Észak-Magyarország, 1994. január (50. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-10 / 7. szám

8 ÉSZAK-Magyarország Kultúra 1994­A színész halála Beszterczei Páltól, Fajától, a játszótárstól, a kollégától, a baráttól búcsúzom megren­dültén. Nagyszerű ember volt, s kitűnő szí­nész. Élte a szerepeit, amit ráosztottak, fel­nőttgyermek volt, örök komédiás. Komédi­ás, aki képes volt elhitetni az emberrel, hogy holnap jobban és szebben is lehet élni, mint ahogy ma él. Gyermeki lélekkeltisztaságá­val közeledett a szerepeihez. És segítőtárs volt, önzetlen segítőtárs. Emlékeim között tartom számon, mikor 1954-ben a Színházunk műsorra tűzte a Csárdáskirálynőt, s abban én játszottam a Mac Gravet (ez volt az első szerepem), egy próbának a szünetében odajött hozzám (O a Báni grófot játszotta) és bátorítóan átölel­te a vállam, s azt mondta „nem lesz semmi baj, ne izgulj, jól csinálod”, s egyre gyak­rabban éreztem, láttam bátorító mosolyátA figyelő jószándékú tekintetét. Igen! Ez 0 volt! A Színészember! Drága Pajám! Hiszem, hogy Te, akinek az életét majdnem tökéletesen kitöltötte a szín­ház, a Mindenség gyönyörű igaz színházá­ban is az elsők között fogsz játszani, s ott is megmaradsz örök gyereknek. Fogadd tőlem búcsúként e megkésett hála­üzenetemet. Tisztelő barátod, volt játszótársad: Gyarmathy Ferenc----------TELEVÍZIÓ---------­S zárszó Miskolc (ÉM - H. S.) - Az MTV ezúttal sem kapkodta el a dolgot. Egy tavaly nyári esemény­ről januárban közvetít dokumentumműsort. Mintha szándékosan a választási kampányra időzítette volna. A sajtóvisszhang már tavaly nyáron megoszlott róla. Okkal, joggal. Nem képviseltette magát a kormány, s távol maradt az ellenzék is. Csurka miatt? A kérdés felvetődött már korábban, a kisújszállási tanácskozás kapcsán is. Mert fur­csa dolog, hogy egy demokratikus országban, ahol legitim kormány van, politikai pártok a nemzet sorskérdéseiről úgy tárgyalhatnak, hogy a pártoknak, a politikacsinálóknak csak egy része van jelen. Ez lehet a kormány, a par­lament, a pártok (indirekt) bírálata, de ezt vé­giggondolni messzire vezetne. Mintha azt su­gallná, amit Csurka ki is mondott, hogy nem történt meg a rendszerváltás. Ami azért képte­lenség, mert korábban elképzelhetetlen lett vol­na egy ilyen tanácskozást megszervezni. Hi­szen ezt a válságot éppen az idézte elő, hogy év­tizedeken át nem létezett politikai élet, ahol az egyes társadalmi rétegek, érdekek, nézetek nyíltan felléphettek, összecsaphattak, gyakor­latot szerezhettek volna. Még az értelmiség is csak most tanulja, keresi a szerepét, noha iga­za van Csoórinak, hogy túlreprezentált a mai politikai életben. Fogjuk föl hát úgy, hogy Szár­szó, ez a mai is, az ötven évvel korábbi is vál­ságtünet? Mert az igaz, hogy történelmünkben a nemzet sorskérdéseit valóban az irodalom, s egyáltalán a szellemi élet munkálta ki, de ma már elvárhatnánk, hogy ezt a szerepet a profi politika és az intézmények vegyék át. Minthogy nem voltam ott, csak a bejátszott beszédrészek alapján alkothatok véleményt. Ezekben pedig sok okos gondolat mellett bőven volt vagdalko- zás, indulatos kirohanás is. Csak azt nem ér­tem, hogy ki és mi ellen? Szó se róla, jogosan le­het bírálni a kormányt is - arra való az Or­szággyűlés, a sajtó -, de azt már nem értem, hogy miért lépett elő hirtelen mumusként, el­lenségként a liberalizmus, miközben a liberális pártok távol maradtak? 1943-ban még bölcseb- bek, realistábbak voltak a veszély és az ellen­ség megnevezésében az alapító atyák: az egyik póluson a fasizmus, a másikon a bolsevizmus. Egyiket se akartuk, választottuk, mindkettő ránk tenyereit. A kérdés az, hogy a bolsevizmus összeomlása után valóban kell-e most ellenség­képet alkotnunk. Kell-e nekünk bűnbak, hogy a csődjeinket magyarázzuk? Mert, ha a libera­lizmus az ősellenség, akkor az 1990-es válasz­tás legitimitását kérdőjelezzük meg. Kölcseyék tudatában még nagyon jól megfért a haza és a haladás, azaz a nemzeti kötődés és a liberaliz­mus. Ma sincs ez másként, s ez azt jelenti (mindkét félnél), hogy senkinek sincs joga kisa­játítani sem a nemzet, sem a haladás fogalmát. Mert nem igaz, hogy csak a jobboldali a jó ha­zafi, mint ahogy az sem, hogy a népi elkötele­zettségű „mucsai”. A szomorú az - a tévét nézve -, hogy Szárszón se jutottak közelebb a megoldáshoz. A kérdések maradtak megoldatlanul - egészen a közelgő választásokig. Golden Wind-tárlat Miskolc (ÉM) - M. Kristóf Ágnes festőművész alkotásaiból nyűik kiállítás a Golden Wind ga­lériában (Pátria ház) ma, hétfőn délután öt óra­kor. A tárlatot Gyöngyösi Gábor újságíró, la­punk fómunkatársa nyitja meg. Hierarchák és hierarchiák Hét évet élt (eddig) a Magyar Orthodox Egyházi Múzeum... Kelyhek, keresztek, ikonok, melyek gyakran ábrázolják az egyház Szent Hierarcháit Dobos Klára „Az nem lehet, hogy ennyi szeretet és tudás lakat alá kerüljön! Miskolc büsz­ke lehetne arra, hogy az egyházművé­szet és az ötvösművészét csodálatosan értékes alkotásai itt egyben láthatók. Bízom abban, hogy elgondolkodnak az utolsó pillanatban az illetékesek. Mi­ért kell minden értéket elpusztítani? Mi­ért?! És mindig Miskolcon történik ilyen. Ami kincs, az Miskolcon miért nem az?" Hogy lehetne hirtelenjében szebben szavakba önteni azt a lélekszorítást, amelyet érez az ember, mikor tudja, hogy különleges helyen jár, csodála­tos dolgok veszik körül, s ha egy ki­csit is lokálpatrióta, még az is eszé­be jut, hogy igen, csak itt, Miskol­con... itt van (volt?) a Magyar Orto­dox Egyházi Múzeum. Hadd fogal­mazza tehát a vendégkönyv a tehe­tetlenség fájdalmát! Azaz mit nem mondok. Esetleg akarattalanság van. Meg megoldás. A helyzet bo­nyolult, de nem reménytelen! * „Csodálatos műemlék, gyönyörű és értékes gyűjtemény, kár, hogy a vá­roslakók meg sem tudják mondani, hogy talál ide egy nyugdíjas cso­port.”...Igen, ez Miskolc, erről rá is­merek. De - mert akarok —, erről is: „Eljöttünk elköszönni Miskolc egyik legértékesebb, legcsodálatosabb ki­állításától. Reméljük, mégsem kerül sor arra, hogy Miskolc város átadja értékét növelő kiállítási anyagot esetleg egy másik városnak.” Kereszt Fotók: Dobos Klóra Ami sajnos reális veszély... Elég rég­óta húzódik az ügy, úgymond benne volt a levegőben. Az ortodox egyház visszaigényelte az egykor tulajdoná­ban lévő épületet, amely helyet ad a múzeumnak. Visszakapták, azzal a megkötéssel, hogy az épület funkci­óját is átvállalják. Az elvi átadás már megtörtént, a gyakorlati folya­matban. Az egyháznak azonban nincs pénze arra, hogy a téli időszak­ban futse az épületet, teremért fizes­sen, így egyelőre bezárt a múzeum... Igazából arra sem telik, hogy a paró­kiát futsék. Nagykabátban ülünk a szobában Boleszka László parochus- sal, aki a kezdetekről mesél: - Az or­todox vallás régebbi, mint a római katolikus. Ám az évszázadok folya­mán a történelem úgy alakult, hogy a nemzetiségek vallása lett. Á mis­kolci egyházközséget a görögök ala­pították 1686-ban, s 1785-ben épült fel az Európa-szerte elismert iko- nosztázionnak helyet adó templom. Az egyháznak (a görögöknek) sokat köszönhet a város, hozzájárultak a kereskedelem fellendítéséhez, sőt ők létesítették az első szociális intéz­ményt, az ispotályt, ahol felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül segítettek a rászorulóknak. Majd 1952-ben az országban egyedülálló­an gyalázatos módon államosították a parochiális épületeket, sőt még a kertet is. Öt/tizenheted részt hagy­tak meg egyházi tulajdonban, egy irodahelyiség maradt nekünk. Nem volt törvényes bejáratunk az utcáról a templomba. Talán ha egy hidat építettünk volna... Pestről jártam le hétvégeken, ha lehetett, az irodában aludtam, télen viszont szállodában. * Ahogy az lenni szokott, az épületek állaga egyre romlott. Aztán jött a gondolat: hogy az épületnek is hasz­nára váljon, és a megmaradt kin­cseknek is jó helye legyen, egyházi múzeumot kellene kialakítani. így az Orthodox Adminisztratúra és a Herman Ottó Múzeum összefogá­sával 1986 decemberében megnyűt a Magyar Orthodox Egyházi Múze­um. Ennek rengeteg előnye volt, hi­szen értő gondozója akadt a műkin­cseknek, megmaradt az épület egy­házi jellege, felújították az épületet, s a lelkész használhatta a lelkész­lakást. Aztán jött a rendszerváltás... - A földszintes ingatlan maradt tovább­ra is városi tulajdonban, a MIK-nek a kezelésében - meséli a parochus. - Az emeletes épület részben az egy­házé, részben a megyéé volt. Az esz- meüeg osztatlan telken tehát három gazda osztozott. Ha másért nem, hát ezért is vissza kellett igényelni a te­rületet. De egyébként is, ha van egy lehetőség az elrabolt javakat visszaszerezni, akkor az feladatunk, itt az egyház nem lehet tekintettel arra, hogy a múzeum nyitva van-e vagy sem... Hogy újra a miénk a tu­lajdonjog, már sem a város, sem a megye nem szalad segíteni, mert ott sincs sok a pénzből. Pedig egymillió forintból kijönne az éves fenntartási költség. Ám az egyház is a saját hasznát nézi, úgyhogy ha nem ka­punk támogatást, tényleg el kell vin­ni más, frekventáltabb városba az anyagot, ahol a nagyobb látogatott­ság nagyobb bevételt eredményez. Azt azonban szeretném még hozzá­tenni, hogy kárpótlásként a megye 8 millió, a város kétmillió forintot kap majd az államtól... * A kiállítás tudományos része Kárpá­ti László muzeológus munkája, aki­vel a Herman Ottó Múzeumban be­szélgettünk. Talán ő sajnálja a leg­jobban a tárlatot, s bár jelenleg ten­ni nem tud semmit, de bízik a jóin­dulatban, a város és a megye támo­gatásában. Egyébként ó adja a ke­zembe a vendégkönyvet is, mond­ván, abejegyzésekmindennél többet mondanak. Majd a kiállításról be­szél: - Az anyag több részből áll. A tárgyi gyűjteményt az ikonok, a li­turgikus ötvösművek, textíliák ad­ják, ehhez jön a miskolci görög isko­la emlékanyaga, illetve Magyaror­szág legnagyobb görög könyvgyűjte­ménye, melyben igazi csemegék akadnak. Van hatvan kötetes kézi­ratos könyvgyűjtemény, még a 19. század közepén is gyönyörű kézira­tos könyvek készültek. Ez az anyag azonban nincs Miskolcon. Mi szeret­tünk volna itt kialakítani egy kuta­tóközpontot, az akkori vezetés azon­ban nem adott ennek helyet. Nyír­egyházán örömmel fogadták... A múzeumnak ideális kapcsolata volt az egyházzal. Büszkén vitte oda vendégeit, de látták a kiállítást a „városhoz”, a „megyéhez” érkező lá­togatók is. A muzeológus szomorú, de nem az egyházra „haragszik”, ál­lítja, tényleg kötelességük volt visszaigényelni. Viszont tudja azt is, hogy bár örömmel visszavették az épületet, nem ragaszkodnak a mú­zeum fenntartásához, a kezelői jogot szívesen visszaadják a múzeumnak. Egyelőre tehát mindenki vár. Kivár. Bízva a sikerben, abban, hogy nem kell eltemetni ezt a kiállítást, s vég­re elfelejthetik a „fenyegető” gondo­latot: élt hét évet. Évfordulók az Új Művészetben Miskolc (ÉM - FG) - Csupa „vé­letlennel” kezdődik az Üj Művé­szet című folyóirat idei első, januári száma. „Véletlenül” több jeles-kerek évfor­duló esik az 1994-es esztendőre. Ép­pen 150 éve született múlt századi festészetünk három meghatározó egyénisége: Benczúr Gyula, Mun­kácsy Mihály és Mészöly Géza. Kö­zülük időrendben elsőként, 1844. ja­nuár 23-án Benczúr Gyula látta meg a napvilágot. Az ő munkásságáról, és különösen is a nagyszabású Bu­davár visszavétele című festmény keletkezésének történetéről, fogad­tatásáról szól Telepy Katalin írása. Ugyancsak ehhez az évfordulóhoz kapcsolódik „A művészet útvesztője” című összeállítás, melyben a Ben­czúr Gyula művészetéről szóló kriti­kákból olvashatunk részleteket. „...Benczúrt egyszer s mindenkorra példának lehet odaállítani művész­fiatalságunk elé, hogy kövessék ót a művészet felmagasztalásában - írta 1944-ben Kampis János. - Nem volt kávéházi piktor, nem hordott mére­tes karimájú kalapokat, nagy cso- komyakkendőket, megmaradt ma­gyar úrnak... Művészi nagysága lé­pést tartott emberi nagyságával... Művészete túlélte a támadókat és túlélte azokat, akiknek érdekében támadták.” Az évfordulók sorában megemléke­ző írást olvashatunk Jan Matejko- ról, a XIX. századi lengyel festészet egyik legismertebb alakjáról is, aki száz évvel ezelőtt hunyt el szülővá­rosában, Krakkóban. A megemlékező írások sorában szá­munkra különösen figyelemre méltó a Szőnyi Istvánról szóló tanulmány, melynek szerzője a Miskolcon élő Végvári Lajos művészettörténész. A professzor úr is a „véletlennel” kez­di a Szőnyi és az európai művészet című írását. „Szerencsés véletlen volt, hogy Szőnyi Istvánnak, a Mar­kó utcai gimnázium bukott diákjá­nak, az ismételt hatodik osztályban Földessy Gyula, Ady Endre barátja és egyik legihletettebb méltatój a lett az osztályfőnöke. A kiváló esztéta felismerte Szőnyi erényeit, az egyé­ni gondolkodást, a kutató szívóssá­gát, pontosságra való törekvését...” Végvári Lajos részletes tanulmányi után találjuk Köpöczi Rózsa Szőnyi István egy különleges rézkarca: a Birkózó című írását. Ez az alkotás nem illeszkedik a jellegzetes Szőnyi- rézkarcok közé. „Szőnyi sohasem rajzolt, festett mutatványosokat, bo­hócokat, korai aktos kompozíciói után kizárólag a falu társadalmából, családja köréből választotta modell­jeit. Nem kereste a jellegzetesen peremhelyzetben élő figurákat, a kiszolgáltatottakat, a társadalom számkivetettjeit... Talán egyetlen kivétel a Birkózó, mely titkos szállal kötődik a nem oly távoli elődökhöz, Courbet-hoz, Manet-hoz.” Az Új Művészet januári számában a múltidéző írások mellett természe­tesen olvashatunk napjaink képző- művészetéről, így például Günther Uecker, Anthony Caro, Gyémánt László, Gábor Jenő kiállításáról. Tanuár 10«, Hétfő Tanítóképzés Sárospatak (ÉM) - Nagy érdeklő­dés kísérte január 7-én aComenius Tanítóképző Főiskolán a tanítók számára magyar nyelv és irodalom­ból szervezett szakmai továbbkép­zést. A főiskola dísztermében dr. Ko- máromy Sándor főigazgató köszön­tötte a jelenlévőket, és bevezető elő­adásában szólt a közoktatási és a fel­sőoktatási törvény alapján a pataki tanítóképzés fejlesztésének irányai­ról. A főiskolának meg kell találnia a helyét az új iskolarendszer kiszol­gálásában. A sokszínű közoktatás sokszínű képző tevékenységet igé­nyel és feltételez. Kiemelte a tanítói képesítési követelmények és a beve­zetendő nemzeti alaptanterv (NAT) összefüggéseit, az alternatív peda­gógiák valamint a magyar nyelv és irodalom tanítási programok fontos­ságát. A pataki főiskola a jövőben az alapképzés mellett a régió tanítói­nak továbbképzéséért is többet kí­ván tenni. Ezután a nyelvi és irodalmi tanszék oktatói tartottak előadásokat. Dr. Baranyai Katalin adjunktus a Zsol­nai-program kritikája a magyarta­nítás szemszögéből címmel vizsgáló­dott, majd Molnár László adjunktus helyesírástanításunk rendszeréről és gyakorlatáról szólt, Tóth István­ná tanársegéd előadásában az egy­szerű mondat elemzésének lehető­ségeit tárgyalta, dr. Jáger Katalin docens a tankönyvek és tanulói ké­pességek fejlesztésének lehetőségeit mutatta be. Ehhez kapcsolódott Gallai Lászlóné docens előadása, aki a szövegértő olvasás és a szöveg- elemzési lehetőségek iskolai gyakor­latát elemezte. Háziasszony-iskola Ernőd (ÉM) - Az emődi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola és Speciá­lis Szakiskola január 13-án, csütör­tökön délelőtt 9 órától nyílt tanítási napot rendez a Kossuth u. 56-64. szám alatti iskolaépületben. Az in­tézményben a speciális képzés kere­tében háziasszonyképző működik. A nyűt tanítási napra azokat a nyolca­dikos tanulókat és szüleiket váiják, akik a következő tanévben az emődi iskolában a háziasszonyi teendőik jó ellátása érdekében kívánnak to­vább tanulni. Az iskola vezetése és tanárai az eseményre természete­sen nemcsak Ernődről, hanem a kör­nyező településekről is hívnak, vár­nak gyerekeket. Nyitott kapuk Győr (ÉM) - A Széchenyi István Fő­iskola január 11-én, kedden délelőtt 10 órától rendezi meg a végzős kö­zépiskolások számára a hagyomá­nyos Nyitott kapuk elnevezésű prog­ramját. A főiskola Felső-Dunántúl legnagyobb felsőoktatási intézmé­nye, nappali tagozaton jelenleg 2513 hallgató tanul, ebből 125 fiatal me­gyénk középiskoláiból érkezett Győrbe. Azok az érdeklődők, akik nem tudnának elmenni a holnapi rendezvényre, január 20-tól február 24-ig csütörtökönként délelőtt 10-től 12 óráig és délután 4-tól este 6 óráig kérhetnek tájékoztatást a továbbta­nulási lehetőségekről a főiskola ve­zetőitől személyesen vagy telefonon (96/426-623). ______ B urgenlandi fotós Miskolc (ÉM) - Hans Gustav Edöcs burgenlandi fotóművész alkotásai­ból nyílik kiállítás ma, hétfőn délu­tán 4 órától a II. Rákóczi Ferenc Me­gyei Könyvtár előcsarnokában. A tárlatot Tárcái Béla fotóművész nyitja meg. Hans Gustav Edöcs 1924-ben szüle­tett Wulkaprodersdorfban (Vulka- pordány). Később Sopronban tanult, s ott ismerkedett meg a fényképe­zéssel is. Hazai és nemzetközi kiál­lításokon 1944 óta rendszeresen részt vett, de az igazi alkotó korszak nyugdíjazása, 1975 után követke­zett. Kezdettől fogva vonzódott az emberi, sorsok képi megjelenítése iránt. Úti élményeit és az emberek­kel való találkozásait a világ számos országában, rangos kiállítóhelyeken és tárlatokon mutathatta be. Beavatás Miskolc (ÉM) -AztJsui Alapítvány Reiki I-es és Il-es tanfolyamot, illet­ve reinkamációs hétvégét szervez. Az érdeklődők egy előadást is meg­hallgathatnak január 28-án Beava­tási utak címmel. További felvilágo­sítást a 337-079-es telefonszámon lehet kérni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents