Észak-Magyarország, 1994. március (50. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-15 / 62. szám

Március 15., üe*y Kam338S?mSffi8SRSB SZABAD SAJTÓ &SHHmsss8»BgB88R« ss^mssasssN«^ ÉM-ünnep V „A censura éj, a szabad sajtó nap” Csörnök Mariann Milyen hasznavehetetlen, felesleges dolog­nak tűnik sajtótörvényekről beszélni Deák Ferenc egymondatos utasítása után: Ha­zudni nem szabad! De az,igazság és a nyil­vánvaló hazugság között még számtalan ár­nyalat húzódik meg. Ha ezek között oly1 igen egyszerű lenne eligazodni, és ha nem lenne igaza Helvetiusnak, áld azt úja, hogy a „társadalomnak mindig érdekében áll az igazság megismerése, az egyénnek azonban nem mindig áll érdekében, hogy kimondja” - akkor nem történhetett volna meg az, ami például a francia forradalom idején mege­sett. A francia felvilágosodás nagy illúziója volt, hogy az igazság önmagában véve világos, és meghódít minden elmét. Ha az igazság nem is, a sajtószabadság eszméje meghódította a forradalom minden nagy férfiújának elmé­jét. Ebben a felvilágosodás eszméi mellett nagy szerepe volt a korábbi francia törvé­nyeknek: a cenzúraintézkedések megsérté­séért 1728-tól gályarabságot, 1757-től pedig halálbüntetést is ki lehetett szabni! Ehhez képest az Emberi és Polgári Jo­gok Nyilatkozata all. pontban a következőképp deklarálja a saj­tószabadságot: „A gondolatok és vélemények szabad közlése az ember egyik legértékesebb joga; ennélfogva minden állampolgár szabadon beszélhet, írhat, nyom­tattathat, a törvény által megha­tározott esetekben azonban az e jogával való visszaélés miatt fe­lelnie kell.” íme a paradoxon, amit azóta a világ országaiban megfogalma­zott sajtótörvények közül egy sem tudott (nem is tudhat) felol­dani: megadja a szabadságot, majd biztosítékot fogalmaz meg a visszaélésekkel szemben, tehát egyszerre old fel és fenyeget a büntetéssel. És akkor még nem is szóltunk a folytatásról. Az ifjú Kossuth által a francia forradalomról készített kronoló­gia világosan megmutatja, hogy bár 1789 augusztusában „a nyomtatás szabadsága elhatáro- zatik”, Marat, a Nép Barátja folyóirat szer­zője már egy hónap múlva „dennunciál- tatik”, 1790 januárjában „elfogattatása pa­rancsoltatok”. Ráadásul másképp nézi a saj­tószabadságot a hatalom megdöntését ter- vező és másképp a hatalmon lévő - még ha ugyanarról az emberről, jelen esetben Ro- bespierre-ről is van szó. Mert még Marat el- fogatásakor a sajtószabadság megtartásá­ért vív kemény harcot, 1793 áprilisában már a következőket mondja: ,A Forradalom érdeke megkövetelhet bizonyos intézkedé­seket, amelyek elnyomják a sajtószabad­ságra alapozott összeesküvést.” Hogy nem volt kár ennyi szót vesztegetni a francia forradalom sajtótörvényére és sajtó- szabadságára, annak két oka van. Az egyik, hogy az Émberi és Polgári Jogok Nyilatko­zatában foglaltak egész Európára igen nagy hatással voltak. A másikat - meglehet - mondani sem kell: a francia forradalom esz­mei hatása a mi negyvennyolcas forradal­munkra. Talán soha annyian nem mártották tollú­kat a tintatartóba azzal a céllal, hogy a saj­tószabadság mellett tegyék le voksukat, a vérmescbbek követeljék azt, mint éppen ak­kor, mikor a legkevesebb esély volt arra, hogy a cenzúra kezén átsiklik az irat. Ab­ban a korban, mikor Széchenyi, hogy meg­kerülje a cenzúrát külföldön nyomtatta lei Stádiumát, mikor sorban süllyednek az irattárba Táncsics-művek, mikor Wesselé­nyit, Kossuthot véleményük kimondásáért börtönbe zárták - a reformkorban. A gondo­lat felhat a pozsonyi diétáig, ám az or­szággyűlést berekesztik, új sajtótörvény nem születik. Csoda-e, ha szinte fetisizálják a sajtó szabadságát? „Ha a sajtó csak húsz esztendeig volna töké­letesen szabad, de mondom tökéletesen sza­bad (most még a földön tökéletesen szabad sajtó nem létez), az egész mostani rendet felforgatná”-vallja Táncsics, és nincs egye­dül véleményével. Kossuth a Pesti Hírlap 1841. január 27-i számában ezt úja:,Adja­tok nekem bírákat, aminőket akartok - szólt egykor M. a marseilliek nevében -, le­gyenek ellenségeim, nem bánom, csak azt engedjétek, hogy semmit se tehessenek máskint, mint a közönség szemei előtt”. Mert a sajtó szabadsága a szabadság lehe­tősége. Vagy ahogy börtönében Táncsics ír­ja: „mert midőn éj van, nappal nem lehet: a censura éj, a szabad sajtó nap”. Csakhogy a cenzúra eltörlése nem egyenlő a sajtósza­badsággal, és a nap is tűzhet a szemünkbe. Kossuth már az alsótábla március 14-i ülé­sén bejelenti, hogy a bécsi forradalom hatá­sára a „sajtószabadság az uralkodó által meg van adva”; talán a világon is egyedülál­ló, hogy a forradalom legelső röpirata köve­telései között az első helyet biztosítja a saj­tó szabadságának és a cenzúra eltörlésé­nek; a 16-án kiadott helytartótanácsi ren­delet első pontja pedig közli: ,A sajtó min­den előző censura nélkül szabadon műkö­dik”. Április 11-én kihirdették az új, majd fél évszázadon át érvényben lévő sajtótör­vényt. Magyarországon először deklarál­ták, hogy „gondolatait sajtó utján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjeszthe­ti”. Am a magasztos eszmét beárnyékolták a törvény további cikkelyei. Csak egyetlen példát. Ä „megállapított s az uralkodóház közösségében létező birodalmi kapocslat­nak tettleges felbontására” buzdítást, az „alkotmány erőszakos megváltoztatására és a törvényes felsőség elleni engedetlen­ségre” lázítást négy évig terjedő fogsággal és 2000 forint pénzbüntetéssel fenyegette. Eleink nem szorulnak mentségre, ám mondjuk el: a forradalom két éve alatt egyetlen egyszer sem éltek a szankciókkal. Szóljunk-e ezek után részletesen az 1914-es sajtótörvényről, melynek legalább kéthar­madát kiteszi a „mit nem szabad?” felsoro­lása; részletezzük-e az újból bevezetett cen­zúra jogkörét, módszereit? Talán érdeke­sebb a fordulat éve. Rákosi már 1943-ban az Igaz Szó útján - Petőfi és Táncsics elveit megismételve - ezt üzente: ,A demokrácia elengedhetetlen feltétele, hogy a magyar nép minden rétege szabadon szólhasson, szabadon mondhassa ki véleményét. A min­den cenzúrától és ügyészi, rendőri beavat­kozástól mentes, teljesen szabad sajtó nél­kül nincs demokrácia”. Néhány év múlva az időjárás jelentést a májusi felvo­nulás hangulatához igazították, a kellemes híreket feldíszítették, a kellemetleneket eldugták. Mert nemcsak az a fontos, igaz-e a hír, hanem az is, mekkora hangsúlyt kap. Amikor egyre na­gyobb teret nyer a tényfeltáró, a nyomozó-újságírás, amikor a mű­holdak segítségével akár élőben is láthatnánk a világ másik vé­gén zajló mészárlást is, már nem lehet az igazság az egyetlen sa­rokköve az újságírásnak. Erkölcsi bizonyítvány nélkül sen­ki nem lehet újságíró. De egy ér­vényes erkölcsi bizonyítvány sem elég hiteles, mert csak azt mutat­ja: nem vétettünk az írott törvé­nyek ellen. Az íratlanokról vi­szont egy szót sem szól, az erköl­csi bizonyítvány nem tanúsít er­kölcsi érzéket. Márpedig embe­rek vagyunk. Másképp értéke­lők, másképp látók, másképp döntők, más érdekeket szem előtt tartók. És semmiképp nem tökéletesek. Irányt persze szabhat a tör­vény. De azt ugyan kik alkotják? Ezzel a kör be is zárulhatna. Ha nem létezne a fogalom: felelősség. Az amerikai sajtóviszonyokra vonatkoznak a Médiaetika című könyv tételei. Összegzése azonban általános érvényű: „...Az alkot­mány első kiegészítése kizáija, hogy a mé­diáktól bármilyen külső tekintély számon- kéije a felelősséget, így ennek a számonké- rő tekintélynek a szakmán belülről kell jön­nie..., de a „szakmán belülről” valójában azt jelenti, hogy a „szakmát gyakorló szemé­lyen belülről”... Áz, hogy az egyéntől elvár­juk a belülről jövő felelősséget... nem olyan irreális igény, mint amilyennek az első pil­lanatra tűnik. Mi más lenne a demokrati­kus kormányzás, ha nem egy széleskörűen elfogadott igény, hogy az egyének hajlan­dók legyenek alávetni magukat a többségi döntéseknek?... A demokrácia alapja a jól tájékozott köz, és a köz tájékoztatása a mé­diák feladata.” Kossuth Hírlapja 1848. július elsején jelent meg, benne át­tekintő programmal. „Az összeforrott magiamon szabad földje kevés évek alatt paradicsommá virul." Aztán fi­gyelmeztet a szerző: „De a paradicsomért küzdeni kell. Is­ten a szabadság égi malasznát csak nehéz munkának adja bérül. Legyünk kész a küzdelemre!" „Hogy meggyőzőek legyünk, hihetőknek kell lennünk. Hogy hihetőek legyünk, hitelt érdemlőknek kell lennünk. Hogy> hitelt érdemlők legyünk, igazat kell mondanunk.” ............................PAutardR. MuVVOW M iért olyan barátságtalanok az újságírók a politikusok­kal? A demokrácia sajátos iróniája, hogy a politikusok­ban és az újságírókban oly sok a közös vonás. Mindkét csoport kenyere az általáno­sítás, mindkettő tevékenysé­géhez elengedhetetlen, hogy képesek legyenek átfogó koncepciókban gondolkodni egy olyan században, amely­nek a szakosodása a jelsza­va. Mindkettő elkötelezte magát, hogy a népet szolgál­ja. Mindkettő a nyilvánosság előtt követi el a hibáit. És ami a legfontosabb: függnek egymástól. Akkor miért sze­gezik egymásnak pengéiket oly gyakran? „Akik a politikát és az erköl­csösséget elkülönülten keze­lik, sosem fogják megérteni sem az egyiket, sem a mási­kat” John Morley Az orvosi gyakorlatnak és a jognak individuális ügyfe­lekkel van dolga, az újságí­rás viszont a közt szolgálja. Ezért van, hogy az informá­ció közzététele mellett dönt a köz érdekében még akkor is, ha ez ellentétben áll az alany személyes érdekeivel. „A sajtó olyan, mint egy pász­tázó fénykéve, amely állan­dóan körbejár, egyszer az egyik, majd egy másik ese­ményt emelve ki a sötétség­ből, láthatóvá téve azt.” Walter Lippmann Ha a szakma megbecsülné a felelős média-teljesítmények kiemelkedő példáit, akkor elősegíthetné a média-szak­emberek etikai érzékenysé­gét. Az első alkotmánykiegé­szítés két oldala a szabadság és a felelősség. Ha a szakma megbecsüli a felelősséget, ez­zel a szabadságnak hódol. Jiz erkölcsösség alapja az, hogy egyszer és mindenkorra felhagyunk a hazugsággal.” T.H. Huxley Az ember bármely társada­lomban - legyen az bár­mennyire is tekintélyelvű -, szabadnak tűnhet, ha elfo­gadja a társadalom alapjául szolgáló posztulátumokat. Ténylegesen szabad azon­ban csak olyan társadalom­ban lehet, amely megengedi, hogy bárki megkérdőjelezze az alapját képező posztulá­tumokat. *A többségi elv alkalmazásá­nak igazolása a politikában nem ennek az elvnek az eti­kai felsőbbrendűségében rej­Walter Lippmann Az újságírók elismerik, hogy a sajtó szabadsága kötele­zettségekkel jár együtt - f™^ek egyike, hogy fenn­tartjak a sajtószabadságot az elkövetkező nemzedékek számára. A szabadság akkor marad fenn, ha élnek vele; ha felelőtlenül visszaélnek vele, aláássák a szabadság pilléréit. Az etika az, ami vé­di és fenntartja magát a sza­badságot. ,Az eseményeknek és tények- nek megvan a maguk saját elete. Függetlenek az emberek almaitól és vágyaitól.” George Reedy A sajtószabadság a népé. Meg kell védeni bármely — köz- vagy magán - irányból knnduló beavatkozástól vagy támadástól. Az újságíróknak éberen kell oi ködniük azon, hogy a köz- ügyek intézése a nyilvános- sag előtt történjék. Résen Kell lenniük mindazokkal szemben, akik a sajtót önös érdekből akarjak felhasznál­ni. „Mini újságírók, az olvasó­inknak tartozunk felelősség­gel. Bármi, amit megtudunk vagy amit gondolunk, első­sorban az ő tulajdonuk. Nem e§y politikusé, aki története­sen a barátunk.” David Broder A sajtó pártatlanságának nem feltétele, hogy ne kérdő­jelezzen meg dolgokat, vagy hogy tartózkodjék a szer­kesztőségi véleménynyilvá­nítástól. Azonban a helyes gyakorlat megkívánja, hogy az olvasó világosan különb­ségét tudjon tenni a hírköz­lés és a véleménynyilvánítás Között. A közölt idézetek ..... a közelmúltban megjelent, Médiaetika című könyvből valók. szembeállította a magyart a ma­gyarral, hogy uralkodni tudjon a nemzet felett. A rettegés a bá­tortalanokat is tettre sarkallta. Nemzeti öntudatunk ébredése, anyagi és szellemi kifosztottsá- gunk a barikádokhoz vezetett. Egyértelmű, hogy az 1949-es proletárdiktatúrának nincs köze az 1848-as polgári forradalom­hoz. Ugye 1956-ra leépült márci­sértete”, ha önmagát akarja megvalósítani, hiába ígér de­mokráciát a demokráciával szemben, a kérlelhetetlen kény­szer proletárdiktatúrába kerge­ti! Nincs más ötlete, legalábbis nem volt története folyamán. Márciusban újra kezdjük! Közel sem lehet számot adni arról, hogy 1957. március első napjai­tól a hónap végéig hány asszony M UK Bán István A magyar nemzet jeles napja: március idusa. Ha említjük, mindenki 1848-ra gondol, és joggal, mert a nemzeti öntudat oz abszolutizmust, az uralkodó kormányzási rendet összezúzta, és új magyar vezetést, felelős ma­gyar minisztériumot állított az ország élére. Igaz, hogy ezt az új magyar államalakulatot vérrel- vassal eltiporták, de megsemmi­síteni nem tudták. ígérték a régi rend tökéletességét, kígyómérget fecskendeztek a sajtóban a nem­zeti öntudat meggyilkolására, és a haza legjobbjait nem szűntek meg ócsárolni a bíróságok és a propaganda útján. „Mindig így volt e világi élet”, de Mars havá­ban minden újraéledt a kemény tél után. Aztán, a. kiegyezés után megkezdődhetett nemzetünk ön­álló, független élete. Ez volt iga­zán az abszolutizmus temetése. Nem mintha helyet adhatnánk Arthur Schopenhauer (1788— 1860) „uralkodó akaratf-taná­nak, de ő volt az, aki felhívta a figyelmet a visszatérő jelenségek azonosságára a történelemben. Szemléletesen forgószínpadnak rajzolta a történelmet és sza- kaszról-szakaszra bizonyította az ismétlődést. 1848 márciusa kiszámíthatatlan, robbanások­kal teljes időszaka. - március fi­nn. Münchenben, 13-án Bécsben, 15-én. Pesten, 18-án Berlinben és Milánóban, 22-én Velencében lángolt fel a polgári forradalom, ezért hát mit csodálkozunk azon, hogy a filozófus élete alkonyán a forradalommal szemben az ab­szolút nyugalmat hirdette, szin­te a nirvána, eszméjét, az „élet­akarás" megsemmisülését. Ha. belelapozhatunk nemzeti történelmünkbe, akkor nem csu­pán. 1848 polgári forradalmá­nak eszménye előtt tisztelgünk, hanem a rabságra küldő, szen­vedéseket előidéző társadalmi rendszerek elpusztítására is em­lékezünk éspedig úgy tiszteljük ezeket, mint történelmi szükség- szerűségeket. Gondoljunk arra, hogy nem sokkal az 1919-es pro­letárdiktatúra embergyűlölő és népirtó hatalmának, legyőzése után a magyar parlament 1927- ben nemzeti ünneppé nyilvání­totta március 15-ét, először tör­ténelmünk folyamán, s benne a mindenkori diktatúra elmúlásá­nak tudatát kívánta ünnepelni. Nagy nehézséget okozott márci­us 15. megmagyarázása az 1949-ben bekövetkező proletár- diktatúrában. Révai József vál­lalkozott az okfejtésre a népi írók 1937-ben indított Márciusi Frontjának két évre szabott léte­zését idézve. Hát a munkásosz­tály hiányzott belőle, nem az ve­zette! (Marxizmus, népiesség, magyarság, Bp. 1954). A régi ró­mai elv érvényesült okfejtésében valamiféle machiavellizmussal keverve, hogy osztályokra bon­totta a magyar nemzetet és us idusa a. proletárdiktatúrá­ban, 1957-től pedig egyenesen bűn volt emlegetni, tovább nem lehetett nemzeti ünnep, csak az óvodások vihették el, esetleg az iskolások is, szótlanul zászlócs­káikat egy-egy szobor talapzatá­hoz. Ez volt a diktatúra elismert, beismert félelme a nemzeti öntu­dattal szemben. Itt kezdődik 1956 szerepe, mert az a kommunista önkényural­mat akarta megsemmisíteni, mint 1848 az abszolutizmust és minden lélegzetében azt. juttatta kifejezésre, hogy „élni akarunk!” 1956 nem csupán az a 13 nap, amelybe a történészek egy cso­portja létét belekényszeríti, ha­nem éppen az az eszmeiség, amelytől a „nirvána” emberei annyira féltek, mint Schopenha­uer az „életakarástól!” Az is megfigyelhető, hogy „Európa kí­és ember, leányka és ifjú volt őri­zetes ezzel az indokkal: MŰK! Azok a múk-osok, akik rövid idő alatt kóstolót vettek az AVO-elő­zetes celláiban folyó kegyetlensé­gekről. Nem ítélték őket el, csu­pán a szükséges verést kapták meg, hogy egész életükre emlé­kezzenek március idusára. Fek­hely nélkül, a csupasz padlón kabátjukba takarózva, még iro­dákat is átalakítottak cellának ideiglenesen, sőt átmeneti, inter­náló táborokat létesítettek min­den megyében, s talán 300 000 ember szenvedte az előzetes napi gumibot járaiuióságát. Velük szemben 6-8000 pártaktíva, meg a pribékjeik „nirvánája”. Nos ez volt az arány, ez maradt még ak­kor is, ha már április 4-én a fel­vonulókat ..éljen a párt” kiáltás­ra kényszerítették! Mire képes a terror és a félrevezetés?! Március idusa minden évben új­ra eljött! Megpróbálták valami­féle népiességbe öltöztetni, a kor divatos zenészeit, és szónokait pódiumra parancsolni annak igazolására, hogy nálunk min­den rendben van! Már nem emlékszem annak a III. éves iparitanuló fiatalem­bernek a nevére, aki leöntötte magát benzinnel az ünnepség közepette, és azt kiáltotta: Ne ha­zudjatok! Semmi közötök márci­us 15-höz! A rövidhírt a világ­sajtó szétkürtölte, hogy ismét előállt a Kádár-rendszer egy hős sírásója. 1956 MUK-ja volt ez a hatvanas évek közepén, bátorí­tás a félelmes szívűeknek. 20 év­vel később a rendszer kiöregedé­sét és kimúlásá t megseßö egyete­misták tüntetése és a gumibot- ütések fájdalmainak az érzékelé­se csak néhány pillanatra is, vi­tathatatlanul a MÚK része, foly­tatása annak az „életakarás­nak”, amelynek gyökerei 1848- ig, sőt tovább a magyar nemzeti öntudat ezeréves fakadásáig nyúlik vissza. Nem a hatalom megszerzésének gyilkos ösztötie hajtotta ezeket az áldozatokat, hanem a hatalom megtartásá­nak hazug „nirvánáját” akarták megsemmisíteni. Az is axióma, hogy minden sza­badságvágyat csak diktatúrával lehet féken tartani.. Akár 1848 törekvéseit elnyomó abszolutiz­must, akár a proletárdiktatúra- első változatát, akár a másodi­kat szemléljük, de sokkal inkább 1956 szabadságvágyát vérbefoj- tó, kegyetlen diktatúráját! Törté­nelmi szükségszerűség volt, hogy a kevesek hatalmát a tömeggel szemben, a nemzettel szemben a párthatalmat csak diktatúrával lehet fenntartani. Ez a tétel álta­lános érvényű, és korunkat is idézi. Különösen abban a vonat­kozásban, hogy akik megízlelték a hatalom mámorát, önszántuk­ból erről a kegyetlen drogról so­hasem mondanak le! Elmulasz­tottuk porrá törni az emberi éle­tet sem kímélő kegyetlen mérget. MŰK! 1956 szabadságharcának első és minden évben megújuló eszmei hordozója lett március 15. Nem hiába kívánták lángját kioltani a szívekből mindenféle álliberalizmussal! Ne feledjük, az 1848 körül csoportosultak igazi, liberalistái áldoztak pénzt, vagyont, életet és nem a. közössé­gét akarták megszerezni, na­gyobb vagyonra szert tenni! Csak arra méltók használhat­nák ezt a nevet. Amíg magyar él a Kárpát-medencében, lelke, szelleme ettől a tűztől izzik fel, hogy semmiféle ígérgetések ne tudják a proletárdiktatúra vá­lyújához visszacsalogatni. A szabadsággal tudnunk kell élni, éljünk hát szabadon. 1848. már­cius 15-e csak egy volt, mégpedig a nemzeti élniakarás, amely bát­ran megvetette a pusztulást, ha­lált kínáló és hordozó diktatúrát - akkor a győztes Haynauét.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents