Észak-Magyarország, 1994. január (50. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-22 / 18. szám

Január 22., Szombat ÉM - riport ÉM-hétvége III Gyimesi csángóknál jártunk Gyimesközéplok (ÉM - B.Sz.L.) — Hallottam egyszer énekelni egy szép­séges egyszerű leányt. Tiszta kiejtés­sel, zenei kíséret nélkül szólt, s azon vettem észre magam, hogy néhány szavát nem értettem. Mindjárt azu­tán magyarázta is a tévében egy nép­rajztudós, hogy igazi csángó ének hangzott el, egy csángó lány szájából. Nem gondoltam soha, hogy egyszer „élőben” is gyönyörködni fogok beszé­dükben. így voltam ezzel egészen az elmúlt hétig, amikor alkalom adódott a találkozásra - méghozzá számunk­ra hétköznapi apropó - könyvajándé­kok eljuttatása alkalmából. Aminek az volt az előzménye, hogy a Páneuró- pa Unió ifjúsági szervezete, valamint a miskolci „Kelemen Didák” cserkész- csapat gyűjtést szervezett a gyimesi csángó gyerekek javára. Semmi mást, mint a szellemi táplálékok közül a legfontosabbat - könyveket kértek az adakozó lelkű emberektől. A felhívás hatására iskolák és ma­gánszemélyek adományából rövid idő alatt összegyűlt több núnt ötezer könyv - mesés-olvasó szépirodalmi - olyan témakörből, amely a gyermeke­ket általában érdekli. Ezt a közadakozásból összegyűlt ajándékot juttatták el a szervezők. Okét kísértem el másfélezer kilomé­teres útjukra. Egy miskolci, személy- szállítással foglalkozó vállalkozó - Jáborcsikné Rozgonyi Edit - autóbu­szát ajánlotta fel, hogy a könyvek a gyimesi csángókhoz eljussanak. Er­dély keleti csücskébe, a Tatros folyó völgyébe vitt az út, ahol a Gyimesi- szoros előterében élnek testvéreink, a gyimesi csángók. A folyónak mintegy harminc kilométeres, de alig pár száz méter széles völgyében és annak mel­lék ágaiban húzódik meg három köz­ségük: Gyimesfelsőlok, Gyimesközép­lok és Gyimesbükk. Január 13-án, csütörtökön indultunk útnak, hogy némi viszontagság után szombat hajnali negyed hatra megér­kezzünk. Igen-igen nagy hálával tar­tozunk azoknak az önzetlen ismerős és ismeretlen embereknek, akik igye­keztek egyengetni az utat (figyelembe kell venni, hogy nálunk is, és a romá­noknál is általában a pénteki munka­nap - különösen hivatalokban - már hétvégi napnak számít, ami általá­ban nem kedvez az ügyek intézésé­nek főként telefonon, telefaxon ke­resztül). Szokás még hálálkodni a természet­nek is, ezúttal azonban ettől nyugod­tan eltekinthetünk - az utunkat vé­gigkísérő állandó köd, latyakos, hóká­sás fagyos-csúszós körülmények mi­att. Annál inkább említhető a megér­kezés, mely kárpótolta a már említett negatívumokat. A „patakokon” élnek Hogy hová is értünk, azt a gyimeskö- zéploki iskola igazgatója, Bodor De­zső mondta el, amig a korán felvert falu apraja-nagyja a könyveket a tan­termekbe sikerítette:- A Tatros folyóba igen sok mellékpa­tak igyekszik. E mellékágak menti keskeny völgyekben az úgynevezett patakokban, szétszórt házcsoportok­ban élünk. Itt, Középlokon is több fa­lurész van, így például a Bükkhavas, a Hidegség. A község útja összesen 42 kilométer. A falurészeket pataknak hívjuk, így nevezték el őseink azokat: Boros-pataka, Sötét-pataka, Kápol- na-pataka, Antalok-pataka, Közép- lok-központ, Hidegség.! Ez utóbbinak ismét több „pataka van. így lett Bán-patá- ka, Kovás-pataka, Bandi-pataka, Szalo- más-pataka, Cokán- pataka, Jávárdi-pata- ka. A Hidegségen kívül van még a Bükkhavas- pataka, a Barackos-pa- taka, meg Háromkút, ez utóbbihoz tartozik Farkaspalló pár háza is.- Hányán élnek eze­ken az apró település- részeken? - kérdeztem az igazgatót.- Az összlakosság hat­ezer fó, s úgy a jó fele a hidegségi részeken él. Ha már itt tartunk, el­mondom: itt Középlo­kon az iskolában 1-8. osztályos tanulókkal foglalkozunk, 13 és 24 tanulós osztályokkal. Az 1-3. osztályosok együtt tanulnak, a töb­biek külön. A község­nek három nyolcosztályos iskolája van, egy itt Középlokon, egy a Hideg­ségben, egy Bükkhavason. Van még összesen hat 1-4. osztályos iskola a szétszórt hegyi településeken. Ide Kö­zépfokra busz szállítja a gyerekeket és a tanárokat is. Két „műszákban” tanítunk, délelőtt az 5-8. és az 1-3. osztályt, délután pedig a második és a negyedik osztályt. Tizenhárom peda­gógus közül többen érettségivel ren­delkeznek, de a jászberényi tanító­képzőbe jár közülük kettő, és a buka­resti főiskolára is ketten járnak.- Hány gyerek jár ide?- Összesen 130 iskolás, és - mivel az óvoda is hozzánk tartozik - 51 kisgye­rek is. Velük egyébként két tanító és egy óvónő foglalkozik. Nagy előny, hogy a „tanerő” e nagy kiterjedésű község területén lakik. Pityókát vegyenek! Befejezvén a kora reggeli cipekedést, a gyerekek és a felnőttek is szétszé­lednek. Nem kell itt külön írni és tú­lozni az örömöt, de azért mégiscsak mond valamit, ha ideírom: pöttömnyi hatéves kislány is ott sürgött-forgott a könyvek behordása idején. Megér­demli, hogy megemlítsem: Berszán Margitka is hordta a könyveket, de a nagyobb fiúcskák, Prezsmér Balázs, Túrós Imre is kitettek magukért. Még a polgármester lakására is utánunk jött érdeklődni „valami jó magyar me­séért” két öregember is. Mondjuk, hogy az idősebbek érnek rá itt még télvíz. idején is, mert odaérkezésünk perceiben egymás után találkoztunk a hegyekbe igyekvő fogatos emberek­kel már a kora reggeli sötétben. Az igyekezet oka pedig az volt, hogy ott hamar sötétedik az erdőben, pedig onnan egyetlen téli nagy foglalatos­ságként igen sok fát haza kell horda­ni. Az ember itt hajlamos mindent összehasonlítani az otthoniakkal, így a gumikerekes kocsit is, ami egymás után tűnik el a sötétben, semmivel sem különbözik a mi zempléni erdőjá­ró embereink hosszúra nyúlt oldal nélküli, csak a közepén végigeresztett két gerendás fogatától. Mint amilyet Balogh Jánosék használtak az újhelyi erdőben. Egyébként a reggel is hasonlatos a miénkéhez. Három helyen is visított a disznó. A friss idő ideális a téli disz­nótorra. A röpke látogatás alkalmá­val illő, hogy felkeressük a polgár­mestert, Nagy Imrét, kihez Bodor De­zső kalauzolt el minket. Legnagyobb döbbenetemre, de őszin­te örömömre is, a házilag készített szőnyegek, párnák, abroszok között a Duna-tévé monoszkópja fogadott a vendégszobában. A parabola antenna e vidéken az igen ritka kivételhez tar­tozik. Sietve ideírom: e messzeségből sem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy milyen jól megy soruk a gyimesi csán­góknak. Mert a szétszórtan elhelyez­kedő szerény - többnyire fából ké­szült — lakok éppen ellenkezőjéről győznek meg: csoda, hogy egyáltalán megélnek. Hogy miből, és hogyan, arról polgár- mesterük így beszél:- Főként jószágtartással foglalko­zunk. Nyáron bőkezű hozzánk az üde havasi legelő. Akkor legtöbb ember felköltözik a hegyekbe. Kalyibákat készítenek, s ez nyújt védelmet szá­mukra. Aztán, látható itt a házak kö­rüli hegyoldalakon, lent a völgyben, hogy növénytermesztéssel is foglalko­zunk. De itt nem él meg csak a pityó­ka, így azt termeljük. A románok meg hoznak lentről búzát, így csereberé­lünk egymással. Borunk is úgy van, hogy a szólót megvesszük tőlük, mi meg csinálunk belőle vörösbort. A meredek hegyoldalakat, ameddig csali lehet, palánkkal védik, hiszen egyetlen cserealap a pityóka - vagyis a krumpli, amit még külön éjszakai strázsával is védeni kell a vaddisznó­tól. És persze van itt medve, farkas, ahogy mondják, melyekkel úgy álta­lában megférnek. Ha már e vadakról szó esik, akkor a hitelesség kedvéért meg kell említeni a „változást” - ezt a szót használják errefelé. E változás pedig annyit még­iscsak hozott, hogy a települést ölelő kétezer hektár elvett erdőből vissza­kaptak egyéni tulajdonba hétszázat. Ugyanis a törvény szerint bárkitől bármennyi erdőt is vett el az állam, mindenkit egy hektárral kárpótoltak. Történt-e egyéb változás, csak úgy ve­hető észre, ha mindennapi életükkel- legalább órákra - azonosulunk. Pél­dául az iskola homlokzatán kétnyel­vű a felirat, de az óvoda már csak ro­mánul jelöltetett. Másik tapasztalat, hogy legtöbbjükben ott a félsz. Virra­dat előtt hiába próbáltunk eligazo­dást kérni a kocsival igyekvő embe­rektől, a legtöbb az volt, hogy vissza­köszöntek. De volt olyan is alá a lovak közzé csapott. Érkezett a hegy felől egy kerékpáros. Látta a buszunkat is, látta az idegeneket is, meg azt is, hogy reménykedve intettünk felé, hátha általa üzenhetnénk a hat kilo­méterrel odébb lakó iskolaigazgató­nak. Nem állt meg, beletaposott a pe­dálba, valószínű hogy úgy gondolta: abból baj nem lehet. Azért, ha idegenek voltunk is, csak akadt egy fiatalember, ki elókerítette az iskola takarítóit, így korán hozzá­kezdhettünk a könyvek kirakodá­sához. Csak tiszta forrásból Csillag Anna és sógornője, Csillag Gi­zella tartott ízes szavakkal minket. Eközben arra gondoltam, ha nem lett volna a Kazinczy által szorgalmazott nyelvújítás,, most minden szavukat érteném. így is megtudtam azért, hogy az egész gyimesi lakosság kato­likus, meg azt is, hogy az itteni patak- a Tapioca - sebes tiszta vize soha nem fagy be. Még a megérkezés utáni percek gyönyöre szaporázta a lábam, hogy minél többet meglássak-meg- tudjak, álmosságomat éppen e sietős patakba mostam. Majd egy átvetett pallón állva kezemmel kanalaztam a forrásvizet. A sötétben nem láttam, hogy tiszta vagy sem, de reméltem, hogy az itt élők még tisztelik a for­rást. „Nem ittak másból, csak tiszta forrásból...” - jutott eszembe, s a biza­lom bizonyosság is lett - virradat után. Ámbár kissé alábbhagyott a nagy lelkesedésem, miután dicsérni kezdtem a hűsítő vizet. Mert Anna nénémnek mutatván józan tivor­nyám helyét, nagy közömbösséggel a pallóra mutatott: „Nemrég itt bukott béfele egy asszony a vízbe, és nyom­ban meghalt.” Csoda e, hogy Tamási Áron Ábele jutott eszembe? Vendégeskedésünk a csángóknál ott is fejeződött be, ahol elkezdtük - a polgármesteréknél. Mert mindig sie­tünk, lótunk-futunk, mi már csak ilyenek vagyunk. Azért arra még volt idő, hogy meglessük a háziasszony kenyérsütését. ÉM-repró: Fojtón László Megint csak sok e téren is a hasonla­tosság az otthoni szertartással. Hogy meddig dagasztják a tésztát, arra itt is az a válasz: „Addig, amíg csöpögni kezd a padlás” - vagyis, amíg a da­gasztó bele nem izzad. A kemencébe hol hét, hol kilenc kenyeret vetnek, hasonló méretű a tűztér a miénkéhez. Amíg sül, a vendégeket kolbász, son­ka, szalonna, vaj és finom juhtúró csábítja (igen eredményesen), hogy éhüket csillapítsa. Eközben megérke­zik Nagy Imréék unokája is, akit pe­dig - mmó változó világ - így kell szó­lítani, hogy Noémi.- A fiatalok már ilyen neveket is ad­nak a gyerekeknek - mentegetőzik a nagyapa. De én a vezetéknevekkel is tapasztal­tam furcsaságokat, mert hisz’ itt van mindjárt a község maszek boltosa, ki­nek lakása emeletén alakították ki az üzletet, ahol leginkább pályinkát, szörpöt meg hálózsákot kínált eladás­ra Berszán úr. A polgármester egyéb idegen hangzású nevet is felsorol, de rögtön hozzáteszi: „Itt mindenki csángónak vallja magát.” A fenti név a Szeben környéki juhászoké, de a leggyakoribb egész Gyimesen a bán­ságból származó Tankóké - állítólag háromszáznál is többen viselik e ne­vet. De vannak szép számmal Hajna­lok, Bodorok is. Menni és maradni A nagy búcsúzás, és őszinte-kölcsönös megköszönések után igazi útravalót kapunk: majdnem hamubasült pogá­csát, mert hiszen a kisült kenyerek­ből a legmelegebbet, a legforróbbat mi kapjuk. Hogy mi tetszett ötünk közül, kinek és mennyire, azt akkor tudtam meg, amikor ezt az egész könyvgyúj- tést szervező utunkat előkészítő fiatal Orbán Dénest láttam, amint leszedi cuccait a buszról, és azzal áll elő, hogy nem jön velünk haza. Úgy dönt, itt marad egy hónapig, már kifundálták az igazgatóval, hogy berendezi a könyvtárat. Kap egy szertárat, ott kedvére készíthet katalógust, polco­kat, rendezkedhet, ahogy kívánja. Persze könnyű így alig húszévesen... Tőle is, a gyimesi csángóktól is búcsút veszünk, s immár négyen indulunk vissza. A változatosság kedvéért Szatmárnémeti felé vesszük az úti­rányt, hogy Csengersimán lépjük át a határt. De addig több száz kilométer hátravan. Ezeregy-ezerhatszáz méter magas hegyek, köd és hóesés. Az úton írogatom a sorba következő települé­seket: Csíkszereda, Szentegyháza, Kápolnásfalu, Homorodfürdó, Mádé- falva. Aztán elbóbiskoltam, s csak Székelyszentléleken ébredek, hogy tovább újam: Farkasháza, Korond. Megint elalszom, csak Szovátától le­sem a cammogó autóbusz ködlámpája előtti úton a fehér szaggatott vonalat. Sóvárad, Kibéd... és a három autó­busz-vezetőt már csak a nagy út vége felé kérdezem: ki honnan és miért vállalta nagy buzgalommal az utat? Jáborcsik István harmincéves, ót fele­sége alkalmazza a külföldi utakon. Két kisfia vem, ő az MKV-nál főállású autóbuszvezető. Szabó Tamás har­minchárom éves biológia-testnevelő szakos tanár, de a Borsod Volán gép­kocsivezetője volt, most a személy- szállító vállalkozás autóbuszvezetője. Ót is igen várhatja már otthon a kis­fia. A trió harmadik tagja Barcsa Im­re, akit két lány vár. Arra azonban majd csak vasárnap reggel kerül sor, hiszen hazai utakon is köd előttünk, köd utánunk. Ki alszik, ki csak bóbiskol, ki navi­gál. Jó érzés motoszkál a fejemben: teljesült egy icipici segítség. Mi csak közvetítettük az adako­zók jó szándékát, céljá­hoz ért egy simogatás- nyi melegség, leküzdve az elődök által örökölt tragédiát, könnyítve a jobb sorban élők lelküs- meretén még akkor is, ha ezt senki be nem vallja... A határtól nem messze törtük meg a gyimesi kenyeret - még mindig meleg volt... Egyszer megkérdezte valaki a halálos beteg Nagy Lászlót, hogy mit üzen az évszázadokkal utánunk élőknek. A köl­tő így válaszolt: „Csókolom Ókét...” Én ugyanezt üzenem a sokat űzött, sokat szen­vedett gyimesi csán­góknak. Emlékezés Nótás Nagy Dezsőre Kövér Árpád Alig múlt kilencven éve, hogy született és most tizenöt éve, 1979. január 21-én halt meg. Falusi tanító-karrfegyként kifejtett áldozatos munkássága ma is példamutató időszerűséggel bír, a vidé­ki értelmiségi közszolgálatának szép­ségét és gazdagságát tükrözi. Nótás Nagy Dezső 1903-ban született Ózdon. Édesapja művezető volt az ózdi vasgyárban. Nagyapja Dédesben és Sajókazán volt tanító, tankönyvet is írt. Anyai nagyapjának, aki az 1848/49-es szabadságharc huszártiszt­je volt, nem titkolt büszkeséggel őrizte emlékét. A rimaszombati református főgimnáziumban tanult négy évig, majd a sárospataki tanítóképzőben ka­pott oklevelet. A fiatal tanító Mezőke­resztesre került és évtizedeken át ott élt, dolgozott. Utolsó éveit Miskolcon orvos fia családjának körében töltötte. 1959-ig tanított a keresztesi - előbb re­formátus egyházi, később állami isko­lában. Betegsége miatt nemcsak a ka­tedrát kellett elhagynia, hanem a kar­nagyi pulpitust is. Dezső bácsi ugyanis mái- 1921-ben segédkamagy volt a ké­sőbb a háborúban elesett tanító-fivére, Nagy Károly mellett. Néhány év múlva pedig - miután a Zeneakadémián kar­nagyi oklevelet szerzett —, átvette báty­ja tisztét és a mezőkeresztesi férfikar élén állt egészen betegségéig. Dezső bácsi gyakorlatilag minden re­formátus gyereket tanított azokban az évtizedekben Keresztesen: az iskolá­ban betűvetésre, tudományokra, az énekkarban pedig éneklésre. Az ének­kar nem is pontos kifejezés, a karok a helyes. Mivel a 70 tagú (3 szólamú) fér­fikar mellett 120 tagú (szintén 3 szóla­mú) iskolai vegyeskart is szervezett. Működött ezeken kívül egy 8 tagú ka­marakórus is, amely Keresztespüspö­ki, Mezőkeresztes és Mezónagymihály kottaismerő és jó hangú értelmiségéből verbuválódott. Figyelemre méltó a ka­marakórus összetétele: 3 katolikus kántor, 1-1 katolikus és református pap, 2 jegyző és 1 református tanító. S hogy a feleségek se unatkozzanak, az ó bevonásukkal „mini-vegyeskar” ala­kult. Energiája nagy részét Dezső bácsi a keresztesi férfikarra fordította. A kó­rusba való bejutás rangot jelentett. A karnagy a leendő tagok felfedezése vé­gett szorgalmasan látogatta a keresz­tesi lakodalmakat és az énekkarba in­vitálta a szépen éneklő legényeket. A kórus önmaga által is magasra szabott mércéje, a jó hallás követelménye annyira komoly volt, hogy a társadalmi előítéletekkel és a politikai divatokkal is képes volt dacolni. A 30-as években (!) például egy zsidó származású szabó, a gyönyörű hangú Klein Lajos is oszlo­pos tagja volt az énekkarnak. A kórus számos sikeres hazai vendégszereplé­sével szerzett jó hírnevet, sót egy alka­lommal Bécsben is nagy sikerrel léptek fel. A karnagyot Nótás Nagy Dezső néven jegyezték be 1935-ben a Magyar Zene­szerzők és Szövegírók Szövetségébe, így a Zenei Alapnak is tagja lett. Elóne- ve nem véletlen: összesen mintegy 400 magyar nóta zenéjét szerezte. Három zongora-letótes nótagyűjteménye je­lent meg s egy verskötete is, „Valahol utat vesztettünk” címmel. Meggyőző­dése volt, hogy a francia sanzonhoz vagy az orosz románchoz hasonlóan nálunk a magyar nóta legális műfaj le­hetne, az ízléses szórakoztatás egyik természetes formája, hiszen a legjobb nótákat itthon, de külföldön is sokan ismerik és kedvelik. Tudomást nem venni róla - ahelyett, hogy annak te­kintenénk, ami: sajátosan magyar, tö­megesen igényelt szórakoztató zené­nek - szerinte helytelen álláspont. Ér­demi vita helyett azonban csak kö­zönyt és hallgatást tapasztalt e véle­ményével kapcsolatban. Diákvicc-gvújteménynek indult, majd fokozatosan anekdota tár növekedett Dezső bácsi kutató szenvedélyéből, szorgalmából. A nyári szünetekben rendszeresen jár­ta a könyvtárakat. Olyan anekdotákat keresett, amelyek híres professzorok­ról, pedagógusokról szólnak, illetve amelyek híres emberek, kiemelkedő személyiségek diákköri tetteit örökí­tették meg. Mellékesen pedig összeállt közben a magyar kollégiumi diákszo­kások leírása is. Ezt a Geleji Katona Istvánnal kezdődő és a huszadik század közepéig tartó, mintegy 800 gépelt oldalnyi gyűjte­ményt joggal tekinthetjük nagy kincs­nek. A szerzőnek sajnos nem adatott meg, hogy könyvalakban is láthassa gyűjteményét. „De tán jó oly idő...” - re­mélhetjük Csokonai Vitéz Mihály sza­vaival. Mindannyian katolikusok

Next

/
Thumbnails
Contents