Észak-Magyarország, 1994. január (50. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-17 / 13. szám

1994. Január 17«, Hétfő iz~_ .................~~~ ..........Szólástér i—:......„ ~ ÉSZAK-Magyarország 15 F él évszázada: katasztrófa a Don-kanyarban „Hős honvédeink az ősi Levédiában most is ezeréves határainkat védik”- harsogta a filmhíradó 1942 au­gusztusában. Manapság is hasonló hang és felfogás volt észlelhető az elektronikus és írott sajtóban egya­ránt a Don-kanyari katasztrófát ér­tékelve. Vajon háborús bűnös, vagy nemzeti hős volt-e Jány Gusztáv ve­zérezredes? Elfogadható-e az a né­zet, hogy a 2. magyar hadsereg or­szághatárainkat védte a Donnál is? A magyar királyi honvéd vezérkar 1942 tavaszán egy olyan hadsereg élére állította az 59 éves táborno­kot, amelynek összetételét, felada­tát, alárendeltségi viszonyait kor­mányközi megállapodások szabá­lyozták. Hazánk számára ezek rendkívül hátrányosak voltak, hi­szen a megállapodások sebtében ké­szültek, a politikai szükség hívta létre őket. Adolf Hitler az 1942-es nyári keleti hadjárathoz szövetsé­ges csapatokat igényelt. Kérését visszautasítani nem lehetett, ugyanis Románia - Berlin kegyeit keresve Észak-Erdély visszaszer­zéséért - 26 hadosztályt adott a ke­leti frontra. Jány Gusztávot szerény, de kemény és szigorú katonának, jó harcász­nak tartották, de hiányolták politi­kai bölcsességét. Nem tartották ha­dásznak, hiszen a hadászat tudo­mányához hozzátartozik a politikai megfontoltság, bölcsesség is. Ez ki­ütközött a sorsdöntő januári napok­ban, amikor a hadseregnek nem­csak katona kellett, hanem egy bölcs hadvezér, a „politikai katona” tudása, bátorsága. A hadsereg felállítása és összetétele nem tartozott Jány feladatköréhez, ő azonban kezdettől gyengének tar­totta a 2. hadsereg felszereltségét, s aggódott, hogy hadserege a rendel­kezésre álló harci eszközeivel és erőivel nem lesz képes a hadvezetés elvárásainak megfelelően működni. Panaszait nem vették komolyan, azzal ámították, hogy a fronton a németek biztosítanak korszerű fegyvereket. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a honvéd vezérkar fő­nöke Jány aggályaira azzal érvelt, hogy nem kaphat meg minden jó fegyvert a 2. hadsereg, hiszen Er­délyben a románok ugrásra készen állnak, ugyanakkor a Vörös Hadse­reg a végét járja, s a németek nem szándékoznak a magyarokat faltörő kosként használni. A 2. magyar hadsereget - amelyet a győzelemben jelképesen közremű­ködni kívánó ország szövetségesi zálogaként, a győzelemben részt venni küldtek a keleti hadszíntérre- az ország lehetőségeihez képest a legjobban szerelték fel. Megkapta a honvédség fegyverzetének csaknem 50 százalékát. Az 1942/43-ban érvényes hadrendi előírásokban szereplő fegyverzeti és felszerelési mennyiségnek a több­szörösét bocsátották rendelkezésé­re. Tény, hogy ez a hadsereg a Vörös Hadsereggel és a Wehrmachttal nem állta a versenyt, különösen a páncélos és páncélelhárító fegyver­zetre vonatkoztatva. Az 1942-es nyári német offenzívá- ban a 2. hadsereg egy hadtesttel vett részt, komolyabb ütközetbe nem került, hiszen a szovjetek szin­te harc nélkül vonultak vissza a Don keleti partjára. Viszont ez a könnyű hadjárat is megmutatta a magyar királyi hon­védség hiányosságait. Nem rendel­kezett modem tűzfegyverekkel, ele­gendő motorizált járművel, gond volt a ruházati felszereléssel és az élelmezéssel is. Bebizonyosodott, hogy a magyar honvédek harci kiképzettsége is meglehetősen alacsony szinten állt. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen egy korszerű hadsereg magas szin­tű felkészültségének kialakításához sok idő és pénz szükséges. A Ma­gyar Királyság azonban csak 1938- ban Darányi miniszterelnök „győri fegyverkezési programja” meghir­detése után kezdett a hadsereg fej­lesztéshez. A tisztikar összetétele sem volt megfelelő. Túl sok volt a tartalékos tiszt, akikre nem vonat­kozott a politizálási tilalom. A fegy­veres szolgálatra behívott falusi ta­nítók, jegyzők, leventeoktatók jó ré­sze a szélsőjobb oldal híve volt. Antiszemita, soviniszta nézetek bomlasztották a hadsereg egységét, öntudatát. Ráadásul közülük kerül­tek ki a nemzetiségi, illetve a zsidó munkaszolggJatos századok pa­rancsnokai, de kerültek tartalékos tisztek az első vonalba, a harcoló alakulatokhoz is. Tapasztalataik a frontról még az első világháborúból származtak. Szakmai felkészültsé­gük nem érte el a kor követelmé- .nyeit. Az 1942-es nyári hídfőcsaták után - a frontvonalakat ellenőrizve Jány vezérezredes is megsebesült - a hadsereg-parancsnokság beszün­tette a további aktív hadviselést. A 2, magyar hadsereg védelembe ment át, de ehhez sem volt eléggé erős, felkészült. Októberre világos­sá vált, hogy a Vörös Hadsereg nem omlott össze, Sztálingrád elfoglalá­sáért a németeknek keményen kell küzdeniük és a Kaukázusban sem Hitler elképzelései szerint alakul­nak az események. A Vörös Hadsereg 1942-re jelentő­sen megerősödött, keményebbé vált, megtanult harcolni. A katonák felszerelésén, élelmezésén észreve­hető volt a nyugati szövetségesektől érkező segítség. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök a legfelsőbb Honvé­delmi Tanács 1942. október 5-i ülé­sén jelentette a 2. magyar hadsere­get ért addigi veszteséget (április 23-tól október 1-jéig körülbelül 1100 tiszt és 29 Ö00 közkatona), megemlítette harcoló közkatonáink rossz hangulatát. A katonák jó ré­sze azt vallotta, hogy JVIa- gyarország a Don mellett tulajdon­képpen idegen érdekekért harcol.” Jány Gusztáv is érezte, hogy hadse­rege felszereltsége gyenge, a Vörös Hadsereg offenzíváját nem búja megállítani. Megpróbálta minde­zekről meggyőzni német elöljáróit, a „B” hadseregcsoport parancsnoksá­gát, Hermann v. Witzleben vezérőr­nagyot, a 2. hadsereghez telepített német összekötő törzs parancsno­kát. Január 12-én Moszkalenkó tá­bornok 40. hadserege az Urivi híd­főtől kezdte meg offenzíváját, majd január 14-én újabb tartalékok beve­tésével folytatta harcát. Ezen a na­pon a voronyezsi front középső és déli része is támadásba lendült. Egyidejűleg offenzívába kezdett a szovjet délnyugati front 6. hadsere­ge is, amelynek feladata az olasz csapatok védelmi vonalának áttöré­se volt. Jány a németektől csak egyetlen páncélos dandár erősítést tudott szerezni, így tehetetlenül szemlélte a VII. hadtestnél kritikusra forduló hadi helyzetét. Január 15-én beje­gyeztette a hadinaplóba, hogy az eredeti helyzet visszaállítására re­mény sincs, az adott helyzetben a kitartás elképzelhetetlen, a tervsze­rű visszavonulás már nem lehetsé­ges. A helyzetértékelés világos volt, de Jány nem döntött helyesen. Horthy kormányzó december 24-i - az arc­vonalon kitartást követelő - paran­csát tartotta szem előtt, pedig janu­ár 15-én megfelelő paranccsá had­serege egy részét még megmenthet­te volna, de eszében sem volt visszavonulást elrendelni. Január 16-án a 2. hadsereget a Vörös Had­sereg támadása háromfelé vágta. Jány az azonnali döntés helyett a németektől várta a visszavonulási engedélyt, amelyet csak január 17- én éjjel kapott meg. Ettől fogva Jány minden törekvése arra irá­nyult, hogy a doni arcvonal közepén elhelyezkedő IV. hadtest csapatait viszonylagos rendben visszavonul­tassa a mínusz 40 fokos hidegben. Január 22-én az Oszkol völgyében körülbelül 17 000 - jórészt fegyver­telen - ember gyűlt össze. Bár a ül. hadtest Stomm vezérőrnagy pa­rancsnoksága alatt ez időben még tartotta a doni vonalat, de ekkor már a 2. hadsereg gyakorlatilag nem létezett, s 1943. január 24-én 12 órakor hivatalosan is kivált a né­met arcvonalból. Jány Gusztávot rettenetesen meg­rázta a visszaözönló katonák nyo­morúságos látványa. Nézte őket, s ezután fogalmazta meg hírhedt hadparancsát, amely a 2. hadsereg teljes személyi állományára mélyen sértő és igaztalan volt. Káros volt külpolitikai vonatkozásban is, hi­szen Jány vezérezredes maga mocs­kolta be igaztalanul hadseregét a német, olasz, román és finn szövet­ségesek előtt. A lehiggadt Jány később vissza­vonta állításait, majd április 4-én parancsát semmisnek nyilvánítot­ta, és új hadseregparanccsal helyet­tesítette. A hadsereg a 12 napos do­ni csatában több mint 100 000 em­bert vesztett (halott, sebesült, el­tűnt), fegyverzetének körülbelül 90 százaléka tűnt el. Április 6-án kezdődött meg a 2. had­sereg maradványának hazaszállítá­sa Magyarországra. A parancsnok az utolsó szerelvénnyel hagyta el Oroszországot, s Budapestre egy fá­radt, megtört, megöregedett katona érkezett. Új parancsnokságot Horthytól már nem kapott, s bár Szálasi reaktiválni akarta, ó nemet mondott, majd 1945 elején nyugat­ra települt. 13 hónapot töltött ame­rikai hadifogságban, s megtudván, hogy a budapesti népbíróságok fele­lősségre akarják vonni, visszatért Magyarországra. 1947 októberében - háborús főbű­nösként - halálra ítélték, majd 1947. november 23-án Budapesten golyó által kivégezték. Jányról a németekkel szemben túl­buzgóságot feltételezni valótlanság, hiszen rendszeresen kért és köve­telt a hadserege számára utánpót­lást, felszerelést, élelmet, fegyverze­tet. Pontosan látta, hogy a nagyere- jú támadást nem lehet feltartóztat­ni. Tény, hogy Jány Gusztáv hírhedt hadseregparancsa mélyen megalá­zó és sértő volt mindazokra, akik a kegyetlen orosz télben, hiányos fel­szereléssel és fegyverzettel megpró­bálták a lehetetlent, a többszörös túlerőben lévő Vörös Hadsereg fel­tartóztatását. Ez a parancs azonban már a doni csata után keletkezett, és azt ké­sőbb Jány visszavonta, s megkövet­te a hadsereg katonáit. Jány katona volt, aki a parancsot szentírásnak tartotta, a kötelesség­tudást és hűséget erénynek. Hadműveleti vonatkozásban köve­tett el hibákat, de mindezek, s 1943. január 24-én kiadott hadparancsa sem olyan súlyos bűnök, amelye­kért háborús bűnösként kivégzőosz­tag elé kellett állítani. A felelősségben osztozniuk kell vele az akkori legfelsőbb magyar politi­kai és katonai vezetőknek is. Kiss Béla Miskolc A jövőt nem szabad a nosztalgiára alapoznunk! Az 1994. január 10-i számuk »Szólástér” rovatában megjelent „Felhívás Észak-Magyarország Ko­hászaihoz” című, Nagy Miklós nyugdíjas kohómérnök szerzőtől megjelent újságcikkhez ezúton sze­retnénk észrevételeket tenni, és egyúttal attól elhatárolni magun­kat. Nagy Miklós anélkül, hogy a kohá­szatban kialakult válsághelyzetet előidéző okokat megvizsgálta volna, jó szándékú érzelmektől vezéreltet­ve egy olyan technológiát kíván újra üzemeltetni, amely a ’70-es években elért sikereket követően, mára bebi­zonyította életképtelenségét. A veszély az, hogy - mivel az ózdi foglalkoztatási gondokat lényege­sen enyhítené - nagyon sok egykori kohász dolgozóban olyan reménye­ket ébreszt, melynek semmi alapja nincs, és ez csak újabb csalódást okozhat. Az elmúlt időszakban be­bizonyosodott, hogy a jelenlegi piaci igény Ózdon egy max 400 kt kapaci­tású betonacélgyártó bázis létreho­zását indokolja. Ezt nem csak a ha­zai IKM által vezényelt szakértői gárda, de a nemzetközi szakértői csoport is alátámasztotta.Ózdon a jelenlegi helyzetben a kohászati te­vékenység egyetlen reális útja egy elektrokemencés acélmű telepítése. Egy ilyen üzem gazdaságosan mű­ködve hosszabb távon biztosíthatná Ózdon is a kohászati tevékenységet. A kormány előtt van az a határoza­ti javaslat, amely évtizedekre meg­határozhatja a vaskohászat és Ózd város sorsát. Mindenki, akinek szívügye a kohászat reorganizáció­ja, hivatalos fórumokon mondhatta el javító szándékú véleményét. Ezek után fel kellene hagyni azzal a gyakorlattal, hogy olvasói levélben, tudósításban, vagy riportban önma­gukat „prófétáknak” valló szakér­tők és ^szakértők, soha meg nem vizsgált állításokkal kétségeket éb­resszenek a közvéleményben, a munkában résztvevők és a döntést hozók szakmai felkészültségét, jó szándékát illetően. Ózdi Acélmű Rt. fejlesztő mérnökei Gondolatok az égő vörös zászló fényénél... az ország háza előtt megakadályoz­ták abban, hogy ünnepi beszédét el­mondja. A külföldön és belföldön Az önsanyargatásra hajlamos ál­lampolgár, aki 1994. január 6-án megnézte a pártatlan, objektív, igazmondó, emelkedő nézőszámú televízióban (ezek az elnöki jogkör­rel felruházott alelnök kedvenc mi­nősítő kifejezései az általa vezetett televízióról) a Híradó mindkét esti kiadását, maradandó élményben volt része. Kéri Edit által vezényel­ve - síppal, dobbal és nádihegedű­vel hangosítva - mintegy 30-40 fő tüntetett a legfőbb Ügyészség előtt, tiltakozva az ellen, hogy a Legfel­sőbb Bíróság, a Legfőbb Ügyészség valamint az Országgyűlés tele van a volt ÁVO-sok gyermekeivel. Gon­dolom ezt ő biztosan tudhatja, hi­szen e kérdés jeles szakértője. A tüntetés részeként meggyújtottak egy vörös zászlót, majd felszólítot­tak mindenkit, hogy ahol valaki vö­rös zászlót lát, tépje le. .Kéri Editnek e tárgyban joga van tüntetni, joga van vörös zászlót elé­getni. Manapság ezért —' bizonyos körökből - még elismerés is jár. Az Európába vezető úton ez az akció bi­zonyára nagy előrelépést jelent. Szerencsénkre Kéri Editünk kevés van, kár leime ót az ügy kapcsán felértékelni. Ami az eseményt iga­zán figyelemreméltóvá tette, az a Tv riport ténye. Magyarországon napjainkban működik egy olyan „közszolgálati” televízió, ahol egy ilyen eseményről minden felvezetés vagy kommentár nélkül tudósíta­nak. Itt tartunk, ilyen ma a magyar televízió hangvétele, szellemisége. Ha az égő vörös zászló világánál szétnézünk, sok minden láthatunk a mai Magyarországon. Kis hazánkban ma divat emléktáb­lákat leverni, szobrokat ellopni, vagy összetörni, temetőket meggya­lázni, zsidó templomokra nyilas és horogkereszteket pingálni, divat gyűlöletet szítani, és ezzel párhuza­mosan demokráciáról, a szabadság diadaláról beszélni. Miközben nap mint nap sulykolják belénk, hogy az elmúlt 40 év kom­munista diktatúrájában, semmi sem volt jó, ami ma rossz, azért is kizárólag a Kádár-rendszer a fele­lős, 1989 óta több mint 34 %-al csök­kent a tejfogyasztás, közel 700 ezer regisztrált munkanélküli van, gya­korlatilag megszűnt az állami la­kásépítkezés és a munkásember gyereke - legyen az bármilyen te­hetséges - anyagi eszközök hiányá­ban képtelen tovább tanulni. Ugyanakkor mintegy ezermilliárd forinttal nőtt a belső, és közel 4 mil­liárd dollárral nőt a külső adósság. 1992. október 23-án a Magyar Köz­társaság Elnökét jól szervezett su- hancok bandája - köztük néhányan fasiszta jellegű ruhában és sapká­ban, Árpád-sávos zászlót lengetve ­egyaránt széleskörű ellenérzést ki­váltó botrány „eredményeként” töb­bek között törvényt hoztak a nem­zetközi munkásmozgalom jelképé­nek a betiltásáról, megszüntették az Egyenleg című, a Tv Híradónál lényegesebben jobb színvonalú, kor­rektebb televíziós hírműsort. Kéri Edit csak jelentéktelen és te­hetségtelen epizódszereplő e nagyí­vű színjátékban. Az általuk meg­gyújtott vörös zászló világánál - aki odafigyelt - sok mindent láthatott. Ezekből felsoroltam néhányat. Hogy kinek van igaza, a zászlót meggyújtóknak és arról ilyen mó­don közvetítést szervezőknek, vagy azoknak, akik ezt nem helyeslik, a döntést az olvasó bölcs belátására bízom. Gáti Sándor Karikatúrák a privatizációról v.y. ^ r r VT t c tt r .y nr ís;-<,»;■ fviy ,v ryjy • VG «" ’ 1 “”«■«.»t,<vft?*íl’VÍ*1’’ »* | in«. 1 " *' «• • i i* |||(,#. ‘I* * „ t in . * * ,, I«. *. <“•« „„ II* *< I *•..*. !•>* v. * \ \ \ \ i * (.ti.«». • * »I V« |l i t i « i I | I l | \ I I « * I I * i üli ** **... \ *. > 11, | < i f t *«1 III'.. •sV* " VI * , < l«‘ l t |l (> II -*•- Itlt *'"• V\Vi *u» mi * U*. . . \M**' 'itt« .... I * ........ ***l 11. ... u Ült, vvl li ’Ut •• . J m+fs, *nJ*. V n»» V t\« ^ IV* «* I > Ut . ** I». 1C» * .. 1 ........... »Uh • ♦*« . *» »*M|. » 1 »*• « • r »"h. hit HU « Földprivatizáció Elvitathatatlan érdemei vannak szegény megboldogultnak, elsőként akarta pri­vatizálni az állami cirkuszt Ha meghirdetik a börtön privatizációját, én azonnal beszállok... Kárpótlási jegyet nem hajlandó elfogad­ni? Rajzok: MTI x

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents