Észak-Magyarország, 1994. február (50. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-02 / 27. szám

10 ELETMOD Családi Körben 1994.------------JEGYZET----------­M inden, ami összeköt Brackó István Az 1994-es esztendő a Családok Nemzet­közi Eve. Elkészült a program, kijelölték a felelősöket, s a Népjóléti Minisztérium köz­hasznú információs sajtólevéllel sietett az érdekeltek segítségére. A magyar Családév megnyitóját Debrecenben tartják, február 5-én. Természetesen lesznek helyi rendez­vények is, s ebből nem marad ki megyénk sem. A témák sokágúnk, s felölelik a legki­sebb, de leginkább meghatározó társadal­mi közösség ügyes-bajos dolgait. Az erre az évre szóló pápai üzenet alig tit­kolható aggodalmat tükröz. II. János-Pál szólt a helyi háborúk ellen, a fejlett világ szemére vetette az elmaradottak szegénysé­gét, s szólt-témánk szempontjából ez a leg­fontosabb- a családvédelemről. A katolikus egyház feje nem fogalmazhat gorombán, nem vághatja a világ szemébe, csak bölcs gyöngédséggel figyelmeztethet, hogy olyan időket élünk, amikor a családi kötelékek szétszakadtak, amikor minden szétvágat- tatott, ami összeköt. Örvendezzünk a ren­dezvény kapcsán, bízzunk abban, hogy a felvilágosítás erősíti majd a kis közössége­ket. Ám a mulasztások nagyok, izolálódik a társadalom, s tégla nélkül nem lehet há­zat építeni. Kezdjük a szigorú, szenvtelen demográfi­ai tényéknél. Jó tíz éve az ország népessé­ge esztendőnként mintegy húszezerrel fogy. Ebben közrejátszik az is, hogy a Magyaror­szágon a születéskor várható átlagos élet­kor (férfiaknál 67, nőknél 72) alatta ma­rad annak az átlagnak, amelyet nem a ná­lunk tehetősebb országhoz, hanem önma­gunk lehetőségeihez mérünk. Most nem va­gyunk egészséges, s egészségesen élő nép. Otven éve nem a háború tizedel bennünket, hanem a korai és értelmetlen halál. A do­log másik oldala, amely a népességszám­mal összefügg, hogy a kívánatosnál és az indokoltnál kevesebb gyermek születik. Egyes pesszimista jósok szerint kihalásra ítélt nép vagyunk. Ha ez így megy tovább, kiszámítható, hogy kihalunk, eltűnünk. Amit tatár, török, német, orosz, s minden­féle dögvészes járvány és kór nem tudott elérni, azt megteheti az önpusztító kor. A városba, panelházba kényszerített lakos­ság szaporodási rátája lecsökkent. A férj nem tudja eltartani a famíliát, az asszony dplgozni kényszerül, s a gyerek csak teher. Ám balgaság lenne csak materiális okok kai magyarázni az egykeséget, vagy agyér mektelenséget. Nem a felvilágosultság hi ánya a korábbi, szapora gyermekáldásnak Nem az óvszerek és védekező eszközök el terjedése fogja vissza most a kevesebb ke­resztelőt. Mélyebbek a gyökerek. A családi pótlék, az összkomfortos óvoda, az ingye nes, de nem olcsó oktatás nem old meg sem mit. Válságba került a család, s ez nem el sősorban anyagi, hanem morális kérdés. Egy jó kocsit tpbbre becsülnek, mint egy okos gyereket. Á családos emberre nagyobb terheket ró a társadalom, mint aki magá­nyosan él. De még mindig nem ástunk elég mélyre. Sorolhatnám az okokat: az erőltetett ipar miatt kialakult ingázók seregét, a generá­ciókat szétválasztó urbanizációt, a boldog­ság helyett a boldogulás hajszolását, a fel­emás emancipációt, az anyasági státusz le­becsülését... Kevés a szó, gyengék az érvek. Valamit nagyon elrontottunk. Fogyunk, de nagyobb baj ennél, hogy hitehagyottak let­tünk. Nemcsak létszámban, de vitalitás­ban is meggyérültünk. A diófaültető re­mény állítódott takarékra. Ezért legyen - egyjobb korban reménykedő utódaink okán -ez az év egy olyan, barátságos melegséget sugárzó menedék, amelyet Arany János énekelt meg a Családi körben... A sors hozta, együtt akarták Laci és a két legkisebb a hét közül a szülőkkel Éppen elég munkanélküli van a család­ban, keressen magának egy másik menyasszonyt! Rajz: MTI Gyárfás Katalin Miskolc (ÉM) - A hosszú asztal két végén ülnek a szülők. Jobb felöl, meg bal oldalról körbefogják őket a gyerekek. Most éppen nyolcán ku­porognak egymás mellett, úgy köve­tik egymást, mint parányi orgonasí­pok. Ez itt Anikó helye - mutatják -, ám a nagylány már egyre ritkábban van itthon. Tizennyolca­dik éves, Debrecenben tanul a Re­formátus Gimnáziumban. Az öt esztendős Ricsi még nem éri fel az asztalt, meg egy kis örökmoz: gó - így azután ölbe kéredzkedik. Majszolgatja a frissen sült tepertős pogácsát, egy narancsot is megbon­tanak neki. Pár percig nyugton és csöndben marad, aztán - megunva a nagyobb gyerekek, meg a felnőt­tek beszélgetését - kiszalad, hogy hamarosan egy karácsonyra kapott képeskönyvvel téijen vissza.- Ő még nagyon anyás. Éreznie kell, hogy szeretik! - simogatja meg a fiúcska buksiját a mama tisztét egy ideje betöltő Farkas Józsefné, Marika. A férjével együtt jelenleg kilenc gyermeket nevelnek, ám közülük csak kettő a saját szülöttjük. Aki nem ismeri őket, aligha tudná egy­hamar megállapítani, melyik az a kettő, s honnan jöhetett a többi. Szépek, jól öltözöttek, illedelmesen ülnek , s - amíg nem kérdik — egyi­kük sem árulja el, hogy mióta az otthona a miskolci Bábonyibércen a Nimród utcai ház. Marika „néni”, a hivatásos nevelő szülő sorban szó- longatja őket a keresztnevükön, majd a bemutatás tisztét átveszi édesanyjától a 14 éves Laci, aki Ani­kó után a család második gyer­meke. Hogyan lett tíz-egynehány év után, jóformán egyik napról a másikra a kétgyermekes famíliából egy nagy család? És - ami talán az első pilla­natban meghökkenti manapság az embereket -: miféle indíttatás kell ahhoz, hogy egy pedagógus házas­pár vállalkozzék a hivatásos nevelő szülő szerepére? Miért szel le min­den reggel az asszony kilenc karéj kenyeret? Nem lenne jobb dolga, mint hogy naponta mossa és vasalja a rengeteg gyermekruhát, hogy es­tére főzze a vacsorát a jó étvágyú gyermekseregnek? Mi ad ahhoz erőt, hogy átvegye velük a másnapi leckét, majd sorra meghallgassa a kis titkaikat? Tíz évig épült a házuk- Talán érdemes lenne megismerni a történet előzményeit - véli Farkas József. Tőmondatokban beszél, siet­nie kell, hiszen délután még órái vannak a 42-es iskolában. A gyerekek közben szép sorban visszavonulnak, kapnak egy kis já­tékszünetet. A 13 éves Ivett, a tőle egy évvel fiatalabb Józsi, all esz­tendős Imre és Ilonka, a 10 éves Zsolt és a 7 éves Réka a jelenlegi .jcorelnök” Farkas Lacival együtt kézen fogják az ovis Richárdot - mindenki Ricsijét - és a szomszéd szobában előveszik a társasjátéko­kat.- Remélem, nem lesz veszekedés, s nem kell békítgetnem a fiúkat és a lányokat - szól utánuk Marika. Aztán a hirtelen támadt csöndben a házaspár felidézi közös életét. A miskolci Lipták Mária magyar­orosz szakot végzett, a Hemádné- metibe való Farkas József matema­tikát és technikát tanít. A bőcsi is­kolában ismerték meg egymást, 1970-ben. A férfi már évek óta ott tanított, Marika pályakezdő volt. Ahogyan ezt ma mondatták: a két kolléga nem siette el a dolgot, s csak az ismeretség ötödik évében jártak együtt”...- 1975-ben volt az esküvőnk. Édes­anyámék Füzes utcai házában él­tünk másfél évtizedig. Oda szüle­tett a két gyermekünk. A tanévben onnan jártunk ki még évekig Bőcs- re. Anikót meg Lacit anyám nevel­te, nekem csak az iskola után, meg a vakációk idején maradt időm, hogy többet legyek velük. Néha rá­döbbentem: már megint mennyit nőttek, fejlődtek, s én sok dolgot csak másodkézből tudok meg róluk... ..... M arika többször gondolt arra, hogy jó lenne ezeh a helyzeten valami­képpen Változtatni. Aztán jött . az építkezés. A telket - aránylag olcsón - még 1980-ban vá­sárolták. Terveket készíttettek, ki­derült, hogy egy sorház egyik két­szintes lakása lesz az övék - ha majd egyszer felépül. S az bizony nem ment máról holnapra. Mindkét. család, a nagyszámú rokonság so­kat segített. Kölcsönt is adtak, s dol­goztak hol kalákában, hol meg csak akinek éppen ideje volt. Ma már azt is elmondja Marika, hogy volt egy olyan pillanat, amikor. azt érezték: talán sohasem készül el az otthon, amelyről nem csak be­széltek, hanem amit az álmaikban is láttak.- Ha nincs^a szeretet, egymás meg­becsülése és tisztelete - és persze, a két gyermekünk - talán nem bírtuk volna végigcsinálni azt a tíz eszten­deig tartó, kemény munkát - véli az asszony,. .- De sikerült: Itt élünk, talán egy kicsit szebb lett ez a ház, mint azt hittük. Boldog vagy, ugye?- Igen boldogok vagyunk ... „Hivatásos anya lettem” 1981-ben a miskolci Nagyváthy ut­cai Általános Iskola pályázatot hir­detett. Marika, aki gyermekkorá­ban ott tanult, a tanévet már ott kezdte. Egy év múltán igazgatóhe­lyettes lett, majd két évig ő volt a nagy múltú iskola első számú veze­tője.- Szeretem a pedagógusi hivatást. Úgy érzem, mindent megtettem, amire a tehetségemből és az erőm­ből futotta. Aztán a sors közbeszólt. Jött a gerincmeszesedés, az a beteg- . ség, amellyel - ahogy azt az orvosok mondták - együtt kell élni. A táppénzes időszak alatt Farkas- né, Marika sokat gondolkodott. Ott volt a két, serdülő korú gyerek. Igaz, a családi segítség most sem maradt el: élete társára, s az éde­sanyjára is mindig számíthatott. Talán nem is érte váratlanul őket, midőn a kezelő orvos valamivel „nyugisabb” munkakört, esetleg pá­lyamódosítást ajánlott az asszony­nak. ’ Aztán egy napon - egymástól füg­getlenül - mindketten meglátták az újságban azt a hirdetést, melyben a GYIVI hivatásos nevelőszülőket ke­resett. Leültek beszélgetni, s feltet­ték egymásnak a kérdést: vállalkoz­nának e közösen erre a hivatásra. Lesz-e hozzá erejük, hogy ezt vég­hez vigyék? Majd a gyerekeket avatták be a tervbe, hiszen nélkü­lük nem hozhattak végső döntést. Fotó: Fojtán László Mind a négyen akarták. Gondozás, nevelés, lelki támasz 1990-ben - június végén - végre be­költözhettek a lakásba. Kényelme­sen és célszerűen igyekeztek ottho­nossá tenni a szobákat, s a kiszolgá­ló helyiségeket. Aztán pár nap múlva megérkezett az első öt gyermek, akiket a Farkas­gyerekek rögtön testvérként fogad­tak, s a szüleikkel együtt igyekez­tek számukra megkönnyíte­ni a nagy változást. Az első csoportból már csak Józsi van náluk, közben több gyerek csa­ládi környezete rendeződött, s visszatérhettek vér szerinti szüleik­hez. Három év alatt sorban érkez­tek a többiek - a legtöbben az el­múlt esztendőben.- Valamennyien kisebb-nagyobb lelki sérüléssel jutnak hozzánk. Tárgyakkal, ajándékokkal, nem le­het a szeretetet pótolni. Nem csak gondozni és nevelni kell őket, ha­nem lelki támaszt kell adnia a hiva­tásos nevelő szülőnek. A házban hajnalban csörög a vek­ker, s Marika készíti a reggelit, majd sorra ébreszti a gyerekeket. Megbeszélik a napi teendőket, az­tán irány az iskola, s Ricsit mindig valamelyik nagyobb gyerek viszi az oviba. A háztartás vezetésében a főszerep a mamáé, ám a maga módján min­denki segít, s létrejött az életkoruk­nak megfelelő munkamegosztás. A saját kuckóját, polcát, ruhaneműit mindegyik gyerek rendbe tartja. A nagyobbak segítenek ruhát tereget­ni, lépcsőt mosni, a fürdőszobát, konyhát rendbe tenni. Az élelem beszerzése a félj feladta, de a nagyobb tételeket - mondjuk a mázsányi cukrot, vagy a levágott és feldolgozott sertést - Marika bátyja szállítja gépkocsijával a Nimród ut­cába. Otthon egész nap jár a mosó­gép, a vasalni való ruhából is min­dig van egy halomnyi. Aztán délu­tán 4 órakor hazajönnek a gyerekek a napköziből, s akkor egy kis pihe­nés után még leckéznek, s megkez­dődik a korrepetálás és a kikérde­zés ... A vacsora akkorra már régen megfőtt - ebben segít a nagymama is, ki most telente velük lakik.- Nem lehet mindebbe elfáradni?- A fáradtság annak a jele, hogy si­került elvégezni aznapi feladatun­kat - vallja Marika. Higgye el, mi boldogok vagyunk. Nem gazdag­szunk meg, hiszen a fizetség ezért vajmi csekély. A gondozási díjnak és a családi pótléknak megvan a helye. Hiszen jó az étvágyuk, s nőnek, mint a fű ... Mindig igyekszünk a pénzt úgy beosztani, hogy soha semmiben ne szenvedjenek hiányt. Minden gyerek megmutatja a maga kis birodalmát, a játékait és a köny­veit, majd előkerülnek a családi fo­tóalbumok. Őrzik, nézegetik a szü­leik fényképét, a még nem is olyan régen készült felvételeket. Titkon remélik; egyszer úgy is visszake­rülnek oda, még ha ott nem is lesz minden olyan szép, mint ebben az otthonban - amelyhez persze, na­gyon is kötődnek. De visszavágy­nak. Haza. És addig? Esténként Marika a saját fiáén kívül még hét gyereket takar be, puszit ad az arcukra, s jó éjt kí­ván nekik. Hét gyerek öleli át szorosan mind a két kezével... Február 2-, Szerda „Anya-módra” jó a göngyölt hús Görömböly (ÉM - GyK) - Bordás Gyuláné - a környékbeliek Erzsiké nénije - 1979-től él Görömbölyön. Szereti ezt a szép és csöndes kör­nyezetet, de amint mondja: ma is Hejőcsabára, az egykori otthonába álmodja vissza magát. • Csabán születtem, ott nevelked­tem. Ott volt a házunk, ott jártam iskolába, édesanyámtól ott tanul­tam meg egy életre, mit jelent csalá­danyának és jó gazdasszonynak lenni. Hejőcsabán mentem féijhez, s talán sohasem kerültem volna el onnan, ha nem születik meg valaki agyában az a gondolat: fel kell épí­teni az Avason egy városnegyedet. Megsirattam a házunkat, midőn el­tűnt a föld színéről. □ Hallottam, hogy nagy a család... • Nyolc gyermeket szültem a világ­ra. Négy fiút és négy leányt. Ma már mind családos, s hatan ebben a városban élnek, van, amelyik velem egy utcában, s egyikük a házam­ban. Mára tizennyolc unoka nagy­mamája lett, és már „dédi” is, hi­szen megszületett egy dédünoka is. □ Gyakran járnak a gyerekek hazai • Áz itteniek természetesen, több­ször - sohasem hagynak magamra. De az Erzsébet-napi köszöntőre azért összegyűl az egész família. Olyankor aztán az egyik szobát ki­pakoljuk, körberakjuk asztallal, székekkel. És persze, készül az ün­nepi menü. A hagyományos tűzhelyen ké' szült a göngyölt hús Fotó: Farkas Maya □ Gondolom, sokféle finomság sül, fő ezen a régi, hagyományos tűzhe­lyen. • így igaz. Bár kényelmesebb lenne a gázt használni, de arra bizony nem telik a kevéske nyugdíjamból. Én már csak maradok a sparhelt- nél. □ Ma család kedvenc ételei • Ennek külön története van. Egy göngyölt hús, amelynek receptjét - a dátumra is emlékszem - 1967-ben a Nők Lapja egyik számában olvas­tam. Persze, sokat módosítgattam rajta, a fűszerezésén is változtat­tam az évek során. Ha nagy családi esemény van, mindig azt kell készí­tenem. Ha mást ajánlok, akkor már kórusban mondják: a legfinomabb a göngyölt hús - „anya-módra”. A Ju- lika lányom esküvőjén, tizenegy éve is az volt az ínyenc falat. A göröm- bölyi kultúrházban száz személyre terítettünk. Volt ott húsleves, töl­tött káposzta, majd ez után vonul­tunk be agöngyölt hússal. □ Kérjük, mondja, el olvasóinknak is ezt a receptet! •Négy személyre egy-egy szelet sertés karajt, vagy tarját jól kive­rek, egy picit besózom. Mindegyikre ráteszek egy szelet Zala felvágottat, valamint egy egészben hagyott ke­ménytojást. Összegöngyölöm a sze­leteket, s megtűzöm azokat. Közben az edényben megfelelő mennyiségű zsiradékon egy jókora fejnyi apróra vágott hagymát megdinsztelek, majd ráteszem a húsgöngyölegét. Amikor megfehérednek a húsok, megszórom egy kis borssal, egy ká­véskanálnyi ételízesítővel, ráresze­lek egy kis szerecsendiót, egy kis gomba sem árt. Ezután ráöntök 2 deci házi bort, egy deci vizet, s lezá­rom a kuktát. Megpuhítom - ehhez kb. egy fél órányi idő kell. Közben 2 deci tejfölben elkeverek egy evőka­nálnyi lisztet, egy kis pirospaprikát, majd a hús zaftját hozzáadva, fel- rottyantom. Köretnek csőtésztát fő­zök ki.Tálalásnál a tésztát meglo­csolom a tejfölös zafttal, és a tetejé­re szépen elhelyezem a kettévágott szeleteket.

Next

/
Thumbnails
Contents