Észak-Magyarország, 1994. február (50. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-14 / 37. szám

1994- Február 14«, Hétfő Rtport ÉSZAK-Magyarország 15 Egy este a vállalkozóknál Bánhegyi Gábor Miskolc (ÉM) - Tetszenek-é ös- merni azt az adomát, mely sze­rint két Újgazdagné találkozik, egyikük affektálva sopánkodik mintegy a plafonnak, hogy kép­zeld, drágám, tele van a falunk Picassóval, mire a másik elször- nyülködve csapja össze frissen manikűrözött kacsócskáit: Ne is mondd édesem, és mivel irtjá­tok? Ilyen és ehhez hasonló tör­téneteket meséltek kedves is­merőseim, mikor megtudták, képviselni kell a lapot a Vállal­kozók estélyén (direkt maradt ki a szféra szó, mert attól olyan öszvérszerű mint a Bálás shop, vagy a Non stop ABC, sokkal elegánsabb és simulóbb lenne mondjuk az Üzletemberek esté­lye elnevezés, de ez már legyen a szervezők gondja). Szóval az ismerősök rémisztget­nek, némelyikük a biztonság kedvéért - bízva abban, hogy nem ismerem a nyomtatott be­tűket - megpróbál meggyőzni, hogy az ilyen estélyeket nem a színházban, hanem Lillafüre­den szokták tartani, cserébe mélyen hallgatok, csak irigy­kedjenek nyugodtan. Mert el­múlt már az a világ, amikor a maszek zöldségesek méterre vá­sárolták a könyveket a halo­ellenőrzik a vonalkódot. Való­színűleg kiszivárgott, hogy min­den hájjal megkent, elszánt APEH-ügynökök próbálnak ha­misított belépőkkel beszivárog­ni az estélyre. Egyelőre még kevesen vagyunk, de az már első pillantásra is fel­tűnik, hogy a férfiak tűlnyomó többsége rendkívül divatos, de egyáltalán nem hivalkodó sötét öltönyben, fehér ingben és bordó csokornyakkendőben jelent meg. Hírlapíró kebelében öröm sugárzik szét, végre valóra válik az, amiről eleddig csak álmodo­zott, átélheti azt, amit eddig csak könyvekben olvasott vagy filmen látott, egy igazi, békebeli estély romantikus hangulatát, ahol a férfiak sötét szmoking­ban vagy frakkban jelennek meg, a hölgyek felvonultatják a belvárosi szalonokban direkt er­re az alkalomra készíttetett nagyestélyi-csodáikat, ahol pezsdül az élet, a táncteremben a párok könnyeden, mintegy a parkett felett keringenek tova. Éppen ezért a lelkesedéstől ve­zéreltetve a hírlapíró felvonul a félemeleti társalgóba, hogy a korlátnak támaszkodva kicsit felülről gyönyörködhessen a lát­ványban. Pár perc múltán a lel­kesedés alábbhagyni látszik, mert kiderül, hogy a diszkrét, Érdeklődni vagy nem érdeklődni, az itt a kérdés ványhupikék tapétához, a mos­tani vállalkozók már nem ko­szos körmű, aligkimosdott, bo- kalánccsörgetó joggingos bugris újgazdagok, hanem felelősség- teljes hölgyek és urak, akik éjt- nappallá téve azon szorgoskod­nak, hogy saját boldogulásuk mellett felvirágoztassák ezt a mélyponton lévő kicsiny kilenc- venháromezer négyzetkilomé­tert, amit Magyarországnak hívnak. Az ilyén estély pedig remek le­hetőséget ad a kikapcsolódásra, új kapcsolatok kialakítására, már meglévő kapcsolatok elmé­lyítésére, mert a Dallas óta már a legeldugottabb falvak kisded gyermekei is tudják, a legjobb üzletek nem a tárgyalóasztalok mellett köttetnek. Estély vagy est? A Déryné utca bejáratánál mord arcú rendőr állítja meg a kocsin­kat, közli, erre az útszakaszra most csak annak van behajtási illetékessége, akinél minden kétséget kizáróan megállapít­ható az estélyre szóló meghívás tényállása. Megállapítás meg­történik, és lelkűnkben béke, szívünkben szeretet, arcunkon káröröm, mert ezen az egy da­rab estén biztos, hogy a rosszarcú elemek hiába is für­készik árgus szemekkel szerény benzinfalómat, az illetéktelen gépjárműhasználat törvénybe ütköző cselekedetét bizony nem tudják megvalósítani. A színház előcsarnokában udva­rias de határozott mozdulattal veszik ki kezünkből a belépőket, fekete öltönyös, fehér inges és bordó csokornyakkendős urak pincérek, akik arra az arcátlan­ságra vetemedtek, hogy túlöl­töztök a megjelent üzletembe­rek többségét. A hírlapíró már éppen amiatt izgult, hogy kellő­képpen ecsetelni tudja-e majd X. úr zakójának tökéletes szabá­sát, hogy megfelelő jelzőkkel tudja-e dicsérni Y.-né ruhaköl­teményét, de az idő múlásával rá kellett jönnie, ecsetelésre és megfelelő jelzők keresgélésére ezen az estén nem lesz szüksé­ge­Az urak közül néhányan ugyan vették a bátorságot, hogy lega­lább szmokingot öltsenek erre a jeles alkalomra, a többség azon­ban úgy döntött, ez az este sem különbözik sokban a többitől, megteszi a már nyolcvanas évek elején is divatjamúlt, némely úr esetében kissé kihízott utcai öl­töny, a félretaposott utcai cipő. A hölgyek teljes egyetértésükről biztosították az urakat, kínosan ügyeltek arra, ne öltözzék túl partnerüket. Éppen ezért előke­rültek a szekrényből a délutáni viseletre szánt koktélruhács­kák, kosztümök, kimondottan estélyi ruha szinte alig fordult elő a tömegben, viselője is látha­tóan kissé kényelmetlenül érez­te magát és igyekezett szinte láthatatlanná válni. Még az estély előtti napokban megkérdezte egy ismerősöm, hogy ezt az estély szót milyen ,j”-vel úják, szóval, hogy ez most a vállalkozók estélye vagy a vállalkozók estéje lesz. Meg­nyugtattam, hogy ez egy valódi A desszertasztal és környéke mentes maradt a csatatereket idéző jelenetektől Fotók: Dobos Klára estély lesz, és azért sem lehet a vállalkozók estéje, mert ezt a szép, ízes kifejezést legfeljebb már csak az erdélyi magyarság használja, nekünk megteszi ez esetben az „estje” szó is. Most már hitetlenkedve nézem a meghívót, ott azonban minden kétséget kizáróan az áll, hogy ez itten bizony kérem szépen es­tély. Aztán az is eszembe jut, hátha mégis Lillafüreden ren­dezik az estélyt, mert ez a ka- valkád jobban hasonlít egy szín­házi előadás szünetére mint egy valódi, hamisítatlan estélyre. Kezdődik a program Hét óra után pár perccel közlik a tisztelt megjelentekkel, hogy amíg a vállalkozó urak és höl­gyek ankéton vehetnek részt a színházteremben, addig a hoz­zátartozóknak divatbemutatót tartanak a második emeleti tár­salgóban, tehát ki-ki válassza azt a programot, amely az ő szí­vének kedvesebb. A hírlapíró először a színházter­met választja, mert kíváncsi ar­ra, egy ilyen bizonyos fokig zárt körben mennyire nyílnak meg a szakemberek, hiszen ilyenkor egymás között vannak, kicsit szabadabban folyik a szó. Elő­ször egy úriember lép a mikro­fon elé, aki elmondja a jelen lé­vőknek, hogy mi ez a rendez­vény, hol vagyunk, a színházte­remben helyet foglaló urak és hölgyek tulajdonképpen miért vannak itt. Először azt hiszem, hogy ez egy rögtönzött sajtótájé­koztató, ahol a toliforgatónak a Szerény bemutatóhoz sze' rény pillantás szájába kell csócsálni mindent, később azt, hogy csak viccelő­dik, hiszen annyira egyértelmű­nek tűnik, hogy a vállalkozók estélyét a vállalkozóknak ren­dezik meg és azért, hogy itt ta­lálkozni tudjanak egymással. Úgy látszik, ez mégsem lehetett annyira evidens, mert az úriem­ber hosszasan elmagyaráz min­dent Ádámtól Éváig és senki sem feszeng türelmetlenül, ha­nem figyelmesen szegezi tekin­tetét a pódiumra. A bevezető utón Kovács István, a VOSZ elnöke lép a színpadra. Kényelmesen dőlök hátra, mert biztos, hogy az elnök úr előadá­sa sokkal lényegretörőbb lesz, nem fogja fe-leslegesen szaporí­tani a szót és beavat egy picikét a kulisszatitkokba. Eleinte ugyan arról beszél, hogy a VOSZ az a Vállalkozók Orszá­gos Szövetsége, amelynek van három fő célkitűzése. A célkitű­zések ecsetelése után remény­kedem, most jön az, ami újsze­rű, amiről eddig nem tudtunk, de nem. Az elnök úr még remé­nyét fejezi ki, hogy sokan csatla­koznak hozzájuk, majd átadja a helyet a következő előadónak. Akkor inkább a divatbemutató, mert elvégre nem csak azzal él az ember, hogy figyelmesen hallgatja, amit már eddig is tu­dott, de arra is kíváncsi, milyen ruhacsodákra tartogassa ké­szenlétben a pénztárcáját. A le­ányok és fiatalemberek a szoká­sos menetrend szerint először a fehémeműkollekciót táiják a nézők szeme elé, majd szépen sorban következnek a hálóru­hák, a fürdóruhácskák, a sport- ruházatok, a délutáni viseletek, az ékszerek és a bundák. Tűvé tettem a bemutatót valami új­donság, valami igazán szép, lát­ványos ruhadarab után, de mintha csak a mostani kiraka­tokat bámulnám. Lehet, hogy túl maradi vagyok, de eddig úgy tudtam, a divatbemutatók nem arról szólnak, hogy mit lehet már kapni az üzletekben, ha­nem arról, hogy mit lehet még egyedül és kizárólag csak ezen a bemutatón látni. Valahol a há­tam mögött valaki halkan meg­jegyzi: olcsó hakni. Az első sor­ban ülő középkorú hölgyek azonban szemmel láthatóan na­gyon élvezik a bemutatót, lelke­sen kommentálják egymás kö­zött a bemutatott modelleket, szakszerű tekintettel méregetik a manökeneket, elragadtatással mustrálják az aranyórákat. Őket nézve eszembe jut az a nem is olyan régi történet, ami­kor meglehetős termettel meg­áldott asszonyság betért tehetős férjeura vevőkkel zsúfolásig telt üzletébe, és mór az ajtóból oda­kiáltott a pult mögött álló hites- páijához: Drágám! Olyan édes kis ruhácskát láttam magam­nak, még ma megveszem! A vá­lasz nem késett: Életem! Te csak ne> vegyél magadnak édes kis ruhácskát, inkább olyan ru­hát vegyél, ami rád fér! Végre történik valami Minden divatbemutató véget ér egyszer, ez a mostani példának okáért már a vége előtt véget ért, mert aki arra várt, hogy leg­alább itt fog találkozni estélyi ruhákkal, annak bizony csalód­nia kellett. A főszervező meg is kér mindenkit, hogy fáradjunk át máshová, mert ezt. a termet át kell alakítani bálteremmé, addig is fogyasszunk nyugod­tan. Felszólítást megfogadva a svéd­asztalok irányába kormányoz­zuk magunkat, amelyek roska- dásig tele szendvicsekkel. Asz- pikos szendvicsekkel. Az aszpik alatt sorban haladva eredeti fe­szességét kissé eleresztett para­bek ha már odakerültek, egy lé­pést sem tágítottak az asztal mellől, hihetetlen gyorsasággal lapátolták a tálakról a tányér­jukra, onnan pedig magukba az elemózsiát. Ha tanácsolhatom Palotás úr, vagy a tányért vigye köze' lebb a szájához vagy a száját a tányérhoz... dicsőm, picikét összehúzodott uborka, barnás sajt, pár szelet szalámi, végül nem igazán har- sogóan friss salátalevél. Az előé­telnek szánt aszpikos szendvics­re igazán jólesett egy pohár bu­borékmentes kóla. Mielőtt még valaki megsértődnék, az almaié és a paradicsomital tényleg az volt, aminek látszott. Néhányan megpróbálták a hi­degtálakat megdézsmálni, de a mindenre ügyelő rendezők min­denkit elhessegettek, mondván ezek az asztalok csak akkor érinthetők, ha már mindenki ki­jött az ankétről. Pár perc múl­tán ez is bekövetkezett és végre- valahára ekkor mór történt is valami. Az ankéton megfáradt urak, a divatbemutatótól felcsigázott hölgyek - nincs rá jobb kifejezés - kiéhezett farkasokként estek neki az asztaloknak. Néhány másodperc után a földszinti bü­fében egy gombostűnyi szabad hely sem maradt. Az élelmeseb­A második emeleti büfé jóval szehdebb képet mutatott. Az előtérben halk hárfazene szólt, a társalgóban az urak és höl­gyek a kanapékon ülve csende­sen ettek, vagy halkan társalog­tak. A kiállítóteremben Bőd Pé­ter Ákos próbált meg pálcikával enni. A próbálkozás nem azért hiúsult meg, mert a Magyar Nemzeti Bank elnöke képtelen volt megfogni a pálcikát, hanem azért, mert egy hölgy - nem tö­rődve azzal, hogy egy bankelnök is lehet éhes - folyamatosan szóval igyekezett tartani. Azonban nincs olyan sok enni­való, ami egy ilyen népes társa­ság körében el ne fogyna, éppen ezért a jóllakott urak felkérték a jóllakott hölgyeket, hogy némi táncolással múlassák az időt egészen hajnali két óráig, ami­kor is a nagyon mosolygós és bá­jos hostesskisasszonyok egy-egy kedves szóval búcsúztatták a már kissé álmos, de rendkívül elégedett hölgyeket és urakat. A távozás méltóságteljes pillanata t

Next

/
Thumbnails
Contents