Észak-Magyarország, 1994. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-29 / 24. szám
január 29., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Hátsó pádból a kórus élére Beszélgetés Vaszilkó Ferenccel, az Edelényi Férfikórus karnagyával Bánhegyi Gábor-Január 29-én ünnepli tizenötödik születésnapját az Edelényi Férfikórus. Ilyenkor illendő megkérdezni, hogy alakult meg a csoport?- Mint a legtöbb jól működő dolog, ez is egy spontán szervezésnek indult. Régebben is voltak kórusalakítási próbálkozások, de vagy nem voltak megfelelő képzettségű szakemberek, akik tudtak volna foglalkozni a tagokkal, vagy nem sikerült' összeverbuválni elegendő embert. Az Edelényi Férfikar is egy ilyen próbálkozás eredménye volt. Jómagam teljesen véletlenül kerültem az együttesbe, Lukács János - aki egy rendkívül agilis, mozgékony ember volt - hívott fel telefonon, hogy menjek el az első próbára. Összegyűlt vagy 36 helybéli férfi és elkezdtük a próbát. Ez nem ment túl zökkenőmentesen, egy kis semmiségből vita kerekedett. Nekem csak a hátsó padban jutott hely, onnan követtem a fejleményeket. Szó szót követett, végül a karnagy bejelentette, hogy nem tudja vállalni a kórus vezetését. Ekkor kértek fel engem. Kimentem a kórus elé és azt mondtam: Uraim! Nem fogunk próbaéneklést tartani, van itt négy szám, elénekeljük, közben mindenki eldöntheti, milyen hangterjedelemmel bír és melyik szólamban lesz a helye. így alakult ki a három szólam. Természetesen ez önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy ez a harmincvalahány ember együtt maradjon, valami megfogható cél kellett. Megígértem a társaságnak, hogy áprilisban már közönség előtt fogunk énekelni.- Nem volt ez egy kicsit optimista tgéret?- Nyugodtan lehettem optimista, több okból is. Egyrészt volt egy fantasztikusan stabil bariton szólamom és egy csodálatos hangszínú tenoristám, akik valóságai húzták magukkal a többieket. Ezen kívül voltak segítőim. Minden próba első felében szétszedtük a társaságot három részre és csak szólampróbákat tartottunk. Mindez azonban nem ért volna semmit sem, ha a tagok csak tessék-lássék módon énekelgetnek. Ezek az emberek azonban égtek a szereplési vágytól, a bizonyítani akarástól. A próbákon nagy hangsúlyt fektettem a hangképzésre, a légzéstechnikára, hogy az úgynevezett „kocsmai" énekhangból színpadképes hang váljon. A tagok irgalmatlan energiát fektettek abba, hogy ne feszítsék meg a hangszálaikat, ha egy magas Vaszilkó Ferenc á-t kell énekelni, hogy még a legmagasabb hangok is - ha kell, pianisszimóban - szinte könnyedén szólaljanak meg. Az is probléma volt, hogy az emberek kilencven százaléka nem ismerte a kottát. Szerencsére az első szereplésünk sikeres volt, ami ismét egy óriási lökést adott a kórusnak. Nyáron már Hangácson szerepeltünk egy kórus- találkozón, és a következő évben, 1980-ban Sárospatakon minősítő hangversenyen ezüstkoszorús minősítést kaptunk, ami igazán szép teljesítmény volt egy teljesen amatőr kórustól, ahol még a karvezetó is teljesen amatőr, hiszen böcsületes foglalkozásom szerint matematika-kémia szakos tanár vagyok. ;- Nem túl szokványos dolog, hogy egy matematika tanár kórust dirigáljon.- De nem is elképzelhetetlen. Kacsóh Pongrác is matematika tanár volt, Lehár Ferenc sem zeneszerzőnek készült. Az én történetem ott kezdődött, hogy elemistaként tanyasi iskolába jártam. Az ottani tanító minden hétfőn összehívta a felnőtteket, és népdalokat tanított nekik. Amikor csak tudtam, ilyenkor én is besomfordáltam a terembe. Később a tanítóképzőben elemi szinten foglalkoztunk a zénével és énekeltem a tanítóképző kórusában. Egyébként akkoriban, az ötvenes években Fotó: Laczó József a tanítóképzőkbe csak énekből volt felvétek. Tőlem azt kérték, hogy énekeljem el a Himnuszt meg egy nagyhomoki népdalt és megköszönték, hogy megjelentem. A képző elvégzése után egy falusi iskolába kerültem. Abban az időben a falusi iskolákban az volt a szokás, hogy a képzősök rögtön népművelők is lettek, minden osztályban ők tanították az éneket és megkapták az énekkart is. Később Rudolfte- lepre kerültem tanítani. Az ottani iskolában sem volt éppen ének szakos tanár, így rámosztották az énekórákat meg az iskolai kórus vezetését. Ennélfogva rengeteg olyan helyre kerültem el, ahová csak zenei szakembereket hívtak, jártam karvezetó táborban, zenei továbbképzéseken, ahol rengeteg dolgot tanultam, amit a későbbiek során alkalmazhattam. Egyébként a matematika és a zene nagyon közel áll egymáshoz, a zenében nagyon sok dolgot le lehet fordítani a matematika nyelvére. Egyébiránt pedig örülök is az amatórségemnek, mert nincsenek korlátáim, merem megvalósítani a saját elképzeléseimet, a zsűrizésnél, szakmai értékeléseknél úgyis kiderül, ha hibáztam. A legfőbb zsűri azonban a közönség. Ók sohasem „csomagolják” be a véleményüket. Ha hálásak, akkor talán annak is szól a taps, hogy megérzik, ez a kórus nem csak elénekel egy műsort, de igyekezete szerint a közönségnek énekel.- Mennyire lehet a pódiumon megérezni előadás közben, hogy a közönségnek tetszik-e vagy sem, amit csinálnak?- Ugyan háttal állok a közönségnek, de a kórustagok szeméből látom a „tetszési indexet”. Ha csillog a szemük, ha kihúzzák magukat, akkor nincs semmi baj. Fassang Árpád egyszer egy szakmai értékelésnél azt mondta, hogy nagyon együtt vagyok a kórussal. Akkor azt feleltem, hogy ez fordítva igaz, ók vannak együtt velem. Ha van jellegzetessége ennek a kórusnak, az az, hogy rettenetesen fegyelmezetten énekelnek, mindent rólam próbálnak leolvasni, azt akarják visszaadni, amit dirigálok.- Ezzel a kórussal elvileg mindent el tudnak énekelni?- Természetesen nem. A műsor kiválasztása úgy történik, hogy felmérem, hogy az adott művet képes-e a kórus elfogadható művészi szinten előadni, ezen kívül képes vagyok-e a művet betanítani és végül elfogadja-e a kórus a választásomat. Ha azt látom, hogy egy művet csak elénekelnek, de különösebben nem érinti meg őket, nem tudnak azonosulni vele, azonnal leveszem a műsorról.- Mennyi ideig lehet életben tartani az Edelényi Férfikórust?- Ez nem elsősorban magán a kóruson múlik. Elég magas a társulat átlagéletkora és nehéz megoldani a fiatalítást. A mostani huszonévesek nem igazán tülekednek azért, hogy kórustaggá vájjanak. Ennek ellenére évente így is akad egy-két ember, aki benéz a próbákra, végül nálunk ragad. Ha csak az utódláson múlna, akkor akár évtizedekig fennmaradhatna a kórus. A legdöntőbb azonban ebben a kérdésben, hogy van-e a kórusnak perspektívája. Időnként ki kellene lépni a megyéből, megmutatni magunkat az ország más részein. Nemrégiben hívtak minket egy háromnapos fesztiválra. Ha a részvételi díjat, az utazási- és a szállásköltséget nézem, akkor is százezres nagyságrendekre rúgna a számla, nekünk viszont nincs pénzünk. Öt-hat évvel ezelőtt egy város első számú vezetője a hangversenyünk után azt mondta, neki megérne évi másfél millió forintot, ha ilyen kórusa lenne. Ma ott tartunk, hogy óriási harcot kell vívni minden egyes fillérért. Összegezve: ha jönnek a fiatalok és esetleg némi pénzmag is akad, akkor lehet még akár ötvenéves jubileumunk is. Jenei László Milorad Pavié szerb. író és irodalomtörténész. Az újvidéki egyetem bölcsészkarának professzora. Egyidős Umberto Eco- val. Az R nome della rosa 1981- ben született, Pavié Kazár szótára 1983-ban. A rózsa neve - mondjuk úgy - intellektuális de- tekttvregény, Pavié müve százezerszavas lexikonregény. Mindkét alkotás posztmodern gesztusok eredménye: az élettényekben fel tudják fedezni, ami bennük fantasztikumként rejtőzik, s ki tudják azt szabadítani anélkül, hogy az élettényeken módosítanának, reális kereteit megtörnék. A Kedves Olvasó úgy induljon neki ezen írás olvasásának, hogy a fentieket szívességből tényként elfogadja. S most hadd álljak elő az ún. átlagos — azaz példasor elemévé legkevésbé sem tehető-posztmodem prózai szöveg megoldásaival kapcsolatos fenntartásommal. Megerősítem: nem ezek létével van bajom - nyugtázzuk mielőbb -, hiszek nekik, létezzenek, addig mindenképpen, amíg a különböző hagyományok fundamentalizmusai ellenében érvényre tudják juttatni tolerancia-elvüket. Akárkik legyenek is az alkotók és a teoretikusok, s egyáltalán nem érdekel, honnan jöttek (Almási Miklóstól tudom, hogy Lyotard, akinek 1979-es kiáltványa, a La condition postmodern alapvetésként kezelhető, egy maoista lap szerkesztőségében gyűjtötte tanítványait), Vegyük tehát a szöveget. Nem tudjuk, hogy mikor beszél az, aki mond valamit. Baj ez? Viszonyítás, ráutalás, korkritika - mivégre? Ezt a hiányosságot egyébként alig-álig vesszük észre. Ugyanis szemfényvesztő gyorsasággal peregnek előttünk a legkülönbözőbb, egymást tromfoló- an meglepő és megdöbbentő epizódok, s persze a kínos precizitással kiválasztott történelmi korok, a rafinálton közeli régmúlt, és a felismerő etetlenségig idegen közelmúlt. Ebbe, mert minden szórakoztatóan sokszínű és lekenyerezően pontosan datált, könnyedén bélészókunk. Ha mégis így folytatom, akkor minden bizonnyal valóban bánt engem, hogy nincs Jelen, nincs annak a valakinek itt és mostja, aki mond valamit, s csak ezért megfoghatatlan ő, ennyiben titok. Pro primo: eme trükkös snittekkel, a gáttalan, qzonosságke- reső időutazásokkal túl könnyen avattatik azzá. Hihetjük-e azt, hogy a poénra kihegyezett törté- nés-zuhatag - megfogalmazni soha el nem mulasztott - elmés vezérmondata, tanulsága marad csupán itt, azaz a beszéd - . szempontunkból az olvasás - jelen idejében? Egyetért-e velem abban, Kedves Olvasó, hogy a posztmodemnek a jelenvalóság iránti eme érzéketlensége az időszerű világproblémákkal szembeni tehetetlenségét hivatott elleplezni? És ugye abban is egyetértünk, hogy amíg nincs nóvum e téren, nem születik hiteles válasz ezekre a kihívásokra, ma1307-ben katalán zsoldosok támadják a hilendári szerb kolostort. Köd van. A zsoldosok a bekerítést annyira tökélyre viszik, hogy a túloldalon egymást kaszabolják le. A három fogoly egyike, dón Jorge de Raeda el Sabio, Manuil atya néven csu„Közép-Európai” figyelő 8. Milorad Pavic radjanak „ők” (is!), az óvatosan távolságtartók, Milorad Pavié Elsőosztályú Távolságtartót szeretem, és ezért írom le, hogy néha bosszant a körmönfontsága. Könyve (A tüsszögő ikon) elmesélhetetlen, mert ha el akarnám mesélni, ide kellene másolnom az első betűtől az utolsóig. Lenyűgöző, mert mindig történik valami, és nem úgy, ahogy a lektűrök fülszövegében ígérik. Pazar színek, lírai leírások, változatos történelmi miliő, sanda lépegetések térben és időben - s észrevétlenül lesz sajátunk a bizonyosság, hogy a megfogalmazódó ú.n. tételmondatok a „Belgrád-Bécs-Bu- dapest-Temesvár négyszög” népeinek megmaradási taktikáit alapozzák. Lássunk hát egyet! hássá lett, fogvatartói hitén térve szerzetesi fogadalmat tett. Szent nyelveket tanul - görögöt és szerbet -, de az először tanultak közül valami jel csak nem akar eszébe jutni, s nyomát sem leli. 1354-ben a kolostor ebédlőjében asztalán találja a Borba, a Jugoszláv Kommunista Párt hivatalos lapjának 1950. március 11-i számát, s ezzel egyidőben ugyanott (értsd: az ebédlőben!) eltüsszenti magát A Háromkezű Istenanya fára festett ikonja. Blőd, ugye? De azonnal jön a magyarázó betét-sztori: »Ä Háromkezűt ábrázoló ikon vándorlásai”. Kulcsot kapunk a rejtélyhez, kibomlik a szép szimbólum. 726-ban Damaszkuszi Szent Jánosnak levágják a jobb kezét, de Juhász József A Garda-tónál Nyomlövedékes telhetetlenül Trieszt parti ' lövellt Kelet Magyarországa Délnek Itália A nyári meleg , evező-lapátok verte arcomat orromba dohos csavarodott s megsült halak Sem föld, sem közöttünk nem elalélt hazám takarja körül márgával telt s szemérmesen sebeinket már szegénységünk , E rikító ra ng s az ellentétele tudom, még egyszer fenyő Drozsnyik István rajza Pázmándi László Zrínyi útra való) a Távoli ugatást hallani Az őrzőket is megzavarják A valóság lett oly közeli Hogy egy álomért odaadnád. Hallgatagok szavára figyelj Útjaidon nem lesz remegés Csalfa szirénhangokra ügyelj Segítségül hívd a feledést. Hallgatagok jóslata igaz szavaikban a fénylés kevés Létük árnya a tapasztalat Nem övék a vakká vált remény. Távoli ugatást hallani A lámpákat már meggyújtották Magadnak mered megváltani: nyugalmadat is elrabolták. Hallgatagok szavára figyelj őszinteségük nem kegyelmez Arra tanít: hűnek lenni kell kardodhoz -és a kereszthez. visszanő: hálájából kifolyólag lett háromkezű az Istenanya. Az ikon megjárja Palesztinát, majd visszakerül Szerbiába. Követelmény: a szerb trónon egymást követő nemzedékek őrizzék, „amíg csak létezik a szerb állam”. (Az ikon megy, ha nincs, majd jön, ha van állam! Ilyen egyszerű.) 1389-ben egy szamár hátán érkezik a hilendári. szerzetesekhez az ikon - ebből tudha tó, hogy Rigómezőn, a törökökkel szemben, elbukott a szerb állam. 1912-ben a szerbek bevették Koszovói. A hilendári szerzetesek pedig lesték, hogy mikor tér vissza (magától!) eredeti helyére az ikon. Nem tért vissza. 1918- ban sem tért vissza. 1929-ben, megelégelve a várakozást, hírnököt meresztenek, de azzal jön vissza, hogy Rigómezőn Murat szultán emlékműve áll. Míg végül a dicső 1950. esztendőben a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság oszlopot emel Rigómezőn az elesett szerbek nek. A kortalan Manuü atya nyergeire (szamarat!), vinné az istenanyát, legyen már szerb állam. De elkapják a jugoszláv-görög határon Markosz gerilla-háborút vívó partizánjai. Az ikon, A Háromkezű Istenanya szamarat- Manuilt hátrahagyva strázsa- helyére. visszatér. Azt mondja Manuil: JLehet, hogy azok a szerbek már nem is szerbek... Lám, már régóta a nyelvük sem az igazi. Én mondom, ezek valami újszerbek lesznek, és lehet, hogy odaát, a határon túl már egy sincs a mieink közül...” Micsoda finom utalásokkal operáló, pátoszmentes közelítések ezek a nemzeti önérzet esszenciájához. Beugrott egy emlék: visszafordulni, megfordulni tilos (persze közlekedési tábla a 14. században?!). Erről jutott végül Manuil eszébe ama kanonikus jel: „Soha nem marad üres a távozó helye.” Efféle kifinomult történeti, topográfiai és lingvisztikái utalásokat tár elénk Paviá Olyanokat mond, hogy „csak a bűn haladhat az idő sodrával szemben, őseink felé, hiszen, íme, az idő árjában az ok a következmény után is állhat”. Nem akarja mondani, de mégis mondja: „hogyan kell gyorsan, hátrate- kiütés nélkül élni”. De mit kezdjünk azzal a megállapításával, amely tökéletesen helyes, de nem működik: Nyerni. csak békét lehet, háborút nem nyert meg soha emberfia .. a békés hazaszeretet előbbre való, mint a háborús hazaszeretet.” Pazar olvasmány, sosem kértem még Önöket, de ezt ne hagyják ki. Tanuljanak kiszűrni abszurdumból lényeget. így is lehet, bravúrosan, de nem csak így kell; kedves Milorad Pavié, bocsásd ezt meg nekem. tekintetem tízszer, százszor fényeit metszve felé, ahol üszög alszik, és nyüzsög fuvallat fröccsenéseivel tele, deszkák szaga vele olajos illata, tenger választóvonal Szelíden tagjainkat a ölelkező homok, borogatja reánk tapadt gyémánt foglalata, tündöklése szégyene szorít, egyenlő lesz akác és a pínea.
