Észak-Magyarország, 1994. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-22 / 18. szám
II ÉM-ffiétvége Az ÉM interjúja Január 22., Szombat Hol, ki Esterházy Péter Mintha most nem a fotózás ideje volna. Valamiért úgy hisszük, a fotónak közvetlen köze van a tényékhez, s mert a tényeket, régi reflexszel, megnyugodva azonosítjuk a valósággal, ezért a fotót különös becsben tartjuk, mint valami előőrsöt, mely hírt ad nekünk a világról. De ez már nem egészen így van. A tény, az információ értéke alászállt, manapság mindenről azonnal tudunk, tudomást szerzünk, tudatnak velünk mindent, egyenesben, helyszíni közvetítéssel nézzük a gyilkosságokat, kép- és információ-zuhatagban, -viharban élünk, ami vakká és süketté tesz. Mit számít egy fotó ide vagy oda. Hisz mindezt már tegnap a képernyőn láthattuk. Talán kicsit túl gyorsan beszélünk. Mert lehetséges, hogy tegnap láttunk valamit, de mára már elfelejtettük. A fotó emlékezésre késztet. Mint ilyen roppant kellemetlen műfaj. A fotó az a régi tükör, melybe kelletlenül, nem szívesen nézünk, nem szívesen látjuk ott azt az alakot, ahogy épp... Ezer és egy kis homályos történetünk van, melyet jobb volna elfelejteni, s láthatóan nagy erőket vetünk be a feledésre. Lassan úgy vagyunk (járunk), akár a külföldi újságírók: nem is igazán értjük, mért nem vertek minket hajdanán bilincsbe ezek a véreskezű kome- nisták. Amivel közvetve sem akarok semmi jót azokról állítani, többnyire gazemberek voltak tetőtől talpig, de mire mi megismertük őket - a kezük nem vala véres. Hogy ismételjem magam: nem azt állítom, hogy cinkosok voltunk, de azt igen, hogy nem voltunk kívül, senki. Elmesélek egy apró történetet, történetet az ellenállás melankóliájáról. Olyan tíz éve Füst Milán-díjban részesültem, a díjat J.M. adta át, aki akkoriban többé-kevésbé ideológiailag határozott férfiúnak számított, egyértelműen azokhoz tartozott, röviden: hivatalosság volt. El is határoztam, hogy roppant szigorú arccal fogom átvenni, van ez a kissé leszorított, etikus szájszél, mely olyannyira beszédes. így is történt, legyen csak leolvasható az arcocskámról, hogy mit gondolok én erről a bagázsról, és hogy forradalom és nem ellen meg egyáltalán, mint aki karót nyelt, klasszikusan mísz pofával lépdeltem a villogó vakuk közt. Utána álldogáltunk, szerkliztünk, kezünkben a kötelező - ahogy a kommunizmus végnapjaiban megszokhattuk: meleg és édes - pezsgővel. J.M. nemcsak hivatalosság volt, de jó humorú, cinikus ember. Vaku. Másnap az újságban csak annyi látszik, hogy én hálásan, boldogan, mint egy marék újkrumpli, mosolygok föl, föl, J.M.-re. Ennyi maradt a dacos ellenállásomból ott, aznap délután -egy fotós jóvoltából. Lehullt az álorcám, az idő álorcája. Ezek itt német képek, nagyon is német képek. Mi közünk hozzájuk? - túl azon, hogy minden jóhoz közünk van. A német írók szeretik Németországot a középszer, a Mit- telmass birodalmának nevezni. Mégis a legszocialistább ország az NDK volt (van), a leginkább kapitalista pedig a nyugati rész. Nagyon ismerős itt minden. Azt szinte nem is említem, hogy mindannyian azonnal fölismerjük, melyik kép, illetve képész keleti, melyik nyugati; középeurópai rutin. Azok a képek, amelyek születésükkor politikai tettnek számítottak, lázadásnak, ma, ha jók, másról szólnak. (Ha nem jók, akkor nem szólnak semmiről, tiszteletünktől övezve porosodjanak múzeumban.) A Matthias Hoch Bahnhof-sorozatából áradó kietlenségben fölismerjük, föl kell ismernünk magunkat. A képek színessége még inkább hangsúlyozza a szürkét, a szocialista létszürkét. De már ismét meg akarnám úszni egy jelzővel. Mert a nyugati Koenig magányfotóiból ugyanez árad, legföljebb a tárgyi világ nem olyan ismerős. Sybille Bergemann fotóin repülnek a köztéri szobrok, Marxok ésEngelsek, félbevágva, félig készen. A dátumokból megállapíthatjuk, hogy ezek egy készülő mű fázisai, az út a diadalmas fölállításhoz vezet. Most, itt másképp látszanak, olyanok, mintha épp elrepülnének - ahogy a külvárosban mondják: elhúznak, mint a vadlibák. Ez a könnyű, optimista olvasat. De a többi képen mi vagyunk, mi maradunk, nincs hová mennünk. Schulze drezdai angyalkája aligha hoz megváltást. Hol vagyunk, kik vagyunk?, kérdezik a képek. A kecskeméti Fotográfiai Múzeumban a közelmúltban nyílt meg Allapot|elentések címmel a németországi fotóművészeiről keresztmetszetet adó kiállítás. Esterházy Péter fenti szövege ennek megnyitóján hangzott el. Fotó: Nagy Gábor (ISB) Az idén a megye átjuthat a holtponton Beszélgetés dr. Gyulai Gábor köztársasági megbízottal Nagy József Minél távolabbra kerülünk időben a kormány 1991 őszén tett miskolci látogatásától, annál kevesebb szó esik róla, mi is történt az ott el- határozottak alapján a megyében az elmúlt években, illetve konkrétabban 1993-ban. Erről beszélgettünk dr. Gyulai Gábor címzetes államtitkárral, a régió köztársasági megbízottjával. • A kormányfórum után a megye társadalmi és gazdasági helyzetének ismeretében készült el az 1070/1992./XII.29y számú kormányhatározat, melynek alapvető célja a régió fejlesztése volt. Természetesen e határozat előtt és után is készültek kormányzati intézkedések, melyek a térségi programok megoldására irányultak. Ilyenek például a jelentős munkanélküliséggel sújtott területek munkahelyteremtő támogatásai (gondolok itt elsősorban Ózdra és környékére, ahol az ilyen célra kapott támogatás mintegy 1,4 milliárd forint volt 1993-ban). A munkahelyek megtartására adott támogatások formái is széles skálán mozogtak: alapanyag és forgóeszköz finanszírozás, az adós konszolidációba való bevonás, a végkielégítés forrásának biztosítása (kazincbarcikai Borsodchem, miskolci Drótgyár, tiszaújvárosi TVK). Ezek összege 1993-ban elérte a 8 milliárdot. Befektetőket hozni egy tőkében szegény megyébe (akár hazait, akár külföldit) csak jó infrastrukturális ellátottsággal lehet. A korábbi időszakban - megyénk városain kívül - még az egészséges ivóvíz ellátás sem volt mindenütt biztosítva, ezért a kormányzat az ilyen irányú pályázatokat kiemelten támogatta. Az erre a célra szolgáló támogatás hozzávetőlegesen 1,5 milliárd forint volt. A megye igen gazdag felszíni vizekben, s ezek védelme prioritást élvez az elkövetkező években oly módon, hogy a szennyvíz és csatornahálózat építésére a veszélyeztetett területek maximális támogatást kaphatnak. Egyébként már 1993-ban is 1,9 milliárd forinttal támogatta az állam az ilyen beruházásokat. 1993-ban a gázszolgáltatásba megyénk 25 települését, összesen 14 559 háztartást kapcsoltak be, így 62-re emelkedett a gázzal ellátott települések száma. Örömmel tájékoztatom a térségi kormányprogramban érintett települések önkormányzatait, hogy az illetékes tárcaközi bizottság 1993. december 7-i ülésén további 1,5 milliárd forint vissza nem térítendő állami támogatás odaítélésére tett javaslatot. A közlekedés fejlesztésében is sok a tennivaló, bár a megye fajlagos útsúrűsége (0,62) jobb az országos átlagnál (0,58). A közlekedés 1993-ban 198 millió forint támogatást kapott. (Ennek 28 százaléka a közútépítésre, 51 százaléka az önkormányzati törzsvagyonhoz tartozó belterületi utak építésére, 21 százaléka pedig kerékpárutak létesítésére szolgált). Tavaly 10,8 km új út épült, 41 km-en végeztek javítást, 93 km-en felületi javítást és ezen felül 8 hidat adtak át. A befejeződött és átadott beruházások közül említést érdemel: a szerencsi és a tokaji átkelési szakasz, a Zabar-Domaháza közötti út, a tállyai elkerülő szakasz, az Encs-Forró közötti út, a Putnok-Sajóecseg közötti Sajó- híd és a Szerencs-fecskési híd. Szintén az 1993-as év eseménye volt a kiemelkedő fontosságú Cigánd és Dombrád közötti tód építésének elkezdése. Ez a beruházás 1994-ben fejeződik be. A tárgyi infrastruktúra nélkülözhetetlen része a távközlés. 1993-ban megyénkben 12 új központ létesült és 14 700-zal nőtt az előfizetők száma. A fejlődés dinamikáját jelzi, hogy csupán a szerencsi primer vezeték kiépítéséhez 1,3 milliárd forint támogatást nyertünk el a területfejlesztési alapból. Ez 1994 évben valósul meg. Az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátás javítására 882 millió forint céltámogatás áll önkormányzataink rendelkezésére (ebből 49 százalék alapfokú, 24 százalék középfokú oktatásra, 27 százalék egészségügyi műszerbeszerzésre, illetve a szociális otthonok ellátásának javítására). A korábban megkezdett szociális válságkezelő programok folytatódtak Ózd, Edelény és Encs térségében. Itt szeretném megemlíteni, hogy az önkormányzatok hivatalunk segítségét igényelve aktívan részt vettek a kormány által felkínált lehetőségek maximális kihasználásában. Természetesen a felsorolás nem lehet teljes körű, de úgy vélem ezék az adatok és tények is világosan bizonyílják: a kételkedőknek nem volt igazuk. Az Antall- kormány nem hagyta magára a régiót. Megkülönböztetett figyelemmel kísérte a megye súlyos helyzetét, s a nemzetgazdaság teherviselő képességéhez mérten kiemelt támogatást nyújtott a válságjelenségek leküzdéséhez. Bizonyos vagyok abban, hogy a Boross kormány is biztosítani fogja a térségi kormány- program folyamatos végrehajtását. □ Osztja-e azon közvéleménykutatók és politológusok véleményét, miszerint a térség még tartósan az ország válságrégiója marad, jobbára azért, mert a földek magánkézbe kerülése a szükségesnél lassabban halad'? • Az igaz, hogy a térség jelenleg a „válságövezethez” tartozik. Ezt jelzi a rendkívül magas munkanélküliségi ráta (19,8 százalék) és az, hogy a lakosság széles rétegei kénytelenek elviselni a szegénység fizikai valóságát. A gazdaság szerkezeti átalakítása nem megy egyik napról a másikra. A válság kezelésével egyidejűleg kell megteremteni a növekedés feltételeit, ami több éves folyamat. Nem fogadható el azonban, hogy a megye „tartósan” válság- övezet marad. Már a korábbi kérdésre adott válaszomban is tényszerűen utaltam arra, hogy 1993-ban dinamikus fejlődés indult meg a gazdasági szerkezet átalakításában, a térség meghatározó iparvállalatainak reorganizációs programjában. Kiemelkedő volt az infrastruktúra fejlődése. A csőd és felszámolási hullám csillapodott, megállt a munkanélküliség növekedése, és az 1993-as év második felében az ipari termelés - a korábbi többéves visszaesés után - újra néhány százalékkal emelkedett. Nem lankadt a cégalapítási kedv, nőtt a kis- és középvállalkozások száma. Mindez azt mutatja, hogy a régió gazdasága kezd „egészségessé” válni. Megszűnt a többéves recesszió. Amennyiben a pozitív tendenciák megmaradnak, s 1994-ben végre elkerüli az aszály a mező- gazdaságot, akkor talán „megkapaszkodhatunk”, átmegyünk a holtponton. □ Funkciója szerint a Köztársasági Megbízotti Hivatal a régió önkormányzatainak törvényességi helyzete fölött őrködik. E tevékenységének ellátása során mi okozza a legtöbb munkát, miből adódik a vitás ügyek többsége? • Az önkormányzatok működését jól tükrözi az éves átlagban törvényességi ellenőrzésre hivatalunkhoz felteij esztett közel 3500 jegyzőkönyv. A beküldött jegyzőkönyvek alapján megállapítható, hogy 1993-ban mintegy 25 ezer képviselő-testületi határozat és 2600 helyi rendelet született. A határozatokkal szemben tett 310 törvényességi észrevétel (az összes határozatok 1,2 százaléka) jelentős mértékű csökkenést, míg a rendeletekkel szembeni 195 törvényességi észrevétel (az összes rendelet 7,5 százaléka) növekvő tendenciát mutat. Ez azzal magyarázható, hogy amíg a határozatok meghozatalánál a testületekben megfelelő döntési rutin alakult ki, addig a rendeletalkotásnál még hiányzik a kellő szakmai jártasság és a gyakorlati tapasztalat. A legtöbb gondot a testületi ülésekre készült jegyzőkönyvek késedelmes beküldése, a szerkesztési hiányosságok, a téves szavazatszámlálások, a rendeletalkotási jogkör túllépése, a jogalkotásra vonatkozó előírások figyelmen kívül hagyása, a hatásköri rendelkezések mellőzése, a törvényben előírt kötelezettségek határidőre történő teljesítésének elmulasztása, és a kellő precizitás hiánya okozta. A képviselő-testületek az önkormányzati törvényben előírtakhoz képest jóval több ülést tartottak, ami a helyi önkormányzás jelentőségének és a település egészéért vállalt fokozott felelősségnek a bizonyítéka. Törvényességi szempontból vizsgálva a testületek működését, megállapítható, hogy az ön- kormányzatok döntő többségének működése megfelelt a jogszabályok által támasztott követelménynek, súlyosnak minősülő, tudatos törvénysértéssel nem találkoztunk. Említést érdemel, hogy a jegyzők által hatósági jogkörben hozott (hozzávetőleg 50 ezer elsőfokú határozat) jogorvoslati kérelmek (fellebbezések) százalékos aránya tovább csökkent, már nem éri el a 2 százalékot sem. Ez a csökkenés arra enged következtetni, hogy némileg javult az önkormányzatok hatósági tevékenységének színvonala. □ Ön szerint az eljövendő időszak törvényalkotói milyen szerepet szánnak majd a megyei ön- kormányzatoknak és hogyan látja a Köztársasági Megbízotti Hivatal jövőjét? Milyen névjegyet tesznek le a hivatalok, illetve az Ön által vezetett hivatal a ciklus végén? 0 Nem könnyű választ adni arra, hogy az eljövendő időszak törvényhozói milyen szerepet szánnak majd a megyei önkormányzatoknak és a köztársasági megbízotti hivataloknak. Ez nyilvánvalóan függ az 1994-es országgyűlési képviselőválasztások eredményétől. A régi tanácsi rendszer visszahozatala nem lehet célja senkinek. Az önkormányzati rendszerre való áttéréssel középszinten elválasztották az állami és önkormányzati feladatokat. Az állami feladatokat a köztársasági megbízottak hivatala, az önkormányzati típusú feladatokat a megyei önkormányzatok kapták meg. Ez a fajta „profiltisztítás” megfelelt a magyar közigazgatás nemzeti hagyományainak, és az Európához való felzárkózásnak. Tehát az elkövetkező parlamenti ciklusban is várható az állami és önkormányzati típusú feladatok elválasztása. Ugyanakkor bővülhet a megyei önkormányzatok és a köztársasági megbízotti hivatalok feladata és hatásköre. A megyei önkormányzatok megfelelő hatáskör hiányában „intézményfenntartó” szerepre kényszerültek. Működésük gyakorlata azt igazolta, hogy sok közérdekű, alternatív feladatot vállaltak. Meglévő vagyonuk és jól felkészült apparátusuk lehetővé teszi, hogy szerepük növekedjen. Elsősorban az oktatási, valamint az egészség- ügyi és szociális intézmények fenntartásában, a helyi önkormányzatok közötti koordinációban és a térségi feladatok ellátásába való bekapcsolódásban. A köztársasági megbízotti hivatalok törvényességi ellenőrzési jogosítványa valószínűleg átalakul „törvényességi felügyeletté”, mely lehetővé teszi majd törvénysértés esetén az önkormányzati testületi döntések végrehajtásának felfüggesztését. Várható még az is, hogy a hatáskör bővülése során a köz- társasági megbízotti hivatalok „általános igazgatási felügyeletre” kapnak jogosítványt a régió területén működő más államigazgatási szervek tevékenységével kapcsolatosan. Arra a kérdésre, hogy milyen névjegyet tesznek le a hivatalok, illetve az általam vezetett hivatal a ciklus végén, ma még nehéz választ adni. A köztársasági megbízottak megbízatása a törvény szerint a köztársasági elnök megbízatásának időtartamára szól. Az Alkotmány úgy rendelkezik, hogy a köztársasági elnököt az országgyűlés 5 évre választja. Mivel a jelenlegi parlament Göncz Árpád köztársasági elnököt 1990. augusztus 3-án választotta meg, ehhez képest az 5 éves megbízatása 1995. augusztus 3-án jár le, ami azt jelenti, hogy a köztársasági megbízottak „ciklusa” is ekkor ér véget. Ez azért érdekes, mert ilyen módon a köztársasági megbízottak nincsenek egzisztenciálisan függő viszonyban az 1994. évi választások eredményétől. Megbízatásuk nem a parlament és a kormány 4 éves ciklusához, hanem a köztársasági elnök 5 éves ciklusához igazodik, azaz 1995. augusztus 3- án jár le. Ennek megfelelően a „névjegyünk letétele” és valamifajta mérleg készítése még nem időszerű. De hogy ne térjek ki a válasz elől, úgy gondolom a köz- társasági megbízotti hivatalok, így az általam irányított hivatal is jó névjegyet fog letenni és nyugodt lelkiismerettel fogjuk átadni utódainknak a régióban elért eredményeket. Kollégáim nevében is mondhatom, hogy mi az új Magyarország új közigazgatásának kialakítását történelmi jelentőségűnek ítéljük, s munkánkat ezzel a felelősséggel végezzük. Meggyőződésem, hogy a türelem, a szolidaritás (egymás segítése) és az áldozatos munka lehet a nemzet boldogulásának útja. Ennek jegyében végezzük tovább felelősségteljes szolgálatunkat. Dr. Gyulai Gábor Fotó: Fojtón László
