Észak-Magyarország, 1994. február (50. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-09 / 33. szám

14 ÉSZAK-Magyarcrszág

Szólástér

1994» Február 9., Szerda

Mi hadiárvák

A Hemád menti kisfaluba, Gesztelybe is eljutott a behívóparancs, 1942. június 30-ra Nagy Istvánnak is be kellett vonulnia Sátoraljaújhelyre, majd onnan mint „utász” a 2. magyar hadsereggel egyenest a frontra.

A kis család itt maradt, a 27 éves feleség és két gyermek, a 4 éves Ilonka és a hathónapos Klárika. A családfenntartó, aki eddig a kenyeret kereste, a miskolci Dimávagba elment, minden terhet a fiatal feleségére hagyva. Akkor még azt hittük, csak rövid időre ment, ma már tudjuk, hogy örökre. Nagy sokára leveleket kaptunk tőle, több hónapos késéssel, amelyekben a családja felől érdeklődött, „mit tud már a kis Klárika, Ilonka szót fogad-e? Hogyan, miből élünk?” Mindig biztatta Anyukámat, hogy nemsokára hazajön hozzánk, nagyon vigyázzunk magunkra. Leírta, hogy már Moszkvánál vannak és rövidesen vége a háborúnak, rettenetes helyzetben vannak, sokan betegek és a fagyhalál arat közöttük. Én az édesapámat csak a fényképről ismerem és a hozzánk írt leveleiből. Állítólag, akik ismerték, mind azt mondják, hogy rá hasonlítok. A felneveltetésünk 1949-ig egyszerűen elmondhatatlanul keserves volt. Amikor a Vöröskereszt értesítette Anyukámat arról, hogy édesapám 1943 februárjában Sirokinál eltűnt, a kis család jövője kilátástalan volt. Később a Dimávag segített és munkát adott a hadiözvegynek és kenyeret biztosított a két árva gyereknek. Az életünk ettől kezdve könnyebb lett, de mi sohasem tudtuk meg, hogy mi az az „apai” szeretet! Megnyugodni csak akkor tudtam, amikor 1979-ben az én családommal, férjemmel és a két kisfiámmal egy 8 ezer kilométeres úton, saját kocsinkkal végigmentünk a Szovjetunió északi részén, és többek között Moszkvában is voltunk, ahol az „Ismeretlen katona” sírjánál és mindenütt, ahol csak megálltunk és módunk volt, virágot helyeztem el a rendezett katonai síroknál. 1983-ban kocsival indultunk Szocsi felé, újból a családommal együtt. Harkovhoz 80-100 kilométerre hirtelen megállítottam a kocsit és elolvastam a helységjelző táblát. Itt voltunk, ahol édesapám elesett, légvonalban nem messze a kursz- ki csata színhelyéhez, a környékén. Azt hittem, rögtön meghalok, amikor a helységnevet elolvastam, „Siroki”. Mennyit kutattam, kerestem a térképeken, hol van, hol találom, de azt nem gondoltam volna, hogy véletlenül, valamikor ott leszek. Azt az érzést nem lehet elmondani, amit akkor éreztem, azonnal templomot kerestem, vagy valami emlékművet, de ott csak egy pár nagyon régi házacska volt. A környezet dimbes-dombos megművelt terület, tehát én ott voltam abban a környezetben, ahol sok-sok ezer magyar katona elesett. Ezután az út után megnyugodtam, mert virágok halmazát helyeztem el a legközelebbi emlékmű talapzatán. Megnyugodni meg lehet, de felejteni sohasem fogom, hogy miért kellett a sok ezer embernek meghalnia? Kik ezért a felelősek? Ezt az emlékeztetőt sírva írtam le. Hadiárvák, hadiözvegyek ne feledjetek!

Németh Józsefné sz. Nagy Klára

Parlamenti képviselő

Már megkezdődtek a választási hadjáratok Az ígéretekből, mint korábban, most sem szenvedünk hiányban. A pártvezérek a Televíziót, a Rádiót, az újságot már igénybe vették. A választási hadjáratra a képviselő urak a költségvetésből közel másfél milliárdot a választásokra kívánnak felhasználni. Urunk, bocsásd meg vétkeinket, állandóan siránkozunk, hogy mily szegények vagyunk. Hát nem a mi bűnünk, hogy ily körülmények között élünk. Ahelyett, hogy a polgármester és a miniszter urak azon fáradoznának, hogy e sokat szenvedett magyar népet miként tudnák végre a kátyúból, a mocsárból kimenteni és egy járható útra vezetni, egymással vívják a harcot. Ideje lenne már felébredni a népnek és vezéreinek, hogy az ilyen választások, melyben a pártok és pártvezérek hatalomra és egyeduralomra törekszenek, ez nem válik hasznára a magyar népnek. A nép már belefáradt a sok megpróbáltatásba. A nép nagy része már vezetők iránti bizalmát elveszítette, mert ígéretekkel már nem lehet tovább vezetni, irányítani. A parlamenti képviselőknek nemcsak a választások előtt kellene megkeresni a népet. A képviselő urak, most a választások előtt, naponta nyilatkoznak a televízión, a rádión, újságon keresztül. Most újabb ígéretekkel rukkolnak elő, és ha netalán valami számon kérni a választáskor tett ígéretét, ezer mentséget hoznak fel. Nem csodálom, hogy az emberek közömbösek a politika iránt, amikor egy képviselőnek arra sem jut ideje, hogy részt vegyen egy falugyűlésen, vagy egy fogadóórán. Szeretném felhívni a választópolgártársak figyelmét, hogy ne legyenek közömbösek a választások iránt. Választani mindenképpen kell! Ez a választás sorsdöntő lehet az életünkben. Amennyiben nem megyünk el szavazni, úgy új választást írnak ld, melynek költségeit nekünk kell fedezni. Gondold meg, és szavazz! Még van idő meggondolni, hogy kire szavazz, de szavazz!!!

Tisztelettel:

P.A.

Tiborc panasza — az Ur 1994. esztendejében

Mint nyugdíjasnak sajnos jut időm bőven hallgatni a rádiót, nézni a tévét, olvasni az újságot. Azért írom, hogy sajnos van időm, mert szívesen vállalnék bármilyen munkát, mert szükségem volna egy kis nyugdíj-kiegészítésre. Nem tudom, hogy meddig akarja még folytatni a kormány ezt a politikát. Nem gondolnak arra, hogy a türelemnek is van határa?

A Falutévé műsorában hallottam a napokban egy újságszerkesztő nyilatkozatát, melyben kijelentette, hogy ez a rendszerváltás csak azoknak kedvezett, akik a felső tízezer között megtalálták a helyüket. A nép 20 százaléka dőzsöl, lakmáro- zik, míg a nemzet 80 százaléka csak tengődik. Nem szívesen idézem Adyt „Ma koldusország Magyarország”.

Sokan ezt a minisztériumban azzal magyarázzák, ez velejárója a rendszerváltásnak és hogy a rendszer- váltásnak az előnyei évek múltán mutatkoznak, (csak nehogy fordított arányban). Most a választások

előtt ideje lenne levonni a tanulságokat, felmérni a lehetőséget, hogy miként lehetne ezt a sokat szenvedett nemzetet a megérdemelt nemzetközi szintre juttatni. Én javasolnám, hogy a minisztereknek és a parlamenti képviselőknek tegyék kötelezővé, hogy egy hónapon át vegyenek részt az üzemek munkájában és gyakorolják a fizikai munkát is (úgy mint ahogyan én, aki 40 éven át gyakoroltam a szellemi és a fizikai munkát egyaránt). Csak olyan ember dönthet reálisan, aki nemcsak a saját szempontjait veszi figyelembe (elsőnek a nemzet érdekét védi). Sajnos azt kell, hogy mondjam, a jelenlegi törvény olyan, mint Arany János Fülemüle című verse.

Tisztelt Szerkesztőség!

Azt hiszem mondanom sem kell, hogy nagy mértékben az Önök kezében van a nép sorsa. Ha Önök sem merik megírni, hogy a népnek mi a panasza, akkor ki úja meg. Ki képviseli a népet? Tudom, hogy Önök tudják a kötelességüket és merik

vállalni a felelősséget. Én nem szívesen politizálok, de sokszor már nem bírom magamba fojtani a sok igazságtalanságot, amit a hatalmon lévő urak elkövetnek. Jó lenne már rendet teremteni nemcsak a gazdálkodásban, hanem az egész magyar politizálásban.

Ne mindig csak a hatalommal rendelkezők élvezzék a rendszer előnyét, hanem azok is, akik ezt az országot verejtékes munkájukkal építették, bízván abban, hogy az országot az egész magyar nép számára építik. Ez a nép olyan rendszert akar, amelyben nincsenek kiváltságosak, ahol azok az emberek is (nyugdíjasok) legalább megközelítőleg részesülnének olyan javakban, mint azok, akik most még csak fáradoznak az ország, a nemzet felemelkedésén. Azok a munkában megfáradt, megrokkant emberek már aligha fogják élvezni munkájuk gyümölcsét. Jó lenne, ha a jelenlegi kormány többet foglalkozna az idősekkel, akik építették az országot és a fiatalokkal, akikre még nagyobb

feladat hárul az ország újjáépítésében. Én bízom abban, hogy van megoldás és van kiút a válságból, de ahhoz, hogy kijussunk mindenekelőtt változtatni kell a politikai szemléleten. Nem az elvekért és nem a pártokért, a hatalom megszerzéséért kell harcolni, hanem a nemzet felemelkedéséért. Most, a választások előtt legfontosabb a pártok közötti megbékélés, a programok egyeztetése és a pártok tömörítése (egyesítése). A magam részéről szükségesnek tartanám, hogy a legközelebbi választáskor a munkások közül is jelöljenek képviselőket, valamint olyan nyugdíjasok közül, akik megfelelő élettapasztalattal rendelkeznek. Ha majd azt elérem, hogy a jognak asztalánál mindenki egyformán foglal helyet, ha a bőség kosarából mindenki egyformán ehet, akkor leteszem a tollat és nem írok többet.

Tisztelettel: Pirigyi András Cigánd

Szeretnék tanú lenni, de nem tudom ki mellett!

Olvasom az Északban, hogy a Jehova tanúi bírósághoz fordultak. Magam is szeretnék tanú lenni, úgy látszik megkívántam, bár még nem tudom, hogy ki mellett tanúskodhatnék, a vád, vagy a védelem, netán a felperes, vagy az alperes tanúja kívánok lenni, vagy esetleg álljak be a Legfelsőbb Bíró tanúi közé, hátha Ő Szent Felségének is van tanúra szüksége.

Tudom, a bírók is tévedhetnek, de a tévedés következményeit viselni kell, akár bíró az illető, akár — mondjuk - csak gépkocsivezető. De mit tesz a legfőbb bíró, ha téved? Mit tehetne: megbánja tévedését (I Mózes 6:6; I Sámuel 15:11), a következményeket pedig viselje az, akit a balsors úgyis „régen tép”. Az eredmény mindenképpen szomorú, altkor is, ha maga a bíró az ítélet végrehajtója és akkor is, ha a végrehajtással más szerzetet bíz meg. (I Mózes 6:7; 7:23; 11:3) (Jób 1:12; 2:6). De ne avatkozzunk a nagyok dolgába, ereszkedjünk alább.

Vajon, akik magukat tanúknak nevezik, mennyire viszonyulnak a vérszerinti családhoz és a társadalomhoz szeretettel és barátsággal. Ha tanúskodhatnék, azt vallanám, hogy semennyire. Ugyanis ők azt vallják, hogy Sátán uralja és kormányozza a világot, s így minden egyes vezető, legyen politikai, vallási, vagy gazdasági - hacsak nem tanú az illető - a Sátán szolgája. A családdal kapcsolatban is ezt tartják és gyakorolják, hogy nem a vérszerinti apa, anya és testvérek a család, hanem kizárólag a

„hittestvérek” a család. (Máté 12:46-50; 18:8,9).

Aztán mit tartanak a „tanú testvérek” a hazaszeretetről? Mit tarthatnának, ha a Sátánt tartják a haza urának? És különben is: megvagyon írva, hogy: „Ne ölj!”, tehát a hazát védeni: bűn! Azzal nem gondolnak, hogy az is meg van írva, hogy „Tiszteld atyádat és anyádat!” Legalább annyira, hogy a földet, házat, ahol élnek és amit rád hagynak, védd meg, hogy vénségükre ne legyenek földönfutók.

Sokan hallottak a sztálini tömeggyilkosságokról és koncepciós perekről, de arra már kevesebben gondolnak, hogy Sztálin ezekben az ügyekben az V. parancs kőbevésőjének és netán Dávid királynak a példáját követhette, (IV. Mózes 31:17)

(II. Sámuel 27:8,9), amikor is Mózes parancsot adott asszonyok és gyerekek tömeges legyilkolására, Dávid pedig Izráel hős királyának hét fiát akasztatta fel, azért, mert nem esett az eső.

Ezek után csodálom, hogy a Jehova tanúi állami támogatásért perelnek, nem pedig azért, hogy magukat erre érdemesnek tartják, hanem, hogy elfogadnák a bűnös pénzt Sátán szolgáinak a kezéből. Kedves Jehovás testvérek, kérlek óvjátok magatokat a kárhozattól, mert jobb nektek pénz nélkül üdve- zülni, mint pénzzel a gyehenna tüzére yettetni.

Az Úr áldjon meg mindnyájunkat.

Hadnagy Béla Miskolc

Egészen másképpen értelmez a felszámoló

Feltételezem, hogy „a jó pap holtig tanul” szólás-mondás még az Óperenciás tengeren túl is érvényes. Az Északmagyarországi Vegyiművek felszámolóbiztosára, Virág Miklós úrra is, no meg jómagámra azért, mert úgy tűnik a magyar nyelvet nem az Értelmező Kéziszótárban foglaltak szerint beszéljük és értelmezzük. Minderre Önök döbbentettek rá, s mert olyan közérdekű kérdésről van szó, ami sokakat érint, nem árt visszatérni rá.

Azt írják, hogy „...A kárpótlási jegyek kamattal növelt névértékét kell figyelembe venni minden olyan esetben, amikor azt tulajdonosa állami tulajdon megvásárlására fordítja...” Elnézést kérek Virág Miklós úrtól, a fentebb említett felszámolóbiztostól, hogy elébe tolakszom, de jómagam is úgy értelmeztem az 1991. évi XXV. sz. törvény vonatkozó részét, hogy a névérték a kárpótlási jegyen feltüntetett összeget jelenti, míg a kamat hozzáadása esetén a kamattal növelt névérték kifejezést kell alkalmazni. Nekem címzett válaszlevelében ezt Virág úr is így értelmezte, de ó - mint e tárgyban járatosabb - ennek ellenére nem fogadta el egyetlen volt és jelenlegi EMV-s dolgozótól a kárpótlási jegyeket, az említett vállalat kezelésében lévő, állami tulajdonú lakások vételárának kiegyen- lítésére.Az ugyan nem közérdekű bejelentés, hogy mosolygó típusú ember vagyok, ám lehet, hogy mások toporzékoltak, amikor Virág úr elutasító indokait olvasták, miszerint ő, az 1986. évi 11. tvr. alapján eljáró, „a jogszabály alapján a vagyonnal kapcsolatos jogcselekményeket csak oly módon tehet, amely legjobban szolgálja a hitelezői követlések minél nagyobb arányú kielégítését. Tekintettel arra, hogy a fennálló követeléseket a hitelezők készpénzben kérik kielégíteni, a felszámoló a hitelezők nevében kár- pótlási jegyet nem fogadhat el.”

Hát emiatt mosolyogtam, mert lehet, hogy Virág úr érti a felszámolás minden csínját-bínját, de hogy tudatosan szembehelyezkedik a kárpótlási törvénnyel, az számomra nem vitás. Válaszleve óta teljesen tanácstalan vagyok, mert, ha én nem ismerek egy törvényt, az nem mentőkörülmény, ha ellene szegülök megbüntetnek. Esetünkben ismerem a törvényt, és annak szellemében akarok eljárni, de mégis engem és még sokakat büntetnek meg. Mármost ha ebben a láncolatban eljutok a demokrácia értelmezéséig, akkor már végképp nem értek az egészből egy kukkor sem. Számomra közömbösek az ÉMV hitelezői, nem velük állok szerződéses viszonyban. A kárpótlási jegy bármikor készpénzzé változtatható, s hogy annak piaci értékítélete - mondhatnám, társadalmi elismerése, megbecsültsége - olyan-amilyen, az nem nekem róható fel. (Ez a téma külön érdemesült lenne az

elemzésre!) Szóval, itt állok télvíz idején egy szatyomyi 1462 forint eszmei értékű kárpótlási jeggyel a miskolci Tulipán-ház sarkánál és azon meditálok, hogy pulóvert vásároljak-e belőle 800 forintra való átszámítással, vagy egy ajtóval odébb televíziót 500 forintos harmadolással. Nem hiszik el, de az utóbbi a gazdaságosabb, mert a tévé ára, az infláció óta változatlannak tekinthető, a pulóveré meg többszöröse a korábbinak. Már be is léptem az üzletbe, amikor - szerencsémre - eszembe jutott, hogy sem pulóverre sem televízióra nincs szükségem, mert otthoni készletemmel Dunát lehetne rekeszteni. Ráadásul a tv díjának megemelésével visszanyúltak a múltba, a darabszám felélesztésével. Most morfondírozhatok azon, hogy a sokat hangoztatott „átkos” jelzőt a múltra, vagy a jelenre kell-e értelmeznem.

Antal József nyugdíjas ___________________Sajóbábony

A környezetvedelem es a privatizáció

Látszólag egymástól olyan távoli fogalmak, mint a harangöntés, meg a paszománykészítés. Vagy talán mégsem? Az biztos, hogy mind a két területen sok ellentmondást láttunk és tapasztalhattunk. Valamikor a ’80-as évek derekán a Népszavában olvastam az egyik történetet. A Hortobágyi Nemzeti Park területén épülő gazdasági épületnek csak zsúpfedést engedélyeztek az illetékesek, mert az illett bele a környezetbe. Á tűzoltók viszont mindenhez hozzájárultak volna a zsúpfedés kivételével.

Ebben az időben viszont egy rádió közvetítette vidám műsorban - ha jól emlékszem - Bodrogi Gyula megkérdezte a tisztelt nagyérdeműt: tudják-e, hogy a világon hol gyártanak foszgént, ezt a rendkívül veszélyes és mérgező vegyi anyagot? Majd a közönség hangos derültsége közepette megtudtuk, hogy Amerikában egy sivatag közepén, Japánban egy távoli lakatlan szigeten, Magyarországon pedig Sajóbá- bonyban, Miskolctól néhány kilométerre légvonalban.Ez idő tájt látogatott el hozzánk egy - akkor még nyugatnémet - környezetvédő, akivel a TV egyik műsorában is beszélgettek az időszerű kérdésekről. A riporter megkérdezte tőle, hogy náluk mennyi a szennyvíz bírság? Semmi, volt a meghökkentő válasz. Ha rájövünk arra, hogy egy üzem szennyezi a környezetét, azonnal bezáratjuk. Nálunk ennek még a halvány veszélye sem fenyegette például azokat a vállalatokat, amelyeknek jóvoltából a Sajó elnyerte a „nyitott szennyvízcsatorna? minősítést. Azután fel virradt az új kor hajnala és többek között az iparpolitika is gyökeresen megváltozott. Meghirdették - mint gyógyírt - a privatizációt, az előbbi vállalatokra is. Képzeljük el, hogy valamelyiket sikerülne egy balekra rásózni. Másnap megjelennének a különböző hatóságok képviselői és megkérdeznék tőle: maga azért jött ide Amerikából, hogy elszennyezze a drága magyar földet, a vizeinket és levegőnket? Ráadásul a biztonságos munkavégzés legelemibb feltételeivel sincs tisztában? Ha a legrövidebb időn belül nem teljesíti - potom néhány milliárdért - előírásainkat, akkor jobb, ha örökre eltűnik a környékről!

Ezt azért nem kell nagyon komolyan venni, csak egy feltételezésről van szó. Márpedig - mint tudjuk - nyári Mikulások csak a mesében léteznek, az életben viszont hétpró- bás, minden hájjal megkent üzletemberek mozognak. Őket nem lehet ilyen Barba-trükkel lépre csalni. A valóság ennél sokkal prózaibb. Azok, akik egyáltalán válaszolnak a felhívásra, először a feltételeiket rögzítik: Áz állam vállalja át a cég teljes adósságát, rendezze a környezetvédelmi problémákat, stb. Majd utána tárgyalhatunk a részvények áráról. Tehát egyik tárgyalási feltétel az, hogy az érintett hatóságok - tisztifőorvos, vízügyi igazgató, munkavédelmi és környezetvédelmi felügyelők, tűzoltóság, stb. - írásban nyilatkozzanak: részükről minden oké. így ütött vissza a bumeráng és kapcsolódott össze, került egymással köszönő viszonyba a két távoli fogalom. A privatizáció fedőnevű „Add tovább, mert rajtad szárad” társasjátékhoz tehát így nem sikerült partnereket találni.

Könnyű lenne ezek után azt mondani: nincs más hátra, mint térdre, imához! De még nagyobb felelőtlenség lenne abban bízni, hogy valamennyi - a választásokon indulni szándékozó - pártnak van saját elképzelése. Amelyik befűt, annak a koncepciója lesz a nyerő, csak várjuk ki a végét. Sajnos olyan helyzetben vagyunk, mint az az ember, áld egy mély gödör aljáról kiabál segítségért. Fentről lekiabálnak neki, hogy mindjárt eresztik a kötelet, de azt a súlyos csomagot, amit most is görcsösen szorongat, engedje el. Akkor menjenek a fenébe, ilyen áron ne segítsenek nekem!

Hát ha nem, nem! Elismerem, egy kicsit minden hasonlat sántít, de szerintem ezekből a - nagyon változatos és szemre tetszetős - programokból csak a lényeg hiányzik. Senki nem hajlandó számításba venni: kettőn áll a vásár és nem a gödör szélén állók vannak kiszolgáltatott helyzetben, a vállalkozók, befektetők nem ellenségei saját pénzüknek, és nem tegnap jöttek le a falvé- dőről. Ezen a szorult helyzeten pedig nem hetvenhét, hanem egyetlen, közös programmal lehet, vagy nem lehet (?) segíteni.

Kiss József Miskolc