Észak-Magyarország, 1993. december (49. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-11 / 290. szám
December 11., Szombat ÉM - emlékezés ÉM-hétvége III Temetetlen holtak Emlékezés 1956. december 10-re, a második miskolci sortűzre Bán István Jean-Paul Sartre hasonló című drámája a megszállók által halálra ítéltek ideiglenes fogdájába, siralomházába kalauzol el bennünket, így akart emlékezni az örök kérdésre, miért is kellett elpusztulniok oly hitvány módon?! Legnagyobb költőnk, Petőfi abban reménykedik, azt váija el az utókortól, hogy a szabadsághősök emlékezete áldott és szent lesz: „Hol sírjaink domborulnak/ Unokáink leborulnak/ És áldó imádság mellett/ Mondják el szent neveinket.” Ha azt valljuk, hogy mi korcsok vagyunk és nem fiák, a legkevesebbet mondhatunk el arról, ami kritika érhet bennünket. Nemcsak azt nem tudjuk, hogy hol vannak sírjaik az áldozatoknak - hogy legalább kicsiny dombbal megjelölhetnénk-, de azt sem, igazán azt sem, hogy kik nyugszanak alatta?! Számtalan irodalmi mű foglalkozik a bolygó lelkek sorsával, mert nem találtak nyugalmat azok, akik elindultak valamit tenni, és tragikusan ért pályájuk véget. Míg el nem hántolják őket, míg meg nem emlékeznek róluk, a nyughatatlanságot szenvedik bolygó lelkűkben. Tudja-e városunk ma élő polgársága, hogy míg Budapest 1956. november 4-ét tarthatja mély gyásza ünnepének, Miskolcon ugyanezt december 10-én kellene siratnunk?! 1956. november elején a megszálló csapatok elfoglalták Miskolc főbb pontjait, az egyetemen tartózkodó diákságot letartóztatták, de sokan a forradalmi tevékenységgel vádoltak közül is fogságba kerültek, és valamennyiő- jüket a Szovjetunió területére hurcolták. Az októberi napokban a láthatatlanság ködébe burkolózott kommunista biztonságiak azonnal névsort tudtak átadni a messziről jöttéknek, hogy az addig „magyar testvéreket” idegen földre hurcolják el. Ehhez nem kellett Kádár-rendelet, sem „pufajkás” egységre nem volt szükség, ez a vérükben volt, és a hatalom visszaszerzése érdekében tették a szellemi megszállottságukból eredő gyűlöletüket az első órában. Miskolc, a munkás-város azonban nem hajolt meg a gyűlölködés réme előtt, hanem igazságot, szabadságot és függetlenséget szeretett volna. December 9-re tüntetést szerveztek, a nők tüntetését, hogy ez vezesse be a másnap, hétfőre meghirdetett sztrájkot. Vasárnap dél körül gyülekeztek is az asszonyok, lányok, főként a gyárakból, de sok diák is közöttük - több ezren. Az Erzsébet térről indultak, a Széchenyi utcán befordultak a megyei pártbizottság régi székháza felé, mert ott kiáltványt akartak átadni a munkásosztály nevében. A pártház urai nem fogadták őket. A legnagyobb szégyennek ítélték, hogy a munkásosztály támad ellenük! Az ezredes frissen szervezett „pufajká- saival” kirohant a pártházból, és gumibotokkal támadtak a fegyvertelen, védtelen nőkre. Hiába oldalogtak egyetemisták fegyverrel (géppisztollyal) ketten-hárman a tüntetők mellett, azokat hamar elfogták, tűzharc nem is keletkezett. Lassan, nagyon lassan szorultak vissza az asszonyok az ütések alatt, talán azért is, mert a támadók saját anyjukat vagy feleségük barátnőjét látták maguk előtt, azonban a tüntetők közül sokan maradandó belső sérülést szenvedtek, és egész életükre hordozták azt. De elrejtették, mert rosszabbul jártak volna, ha kitudódik! Másnap, hétfőn, 10-én sztrájknap volt. Sűrűn sétáló közönség lepte el a Széchenyi utcát. A pártház urai is intézkedtek, nagy szovjet katonai erő szállta meg a várost a hajnali órákban, minden csomóponton és objektum előtt tank volt elhelyezve, páncélozott csapatszállítók kíséretében. Mozgásban is voltak, így a Széchenyi utca is: a tömeg megnyílt, majd mögöttük összezárt. Villamos nem volt, mert ők is sztrájkoltak. Ideges feszültség uralkodott, nemcsak a szovjetek között, de a lakosság körében is - hogy mi lesz ebből? Egyszer-egyszer egy járókelő lefeküdt a tank elé, hogy megakadályozza a tank továbbhaladását. Ilyenkor az egész utca népe elénekelte a Himnuszt, felkelt a fekvő is erre, aztán a járművek továbbhaladtak. így folyt az egész délelőtt, úgy hatott, hogy mégis győzelmet lehet venni a megszállók fölött — hát énekeltek! Arról is tudni akart a tüntető tömeg, hogy egy tankos őrmester, bizonyos Makarov nevű, nem volt hajlandó a tank elé feküdt fiatal leányon keresztülgázolni. (Magyar Erzsébetre emlékeznek, akit később kivégeztek). Akkor a parancsnok, egy bizonyos GPU-s őrnagy lelőtte Makarovot, őt pedig a katonái hátulról. Ennek a lelkesítő történetnek (akár ballada is lehetne) ellenére sem alakult ki olyan helyzet, hogy a katonák barátkoztak volna, mert szigorú parancsot. kaptak a visszautasításra. A Budapestről érkezett (és később szintén ki- végzett) Bartha Béla vezetésével vagy inkább befolyása alatt történt, hogy a Széchenyi utcán lévő régi nyomda épülete előtt a tömeg a követelésük kinyomtatását kérte, hogy teijeszteni tudják. A tank és a három páncélozott jármű, megrakva sisakos katonákkal, a mai Centrum Aruház felől közeledett, majd megállt a nagy tömeg előtt a nyomda épülete szomszédságában. A nyomdát a „pufajkások” őrizték, a tömeg kérését visszautasították, és bezárták a kaput. A páncélozott járműből egy tiszt kiemelkedett és ékes orosz nyelven azonnali távozásra szólította fel a csaknem tízezres tömeget. A tömegből egy önkéntes tolmács fordított (nemrégen tért vissza a gulágból kilencéves fogságából), és megmagyarázta az orosz tisztnek, hogy nem akar rosszat a magyar nép, de menjenek haza a szovjet katonai egységek. A szemben lévő épület emeletéről a tanács- talankodó tömeg fölött egy lövés dörrent, mintha jelző lövés lett volna. Ennek a hatására a páncélozott járművekből a levegőbe lőttek, a tank pedig szétlőtte a volt IBUSZ iroda falát, majd a járművek megindultak a Városház tér felé. Ekkor kezdődött a SOR- TUZ! A tömeg eszeveszett gyorsasággal igyekezett elrejtőzni az utca hosszában ható gépfegyver és géppuskatűz elől. A boltokba, ha nyitva volt, de főként az udvarokba menekültek. Kis keskeny köz vezetett át a nyomda közelében az Arany János utcába, benne egy fahíd a Szinva fölött. A nagy igyekezetben a tömeg az oldalkorlátot kitörte, ezért sokan a Szinvába zuhantak. Kinek keze, kinek lába tört. Az utcába belövő szovjetek elől is hasalva húzták ki a sebesülteket a Szinvából, igyekeztek az Arany János utcai házakban elhelyezni őket, míg a mentők értük jöhettek. A Széchenyi utca kirakatait, a homlokzatokat, de a tetők párkányait is rommá lőtték a végigvonuló szovjet katonák. Ahová lőttek, az udvarokba, a házak ablakain be, a kirakatok mögötti üzletekbe - ott mindenütt sebesültek és halottak hevertek. A nyilvánosságra sohasem hozott, titkos jelentés 8 halottról és 40 sebesültről adott hírt. A szomorú nap ezzel a vérrel, sebbel, halállal véget is érhetett volna, ha még egy fellángolás az estét nem tette volna nevezetessé. A posta előtt parkoló tank kilőtt gyújtólövedéke lángba borította az Avasi kilátót, tüze már el is hamvadt. A „pufajkások” laktanyája a Tizeshonvéd utcai, volt csendőrlaktanyában létesült (ma a Herman Gimnázium költözött oda) és estére két 19 éves, katonai szolgálatot még nem teljesített fiatalember látogatta meg azt a hátsó kapunál. Luko- vics László és Oláh Miklós. Géppisztoly volt az oldalukon és fegyvert kértek, hogy önkéntes társaikkal együtt „kiveijék a szovjeteket az országból”. A laktanya parancsnoka - egy százados - mellettük állt, de nem tárgyalt velük, a tárgyalást Oprendek őrnagyra bízta, áld nem volt ott, valahol az épületben tartózkodott. Szólították az őrnagyot, lehet, hogy indult is, de a fiúk nem látták, és nem találkoztak vele soha. Valahonnan lövés dörrent, kilőtte a villanykörtét, sötétség borult a térségre, a fiúk pedig eliramodtak. A százados később azt vallotta, hogy a mellette álló Lukovics fegyveréből nem látott torkolattüzet, nem is értett a fegyverhez. De egyik fegyverből sem dördült lövés, hiszen a csövek lőpora bizonyíthatta volna ezt. A honvédtiszt, Oprendek őrnagy más fegyvertől halt meg. Nem járt lent a kapualjban, feltételezett gyilkosai nem találkoztak vele. Hát akkor hol halt meg? És miért? Bírálta a kegyetlenséget, nem értett vele egyet? A két fiút halálra ítélték, Oláht kivégezték. Valahol a Ladiban ásott tömegsírban pihen, ahova cipó nélkül vitték ki és tarkón lőtték, mondta el egy szemtanú. A lelkesedés!? Vagy talán a megszállás ellen támadt gyűlölet? A vakhit a „magyarokban’? Akkor Európában és az egész világon divat volt a megszállókat, a gyarmatosítókat gyűlölni, mi a legszélesebb körben hirdettük, hogy a kolonializmust fel kell számolni. Ugyanakkor a fegyver és a lakájok kényuralma alatt gyarmattá süllyedtünk! Gyásznap! December 10. Utána vidáman ke- lepeltek a géppisztolylövések, a tarkónlövé- sek, akár volt ítélet, akár nem volt. Ebben az időben hajtották végre az első statáriális ítéletet Miskolcon, ahogy hírül adta a napilap, aztán a kutatások kimutatták, hogy ilyen ítélet nem is született, de az áldozatot sorozatlövéssel agyonlőtték, szerettei titokban eltemethették. Miskolcon nem egyszer volt sortűz! Volt október 26-án is és véres áldozatokat követelt. De volt december 10-én is! Arra kérünk mindenkit, aki csak olvassa megemlékezésünket, hogy információival segítse kutatásainkat. Nevet és a személy meghatározását közölni szíveskedjék, bárki, bármit tud azokról, aki a december 10-i sortűzné] kárt szenvedett. Címünk: POFOSZ megyei Szervezete, 3530 Miskolc, Erzsébet tér 5. fsz. Szívünkben keserűen emlékezünk, és mindenkinek meg kell értenie, hogy mi ilyen gyásznapokat semmiképpen sem óhajtunk vissza! Nem lehet történelmünkből kitörölni, és akik ezt kívánják tőlünk hatalmuk visszaszerzése érdekében, megkérdezzük, hogy szörnyű bűneiket eddig miért nem vallották meg, miért nem tették jóvá? Ok többet tudnak ezekről, és a mai napig nem tudunk az áldozatoknak tisztességet adni. Nemcsak a tettet, de főként a szellemiséget kívánjuk elítélni, hogy fiaink tanulják meg elutasítani a halál szörnyűségeit! (Szerzőnk református lelkész, a POFOSZ megyei Szervezet elnöke) A rendőrök a szovjet elvtársakat lőtték Dombrovszky Ádám Budapest (ISB) - „Miskolc sajátságos helyzetben volt az 1956- os forradalom idején - mondja Kahler Frigyes, az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője. - Azon kevés városok közé tartozik, ahol két sortűz is eldördült a fegyvertelen lakossággal szemben. Ez a város az, amely november 4. után sem adta meg magát, s a forradalom vidéki központja maradt, aktivan tartva a kapcsolatot Budapesttel. Még eay sajátosságot emelnék ki: december 10-én, a második sortűz idején Miskolc az a hely, ahol a rendőrök és a munkásokból lett segédrendőrök kifejezetten a népet támogatták". A napokban kerülhet a könyvesboltokba a Sortüzek -1956 című könyv, amely az Igazságügyi Minisztérium Tényfeltáró Bizottságának az első jelentését tartalmazza. A bizottság a sortüzek pontos történetét próbálta meg feltárni, amikor reguláris fegyveres egység a fegyvertelen civil lakosságot lőtte. A könyv nagy teret ad a Miskolcon történteknek, annál is inkább, mert itt két alkalommal is sor került a tüntető tömegbe való belelövésre. A két esemény leírása mellett igencsak izgalmas annak a dokumentumnak az áttanulmányozása, amely a miskolci honvéd-alakulat történetét tálja fel 1956. október 23-tól az év végéig. A jelentés a Honvédelmi Minisztérium utasítására 1957-ben készült, tehát szó nem lehet arról, hogy bái-ki a ma érdemnek tekinthető cselekedeteit emelte volna ki. Az 1956. október 26-i első miskolci sortűzről így számol be a jelentés: „A délelőtti órákban 150-200 főnyi csoport a főosztály (BM Megyei Főosztálya) előtt tüntetni kezdett, letartóztatott egyetemisták és diáikok kiengedéséért. Az épületből tüzeltek a tüntetőkre. 9 halálos áldozata és 58 sebesültje lett a lövöldözésnek. A honvédség nem tüzelt. Zombori alez. és Legenyei őrgy. személyesen járt a katonák között és nem engedte a tűz megnyitást, miközben a híradó kocsi hangszóróján nyugalomra és hazamenetelre szólítottuk fel a tömeget. Lövöldözés után segítettünk a halottak összeszedésében, illetve a sebesültek elsősegélyben való részesítésében.” Mint Kahler Frigyes hangsúlyozza: ez a lövetés már a Katonai Bizottság központi túzparancsa alapján történt meg, hiszen az október 24. hajnalától fogva érvényben volt. A Tényfeltáró Bizottság elnöke a második miskolci sortüzet (1956. december 10.) már egyértelműen a „pufajkás sortüzek” közé sorolja. Az ekkori karhatalmi lövetésnek 8 halottja és 40 sebesültje lett. Berki Mihály visszaemlékezése alapján ezt a sortüzet Miskolc „kemény embere”, Lőrincz Lóránt vezényelte. Lórincz neve egyéb, a forradalmárokkal vívott karhatalmi tűzharcok során is többször felmerül. A dokumentumok szerint a százados alakulata az, amelyik a vérengzésben rendre az élenjár. A december 9-i miskolci nőtüntetés alkalmával azonban Reményi József tisztességére legyen mondva, a Lőrincz Lóránt- tal érkező szovjet harckocsiknak a lövetési szándékát a megyei karhatalmi parancsnok meghiúsította. Részben tehát neki köszönhető, hogy december 9-én a tüntetés-sorozat vér nélkül végződött. Másrészt az egykorú források szerint: „a tömegben lévő rendőrök és kisegítő munkásrendőrök több esetben kifejtették: amennyiben a szovjet elv-társak és a karhatal- misták tüzet nyitnak a tömegre, akkor ők a tömeg mellé állva tüzet fognak nyitni a szovjetekre és a karhatalmistákra.” Sajnos, másnap december 10-én már kevés volt ez a visszatartó erő. Lőrincz Lóránték tüzet nyitottak, és a kisegítő mun- kásrendórök valóban a tömeget védelmezték. Visszalőttek a szovjet erőkre, melynek során a szovjetek részéről is volt két halott és több sebesült. Miskolc két sortüzének, illetve az 1956 végéig lezajlott több mint 50 magyarországi sortűznek a történetét az érdeklődők további részleteiben is megismerhetik a Tényfeltáró Bizottság most megjelent első dokumentumközléséből. Dobos Klóra felvételei
