Észak-Magyarország, 1993. december (49. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-14 / 292. szám
1993. December 14., Kedd Itt-Hon Z 3 Divatjaink között szemlélődve Priska Tibor Árad a panasz az énekes sztárból. A múlt rendszerben is elnyomták, félrelökdösték, a mostaniban még inkább. Hát hogy van ez? Pedig ő már most is letette a maga műveit az asztalra. Mi történik itt? Hiszen ellene valóságos összeesküvés folyik! Mondandóját illetlen kifejezésekkel spékeli, a lap ezeket is szó szerint hozza. így most már a panaszkodás, sírás, plusz amit az ántivilágban akként szoktak jellemezni, hogy nyomdafestéket nem túró kifejezések - ma már a festék tű- rőképesebb, toleránsabb - szóval ezeknek az együttállása máris korszerűséget, divatosságot jelez. Egy kis sírás, egy kis ordenáré kifejezés - enélkül ma ne akarjon senki sztár lenni. Divatolunk hát ily módon is. Meg sokféleképpen. Tetszenek ugye észlelni, hogy mennyire megszaporodtak nálunk a vallásos, hívő emberek! Annyi kereszt látható a nyakban - jól kiemelve az ing, a blúz, az akármi fölé, hogy lássa mindenki, mert ez a lényeg-, hogy az ember csak ámul. Hát hol voltak ezek eddig? Miért nem jelezték valami módon, bárminő halkan is, hogy ők így, meg úgy? Most jelzik. Most divat. Meg az autók visszapillantóján az olvasó. Több, mint húsz éve kocsit vezető, ma nyugdíjas ember írta meg nemrég lapunknak: Diósgyőrben egy nyugati márkájú kocsiból, melynek pilótája szerint a mi nyugdíjasunk valami szabálytalanságot vétett, szóval ebből az elegáns kocsiból olyan ordenáré káromkodást zúdítottak rá, hogy a hangerőtől, a pocskondiázástól az ordibálók előtt felfüggesztett rózsafüzér is megremegett... Mire jó vajon mindez a külsőség? Ez a sok díszítés? Nem csupán álcázás az egész? Ha tényleg igaz szándék vezeti a magát feldíszítót, külső jelekkel megkülönböztetőt (tételezzük fel, valós a jószándék), akkor miért nem fogadja be magába, lelke mélyébe, amit ezekkel kapcsolatosan már olvasgatott, hallott? Például a képmutatásról. A hivalkodásról. Ä pöf- feszkedésről. A kivagyiságról. Elég lenne csupán A hegyi beszédet olvasgatni és elgondolkodni a megírtakon. Például: „...mikor alamizsnát osztogatsz, ne tégy annak cégért sípolással, azmint az képmutatók cse- lekesznek az zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicséretet nyerjenek... mikor imádkozol, ne légy olyan, mint az képmutatók, kik örömest imádkoznak fennállva gyülekezetekben és utcáknak szegletin, hogy az emberektől láttassanak.” Hát igen, ez a lényeg, mármint, hogy az emberektől láttassanak. Ä képmutatók számára ez a lényeg, akik feldíszítik magukat mindenféle megkülönböztető jelvénnyel, éppen azzal, ami soros. Jogot formálva ezáltal arra is, hogy másokat okítsanak. Hogy a szerintük helytelenül viselkedő- ket, nem az egyetlen helyes utat járókat megdorgálják. Ugyancsak A hegyi beszédből: „Sokan mondják nekem amaz napon: Uram, Uram, nemde nem az te nevedben tanítot- tunk-é, és az te nevedben úz- tünk-é ördögöket, és az te nevedben sok hatalmas dolgokat cselekedtünk-é? Akkoron pedig vallást tészek nekiek, soha nem esmértelek titeket, távozzatok el éntőlem, álnokságnak csele- kedői.” Nem biztos, hogy mindazok, kik ma jókora aranykeresztekkel súlyozzák nyakukat, rózsafüzérekkel díszítik visszapillantójukat, tudják, honnan is valók a fenti idézetek, hol és ki által hangzott el A hegyi beszéd. Ennek általános ismerete ma még valahogy nem fér bele a divatba. A külsőségek annál inkább. Tetszenek ugye látni: magyar rendszámú gépkocsi, a rendszám alatt USA felirat és amerikai zászló. A másikon német, a harmadikon svájci felségjelzés. A magyar rendszám mellett. Nem lenne meglepő, ha valamely gyűlésen éppen eme kocsik tulajdonosai ágálnának leghangosabban a „mélymagyarok”, a „szittyage- rincűek” mellett és csakis ők dönthetnék el, hogy valójában ki is a magyar. Legyünk hazafiak, de ne szájjal, inkább vállal. Hogy sokadszor is idézzünk egy igazi magyart. Lehetne idézni más népektől is képmutatók, álnokok ellen. Például attól a költőtől, aki ezt írta „Töltőtoll s jelvény pompázik a mellen... Rémes nehéz a harc ezek ellen.” De visszatérve az énekes sztárhoz. Az inteijú végén a szokásos kérdés a tervekről. A tervekben pedig - az előbbi elnyomatás ismertetése miatt kissé meghökkentő módon - tanyavásárlás szerepel. Eszerint mégiscsak csurran-cseppen valamicske a bukszába. Egy tanya most sem lehet annyira olcsó. Különösen nem a „vidéki tanya.” Ugyanis az énekes vidéki tanyát akar vásárolni. Nem rossz ugye? Nem fővárosit, nem falusit, hanem kifejezetten vidékit. Hát még ha kifejezetten tanyasi tanyát keresne! Fotó: Fojtán László Olvasó a visszapillantón — HETI JEGYZET — Naqi} zsebesek Priska Tibor Itt járnak hát ismét köztünk a nagy zsebesek. Az igaziak, a valódiak, akik évszázadok óta begyakorolt eleganciával, könnyedén, vidáman gyűjtik be összekuporgatott pénzecskéinket és tulajdonképp nem is haragszunk érte. Igaz, a zsebelés után szívjuk a fogunkat, halkan sziszegünk is, időnként illetlenségeket mormolunk, hol ide, hol amoda kívánva ezt, meg azt, de azért végül is az egészhez jó képet vágunk. Mert ez is az illemhez tartozik. A vigyázat, az óvatosság azért nem árt. Az egyik nagy zsebes már elment - róla később még esik szó -figyeljünk viszont az érkezőre. Általában kedves, szőke hajú lánynak álcázza magát, utoljára, tavaly ilyentájt fehér ruhában látták. Mosolyog, apró csengőt csi- lingeltet, nagyon is felhívja magára a figyelmet és szedi-szedi a pénzt bőséggel. Többet visz, mint tavaly. Szokása, hogy otthonunkban ültet le bennünket az asztalhoz, csendre int és ha jól viselkedünk, megdicsér. , Jön ellenben utána pár nappal egy másik nagy zsebes, az angyali szőke hajú lánynak éppen ellentéte. Bekormozza az arcát, kéményseprőnek álcázza magát, pezsgőt durrogat, rózsaszínű malacot visongattat a hóna alatt és mindenkire rákiált nagy vidáman, hogya- szongya ki a házból emberek, elég a magányból, a családias meghittségből, menjünk bele a nagy magyar éjszakába, ihaj-tyuhaj, sohsem halunk meg! Ez a kéményseprős zsebes aztán mindent elvisz, ami netán eddig megmaradt. Ja, még az első nagy kizsebelősről! Aki már elment. Tetszettek tapasztalni ugye ittjártát. Hatalmas, fehér álsza- kállt hord, piros bundát, puttony van a hátán, úgy tesz, mintha hozna valamit. Pedig inkább visz. A zsebünkből. Aztán szánkójához megy, közibe cser- dít a rénszarvasoknak és apró segédjével, egy krampusz illetékességű származékkal elrepül valahová az északi jéghegyek közé szikrázó palotájába. O hol Mikulás, hol Télapó nevet visel. Már elment. Várható viszont a karácsonyi angyalka, meg a Szilveszter névre hallgató vidám fickó. Távoztuk után rövid pihenőt iktattak be a rendezők, majd ránkzúdul a farsang. A magas belépők, az ilyen-olyan bálok, az új urak rongyrázásának ideje. Lesz majd persze böjt is. Mert az álmoskönyv szerint mindennek megvan a maga böjtje. Belekuksolunk üres zsebünkbe, kicsinyég elmélázunk a világ folyásán és valamicske hamut is szó- runk a fejünkre. Mert hamura talán még telik. A nagy baj persze az lenne, ha egyszer mégis elmaradnának ezek a „zsebesek”. Mert amíg jönnek: él a világ.
