Észak-Magyarország, 1993. november (49. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-03 / 257. szám

10 ÉLETMÓD Nyugdíjasok 1993« November 3«, Szerda-------------JEGYZET---------— E gg kis nosztalgia Gyárfás Katalin Mostanában egyre gyakrabban ruccanok ki a piacra, nem csak a hétvégeken. Ha el­fogy otthon a friss gyümölcs, ha egy kis le­csót akarok összeütni, s hozzá szép papri­kát, paradicsomot szeretnék, veszem a fá­radságot, s inkább a Búza téren mustrálom az árukat, válogatok a gazdag kínálatban. Az árak láttán néha ugyan felszisszenek, ám ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy a sarki zöldségesnél sem költenék ke­vesebbet, és ráadásul az áru időnként fony- nyadt, romlott. Valamelyik nap alkudtam is a piacon - no, persze nem a kofánál, hanem a falusi ter­melőnél. Szeretett volna már minél hama­rább hazamenni, s az utolsó öt kilónyi birs­almát engedményes áron ideadta, persze, hosszú sóhajtozások után. Panaszkodott az egyre növekvő költségekre, a közelgő lako­dalomra, melyen a keresztlánya számára nem csak valami szép ajándékot vesz ám! Eldicsekedett: főztjét, süteményeit ismerik, többször főzött már lakodalmi ebédet, most is ki kell tehát rukkolnia valami meglepe­téssel is, hiszen várnak vagy kétszáz vendé­get... S ahogy mentem hazafelé, eszembe ju­tott a régi, pár évtizeddel ezelőtti miskolci piac miliője. Nagyanyám a nyári vakáció idején heten­te legalább két alkalommal kivitt magával a Búza térre. Gyalog mentünk, hiszen ak­koriban még hamarább odaért úticéljához az ember, ha nem zötyögött a miskolci vil­lamossal, nem várakozott a kitérőkben. A piac perszejóval kisebb forgalmú volt em­lékezetem szerint, ám a hangulata emiatt szinte bensőségesnek volt mondható. A törzsvevőket-nagyanyám ízig-vérigaz volt - már messziről köszöntötték az árusok, s kínálták portékáikat, nemegyszer verseng­ve azon, ki adja olcsóbban. Kétszer is végig­jártuk a kosárból, kőpadról a földre terített zsákvászonról portékájukat kínáló asz- szonyokat. Aztán persze attól vásároltunk, akinél a legszebb volt az áru, s a legkeve­sebb pénzt kért érte. Válogathattunk is ked­vünkre. Ezt különösen szerettem, hiszen ilyenkor megkóstolhattam a ropogós cse­resznyét, a friss juhtúrót, vagy telente a mé­zet és a savanyú káposztát. No és az alkudozás! - talán az ért a legtöb­bet az egész piacozásban. Más volt az, mint a mai, amikor 1-2 forintot elenged az árus, mert már unja, hogy nem fogy igazán a por­téka. Régen az alkudozás igazi szertartás volt, s egyformán kedvelte a vevő és az ela­dó is. A batyuval, hatalmas kosarakkal hajnalban Miskolcra érkező falusi nénik többre becsülték azt a háziasszonyt, aki két­szerelment már, mint akinek nem jó a por­téka, vagy sokallja az árát. Tudták, hogy harmadszorra úgy is megegyeznek, s tulaj­donképpen mindketten jól járnak. Kis ügy - mondhatják. Én úgy érzem, mos­tanság egyre többen nosztalgiáznak erről - no persze csak azok, akik már vagy negyven éve járják a piacot. Megadják a módját A fiák, lányok gépkocsijaiba ritkán ülnek az édesanyák. Ha mégis, akkor többnyi­re ünneplőben. Fontos családi esemé­nyekre, ők gyalog is elmennének, mert sokkal jobban tudják, mivel tartoznak az éietnek, amelyet ők tisztességben, az utó­dok iránti felelősséggel éltek le. Fotó: Kerékgyártó Mihály Nem jó csigaházban élni Holdi János Miskolc (ÉM) - Azt mondja nekem a főutcán egy magamkorabeli, het­venen felüli barát-ismerősöm: — Jó neked ez a megkergült világ, mert én már nagyon unom. Egysze­rűen nem érdekel semmi, tévé min­dig kikapcsolva, újságok lemondva, három hónapja napi két órát sétálok a Népkertben, utána ismét a lakás, olvasok, Jókai, Mikszáth, Upton Sinclair, Robert Merle, szóval nem izgatom magam a jelennek, és nem vagyok kíváncsi a holnapra. Nem adok, de nem is várok senkitől sem­mit... A fene tudja már, hogy mit feleltem erre a még hosszan tartott monológ­ra, a kihűlni készülő barát-ismerő­söm szavaira, tény: engem is meg­csap néhányszor, a szoba-kalickába zárkózás gondolatának olykor viha­ros szele. Ez a „világundor” rendsze­rint akkor taszít mellbe, ha estén­ként boncolgatni kezdem a napi, a világi történéseket, a kapott, a szó­beli pofonokat, a sanda tekinteteket némelyektől, akik nyugdíj ki egészítő tevékenységem gyakorlása láttán hangtalanul morogják: ezt a vén em­bert is elvihetné már az ördög... De hát ez van, mármint, hogy még élek. Végül is nem tudok azonosulni (talán vesztemre) barát-ismerősöm csigaház produkciójával, mert jövő­menő alkat vagyok, így volt ez a minap is. Szokott időn­kénti helyünkön, a Panda büfé egyik asztalánál ülünk. A nap hol kibuk­kan, hol elbúvik az októberi szürke felhők mögött. Az 1-es busz érkezik, az 5-ös busz indul Lillafüredre, zsú­folt az is, mint a most érkező ómas- sai. A szomszéd asztalnál, Béla úr, a tu­laj ultizik régi törzsvendégeivel, rit­kán ezt is megteszi. Kissé családias a hangulat, ismerős majd’ minden­ki. Viszonylag jó itt ücsörögni, re­mek a levegő, a Bükk, ez az „oxi­géngyár” tágítja a tüdőt, talán a gon­dolat is tisztább. Az asztalunknál csupa koros, nyug­díjas. Zömben hatvan és hetven év között. Barátok vagyunk, egy cipő­ben „evezünk”, hátunkon néhány évtizedes munkával. Akad mérnök, üzemvezető, tanár, esztergályos, so­főr, technikus, segédmunkás, bá­nyász, volt pufajkás és munkásór, szóval megvagyunk. Azt gondolom, kissé Hyde-park ez, mert kendőzet­lenül, nyíltan kibökjük gondolatain­kat. Hála istennek, ma már lehet, ami azt jelenti, kritizálhatom és di­csérhetem a kormányt, nosztalgiáz­hatok, utálhatom a nyugati életfor­mát, a tévét betöltő reklámcirkuszt, beleköthetek a parlamenti hajcihő- be. Mondhatjuk a magunkét és mondjuk.- Nekem beszélhetnek - így egyi­künk -, elvesztettem a hitem a tár­sadalmi, politikai próféciákban. A kapzsiság, az egyszer élünk és a „ka- parj kurta, neked is lesz” elv most dühöng a legjobban. A parlamenti képviselők egymást fúrják, vesze­kednek...- Ne csodálkozz - így a másikunk - részben ügyvédi munkaközösség a parlament. Bizonyára jók ügyvéd­nek, de honatyáknak? A mi bőrün­kön tanulják a politikát.- A Kádár hozta 22 milliárd dollár adósságon csámcsognak - így a har­madikunk, - holott a diplomájuk ára is benne van, hiszen majd’ ingyen tanulhattak! Meg az a néhány tíze­zer lakás! Antall mennyit épített?- Antall? Nem sokat, talán semmit. De azért én - szólnak át a másik asz­taltól - Antalit nem hibáztatom. Vagyis nem egészen. A gárdája gyenge. Alig van köztük jó politikus alkat. Részben rosszul választott miniszterek, akik lehetnek becsüle­tesek, de nem kiváló szakemberek, politikusok! A kormánykoalíció sem egységes, az ellenzék pedig ott mar rajtuk, ahol tud.És kritizálni mindig könnyebb, mint vezetni! De hát ki lenne az új miniszterelnök? Antalinál jobbat aligha találnának! Meg a zűrzava­ros nemzetközi helyzet, menekült ügy, fájó költségvetés, rohanó inflá­ció, munkanélküliség, romló közbiz­tonság! Ugyan ki lenne az a hős ha­zánkfia, aki fejest ugrana ebbe a ká­oszba! Bár a miniszterelnöki szék kissé csábító még a huszonévesek­nek is...- Ezt már hallottuk és tudjuk-kont- rázik egyikünk a szomszédnak de ez a kormány alighajavít már a gaz­dasági helyzeten. Őszintén szólva, nincs sok reményem a jövő évi új kormányt illetően sem. Olvastam, hogy tizenhárom képviselővel akar­ják növelni a honatyák és honanyák számát. Jövőre, akkor 399-re emel­kedne a képviselők száma, gondo­lom, a kisebbségi törvény miatt. Ugyan mi a fenének kell nekünk, en­nek a tenyérnyi országnak ennyi törvényhozó, a tengernyi államtit­kár, plusz a helyettesek! A különbö­ző száz és száz bizottság, országáru­sító cég, ezeknek a rengeteg titkár­nő, a sok elnök, meg alelnöki Egy-két mai párt már pedzi: keve­sebb parlamenti képviselőt! Ez jól hangzik, hiszen Veres Vince atyus még a 384-gyel sem bír! Sajnálom, amikor szinte sírva rimánkodik a presszóban polemizáló honatyák­nak, hogy kegyeskedjenek elfoglalni helyeiket, mert nem határozatképes a lisztéit Ház! Elég lenne nekünk kétszáz képviselő is, kevesebb jo­gásszal és több gazdasági, ipari, pénzügyi szakemberrel! A száz­nyolcvannégy képviselői fizetést pe­dig fordítsák a nagyobb közbizton­ságra, honvédelemre, új munkahe­lyekre. Szerintem a jövendő kor­mány, így is, úgy is ismét az előzőre fog hivatkozni, mondván: azért nem tud eredményeket felmutatni, mert Antallék rossz gazdák voltak. Nálunk ez szokás; mindig mást okol­ni a sikertelenségért! Én arra a párt­ra voksolok majd - ha élek még -, amelyik az iszonyúan felduzzasztott államapparátust a felére redukálja, a munkanélküliség alapos csökken­tését pedig szent célul tűzi ki, és a közbiztonságot, mint elsődleges ál­lampolgári jogot tudomásul veszi. És szavát adja: ha egy meghatáro­zott időn túl képtelen javítani az or­szág gazdasági helyzetén, akkor le­mond... Nálam hirtelen képek villannak fel: a hévízi üdülő társalgója, a kecske­méti presszó kis asztala egy mérnök és tanár ismerősömmel, a budapes­ti Városüget sörkertje. Beszélgeté­sek a buszon, vonatokon, ismeretlen és ismerős magyar állampolgárok­kal, mert hivatásomnál fogva min­den érdekel. És ezeken a közelmúlt­ban tett utazásaim-beszélgetéseim során majd’ ugyanezeket hallottam, mint amiről mi is szoktunk vitatkoz­ni. Mi, korosok és öregek, akik mind­annyian - ki fizikai vagy szellemi munkásként - 1945-ben romjából felépítettünk egy országot és több, mint egy évig- szinte ingyen dolgoz­tunk, kissé gondba ejtek ezek a ta­lálkozásaink. Nem mintha „sokat nyomnánk a lat­ban” - hiszen a mi generációnk egy­re gyorsabban a föld alá kerül -, ha­nem, mert a jókor jött és őszintén óhajtott valós szabadságunk ellené­re, kissé aggódva figyeljük mi törté­nik hazánkban. Csak reméljük, hogy a bükki fák egy idő múlva több mosolygó, elégedett arcot látnak... Édes a szőlő és a must is Miskolc (ÉM) - A csodálatosan s,zép ősz kedvezett a szüretnek. Ám, amíg a szőlő a présbe ke­rült, sok nappalt és épzakát töl­tött a tőkén vagy a lugason. Bi­zony, a gazda is megdolgozott vele. Metszette, kapálta, tetejel­te, permetezte és természetesen tavasztól szüretig aggódott: meghozza-e fáradozása a gyü­mölcsét. Az öreg, egy egész elet munkájának nyomait magukon viselő tenyereket már nem törte fel sem a metszőolló, sem a ka­panyél. Csak az idén már gyak­rabban kellett leülni a sorok vé­gére érve egy kicsit szusszan­tani, közben is sűrűbben kellett megemelni a kalapot és letöröl­ni a bővebben folyó izzadságot a napbarnította homlokról. Bi­zony, az ing is gyakran átned­vesedett. Ám, milyen jó érzés most büszkélkedni a terméssel, az édes musttal. Megkínálni ve­le a szomszéd«?!, elbeszélgetni a prés mellett. És csipegetni az unokákkal a szőlőből. Fotó: Laczó József gr*» iii.íiitnnXfrÁttií. Miskolciak Cserkeszőlőn Miskolc (ÉM) - A miskolci Avas Nyugdíjasklub többek között arról nevezetes, hogy barátkozik. Se sze ri, se száma azoknak a kluboknál! szerte az országban, amelyekkel tan tós, baráti kapcsolatot alakított kj- Barátaik közül legutóbb a mardin­ektől, pontosabban a Tisza Cipó Rt- nyugdíjasaitól érkezett invitálás- Lestórné Mater Mária klubvezető­vel 34-en töltöttek el egy hetet a de- rűs vénasszonyok nyarán a cipőgy^ cserkeszőlői üdülőjében. A szívesla- tásért nem maradtak adósak a mis­kolci örökifjak: dalokkal, versekkel monológokkal, csattanós jelenetek­kel - és tánccal fizettek. Előadták többek között a már sokak körében ismert, vérpezsdítő cigány' táncukat. És a siker Cserkeszólón sem maradt el. Híre kelt a produkci­ónak és mivel éppen abban az időben zajlottak a Cserkeszőlői Napoki meghívást kaptak a záróünnepély- re. Az Avas Nyugdíjasklub fellépésé­ről két Szolnok megyei új ság is tudó­sított. Azt írták, hogy a cserkeszőlőiek so; hasem fogják elfeledni a miskolci nyugdíjasok cigánytáncát, amely­nek „kötetlen koreográfiája oly®1 hangulatot teremtett, hogy egy való­di cigánylány és még néhány nézóiS bekapcsolódott, táncra perdült”. Hol tart a létminimum (MTI) - A Központi Statisztikai Hi' vatal legutóbb szeptemberben vég­zett felmérést a létminimumról. Az akkori adatok szerint egy átlagoS; két felnőttből és két 15 éven a}11!1 gyermekből álló családnál a létmim- műm szintje az augusztusi 44 900 fo­rintról, 46 100 forintra emelkedett Egy főre számítva ez 11 530 forint­nak felel meg. A KSH szerint a létminimum értéke családtípusnál 1200 forinttal emel­kedett egy hónap alatt. Augusztusban - az előző hónaphoz képest - a létminimum 800 forinttal növekedett. (Abban a hónapban a fo­gyasztói árak valamivel kisebb mén tékben, 1,8 százalékkal drágultak szeptemberben viszont az áremelke­dés elérte a 2,9 százalékot.) A minimális megélhetési költségek­re a legtöbbet a városi egyedülállók­nak kell továbbra is költeniük. Szá­mukra a megélhetés szeptemberben minimáüsan 16 200 forintba ke# A legolcsóbban viszont a két felnőtt­ből és négy 15 éven aluli gyermekbe* álló községi háztartásokban képe­sek megélni. Az ilyen családok lék minimumszintje 54 500 forint, a®1 egy főre számítva 9080 forintot je­lent. Nem csak szavakban mérve Miskolc (ÉM) - Elhangzottak mo^ is szép szavak az idősek hete meg­nyitó ünnepségén, Miskolcon. A Te­rületi Szociális Gondozóhálózat ha­gyományos rendezvénysoro/,. tána* mottójául Sütő András gondolaté» választották, miszerint: „Önmagét becsüli meg minden nemzedék azál­tal, hogy tudomásul veszi, a világ nem vele kezdődött”. Nos, az október végéig tartó prog­ram tapasztalatai arra utalnak- mindazok, akik tehetnek valamit ® nehéz helyzetben levő, szeretetre és segítségre vágyó öreg, megfáradt emberekért - nem csak a szép sza­vakkal éltek. A gondozási központokban - népsze­rű nevükön a klubokban - nap KW® nap történt valami érdekes ese­mény. Volt, hogy az orvos szólt az idős emberekhez, s meghallgatta pa­naszaikat. Máskor szerény, de szívé­lyes vendéglátás történt, összejöttek a város több részéből a klubtagok Óvodások adtak műsort, kisdiákok muzsikáltak, vetélkedőt rendeztek kis nyereményekkel, bográcsgu­lyást főztek, meg szüreti bált tartot­tak - igaz, a kora délutáni órákban; Aki akart, filmet nézett, másoK sakkversenyre neveztek be. Szólt8 nóta, s voltak, akik autóbusszal más városba indultak egy kis kirándu­lásra. Megtalálhatta mindenki a kedvére való időtöltést. Október elmúlt, itt a hideg novem­ber, jönnek a szürke hétköznapok- Most kellene csak igazán minőén nap valami apró öröm az idős embe­reknek. De nem csak szavakban mérve.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents