Észak-Magyarország, 1994. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-08 / 6. szám
Január 8., Szombat Műhely ÉM-hétvége ¥11 „Előbb volt, hogy megszülettem Dudás Sándor, aki nemcsak polgármester, költő is Fotó: Fojtán László Hajdú Imre Éppen most tíz esztendeje, hogy mondtam neki, írhatna egy verset a szülőfalumról, az éppen akkor készülő Bogács Históriája „színesítésére”. Nem hárította el a kérést ilyen, vagy olyan kifogással. Ellenben azt kérte, soroljak fel a község határából néhány dűlőnevet. És én soroltam: Magyalos, Tomor- vár, Libás, Gyúróidat, Vénhegy, Cserje, Kókötő, Ábrahámka, Csecslyuk. A dűlőnevekből - azt hiszem, kitalálták - vers lett, sokak számára kedves sorok. Legutóbb tavaly a bogácsiak világtalálkozójának központi ünnepségén szavalta el egy legényke, sok-sok régen elszármazott nagy örömére. * Verset több mint két évtizede ír. Mellette prózát is, főleg helytörténeti, irodalomtörténeti írásművek fémjelzik nevét. Ezenkívül rajzol, fest és szobrászkodik is. Költő? író? Képzőművész? Nem, nem! Valójában egyik sem. Fő- foglalkozását tekintve, semmiképpen sem az. Prózaibb dolgot csinál mindezeknél: egy községet vezet. Bükkábrány polgár- mestere és úgy hívják, Dudás Sándor. * □ Egy falu élére nem azért választanak a helybéliek polgár- mestert, mert az szépen rajzol, vagy faragja a rímet, netán jól tud verset mondani. Bizonyság erre például a legutóbbi parlamenti választás is, amikor nagyon sok jónevű színészünk, szó szerint „levitézlett”. A képviselőségnek, a polgármesterségnek ugyanis mások a kritériumai, messzeesnek például a verstől. Olyannyira messze, hogy amikor valaki először hallja Dudás Sándorról, hogy poéta is, és a megyénkben pillanatnyilag a legaktívabban tevékenykedő irodalmi társaság, a Matyó föld írócsoport tagja, bizony meglepődik. • Való igaz, hogy szokatlan. Ám különösebben sohasem foglalkoztatott, hogy ki, mit gondol erről. Hiszen 1972 óta dolgozom a közigazgatásban - akkor kerültem Négyes községbe, mint igazgatási előadó s már akkor foglalkoztam a magam módján, mindenekelőtt a magam szórakoztatására ezekkel a művészeti ágakkal. Sőt, emellett énekkar szervezésében vettem részt, s a helybéli gyerekeknek rajzszakkört vezettem. De visszatérve a bevezetőben emlegetett szo- katlanságra, az a válaszom: előbb volt, hogy megszülettem és csak azután jött a polgármesterség. Szóval, a vers is előbb volt. A verselgetó emberből lett polgármester, de nem hiszem, hogy ennek - mármint a versnek - a jogán. □ Megszülettél - mondod. S hoztad génjeidben a művészetek iránti érdeklődést, vonzalmat, tehetséget? • Nagy családok leszármazottja vagyok, s ez a família „kitermelt” például egy keramikusművészt is. A génjeimben valóban ott van a kíváncsiság a művészetek iránt. Úgy is mondhatnám, gyerekkorom óta hurcolt betegség ez. Az, hogy milyen módon, milyen színvonalon csinálom, az persze más kérdés. Ennek az ítéletnek a kimondása nem az én feladatom. Mások dolga. Persze az önkontroll, az önkritika létezik, jelen van, és azt hiszem, szigorú. Nem álszerénységből mondom, de én a magam esetében mindig verselgetésről, irogatásról, képek csinálásáról, szobrok farigcsálásáról beszélek, s nem költészetről, szobrászatról, festészetről. □ A génekkel hozott, hordozott tehetség önmagában csupán e- sély. Aktivizálni példákkal, pedagógiával, gyakorlattal lehet, s ehhez társak kellenek. Szülők, tanítók, nevelők, mesterek, akik mondják, mutatják, akik buzdítanak: így csináld, és ne úgy... Dudás Sándort ki, kik segítették ? • Úgy érzem igen sokan voltak ilyenek, pontosabban voltatok. Anyám meséi, az általános iskola, édesapám jó hangja, játékos kedve, amit a hitközség színjátszó körében élt ki Jánosházi Sándor vezetésével. Én ezeket láttam, átéltem, biztos, hogy pluszt adtak. Felnőttként első verseim megjelenésében Takács Tibor, a MEDOSZ lapnál, és persze ti, az Északnál, a Matyó Híradónál sokat segítettetek. Önbizalmamat növelő cselekedetek voltak azok. □ Mennyire vagy Te kételkedő típusú ember? Vagy úgy is kérdezhetném: mennyire bízol önmagadban? • Örökösen kételkedem, vizsgálom magam. Igen, gyötör a kétség, hogy annak, amit csinálok, van-e haszna? Előfordul, 55 • • • amikor úgy gondolom, hogy igen, van haszna. Nem értéket mondok szándékosan, hanem hasznot, mert ha másnak nem is, nekem mindenképpen hasznot jelent egy megszületett vers, egy elkészült rajz, egy megformált szobor a mindennapi munka mellett. A regenerálódás hasznát mindenképpen! Persze ez nem ilyen egyszerű dolog. Bevallom, olyankor, amikor úgy érzem, nem igazán jó, amit írok, rajzolok, faragok vagy festek, szóval, magamnak sem tetszik, olyankor felteszem magamnak a kérdést: miért csinálom? Miért kínlódok vele? Miért szerzek feleslegesen bosszúságot magamnak, hisz' nem kényszerít erre senki. Szóval, ilyenkor el-el- töprengek rajta: tényleg, miért? Tulajdonképpen mindig odajutok a válasszal, hogy érzek belül valamit, ami buzdít, mozgat, hogy csináljam, hogy próbáljam meg. Okosabb, fxlozófikusabb magyarázatom máig nincs. Belső kényszernek mondják egyesek ezt a belső késztetést, de én nem szeretem ezt a szót. A kényszer, az egy csúnya szó. Pontosabban a tartalma, amely az embertől idegen. □ Sándor, bár Te szerényen nem tartod magad se költőnek, se képzőművésznek. Az viszont tény, hogy tagja vagy a Matyóföld írócsoportnak. Járjátok a tájat, szinte minden faluban megfordultok. Kiss Gyula bátyám, La- boda Kálmus, Cseh Karcsi, Juhász Jóska, Pázmándi Laci, az ugya ncsak polgármester Pap János és jómagad. Hiába tiltakozol, az írócsoport hivatalosan is költőnek minősített. Úgymond „intézményesen vagy annak nyilvánítva”. • Tardon az egyik ilyen találkozásunkkor azt mondtam a bemutatkozásnál a jelen lévőknek: Ne váljanak, ne tételezzenek fel világrengető dolgokat. Amit mi csinálunk, nem az. Hát akkor?— kérdezhetik. Nos, soha ne gondolkodjunk végletekben! Én, ha vers nem lenne, ha nem csinálhatnám, szegényebb lennék. És más lennék. Biztos, hogy nem jobb. A versírás talán nemcsak regenerál a mindennapi munkák kissé egyhangú özönében, hanemjobbít is. S ha olykor-olykor előfordul, hogy nemcsak engem, hanem másokat is, azokat akik kézbe veszik azt és olvassák, akkor tényleg nem lehet okom panaszra. Dudás Sándor versei Üdvözlet H. I.-nek Mint mezítlábas talpat régen, szívet pirít a magyalosi rög s erdőt sirat, kivágott édent. Mezsgyéjén varjú röhögve köhög. Kökénykék szemmel kacsint ránk az ősz, Tomor-váron nő, nő az avar, s fölöslegesen táblából a csősz a Libáson; senkit sem zavar. Gyüroldal, Vénhegy, Cserje, Kőkötő elhalkul lassan, fácán, ha rikolt, Ábrahámkán is lapul a kő, s télre készül a Csecslyuk-pincesor. Deresedünk. Elmúlik a nyár, nyarunk, de a szülőfóldi táj simogasson, ahogy Édesanyánk szívünk felett a margarétát. írom a levelem Rembrandthoz Cudar világ ez, hallod-e Öreg! Elfordul tőled, nem jó színt keversz. A polgármester elzavar világba, mert asszonyának büszke homlokára rápingáltad, hogy ember-csaló. Ne tedd, Öreg! A lélek bújni vágyik, ne mutasd, mert kevés lesz a krajcár, s meglásd, a csapiár nem ad több hitelt, sjó bor nélkül felkopik az állad! Szegényt nem véd még a kutya sem! Drozsnyik István rajza Jenei László Joszip Broz Tito, Jugoszlávia köztársasági elnöke fölöttébb ravaszul viselkedett 1956júniusában, a Moszkvából Kijev felé tartó különvonat szalonkocsijában Nyikita Szergejevics Hruscsov- val, a Szovjet Kommunista Párt első titkárával szemben, aki éppen abban az évben, a XX. párt- kongresszuson ítélte el a sztálinizmust és a személyi kultuszt. Az 1948-tól titoizmussá elhajlott szocializmus marsalljának volt miért angazsálnia magát, mégis egy oldottabb pillanatban ő vonta kérdőre Hruscsovot: mi lett azzal a 113 vezető emberrel, akik egykor a Szovjetunióba mentek és nyomtalanul eltűntek? Nyikita Szergejevics Hruscsov a témát tekintve váratlan eleganciával két napot kért az információk beszerzésére. Mivel két nap múlva még mindig jóban voltak, immár levezető laza italozás közben jelentette ki: „Tocsno szto nyetu (pontosan száz nincs az élők sorában)”. Joszip Broz Tito marsall ragaszkodott a megmaradt tizenhárom, ember felkutatásához, hát az NKVD kénytelen-kelletlen feltúrta a messzi Szibériát. Így érkezett Zágrábba a húsz évi börtön és tábori fogság után életfogytiglani száműzetését töltő egyik szereplőnk. Kevésbé volt talpraesett az akkor 84 éves Joszip Broz Tito, Jugoszlávia köztársasági elnöke 1976- ban (bár nem állítom, hogy a vezető politikusok ilyen idős korukra menthetetlenül elhülyülnek, de talán elég egy pillantás a 72 éves Mao kulturális forradalmára, a posztjáról 77 évesen kihalt Enver Hodzsára vagy a mai Castrora), amikor Leonyid Iljics Brezsnyev (ő még csak 70 ekkor!), a Szovjet Kommunista Párt első titkára, magas rangú delegáció élén, a, mind kevésbé renitenskedő Jugoszláviába látogatott. Brezsnyev már a tárgyalások első napján felhívta Tito figyelmét a Jugoszláviában kórosan elszaporodott szovjetellenes szépirodalom tűrhetetlen kiadói támogatására, s félreérthetetlenül figyelmeztette a „témában történő egyeztetés” fontosságára. Nevek nem hangzottak el, de a szovjet delegáció, mintegy véletlenül, egy elbeszéléskötetet a tárgyalóteremben felejtett. Titoener- váltan utasította vissza a belü- gyekbe való beavatkozást, mintha sejtette volna, hogy ez már kevés, a Meghatározhatatlan Félelem Mechanizmusa, tehát az apparátus éber figyelmét semmi sem kerülheti el. Az elbeszéléskötet szerzője ellen példátlanul rövid idő alatt, s természetesen egy kívülálló, semmi kis újságírócs- ka által kirobbantva rágalomhadjárat indult, az írót - többek között - plágiummal vádolták, perbe fogták. 1976-ban a zágrábi Intercontinental szálló kávézójában két ember találkozik. Az egyiket Kar- lo Steinernek hívták. Az osztrák Steiner, aki az ifjúkommunista Internacionáléban, majd pártvonalon Zágrábban tevékenykedett, 1932-ben a Szovjetunióba utazott. 1936-ban, Moszkvában tartóztatták le, majd húszévi börtön és tábori fogság után, életfogytiglani száműzetéséből Tito segítségével kerül haza. A másikat Da- nilo Kisnek hívták, aki a fasizmust témául választó prózai írásai után 1976-ban a Borisz Davidovics síremléke című elbeszélésfüzérrel az évszázad másik nagy botrányát, a sztálinizmust állította középpontba, s akinek a kötetét a feledékeny szovjet delegáció finom célzással meghagyta a jugoszláv apparátusnak. Kettejük között nem csak az a kapocs, „Közép-európai”figyelő 7. netét tényleg a legitimáció keresése jellemzi, az „Európa iránti nosztalgia"? Az amit Kundera a meghatározhatatlanság, kiis- merhetetlenség magyarázatának vélt-hogy Kelet-Európa földrajzilag középen van, kultúrájában nyugati, de politikájában KeletDanilo Kis hogy mindkettejükért többé-ke- vésbé Tito emelt szót; s nem is csupán az, hogy Kié éppen Steiner lágerélményeit feldolgozó 7000 nap Szibériában című könyvét használta fel a Borisz Davidovics megírásakor - számomra legfontosabb sorsközösségük abban áll, hogy mindketten akaratuk ellenére lettek mártírok, s kényszerültek az egyéniségük védelméért a morális túlélés idegölő küzdelmére. Egy ideges és idegesítő írásában Kis számonkéri az emberiségen azt a globális marhaságot, miszerint vannak olyan emberek, akiknek elkötelezetteknek kell lenniük, olyan régiók, országok, ahol a poetica helyett a politicá- nak van tere, ahol az embert a zoon politikon egyetlen, állatias dimenziójába kényszerítik. Hogyan kerülhetett Steiner Krasz- nojarszkba, miért kellett Kiének önvédelemből könyvet írnia, (a beszédes című Anatómialeckét), tárgyalásokra járnia, majd Párizsba költöznie? Közép-Európa valóban az a térség, ahol elkötelezettnek kell lenni? Közép-Európa legújabbkori mentalitástörtéhez tartozik - ugyanezt a hamis és véres nosztalgiát erősíti? Ha Kié kijelentheti, hogy Koest- ler magyar-cseh-zsidó származásával magában hordozza minden egyes kelet-európai értelmiségi potenciális életrajzát, akkor Kiéről azt mondhatjuk, hogy ő a müveiben teremti meg az élet és a halál kelet-európai enciklopédiáját. Ha élne szegény, persze határozottan tiltakozna : ezen átpolitizált biográfiák mögött a személyiség és személyesség megőrzésének puszta reményéért ügyeskedő, állandóan a hősiesség és a nevetségesség határá n mozgó emberek-egy egyetemes mozgástörvény vonzásában élnek. Ennek a szervező ereje az ism étlődés. Halvány módosulás észlelhető csupán a 13. századi Saint-Étienne székesegyházbeli zsidómészárlás és a „bestiális évszázad” modern genocídiumai, a zsidógyilkos pastoureaux-kat embertelen aljassággal újabb gyilkosságokra sarkallva kiszabadító toulouse-i polgárok állati üvöltése és a kétszázezer litvániai zsidót lemé- szárló nácik mellett így-úgy segédkező litvánok szemérmes szadizmusa, vagy az 1320-ban a „tisztátalan könyvét”, a Talmu- dot mindenkitől elkoboztató és elégettető XXII. János pápa és a hitleri propagandagépezet pusztító ideológiai monokultúrája között. S hol az irodalom lassú, felszín alatti erkölcsi hatása? A legrövidebb út a lényeghez, Kedves Olvasó, ha megkérdezzük magunktól, hogy Variam Salamon Kolimai történetei, Szolzse- nyicin (egyébként Karlo Steiner könyvével egy évben, 1958-ban keletkezett) Gulagja után miért a Szovjetunió lágereiről ír Kis. Miért felejti el példá ul az adriai kis börtönszigetet, a Goli otokat? Mert tökéletesen irreleváns a helyszín. A meghatározó gyermekkori élmények az antiszemitizmus kegyetlenségével ismertették meg: az örökös költözködés, titkolózás, majd a „hideg napok” traumája. Az apa életét megmentő technikai probléma, hogy a Duna jegébe vágott lék eldugult a sok halottól. A Singer varrógép előtti sárga csillag-próba. Az utolsó emlékkép az apáról Auschwitzba indulása előtt, 1944-ben, a zalaegerszegi rögtönzött gettóban. Csak később jött rá Kié az egész cirkuszi szisztémájára, már érett fejjel látta meg a háttérben működő mechanizmust. Hogy az antiszemitizmus csak rész az egészben. Hogy minden időben, mindennemű totalitarizm usnak csak alkotórésze volt az antiszemitizmus, a nacionalizmus, s a személyiségellenes, egyediségellenes, értékellenes dogmatizmus elképzelhető összes válfaja. Hogy egyedül a totalitarizmus ideája lehet a hülye nép, amellyel szembeji már szájbarágósra, erkölcsi ellehetetlenítésre, kincstári optimizmusra sincs szükség. S a sztálini klisék kényszerítették az irodalmat is, hogy a túlélés művészetévé váljon -azaz elhülyüljön. Azért írt Danilo Kié szerbül egy Szovjetunióhoz nagymértékben hasonlító formációról, de helyesebben: azért írt egyáltalán, mert. esztétikailag megpróbálta ellensúlyozni azt a tényt, hogy az ördög ismét tökélyre vitt valamit. Most akkor ez elkötelezettséget jelent-e valami iránt, s ha igen, mi az ? Azért szúrt szemet neki, hogy Bábellel, Pilnyakkal ellentétben Nabokov nem írt az 1920-as, 30- as évek Szovjetuniójáról amolyan komisszárosat-csekásat, csak szuvas fogú grófnőset, mert Nabokov élete végéig vállalta a felismerését: a művészi alkotásnak nincs társadalmi jelentősége. Kié is, mint minden igazi író, az írás belső kényszerének és a mo- dusnak elkötelezett. Az ördög terrénumai határtalanok: írhatott volna Kié Közép-Európáról, Európáról, tout éged. Sőt, a Borisz Davidovicsban az észak-ír Gould Verschoyle tűnik, el 1937-ben Barcelona külvárosából. Dafke a szovjetek csenik el (hajófenékben!), mert rájött, hogy a szovjet titkosrendőrség a spanyol köztársasági hadsereg vezető posztjainak megszerzésére tör. Aki pedig bárhol, bármilyen elnyomó hatalom elől hátrálva, vagy a legkiválóbbhoz dörgölőzve elfeledkezik az írásra való képessége, úgymond tehetsége iránti kötelezettségeiről, az úgy jár, mint Kis Darmolatovja: mű híján kolhoz tökké dagadt heréje hírén élt, pedig „az íráshoz nem elég, ha valakinek csak tökei vannak.”
