Észak-Magyarország, 1994. január (50. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-05 / 3. szám

14 ÉSZAK^Magyarország

Szólástér

1994. Tanuár 5., Kedd

Ki mondja el hűséggel

Ha Magyarországon ma valaki a politikai pártokról részrehajlástól mentesen, teljeskörű információt akar gyűjteni, és azt netán még a nagy nyilvánosság elé is akaija tárni, csak a következő két dolgot kell megtennie. Először, hogy néhány lépés fáradságot nem kímélve besétál az érdeklődő a Fővárosi Bírósághoz, és átlapozza a nyilvántartást.

Másodszor átnézi az 1990. évi választások végeredményét, és kijegyzeteli magának az állami támogatásban részesülő pártok névsorát, majd a fentiek szelleméhez híven felkeresi őket. Egy pártatlan sajtó tudja, hogy ma a politikai közélet csak a parlamenti pártok ügyeivel van tele, az emberek hócipője szintén. Hogy az olvasó mást is lásson, meg kellene keresni az állami támogatásban részesülő, a múlt választáskor a bűvös egy százalékos küszöböt átlépő többi pártot is, mi van velük, létezik még szervezetük, netán működnek-e, vagy elhulltak a hosszú harc alatt?

Lehet, hogy Tiborc panaszát pont ezek, a ma még parlamenten kívüli pártok tudnák a helyzetnek megfelelő hűséggel elmondani? Radnótit tanulva megtudtuk, hogy ki fentről néz alá, annak térkép e táj...!, De ma, amikor emberek milliói napi megélhetési gondokkal küszködnek, kell-e ennyi, fentről lenéző térképész? Netán inkább több olyan, aki tudja is, hogy hol lakott itt Vörösmarty Mihály, és az ami Radnótit is foglalkoztatta, vagyis a mi lesz velünk holnap? Sok olyan kellene, aki parlamenti képviselőként is a választói érdekében küzdő, felkészült szakértőként vállalja fel a térségében élő emberek gondját-baját. Az egyszerűbb emberek, munkanélküliek mindennapos problémáit nem tudja igazán átérezni az, akinek tele van a hasa és a zsebe. Ki kellene próbálni az írott és az elektronikus médiáknak, hogy segítségükkel mit volnának képesek közreadni azok, akiknek nincs közvetlen beleszólásuk ma a politikába. Mély megdöbbenéssel kellett megállapítani, hogy ma, amikor a tv-híradó hosszú és drága perceket szentel annak, ha például két lengyel parlamenten kívüli párt gyűlést tart, vagy ha Új-Zélandban pápua párt alakul, addig a hazai működő pártjaink egy részének tevékenységét kénynek-kedvnek megfelelően sikeresen elhallgatják. Nem hisszük, hogy ez csak a véletlen műve. Több és körültekintőbb tájékoztatást várnak az olvasók is a parlamenten kívüli pártok tevékenységéről, mivel az újságolvasók nem csak a parlamenti pártok tagjai közül kerülnek ki. Csak így lehet kirekesztésmentesen, az esélyegyenlőség szellemében hitelt érdemlő képet formálni a mai politikai közéletről, mert bármennyire is kellemetlen néhány „befolyásos” számára, de más pártok is vannak, léteznek.

Tapasztalataim szerint kis hazánkban, ahol jelen vannak, elismerést váltottak ki működésükkel, szociális érzékenységükkel a lakosság széles köreiben. Ez a szám pedig nem kevés, mert (ellentétben a parlamentben helyt kapott pártokkal) több tízezer fős, tagdíjat kimutathatóan is fizető tagja van a különböző „kívül- rekedt” pártoknak. Általában pont azt a ma szegényebb körülmények között élő, ezért nagyszámú tömeget képviselik, akikről ma szeretnének a nagy politikusok elfeledkezni.

Rendkívül kellemetlen, megalázóan kínos, hogy csak azoknak adatik meg a szólás és a nyilvánosságjoga, akik „odahelyeztettek”, az pedig főként, hogy ezeknek az aránylag széles választói réteg által elfogadott, és támogatott szervezeteknek, a pártatlan és szabad sajtó által leta- gadottként kell megvívniuk a közelgő választások harcait, és azzál a tudattal élni, és működni, hogy azért, mert a hatalmon kívül maradva más elképzeléseket vallanak, az írott és elektronikus sajtószervek részéről, (eddigi tapasztalatok szerint) mély elhallgatásban lesz részük. Nem tudják közreadni elképzeléseiket, netán esetlegesen jó, az ország gazdasági helyzetét mentő gondolataikat. Nincs fórumuk, lehetőségük erre, mivel a hatalom mai részesei, bársony és egyéb székük birtokában lekezelően, megfellebbezhetetlenül, beleszólást nem tűroen, fen- sőbbségesen elhessegetnek maguktól minden „kívülről” jövő gondolatot.

Egyszer azt hallottam-olvastam valahol, hogy a mai parlament a sasokhoz hasonlóan „fentről” mindent élesen és kitűnően lát, a legapróbb hibát, gondot is észleli. Hát, nem is tudom...! Én úgy érzem, hogy némely hatalmon lévők nem kívánnak egy hangot, jajkiáltást sem meghallani, ami a tisztelt házba kívülről beszűrődik. Pedig a fent is említett Jós” pártok, szervezetek is ehhez, a ma már demokratikusnak mondott országhoz tartoznak, itt élnek, dolgoznak és viselik az „istenek” által hozott jó és rossz döntések, törvények, felemelő vagy a mélybe taszító következményeit.

Együtt élnek, egy országban, egy nyelven beszélnek a „parlamentiekkel”, csak éppen nem mindenben azonosan gondolják a hogyan tovább kérdéseit. Ez bűn, vagy csak ennyi fér a demokráciába?

Bízunk abban, hogy a fenti gondolatok csak rendkívül szűk részeit érinthetik a magyar sajtónak, és bízunk bennük, hogy a mai megfertőzött, mocsárlázban szenvedők végre tisztán látnak. Ehhez pedig csak egy pártatlan, minden politikai elkötelezettségtől mentes újságírói társadalom szükséges, akik megírják a jót és a rosszat is, tekintet nélkül arra, hogy a riportalany mely pártnak is a tagja.

Mráv József

Miskolc legmostohább városrésze

Egy martintelepi lokálpatrióta a lakótelep elhanyagolt voltáról, régi és új gondjairól

Amiskolci Martintelep a város egyik legrégibb, de az utóbbi években a legelhanyagoltabb része. Az első világháború után itt telepedtek le a városkörnyéki községekből bejáró iparosok és segédmunkások, akik a hajdanai diósgyőri vasgyárban, a DIGÉP-ben, a Herz-féle gépgyárban, a MÁV-nál, vagy más ipari üzemnél találtak munkát. Ezek a vidékről bejáró, úgynevezett ingázó dolgozók nagy része a vasút közelében, a Martintelepen építkezett, többen kalákában maguk építették családi házukat.

E terület infrastruktúrája nagyon kezdetleges volt. Közművei alig voltak. Ivóvíz szükségletüket a vasút melletti artézi kútból elégítették ki. Élelmiszereket a település egyetlen boltjában, vagy a helyi piacról szerezték be. AII. világháborút követően viszont fejlődésnek indult a lakótelep.

Az új üzemek, a kohászat, a gyárak, valamint az iskolák vonzották a környék falvainak lakosait, s az „ingázók” mind nagyobb számban kezdtek a Martintelepen építkezni. A fejlődés olyan iramú volt, hogy a közművek építése nem tudta követ- ni az igényeket. így kapcsolódtak be a már itt lakók, vagy az éppen építkezők a közmunkákba. Élőször az egészséges, vezetékes ivóvizet kellett a lakótelepre bevezetni, mert az ásott kutak vize emberi fogyasztásra nem volt alkalmas. A vízvezetékek munkagödreit - a költségcsökkentés érdekében - már az itt lakók,vagy az itt építkezők ásták ki és a csővezetékek lefektetése után tömték be. Mi ástuk ki a villanyvezetékek oszlopainak a munkagödreit is, majd később a telefonhálózat építésében segédkeztünk, természetesen a megállapított díjfizetési kötelezettség teljesítése után. A földgáz bevezetése is az itt lakók aktív közreműködésével, önerős alapon történt. Elmondhatjuk tehát, hogy családi fészkeinket magunk építettük, mint a madarak.

Társadalmi munkánkkal a közösségi összefogással elértük, hogy lassan fejlett infrastruktúrával rendelkező városrész lettünk, ahol az emberek közérzete és egymás közötti kapcsolata kifogástalan. A város akkori vezetői azonban nem kellően méltányolták eddigi közösségi munkánkat és csak a belvárosi lakosokat tekintették teljes jogú városlakóknak, s a gyakorlatban nem alkalmazták az egyenlő elbánás elvét. Hogy miben nyilvánult ez meg? Elsősorban a közlekedési útvonalakban, az utak állapotában és a mostoha tömegközlekedésben. A Martintelepet egyetlen buszjárat kötötte össze a belvárossal és a Tiszai pályaudvarral, jóllehet a lakótelep több mint egy kilométerrel teijedt a Sajó felé. Jó gondolat volt a 23-as járat bevezetése. A Martintelep legforgalmasabb és leghosszabb útja p Kisfaludy Károly út. Ott a közelmúltban fektették le a szennyvízgyűjtő vezetéket, tehát jelenleg nem is lehet elvárni, hogy az rövid időn belül elsőrangú, pormentes út legyen. Mégis sok a jogos panasz rá, mert az autóbusz-megállók kigödröződtek és esős időben, egyes figyelmetlen járművezetők mocskos, olajos vízzel felverik az ott várakozó, majd a gyors indítás közben a leszállt utasok ruházatát. Bár minden évben elvégzik a buszmegállók kátyúzását, de gyakran csak „tessék-lássék”, selejtes munkát végeznek. Bizonyíték reá a piactéri és a Balaton úti buszmegálló. Kifogástalan az Alföldi út, amely aszfaltburkolatú, pormentes közút. Ennél az útnál a szennyvízvezeték az út mellett van elhelyezve, tehát emberi számítás szerint a süllyedés bekövetkeztével nem kell számolni. Jogos a kifogás, hogy ä Fövényszer út 63. szám alatti buszmegállóban nincs szemétgyűjtő láda, ugyanis egy szenvedélyes fémgyűjtó „meglo- vasította” a szemétgyújtó ládát. Kifogástalan a szintén újonnan aszfaltozott Pósa Lajos utca is.

Annál elkeserítőbb a Fövényszer út műszaki állapota, amely mind hosszúságban, mind forgalomban a Martintelep második, legjelentősebb útja. Éz az út - az óvoda és annak játszótere kivételével — teljes hosszában, jóformán járhatatlan, s esős időben olyan, mint a Kis-Bala- ton. De nem különb a Tóth Pál és a Gyöngyösi utca sem. Nem merném feltételezni, hogy azért hanyagolták el annyira, mert ott van a református templom és az imaház. Elfogult volnék, ha nem említeném a Gutten- berg, a Dráva, a Rába utakat is, ahol

sok helyen még a járdák is járhatatlanok. Ennek oka, hogy a közelmúltban vezették be a földgázt és fektették le a szennyvízelvezető csövet. A befejező munkákra csak a jövő évben számíthatunk.

Egy külön cikket érdemelne a római katolikus templom előtti hajdani gyönyörű templom tér. Napjainkban Mertin Károly út a neve. A téren a második világháború alatt egy nyilvános, légoltalmi, vagy légvédelmi óvóhelyet építettek, majd a háború után lefedték, s a tetejét földdel leterítették, s füvesítették. A templom előtt hatalmas virágos ágy volt. Az ott húzódó út mellé és a virágágyak köré fenyőfákat és tuja bokrokat ültettek. A teret az iskolás gyermekek és a kiscserkészek ápolták, s gondozták.

Ma a tér állapota siralmas. A volt légvédelmi bunker teteje beszakadt, még szerencse, hogy nem történt halálos baleset.

A növendék fenyőfák közepét megcsonkították, a gondozott virágágyakat összegázolták, a tér elejét pedig tehergépkocsik, pótkocsik és kamionok tárolására használják.

A szemlélőben önként felmerül a kérdés: „Vajon az erkölcsi kárt pótolja a fizetett területi bérlet?” Aligha, hiszen a hajdani gyönyörű tér a maga gondozatlanságával a nyomába sem léphet a réginek, s az őslakosok szomorú szívvel gondolnak a közömbösség eme megnyilvánulási forrnáMiből él meg, aki földet művel?

Az Észak-Magyarország december 11-i számában megjelent egy cikk - OECD - tanulmány az agrárpolitikáról - címen. A tanulmányt a Földművelésügyi Minisztérium részéről Raskó György úr méltatta. Két megállapításával azóta sem tudtam megbarátkozni.

Az első így szól, idézem: „A tanulmány egyik legfontosabb megállapítása, hogy a jelenlegi 8 százalékos támogatottsági szint jó lehetőséget biztosít egy versenyképes ágazat létrejöttéhez.”

Engem nem az bosszant, hogy már megint mások akarják megmondani mit és hogyan tegyünk. Ez már megszokott, csak a súgás iránya változott. Engem inkább az izgat, hogy e tanácsot azok adják, akiknél a mezőgazdaság támogatottsági szintje 10 és 75 százalék között mozog, szemben a magyarországi 8 százalékkal. Az OECD 1990-es adatai szerint - közölte a The Observer 1990 augusztusi - szeptemberi számában - az USA 35, Ausztria 44, Finnország 72 százalékos támogatást nyújtott a mezőgazdaságának.

Ha a fenti magas támogatási szinten kívül még azt is mérlegelem, hogy ezt a támogatást több évtizede azonos gazdasági feltételek között üzemelő, a politika által támogatott és nem nyomorgatott, gépesített, tőkeerős gazdaságok kapják, az ellentét még nagyobb, a hátrányunk még aggasztóbb.

A másik megállapítást Raskó úr így fogalmazta meg: „...a támogatások növelése irracionális lépés lenne és a meghirdetett garantált árak sem tartalmazhatnak jövedelemgaranciát a termelők számára. Ez ugyanis hátráltatná a versenyképesség növelését.”

Nem tudom, hogy akik e kérdésekben döntenek, figyelembe veszik-e a

termelők helyzetét. A termelők többsége a betakarítás után azonnal kénytelen értékesíteni a terményét, mert nincs tárolási lehetősége, nincs tartalék tőkéje a termelés folytatásához, nincs pénze az adó, a biztosítási díj, a kölcsön kamatának fizetésére. AjtóI nem is szólva, hogy valamiből a parasztembernek és családjának is élni kell.

A cikkben kifejtett álláspont alapján a jövedelem valahol máshol képződik. Lásd a 800-900 forintos felvásárlási árat szeptemberben, illetve az 1500-1700 forintos piaci árat decemberben.

A termelők panaszkodnak, hogy nem jutnak alacsony kamatú hitelhez.

Én megértem a bankok vonakodását, mert a mezőgazdaságban nincs a hitel felvételhez fedezet. A földnek nincs értéke. Ma egy hektár külterületi szántó körülbelül annyit ér,

amennyibe az egyszerű trágyázása, művelése, bevetése és a várható termés biztosítása kerül. A róla betakarított termés pedig garantált áron nem biztosít jövedelmet. A kör tehát bezárult.

Ellentétben az OECD-del és Raskó úr véleményével, én úgy gondolom, hogy a 8 százalékos támogatást, illetve a jövedelmet nem biztosító garantált árak mellett a magyar mezőgazdaság nem versenyképesebb lesz, hanem életképtelenné válik. A több, mint egymillió tulajdonos jórésze elveszti a tulajdonát, most már végérvényesen. Csalódik a demokráciában is.

Ez a ciklus tulajdonosokat teremtett, a következő évek feladata lesz a tulajdon jövedelmezőségének megteremtése, mert ez az ország egyetemleges érdeke.

Benke Mátyás

nyugdíjas

Újít az Ózd-Régió Cigány Szövetség

Az Ózd-Régió Független Cigány Szövetség, Ózd és a térség legpoten- ciálisabb társadalmi-etnikai szervezetének neve 1994. január 1-től bővül a szociáldemokrata jelzővel. Az új név azt az elvet és irányt fejezi ki, amelynek alapján a célkitűzéseit és feladatait kívánja megvalósítani. Ez pedig a baloldali szociáldemokrata eszme.

Sokan kérdezik majd, hogy például miért nem a cigány szervezetekkel szövetkeztünk, s hogy mi lesz az áhított cigány önszerveződés emancipációs törekvésekkel. Megvan a tapasztalatainkból eredő válaszunk! Tapasztalatunkat növelte, hogy próbáltuk a saját berkeinkben keresni a partnert, például a Roma Parlament választások előtti pártosodá- sát is vártuk. De ők kimondva magukat tökéletesnek, ezt a megméretést nem vállalták. Nem ez egyébként a válaszunk mondanivalójának lényege. A lényeg végül is, akárhonnan tekintjük a dolgok menetét, hogy ma minden magyar állampolgárnak van közös és alapvető érdeke. Az is érdeke, hogy békés, építő jellegű, toleráns társadalmat szeretne, amelyben az esélyek egyenlóek. Ezt az országot pedig, mint a haza védelmét szolgáló hadsereget a katonák, elsősorban állampolgárok alkotják, lakják. Ezen egységes nemzetben benne vannak a gazdagok és a szegények, a milliomosok és a munkanélküliek, azok az állampolgárok is, akik az OTP tartozásaik

miatt a végrehajtótól reszketnek és akik a szélsőséges megnyilvánulások miatt rettegnek. Sok a javait féltő, munkanélküli és az alamizsnán tengődő ember. Ókét vajmi keveset érdekli, hogy a társa zsidó, cigány vagy magyar. A létükért vívott harc közössé teszi érdeküket. Alakulhat bármilyen cigány szervezet, vagy egyéb annak számára, aki alapvető érdekeket képvisel ebben az országban. A munkanélküli és a mindennapi betevőért harcoló családfőt az nem segíti, hogy egy újabb fővárosi lobbi cigány párt alakult tetszetős névvel és hangzatos propagandával. Ma már nem erősíti a pozitív megítélést a többség részéről az, hogy immár a többszázegyedik szervezet alakul a cigánytársadalomban. Sőt... A cigány önszerveződés a látványos akciókon csak a változatlanságig jutott el.

Azt is el kell ismerni, hogy a többségi társadalom összességében nem produkált olyan mélységű ellenségeket a cigánysággal szemben, mint maguk a cigányok. (Nem szabad a skinhead mozgalmat a többségi társadalom egységességében felfogni, mert az maga is a többségiek megvetésével áll szemben, mint a társadalmat veszélyeztető szélsőség.) Elég megnézni azt a tényt, hogy a cigányszervezetek nem egymás mellett, s mellé szaporodnak, hanem egymás ellenében. Ennek pedig az össztársadalom is a cigánysággal együtt látja nem kis kárát. Hiszen

már odáig jutott el a cigányok közötti rivalizálás és ellenségeskedés, hogy az Ózdi Szószóló a cigánysággal a bíróságon intézi „önképviseleti” dolgait. Mi lehet ennek az eredménye? Semmi jó!

Miért és minek a cigányszerveződés emancipációs törekvése?

Az egzisztenciális fenyegetettségben élő cigányság képviselői és igen ritkán a szószólói, hallatták a hangjukat. E megnyilatkozások alapján a társadalomban az a vélemény erősödhetett, hogy a legnagyobb lélekszámú kisebbség az önvédelem kényszere alapján áll szemben a többségi társadalommal, a felemásan működő „piacgazdasággal”. Valóban, önvédelemről van szó? Valóban, egzisztenciális létbizonytalanság az etnikai eredetű momentum? Akkor, amikor a munkanélküliség ellen, a szociális romlás ellen és a lét- bizonytalanság ellen szólnak és szóltak a cigány képviselők, érezni lehet és lehetett, hogy nem elsősorban az etnikai érdek, hanem az alapvető emberi létérdek szólalt meg általuk. Tehát az Ózd-Régió Szociáldemokrata Cigány Szövetség tagjai, mivel természetesen többségében baloldaliak, a szociáldemokrata elveket hordozó pártban látták a segítőt, a szövetségest és „oktatóját” az érdek- képviseletben, az önazonosság vállalásában és az érdekérvényesítésben. Szükségünk van erre. Mi cigányok csonka társadalmat alkotunk, hiszen nincs értelmiségi rétegünk, s

így jobb, ha megtartva büszkeségünket és növelve identitástudatunkat, azt a helyünket és feladatunkat látjuk meg, amely ma minket megillet és amely pozícióból eredően a jövő nemzedékét óvhatjuk. Népünk érdekeit, hagyományait és értékeit

más népek értékeinek messzemenő figyelembevételével őrizhetjük, ápolhatjuk.

Szövetségünk tagsága bízik a társadalmi békesség és tolerancia megőrzésében és erősítésében. A magyar ember melegszívű és büszke. Mi sem lehet jobb garancia. Ismerek olyan házasságot, ahol az egyik fél magyar, a másik cigány. Régen házasok, s boldogok, pedig egyikük sem tagadta meg önmagát. Közös cédáik, dolgaik és az utódaik és nem a származásuk áll az életük középpontjában. Ismerik és szeretik az egymás másságából fakadó értékeket, ez színesíti életüket. Ez nem kényszerű házasság, mint ahogyan nem az a Duna-menti népek együtt- léte sem. József Attila fejtegetése a népek közös dolgairól ma időszerűbb, mint valaha.

Tehát mi ebben az értelemben kötöttünk szövetséget. Véljük, a gondjaink közös gondok, feladataink közös feladatok. Amiben pedig különbözünk, az pedig színesíti életünket. Valljuk, lehet így!

Várnái Pál Ózd-Régió Szoc.dem.

Cigány Szövetség elnöke