Észak-Magyarország, 1994. február (50. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-02 / 27. szám
14 ÉSZAK^Magyarország Múltidéző 1994- Február 2., Szerda Egy kis címertan Jelek és jelképek Gyöngyösi Gábor A dialektikus és történelmi materializmus, amelyet kötelező világszemléletté tettek hazánkban is, mint annyi mindenben, címer \ ügyben sem számolt egy nagyon fontos ténye- . zővel. Azzal, hogy az emberi fejlődés folyamán \ semmi nem alakult ki véletlenül, s minden- nek, ami történt s fennmaradt, sokkal fontosabb és tartósabb a szerepe, mint akármilyen logikusan végiggondolt mesterséges elképzelésnek, kiagyalt elméletnek. A társadalom fejlődése, alakulása általában nem ezek szerint történik, még akkor sem, ha erőszakkal, ideig- óráig, akár évtizedekig érvényt is lehet szerezni nekik. Ha pedig az évezredes történések folyamán az embereknek szükségük volt arra, hogy valamiről - címerről, jelvényről, viseletről, egyenruháról - azonnal felismerjék egymást ha szembekerülnek egymással, akkor azt az ismertető jelet ki is alakították, s ahhoz ragaszkodni is fognak, hiszen az az ő megkülönböztető jelük, jelképük. Hasonlatos ez ahhoz, ahogy az egyes országokat, fővárosokat is jelképezi valamilyen jellegzetes épület, jellegzetes városkép, földrajzi alakzat - piramis (Egyiptom), hegy (Japán), a ’ nagy fal (Kína), a Kreml (Moszkva) és így tovább -, nem beszélve az olyan jelekről, szimbólumokról, amelyeket a seregek például ma- r gukkal tudtak vinni, messzire jelezve azt, ■ hogy ki áll ezek mögött csatasorban. A tatárok [ - hogy csak a legismertebbeket említsük —, • tudjuk, farkasfejekkel indultak harcba (ku- ' tyafejű tatár), a törökök lófarkas zászlókkal, a [ magyarok egy ideig piros-fehér sávossal (Árpád-sávos), majd Szűz Máriás lobogóval, a kínaiak sárkányossal, a keresztes hadak a keresztjelképével, stb. Ezekhez a jelképekhez aztán a nemzetek körömszakadtáig ragaszkodtak, egyesek annyir- a, hogy még a címer és jelképeltörlések idején sem mondtak le róluk. Amíg például mi, túlbuzgóságunkban, lemeszeltük, betábláztuk, esetleg le is vertük címereinket, turuljainkat, Szent koronánkat, a csehek megtartották pénzen, címereiken az ágaskodó oroszlánt, a lengyelek és osztrákok a sast, és így tovább. És ezért nem harapta le a fejüket senki. De még a mindenkinek követendő példát jelentő hajdani Szovjetunióban sem üldözték olyan ádázul a régi jelképeket mint nálunk. Bizonyság rá, hogy a birodalom széthullása után rögtön megjelentek a nemzeti zászlók, jelképek, antelyeket nem használtak ugyan, de megőriztek. Orosháza 250 éve . Orosháza (MTI) - Újratelepítésének 250. év- ' fordulóját ünnepli az idén Orosháza. A rendezvények sorát - április 10-én á Petőfi Műve- lődési Házban - Szervátiusz Tibor szobrász- művész tárlata nyitja. Április 16-án - szintén a művelődési központban - az „Orosháza régen és ma” című fényképtárlat nyílik meg. Egy nappal később az evangélikus templom ' kertjében az ősök tiszteletére emlékkövet állí• tanak, és az egyház gyülekezeti termében elő• szőr hangzik el az „Akikért a zombai harang I szól...” című zenés ifjúsági műsor. Április 19- > én a 2. Számú Általános Iskolában a helyi \ evangélikus népiskolák múltját bemutató ki- ■ állítás nyílik, s ekkor tartják meg - a városi könyvtárban - a Justh Zsigmond szavalóver- : senyt. Április 22-én a Szántó Kovács János Múzeumban megnyílik „Az újratelepülő Orosháza 250 éve” című kiállítás. E napon rendezik meg a Táncsics Mihály nevét viselő középiskoláik országos diáktalálkozóját. Április 23- án ünnepi képviselő-testületi ülést tartanak, majd az evangélikus templomban toronyzené, vei és díszhangversennyel folytatódik a meg• emlékezés. : A Mátyáspince kilencvenéves Budapest (MTI) - Kilencvenedik születésnapját ünnepelte vasárnap a budapesti Mátyáspince Étterem. Az évforduló alkalmából a nyitáskori, 1904-es étlappal és árakkal fogadták a vendégeket. Ez azt jelentette, hogy például 1 pár virslit tormával 28 forintért, egy debrecenit 40 forintért, boíjúpörköltet galus- ' kával 60 forintért, egy adag székelygulyást i ugyancsak 60 forintért, sertéskarajt káposztá- * val 80 forintért kínáltak. A várható rohamra 1 étellel és itallal felkészült az étterem, s a nap folyamán mintegy 2500 adagot szolgáltak fel. Ez az átlagos napi forgalomnak körülbelül nyolcszorosa. A közeljövőben délutánonként bemutatókat tartanak az étkezés művészetéről. Az ötlet abból a tapasztalatból született, hogy gyakran még a protokollvendégeket kalauzoló kísérők is titokban kérdezik meg a pincéreket, hogy melyik késsel és villával kell enni például a halat. Sólymok Miskolc egén VII. A háború végén naponta megismétlődtek a berepülések a város felett Pilótáink a lengyelországi Lodz város felett lengyel gépekkel repülnek Fotó: Archív Duvalovszky Zoltán Ahogy közeledett a front a keleti harcvonal felől, annál gyorsabb ütemben folyt a kiképzés a miskolci repülőklubban. 1943 novemberétől főleg a sajóká- polnai repülőtéren folyt a kiképzés. 1944 januárjában a meglehetősen nagy hideg és havazás ellenére is megszakítás nélkül folyt a kiképzés. A legaktívabb növendékek, akik már akkor is „B” vizsgával rendelkeztek, Kröl Béla - Jesze László- Juhász Barna - Meszticzki József- Krajpos Zoltán - Nyilasi Jenő - Koleszár János — Studzeni Lajos, Nagy Zsigmond — Veress Zoltán — Kiss-Pataki Ernő - Sír László - Derne Mihály - Jánosi József - Szigeti István - Kozsik Tibor - Sörös János- Vájná Sándor - Tóth Géza és Kiss György. 1944 április hóban a kiképzés csör- lővontatással az amóti repülőtéren folytatódott. Naponta megismétlődtek a berepülések Miskolc felett és ez a körülmény nagyon megnehezítette a folyamatos repülőkiképzést. A repülőklub tagjai közül számosán katonai szolgálatra kaptak behívót. Néhányukat pedig munkaszolgálatra vonultattak be. Ennek ellenére 1944 júliusában táborszerű kiképzést végeztek. A cél a Légierők utasítására még mindig az volt, hogy az utánpótlás érdekében minél több fiatal pilótát képezzenek ki. A júliusi táborszerű kiképzés a kétszemélyes „Cimbora” típusú vitorlázógéppel folyt. A mindennapos légiriadók miatt naponta legfeljebb csak egy felszállás jutott egy növendékre. A júliusi tábor után az amóti repülőtéren megszűnt a kiképzés. A repülőteret felszámolták. A hangár és a lakóépület árválkodott csak tovább elhagyatva. Visszaköltöztünk ismét a sajókápolnai repülőtérre. Nagyon zavaros időszak következett. Hol volt repülés, hol nem. Szeptember hónapban Kőhalmi Károly segédoktató irányításával még néhány nagyon lelkes fiatal kijárt repülni Sajókápolnára. 1944. szeptember 12-én északkeleti irányból fújt a szél. Ez lehetővé tette, hogy néhányan kirepüljék a „C” vizsga feltételeit. Kiálltak a „start”- ra. A felerősödő északkeleti szélben a sajólászlói dombok felett Koleszár Jánosnak és Rétfalvi Árpádnak sikerült a „C” vizsga követelményt előíró 10 percet kirepülni. A növendékekből „pilóták” lettek. Szeptember 13-án Győrvári fóoktató irányításával repüléshez készültek az „ifjú titánok”. A gépeket katonásan felsorakoztatták a startvonalon. Majd őrjítő motorzúgásra kapták fel fejüket. Szokatlanul, északi irányból egy 90 gépből álló „Liberátor” kötelék húzott mintegy 6000 méter magasságban Miskolc-Diósgyőr-Vasgyár irányába. Meghúzták a már jól ismert „kondenz” karikát. Utána dübörögni kezdett a föld. Ezt követően Miskolc és a Vasgyár felett hatalmas füstfelhő tört az ég felé. A fiúk a dombok között lévő völgybe rohantak, majd villámgyorsan hasra vágódtak. Mikor minden elcsendesedett, Kőhalmi Károly felszállt egy „Vöcsökökéi és a sajólászlói dombok felett repülve, mintegy 300 méter magasságban három vízszintes nyolcast repült és onnan lekiáltott a gépből, „fiúk, ég a gyár!” Ezután Győrvári főoktató „lemeszelte” a repülőüzemet. 1944. szeptember 13-a így vált Miskolc-Diósgyőr-Vasgyár tragikus „gyásznapjává” és a miskolci Repülőklub pilótáinak a II. világháború alatti utolsó repülő napjává. Említést érdemel, hogy Fábián Sándor, a miskolci Repülóklub első főoktatója, tartalékos főhadnagy, 1944-ben zuhanóbombázó pilótaként „stukával” (Ju 87) repült. 1944 őszén résztvevője volt a II. világháború egyik legborzalmasabb, Debrecen környékén folyó német-szovjet páncélos csatájának. Német zuhanóbombázókkal együtt hajtottak végre bombatámadást a szovjet T 34-esek ellen. Egy szovjet vadászgép, amely fedezte a T 34-eseket, gépének motoiját eltalálta. A motor kigyulladt. Fábián Sándor főhadnagy az égő gépből kiugorva, ejtőernyővel szerencsésen földet ért. A tragikus szeptember 13-i miskolc-fiiósgyőr-vasgyári bombatámadás után a „Repülőalap” központi utasítására minden felszerelést, az aggregátorral együtt a Farkas-hegyi repülőtérre kellett felszállítani. Az utolsó „Tücsök”, melyet kiképzésre kapott repülőklubunk, és nagyon a fiatalok szívéhez nőtt, a „Nagyváradi 23-as” volt. Ez a vitorlázógép már lajstromjelet sem kapott. A gép szétszerelve, a vasgyári fiúiskolában vészelte át a légitámadást. Ezt a gépet ezután a „négyesfogat”, Koleszár János, Krajpos Zoltán, Rétfalvi Árpád és Tóth Géza még kézben cipelték a sajókápolnai hangárba. Repülőklubunk tagjaiból a Légierőkhöz bevonultak részére a II. világháború csak 1945 március végén, április első hetében fejeződött be. A továbbiakban Studzeni József, Varga Pál, Sztankó László, Csíkos Jenő, Csorba László, Demkó Kálmán, Duvalovszki Zoltán, Grubert János, Simonyák János, Sipos Vilmos, Gadnai János hadifogságba kerültek. Csíkos Jenő francia hadifogság, Csorba László, Studzeni József angol, Duvalovszki Zoltán Szovjetunió, Sztálingrád, Soltész Bertalan, először amerikai hadifogságba került, majd az amerikaiak a szovjeteknek adták át, így szovjet hadifogoly lett. A II. világháború alatt repülóklu- bunkból a Honvédség különböző alakulatainál kb. 20-25 fő teljesített katonai szolgálatot. A bevonuló szovjet katonák a sajókápolnai hangárban levő vitorlázó repülőgépeket összetörték, majd a repülőtér területén szétszórták. A miskolci Repülőklub valamennyi vitorlázó repülőgépe a vesztes háború martalékává vált. Mária Teréziával — és az ő korában Benedek Elek Az összes európai hatalmasságok elismerték volt III. Károly életében a nőágon való trónörökösödést, de amint behunyta szemét, szövetkeztek a Habsburgok birodalmának szétdarabolására. A bajos választó- fejedelem Ausztriára, Csehországra és Tirolra vetett szemet; a porosz király Sziléziára; a lengyel király Ausztriára és Stíriára; a spanyol király Lombardiára. Midőn a szép, fiatal Mária Terézia (1740-1780) lejött Pozsonyba, hogy megkoronáztassa magát, az ellenséges fejedelmek már megkezdték a támadást ellene s e támadások visszaverésér- e nem volt elég erős Ausztria. Nyilvánvaló volt, hogy Magyarországra ezúttal nagyobb szükség lesz, mint valaha. A rendek lelkesedéssel fogadják a szép királynőt, a koronázási ajándékot százezer forintra emelik, s fényes ünnepségek közt teszik fejére a szent koronát. Közben mindjobban beborul az ég a Habsburgok birodalma felett: Nagy Frigyes porosz király betört Sziléziába, a bajor választófejedelem elfoglalta Felső- Ausztriát, Csehországot s közeledett Bécshez. A királynőnek a sokat gyalázott magyarságban minden reménysége. Felhivatta a pozsonyi várba az ország rendjeit, gyászruhában fogadja őket s könnyes szemmel tálja fel válságos helyzetét. „Mindenkitől elhagyatva, egyedül a magyarok hűségéhez és ősi vitézségéhez folyamodunk” - mondja a királynő s a rendek, feledve a százados sérelmeket, egy szívvel, lélekkel ajánlják fel „életüket és vérüket a hazáért és királyért”! A magyar nemesség felbuzdulása csakugyan meg is menti az osztrák tartományokat a szétzüllődéstől. A királynő csupán Szilézia egy részét veszti el, amikor 1748-ban véget ér az örökösödési háború. Alihoz már csakugyan nem férhetett kétség, hogy a magyarok áldozatkészsége és vitézsége mentette meg Mária Terézia tartományait. És a királynő nem is háládatlan, különösen egyesek iránt. Pazar kézzel osztogatja a címeket, rangokat és hivatalokat s ügyes számítással édesgeti a bécsi udvar légkörébe nemcsak a fő-, de a köznemeseket is. De az ország iránt is háládatos- nak mutatkozik. Visszakebelezi Bács-Bodrog-, Csanád-, Csong- rád-, Arad- és Zarándmegyéknek a törökök kiűzése után katonai kormányzás alá került részeit, s csupán a török határszélek hosszában tartott meg három határőri ezred számára egy-egy kerületet. Magyar nevelőre, Batthyány Károlyra bízta elsőszülött fiát, Józsefet, Budán pedig palotát építtetett, jóllehet német tanácsosai ezt mindenképpen meg akarták akadályozni. Visszaszerezte a 13 szepességi várost is Lengyelország felosztásakor. Bár lelkében az önkényuralom híve, egyenes támadást nem intéz a magyar alkotmány ellen, hanem ahol lehet, mellőzi azt. Tiszteletben tartja az alkotmányos formákat, s a nemzet alig veszi észre, hogy valóképpen az osztrák örökös tartományok módjára kormányozzák Magyarországot is. A rendek 1751-ben, az örökösödési háború után, nem akaiják megszavazni az adóemelést, mire a királynő bosszúsan távozik Pozsonyból s tizenhárom esztendeig nem tart országgyűlést. Megkezdődik a rendeletekkel való kormányzás. Országgyűlés nélkül fog a királynő az úrbéri rendezés nagy munkájába, országgyűlés nélkül terjeszti ki a határőrvidéki szervezetet Erdélyre s a szabad székelységgel erőszakosan véteti fel a fegyvert. Ez a fegyverfelvétel nem ment végbe simán. Bukov generális valóságos vérfürdőt csinált Csík-Madéfalván 1764- ben, az önkényuralom elől sok székely Moldvába menekül (később ezeket Bukovinában telepíti le Hadik András), de végre is az erőszak diadalmaskodik s megszületik a székely határőrség és ezzel a székely katonavilág, mely korszakalkotó fordulatot jelent a székelység történetében. Valóságos katonauralom alá kerül a szabad székelység, szigorú katonai fegyelem uralkodik nemcsak a katonai szolgálat idején, de otthon, a családi tűzhelynél s a községi életben is. Törvényes úton nem tudja megnyerni a nemességet, hogy bármi kevéssel is járuljon a közterhek viseléséhez, erre törvénytelen úton sem vállalkozik, de egyet mégis megpróbál: rendezi a fóldesúr és jobbágy egymáshoz való viszonyát. Ideiglenes úrbéri szabályzatot dolgoztatott ki Magyarország részére, mely kölcsönösen megállapította a fóldesurak és jobbágyok kötelességeit és jogait. Nem volt gyökeres a javítás, de sok tekintetben kedvezett a jobbágyságnak ez az úrbéri szabályzat s épp emiatt nehezen is ment a végrehajtása. De nagy haladás a régi állapothoz képest s egész az 1832-36- iki országgyűlésig e szabályzat alapján állott fenn a viszony fol- desúr és jobbágy között. A gyökeres javulás egy későbbi kor munkája. A közoktatásra is ráteszi a kezét a királynő s osztrák mintára megszerkeszti a Ratio educationis- t, mely a nép- és általában a közoktatás terén korszakos alkotás, csakhogy éppenséggel nem a nemzeti nevelést szolgálja. Az elemi oktatás nyelvéül az anyanyelvet teszi s a magyar nyelvet nem tekinti állami nyelvnek, egyszerűen a magyar faj nyelve s szó sincs arról, hogy tanítsák a román, tót meg a többi nemzetiségek iskoláiban. De már a német nyelv köteles tantárgy minden iskolában. A tankönyv egyik lapján az anyanyelv, másik lapján a német áll s a nagyobb városi iskolákban meg is kezdik a két nyelven való tanítást. A magyar nyelv a magyar paraszt és a köznemes nyelve, a fő- és a birtokos nemesség a latin nyelvet használja, most meg, mikor arról van szó, hogy a magyar lépjen a helyébe, a nagy többség megnyugszik abban, hogy a „művelt” német nyelv szorítsa ki a latint. Tagadhatatlan, hogy az általános művelődés teijedése sokat köszönhet Mária Teréziának. Gimnáziumokat, akadémiákat alapított a városokban, áthelyezte a nagyszombati egyetemet Budára 1770-ben s kiegészítette az orvosi szakkal. A jezsuita-rend vagyonát mind az iskolák javára fordította. De vallás dolgában türelmetlen volt a különben igazságos lelkű királynő, s nemcsak szépszerével, de erőszakkal is térítette át a protestánsokat a katolikus hitre s annyira ment, hogy a protestánsokat minden hivatalból kizárta.
