebben (is) kiilönbözött Deáktól. Baracconéban élt 1876- ban amikor eljutott hozzá Deák halálának híre. Nagy részvéttel kísérte a nemzet a „haza bölcsét” végső nyughelyére. Ugyanakkor mindenki Kossuth nyilatkozatát várta. Ez nem is késett. Barátjához Helfy Ignáchoz írt levelében foglalt állást, mesterien megadva a halott barátnak ami megilleti, s elmarasztva - azért ami ugyancsak az ő tette volt- akiegyezésért: Újra Szekfűt idézem: „Ó is, Kossuth, gyászolja testvériesen benső barátját és gyászolja, hogy nem mindig maradt az, gyászolja egykori mesterét, egykori bajtársát, a későbbi nemes ellenfelet, de mint polgár nem azt gyászolja, akit otthon gyászolnak, hanem azt, aki mái- 67- ben meghalt, gyászolja hagyományát, melyet meg sem értenek azok, akiknek Deák nem akart vezére lenni, megmondván „az ördög az uraknak vezére...” Egy cipruságat is küld Kossuth Helfynek, hogy tegye le azt feltűnés nélkül a ravatalra, s „ha van két lét, s ha van kapocs a két. lét. közt, amit óhajtani természetes, bár hinni nehéz, Deák megérti majd mit. izén neki a cipruság”. Kossuth eme levelének a hatása otthon óriási volt. Lövei Klára, a szabadságharc egyik üldözötté jegyezte fel: „az utcákon csak a kormányzó úr levelét vásárolták, a hordárok csoportosan leültek a lépcsőkre, s az öregebb közülük fennhangon olvasá a hazafias hő szavakat. Hallottam hangsúlyozni: feladta (Deák) Magyarországot és belőle Lajthaniát csinált”. * 1894 tavaszára Kossuth egészségi állapota sokat romlott. Az év elején „hurutláz”, mfluenza támadta meg, ami elősegítette a vég kifejletét. Az alattomos és kivedhetetlen érelmeszesedés végül is a veséjét támadta meg. Februárban, március elején sokat szenvedett. Alig tudott mar lábra állni, akkor is csak két bottal tudott járni. A nagybeteg ágyánál fiai, testvére Ruttkayné Kossuth Lujza, Basso Amoulx, az orvos tartózkodtak. Az utolsó napokban Rutkayné odahívta Károlyi Gábort is, akit Kossuth kedvelt és Eötvös Károlyt., aki az utolsó években a kormányzó pénzügyeit, legjobban ismerte. És itt volt sok magyar újságíró is. Lyka Károly a jeles művészettörténész például a Pesti Naplót tudósította. „Nagypénteken Rétivel és Bródyval (Réti István festőművész és Bródy Sándor író - szerk.megj.) leverten indultunk a Kossuth-ház felé. A betegszoba mellett az ebédló nagy kerek asztala köré telepedtünk egy tucatnyian. A zöldemyős lámpa bágyadt fénye mellett izgatottam vártuk az orvos jelentését... Egyszerre kinyílt a betegszoba ajtaja, de nem az orvos jött ki, hanem Aulich, az öreg titkár. Megállt a küszöbön, s elcsükló hangon csak annyit tudott mondani: meghalt...” 1894. március 20-át jelzett a naptár. 22 óra 55 percet mutatott az óra, mikor Kossuth Ferenc megállította az időmérőt. * Tinin város a nagy halotthoz illő gyászjximpával vett bücsút a kormányzó úrtól. Ugyanígy a többi olasz város is, ahol áthaladt a földi hamvakat szállító vonat. Mindenhol nagy tömeg, búcsúbeszéd, koszorúzás. Már Ausztrián keresztül jött a vonat, amikor „egyszer hirtelen fékezés után megállt vonatunk - írta a szerelvényen tartózkodó Lyka. - Állomásnak semmi nyoma. Mi történhetett? Tilos jelzőtábla állta utunkat, a közeli bakterhaz ői helyezte oda. Jó negyedórát vesztegeltünk így. A távolban a nap fényében egy másik sínpár csillogott, amely keresztezte a miénket. Egyszeriben rövid vonat robogott azon dél felé. Ferenc Józsefet vitte Abbáziába, ahol tanácskozása volt a hármas szövetség fejedelmeivel. Szinte szimbolikus találkozása a bécsi császárnak Magyarország kormányzó elnökével. Még egyszer, utoljára útját állta Kossuth Lajosnak”. Hozzátehetjük: csak ideig óráig. A vonatot azt követően végig a hazán a magyar nép nagy-nagy szeretete kísérte, miként a koporsót is április 2-án a Kerepesi temetőbe. Miskolc volt ott a vidéki varosok közül legnagyobb küldöttséggel. A Soltész Nagy Kálmán polgármester vezette küldöttség a felsőzsolcai hon- védemlékmü mellől és Szemere Bertalan miskolci sírjáról ritt földet a kormányzó úr sírjára, Ferenc József nem engedélyezte az állami temetést. Ennek ellenére a miniszerek egyrésze, az állami főtisztriselók, a császári és királyi hadsereg tisztjei - „nem hivatalosan” - lerótták kegyeletüket Kossuth Lajos koporsójánál. * Ha öntől Kedves Olvasó, mondjuk egy külföldi megkérdezné: ki volt Kossuth Lajos? - akkor mit válaszolna? Nagy magyar? Szabadsághós? Megyénk szülötte? Újhelyi magyar ember? Ügyvéd? Nagyszerű szónok? Forradalmi vezér? Kormányzó? Száműzött? Igen ez mind-mind ő volt, mint ahogy' még nagyon sok más is. Legtalálóbb választ erre kérdésre - ki volt Kossuth Lajos? - maga Kossuth adta meg: „Az óramutató nem szabályozza az idő folyását, de jelzi, az én nevem óramutató; jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak föl jövőt a végzetek és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövőnek neve: allanú függetlenség.” Kossuth „Boldog vagyok, mikor már-már a sír szélén állva arra gondolhatok, hogy ismertem, láttam öt testi szemeimmel, hallottam szavát, s láttam gyújtó szónoklatának csodás hatását; tanúja voltam az ö nagy tetteinek, annak az egész csodás kornak, melyet ma is és mindvégig Kossuth-világnak fognak nevezni. Hálát adok Istennek, hogy éppen akkor oly korban, s oly ifjúi erőben voltam, hogy azt a szent ügyet, melyet ö képviselt, ifjúi lelkesedéssel szolgálhattam, azt a nemes harcot én is végigharcolhattam és részesének tudhatom magamat annak a dicsőségnek is, amely dicsőséggel a Kossuth-világ harcosait megdicsőítette a történelem.” A sajókazai születésű, hajdani miskolci diák Sáfrány Mihály honvédtüzérhadnagy, református lelkipásztor szavai ezek. 1902-ben, Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóján hangzott el ez az emlékbeszéd az ősz hadfi ajkáról, miközben - fia Sáfrány Géza altábornagy visszaemlékezése szerint - „a gyenge testben új erő éledt, a sápadt arc kigyúlt, a bágyadt szemek tűzfényben ragyogtak”.