Észak-Magyarország, 1993. december (49. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-28 / 303. szám
A SZELLEM VILÁGA Gorsiumi játékok Székesfehérvár (MTI) - A gorsiu- mi római játékok felelevenítésével szeretne kapcsolódni az expo programjához a székesfehérvári Szent István király Múzeum. Amennyiben sikerül megteremtenie a szükséges anyagi feltételeket, a régészeti parkban ismét megrendezik a Ludi Ro- manit, az antik drámák és vígjátékok bemutatóját. A tervek szerint a hazai színtársulatok mellett külföldi művészek is színpadra lépnének. A színház kialakítását már meg is kezdte a Szent István király Múzeum: elvégeztette a szükséges földmunkákat, s ha sikerül szponzorokat találnia a rendezvényhez, hozzálátnak a színpad és a nézőtér kialakításához is. Tervezik továbbá, hogy ismét megrendezik a pannóniai városok ifjúságának korábban nagy sikerű találkozóját. A 11 egykori pannóniai település - Szombathely, Sopron, Győr, Komárom, Esztergom, Budapest, Székesfehérvár, Keszthely, Dunaújváros, Szekszárd és Pécs - latint tanuló diákjai antik irodalmi alkotások előadásával mutatkoznának be az expo során Gorsiumba látogatóknak. Az elképzelések szerint részt vennének a programokban a hajdan Pannóniához tartozó külföldi - szlovák, osztrák, szlovén, hor- vát, szerb -, valamint az olasz és a dalmáciai városok fiataljai is. Ezeket a programokat vallás- és kultúrtörténeti emlékeket bemutató kiállításokkal egészítenék ki. Tervezik azt is, hogy körutazást szerveznek a hazai római kori feltárásokhoz. A programsorozat elnyerte az expo rendezőinek tetszését, s a közelmúltban megrendezett expo-bör- zén a rendezvénycsomag megkapta a közönség-dyát. Országjáró Madách Budapest (MTI) - Költözik a Madách Színház. Szarvasra, Gyulára, Nyíregyházára és még tovább. No, nem véglegesen, csak átmenetileg és jó néhány produkció erejéig. A patinás teátrum ugyanis együttműködést tervez több színházzal. Nyárra a Móricz Zsigmond Színházzal készül közös előadás, amelyet előbb Nyíregyházán mutatnak be, majd utána játsszák Budapesten. Visegrádra a nagy sikert aratott Mária evangéliumát viszik el. Szarvas városában a Madách biztosítjá a szilveszteri programot, ezen kívül a további együttműködést is tervbe vették az alföldi várossal. Csakúgy, mint a győri és a szombathelyi színházzal is. Az országos turné, a közös bemutatók (nem számítva a közönségnek nyújtott élményt) gazdaságosabbak, könnyebben megvalósíthatók két színház együttműködésével. Még akkor is, ha színésznek, díszletnek olykor utaznia is kell. De más oka is van a Madách országjárásának. Az, hogy rövidesen sor kerül a színház rekonstrukciójára. A nagy munkák idejére a társulat az addigra felszabaduló vígszínházi sátorba költözik, a Nyugati pályaudvar mellé, s ekkor szeretnének többet játszani az ország más városaiban is. Pesti premierek Budapest (MTI) - Az 1993-as esztendő utolsó hetében két színházi bemutatót tartanak Budapesten. Ármányos puncs-pancs címmel zenés varázsjátékot láthatnak kicsinyek és felnőttek a Budapest Bábszínház csütörtöki világpremierjén. Az izgalmas történet szereplői: Dr. Lidérczy Belzebub labormágus, Át- kos Ákos pokoli végrehajtó, Tyranja Vámpiri pénzboszorka, Maurizio di Mauro kandúr, Krakél Karesz varjú, Szent Szilveszter, valamint a természet erői, segítő és ártó szellemek. Michael Ende művét Lázár Magda fordította magyarra, Petrovics Emil komponált zenét a meséhez. Bállá Margit festőművész tervezte a színpadi látványt és a bábokat. A varázsjátékot Horváth Zoltán állította színpadra. A magyar száguldó riporter Gyöngyösi Gábor A Ceausescu diktatúra ama nevezetes és félelmetes utolsó évtizedének derekán, úgy 1985 körül, a Sepsi- szentgyörgyön élő Farkas Árpád, a válogatott szavú és választékos stílusú költő A Beke György jelenség címmel szándékozott néhány baráti szót ejteni Beke György akkor éppen friss „vándorlókönyve” kapcsán, de az egészből nem lett semmi. Mire ugyanis az anyagot kiszedték, már elhatároztatott, hogy Beke György fejének is hullania kell. Az írás - úgy is mint „scripta manent” - viszont megmaradt, később, némi magyarázattal kiegészítve, már itt, Magyar- országon meg is jelent, úgy, hogy idézni tudunk belőle. „Beke Györgyöt - úja Farkas Árpád- még csak újságíróként tartotta számon a közfigyelem, s máris jóízű legendák keringtek róla, miszerint bakancsra szerelhető és összecsukható szárnyak tulajdonosa, naponta„ féltenyérnyi szalonnával, három krémestésztával táplálékul beéri, s ha valamely fiókszerkesztőségben lavómyi lábvízre talál, rekkenő hőségben is képes bármikor és bármiről gépbe verni több kolumnás riportot.” A szem és fül, illetve baráti tanúként tanúsíthatom, hogy ez így volt. Annyira így, hogy Beke - tenném még hozzá - ama ritka újságírói, helyesebben emberi tulajdonsággal is rendelkezett, hogy rendkívül jó volt- s hál’ Istennek az is maradt a memóriája. Neki kétszer bemutatkoznia senkinek sem kellett, mindenkiről mindent pontosan tudott évek múlásával is, sőt a feltételezettnél sokkal többet, mert vérbeli újságíró módjára, mindenkinek mindig utánanézett, felderítette családfáját, rokonait, barátait, kikutatta tevékenységi körét, s olyan dolgokat raktározott el mindezekről a fejében, hogy nagyon sokszor az érintett sem tudott magáról, felmenőiről, leszár- mazottairól sokkal többet. Ilyen téren egyenesen meglepő kérdései is voltak. Nekem például — valamikor a kolozsvári Utunk fennállásának 25. évfordulója táján egész kis előadást tartott arról, miként lehetek én a nem túl szerencsés volt magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János rokona - amit én persze, ahol tudtam, letagadtam. Volt belőle kellemetlenségem elég, nem hiányzott a feszegetése ennek az amúgy is bizonytalan rokonságnak, ami Bekét természetesen csak mint riporteri kuriózumot érdekelte. Persze, Beke György amolyan Magyar Népi Szövetségi-beállítottságú volt, mint tősgyökeres székely, annak valamilyen vezető szervében is benne volt, amíg én, a határszélen, Szatmárnémetiben élő ember, mindig abban a reményben éltem, hogy • Magyarországnak a határtól alig 1Ö kilométerre fekvő része előbb-utóbb mégiscsak visszakerül Magyarországhoz, tehát nekem nem szükséges a Magyar Népi Szövetségben is érvényesülő, sőt romboló kommunista propagandának bedőlnöm, ami szerint megvalósítható a népek közötti testvéri és együttműködési kapcsolat Románia keretein belül. Mondanom sem kell különben, hogy Bekét se lehetett sokáig ezzel szédíteni. Figyelme mindinkább - talán az általa átélt árulások közeli megtapasztalása folytán - olyan támpontokat keresett magának, amelyben a magyarság megmaradásának, megőrzésének példája nyilvánult meg, s amelyeket példaként tudott állítani a fázósan reszkető lelkű erdélyi magyarság elé. Sokat foglalkozott például Koós Ferenc Bukarestben élt magyar pap és tanár életével, hagyatékával, amellyel valóságos kisebbségi értelmiségi magatartás- modellt állított olvasói elé. Szinte egyik napról a másikra, s féltucatnyi kötet megírása után Beke a ma- gyar-román-német kultúrkapcso- latok szakértőjeként kezdett feltűnni, ami épp úgy nem akart lenni, mint ahogy a román népboldogítók, Groza, Gheorghiu-Dej, majd később Ceausescu politikájának kiszolgálója sem. Persze, az újságírói, majd Beke György író-riporteri jelenlét, s a különböző szerkesztőségekben érvényre juttatott politikai törekvések nem igen kedveztek ennek a magatartásnak, s amennyiben kötelékben akart maradni, akkor el kellett fogadnia, sőt hitetnie, hogy érdeklődése a csángó, székely s a máramarosi szórványmagyarság állapota iránt valamilyen együttélési modellt keres, a- mely a már akkor homogénnek mondott egységes Románia propagan- disztikus állításait igazolja. Hogy ez mennyire nem volt így, az persze lassacskán derült ki, éppen akkor, amikor Farkas Árpád emlegetett baráti kritikájának megjelentetésére került volna sor, amely készen állt már, kiszedve a marosvásárhelyi Igaz Szó nyomdai szekrényeiben, de amelyet egyetlen telefonnal leállítottak, közölve, hogy Beke György fejének is hullania kell, mint ahogy akkoriban hullott sokunké. A fejek hullásának pedig nagyon különböző oka volt, leütésük közösnek nevezhető oka mindössze annyi, hogy a magunk területén mindnyájan a magyar kultúra megőrzéséért, ébrentartásáért, tovább éltetéséért küzdöttünk, ami már nem felelt meg a román politika elképzeléseinek. Beke György ez idő tájt jelentette meg legmélyebbre ásó, úgynevezett barangoló könyveit, amelyeknek csúcsa tulajdonképpen a Boltívek teherbírása című volt, s amellyel elszabadította a poklot maga ellen. Ennek a kötetnek tulajdonítható például az is, hogy e sorok írója, Beke György bemutatásának szándékával bizonyos dolgokat önmagáról is kénytelen elárulni, különben nem igazolhatná első kézből nyert értesüléséit. Beke György meghurcoltatásának, megrágalmazásának kezdetekor jómagam túl voltam már az első házkutatásokon, könyvelkobzásokon, kihallgatásokon, amelyet éppen az a Rotarescu nevű szekuritátés tiszt végzett, aki Bekét kizárólag csak a románok között terjesztett „pamflettjében” vád alá fogta. A vád, u- gyan nevetséges, de véres volt és komoly, amelyben olyasmivel lehetett érvelni, hogy Beke nem tartja tiszteletben a román határokat, hiszen a Boltívek teherbfrása című könyvében - amelyben a velem való beszélgetéséből alig néhány mondat maradt - de méginkább Szalonta s Arad környékéről szólóban, minduntalan Alföldet említ, holott, az Alföld Magyarország része, akkor pedig az általa említett területek, helységek, szerinte nyilván Magyarországhoz tartoznak. Mert, érvelt Rotarescu, ha román területekről beszélne, akkor nyilván „cimpie”-t, Mezőséget kellene emlegetnie, a- hogy ezt a vidéket a románok neveFotó: Fojtón László zik. Érvelésében a fő baj persze az volt, hogy ez a vidék soha nem tartozott a Mezőséghez, amit a magyarok is így emlegetnek, bár igaz, hogy ők ismerik a térképet, még azt is, amit a románok soha se láttak, hiszen ők nem is szerepelnek rajta. Ázokon pedig, amit láttak, az Alföld valóbam Magyarország területére van írva, s a Maros, Szamos síksága tényleg cimpie-ként szerepel a román térképeken. Bármilyen nevetséges ez az érvelés, a nyolcvanas évek Romániájában elegendő volt ahhoz, hogy az embert eltüntesse a közéletből, sőt a magánéletből is, de ahhoz mindenképpen, hogy nehezen beszerezhető kenyerét is végképp elveszítse. Engem például ugyanaz a Rotarescu azzal nyaggatott hetekig, miként képzelem el azt - hogy amint Beke Györgynek nyilatkoztam - nagyon hiányolom már a magyar társasági életet, amelynek hiányában én csak az egymás iránti bizalmatlanságot érzem. Hogyan gondolom azt - szegezte a mellemnek Rotarescu a kérdést -, hogy ha Románia az állandó szovjet és magyar fenyegetések árnyékában megtilíja a románoknak, hogy nyolc főnél többen összejöjjenek akár egy lakodalom alkalmával is, akkor a magyarok itt kávéházakban, vendéglőkben, vagy máshol csoportosan összegyűlhetnek társasági élet gyakorlása céljából. Az én vallattatásaimról Bekének természetesen nem számolhattam be. Amilyen fejjel a falnak menő volt, s amilyen hamis biztonságot adott neki, hogy évtizedekig a román főváros lakója volt, még fellármázta volna a szerveket, amelyek már régen az ó nyakát igyekeztek kitömi. Ki is törték. Hiába voltak jó barátnak hitt ismerősei a román politikát végrehajtók köreiben, segítségére senki nem sietett akkor sem, amikor irodalmi díjaitól sorozatosan fosztották meg, akkor sem mikor egyik napról a másikra utcára tették, sót Kolozsváron épített házát is elrabolták tőle. Különben is Beke ekkor már infarktussal feküdt a kórházban, nem rabkórházban, de őrizet és szigorú megfigyelés alatt, hogy 1989 decemberének ama kritikus napjaiban, 22-én, amikor Bukarestben is kitört az úgynevezett forradalom, csomagjain ülve találja magát, végérvényesen Magyarországra igyekezve, ahová csak december 30-án érkezett meg. Akkor utolsónak hitt romániai útja a magyar száguldó riporternek nem volt éppen száguldás. Szerencsére most már vissza-vissza tér néha szeretett székelyei és csángói közé, a magyar televízió vagy a rádió jóvoltából, s amint legutóbbi miskolci látogatása alkalmával mondta - a szívének sincs semmi baja, legfeljebb sajog az ottmaradottak sorsáért. Picasso — kölcsönbe A Ludwig-gyűjteményből Budapest (MTI) - Egy kiállítás nem olcsó dolog. Különösen nem, ha külföldi gyűjteményből érkeznek a műtárgyak. Növeli a tárlat eszmei értékét, meg valós kiadásait is, ha egyedi, megismételhetetlen, pótolhatatlan darabokból áll össze. Még költségesebb és komplikáltabb az anyag megszerzése, ha nagynevű, világhírű művész alkotásairól van szó. Annak a kiállításnak, amelyről az alábbiakban szólunk, csak a biztosítása 16 millió forint. Igaz, a Ludwig-gyűjtemény nem pénzért kölcsönzi (november 18-tól három hónapig a Nemzeti Galériának) minden idők legizgalmasabb művészének, Pablo Picassonak a műveit. A német Ludwig házaspár ugyanis azon mecénások körébe tartozik, akik nem a maguk számára szerzik meg a műremekeket, hanem múzeumokat rendeznek be, gyűjteményeket adnak letétbe, így osztják meg másokkal a műélvezet örömét. Magyarországon is van egy értékes kortárs művekből álló alapítványi letét. Ez a rajzokat, akvarelleket, festményeket, kollázsokat, rézkarcokat, metszeteket, könyvillusztrációkat, bronz-, gipsz- és fémszobrokat tartalmazó kiállítás a teljes Picasso-életmú keresztmetszetét adja. Egyszeri és különleges alkalom számunkra. A gyűjtő házaspár közvetlenül a II. világháború után szerezte meg a fontos Picasso-műveket, még akkor amikor francia közgyűjteményekben nem volt Picasso-festmény. Peter Ludwig műtörténész számos tanulmányt írt a katalán művész munkáiról, doktori disszertációja is róla szólt. Felesége, az ugyancsak műtörténész Irene Ludwig szintén Picasso bűvkörébe került, támogatott és segített minden vásárlást. S mivel pénzük is volt, folyamatosan gyűjthettek. Megszerezték Picasso fiatalkori munkáit, majd követték a mester korszakait egészen az utolsó alkotásokig. A gyűjtés célja a technikák sokféleségének és a legfőbb motívumoknak az érzékeltetése, miközben ott lebegett Ludwigék szeme előtt a lehetőség a művész hatalmas egyéniségének felidézésére. Picassóban Peter Ludwig bizonyos értelemben lázadót, prófétát látott. Egy tanulmányában azt írta; a kortársakat természetesen sokkolta, hogy Picasso mindig új kapukat tárt fel, hogy valami egészen újfajta művészetet teremtsen. Mindez - ma már nyilvánvalóan - egy következetes összfolyamat része, melyet a kíváncsiság és az új kifejezési formák keresésének megalapozott szükségszerűsége hajt előre. A kíváncsiság mögött pedig a korból fakadó kényszerítő erő rejlik. Ez is Picasso... Fotó: Dobos Klára 200 éves fürdő Hévíz (MTI) - Európa legnagyobb melegvizű tava, a hévízi 1794 óta rendszeresen látogatott fürdőhely. Közelgő bicentenáriuma alkalmából több mint 200 oldalas, útikalauzzal kiegészített monográfiát jelentetett meg a város önkormányzata. A világhírű gyógyfürdő történetét, az ottani gyógyító munka és üdültetés krónikáját áttekintő könyv - s benne a színes felvételek zöme - Szántó Endre munkája. Kiadóként a Nereus jegyzi a gazdagon illusztrált igényes kötetet. A megjelenéséhez több mint harminc szponzor nyújtott segítséget.