Észak-Magyarország, 1993. november (49. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-10 / 263. szám

10 ELETMOD------------JEGYZET----------­A z eggedütbőt a magányosba... Brackó István Az öreg diófán az utolsó levél is elrúgta ma­gát az ágtól. Fáradt már. Későn hajtott ki, korán készült a télre. A szilva, az alma még nem csupaszodott le, a dércsípte szőlő még felejtett szemeket is kínál, de a vén dió már csak úgy él, mintha holnap meghalna. Kor­ban hozzáillő társai már fejsze, fűrész alá kerültek. Készült belőlük bútor, puccos ház­ban lambéria, s koporsó. Apám nem akar megválni a fától. Csak szakajtónyi termést hozott az idén, de nyáron árnyékot ad. Jöt­tek ugyan alkuszok, hogy lábon megveszik, készpénzzel fizetnek, hogy a gallyakat meg­hagyják gyújtásnak... Az öreg nem állt kö­télnek. Megszokták már egymást. Kihúzzák újig, megvárják a tavaszt. Jöttek aztán más emberek is. Ők a házra alkudtak. Nem összkomfort, de csapból fo­lyik a víz, hamarosan a gázt is bevezetik, működik a telefon, a cserépkályhát nem kell újrarakni, a telek nem nagy, de taka­ros. Egy városi garzont kínáltak érte. A má­sodikon. Az ablak egy forgalmas utcára néz, az erkély nagy, s a harmincvalahány négyzetmétert radiátor fűti. Közel a bolt, a patika és az orvosi rendelő... Apám egyedül él. Hetvenöt éves. A két gyerek, a hat uno­ka, a három idősödő testvér ritkán látogat­ja. Kegyetlen időket élünk. Már nehezére esik az ásózás, a tűzifát napszámos fűrésze­li föl, a fák felső ága szedetlen marad. Ko­rábban tyúkokkal, disznóval bíbelődött. De belefáradt. Drága a táp, nehéz a vödör. A kutya vigyázza a csöndet, kóbor macska pe­dig mindig kerül. Amikor mama elment, majdnem utánahalt. A rádiót sem nyitotta ki, az újságok olvasatlanul hevertek az asz­talon. Egy útszéli, autóscsárdából hordta az ebédet, de aztán rákapott a főzésre. Mo­sott is, takarított is. De nem ez volt a kunszt. Meg kellett tanulnia másként, s egyedül élni. Tavasszal kiirtotta a pöszmé­tét, s fóldiepret telepített. A virágoskertet hanyagolta, inkább a szőlőt pátyolgatta. A szüret adott néhány hordó mustot, két fokot javított rajta cukorral, a bort már lefejtet­te, s meg is kóstolta. Ebből kínálta a csere­kuncsaftokat is, akik városi garzont kínál­tak a vidéki földszintesért. Folyt a bor, s folyt a szó. Apám soha nem élt városban, nem lakott emeleten, de kapirgálni való kertje mindig akadt. Urbánus vonzalmai nincsenek, de fél, hogy az egyedülből a ma­gányosba tart. Nem tudja, hogy mit tegyen. Menne is, ma­radna is. Segíteni nem tudok, nem tudunk. Beleszólni nem lehet. Mindannyian a két­ségek horgán rángatózunk. Csak remélem, hogy jövőre szép szemeket hoz az új eper, letisztul a régi bor, neki te­rem, s ad árnyékot a kiérdemesült diófa... „Itt van az ősz...” Családi Körben 1993. November 10.. Szerda Messze száll a kék madár Esti csöndben, a meleg szobában Gyárfás Katalin Szerencs (ÉM) - Nehéz elhinni róluk, hogy már hét esztendeje házasok. Kül­sejük láttán mindkettőjüket inkább a ti­nédzserek közé sorolnám. Ildikó vé­kony, mint a nádszál, fürge mozgású, sportosan öltözik. Szája sarkában gyakran ott bujkál a mosoly. István ugyan egy kicsit testesebb, izmos, de a természete olyan szelíd, a hangja olyan csöndes, hogy az ember első lá­tásra inkább egy nagy gyereknek kép­zeli. Jön a kis Adám, a „középsős" ovis, apja nyakába ugrik, édesanyja kezét nuzgálja, játszani akar, mesét szeretne hallani. És a mese szó halla­tán egy pillanat alatt visszazuhan a család a valóságba. A rideg, mai való­ságba, ahol semmi sem olyan szép, mint amilyennek talán látszik. Ahol va­lahogy nem akarnak úgy menni a dol­gok, mint ahogyan azt álmaikban el­képzelték. Ahoí még értéke van az összetartozásnak, de valghol odakint már kopogtat a félelem. Ok hárman - az ölesztendős gyermek sem kivétel - megtanulták már, hogy mit jelent az a szó: nincs. Benkéék Szerencsen még tudnak reménykedni. Az már más kér­dés, hogy milyen áron. Árvaság, nehéz sors az útravaló Kosovits Ildikó, a fiatalasszony még csak 24 éves. Tállyára való, nehéz sorban nőtt fel, szülei már nem él­nek. Tizenhat esztendős sem volt, amikor már ott görnyedt a falusi varrodában a gépnél.- Szerettem volna szakmát szerez­ni. Miskolcra jártam a szakmunkás- képzőbe, női ruha készítőnek taní­tottak. Családi gondok miatt egy év múltán kimaradtam az iskolából, s- hogy jusson számomra egy tál étel, vehessek egy ruhát - dolgozni kezd­tem. Kizsigereltek ott minket, hi­szen a havi keresetem - betanított­ként - 4500 forint volt. Ebből a pénz­ből már a '80-as években sem lehe­tett ugrálni ...- Családalapításhoz az én kerese­tem sem volt túl nagy, ám akkor azt hittük: ketten talán mégis többre ju­tunk. Egymás karjaiba sodort a sor­sunk. István tősgyökeres szerencsi. Har­mincadik éves, de a nehéz fizikai munkát ő is elég hamar elkezdte. Félárva. Az édesanyja egész életé­ben dolgozott, küzdelme a nagy csa­ládért, a gyerekek taníttatásáért tiszteletre méltó. Útravalót aligha várhattak. A szerelem talán majd átsegít a gon­dokon, dolgoznak, amennyit nem szégyen, megpróbálnak otthont te­remteni - gondolták 1986-ban, mi­dőn összeházasodtak. A közös életet Tállyán kezdték. Két hónapnál tovább nem ment ott. Ak­kor átköltöztek Szerencsre, Istvá- nékhoz. A régi parasztházban volt egy 5x4 méteres szobájuk. Oda szü­letett Adám is.- Lehetett volna már előtte is egy gyermekünk, ám Ildikó epekövét műteni kellett, s akkor az orvosok azt mondták: az anya életét, egész­ségét kell menteni. Sírtunk, hiszen a magzat már félidős volt, úgy kel­lett az anyának megszülnie ... Egy ideig attól rettegtek, nem lehet még egyszer gyermekük. Aztán csak a világra segíthették az orvosok a kis Ádámot. Pirinyó volt, de sírni azt tu­dott, s mindenki mondta: igazán életre való. A lakásba nem süt be a nap Egy ideig ment minden a megszo­kott rendben. Ha szűkösen is, de ott­hon megfértek. Ildi gyesen volt, Ist­vánnak volt munkája a szerencsi MÁV-nál, a magasépítőknél. Beta­nított kőművesként dolgozott, s megszerezte a gépkezelői vizsgát is. Beadták a lakáskérvényt. Vártak.- Egészségtelen körülmények kö­zött éltünk, a gyerek köhögött, ful- doklott. Akkor mindenféle igazolás­sal, orvosi papírral felszerelkezve addig jártunk, kilincseltünk, míg két éve az önkormányzat kiutalta a számunkra ezt a bérlakást. Fizet­tünk érte. A 61 éves, régi, udvaros házban több lakás van. Benkéék a két, egymásba nyíló szobát, a konyhát, a fiirdőszo- bát, meg a zárt, semmire sem hasz­nálható folyosót lepusztult állapot­ban vették át. Ami pénzük csak volt, azt a rendbetételére, meg a hiányzó bútorok vásárlására költötték. A szekrénysort, a tévét, a gáztűzhelyet még a lagzi után vették. Felvették az ifjú házasoknak járó kamatmentes hitelt, s amikor beköltöztek, addigra István édesanyja is összespórolt szá­mukra 50 ezer forintot. Van hűtőjük is, ám az utóbbi időben be sem kapcsolják, nincs miért... Es­te megfőznek egy tál ételt, az elfogy. Húsra mostanában nem nagyon te­lik, hogy a felvágottakról és egyéb ínyencségekről ne is beszüljünk.- A féljem, meg egy szomszéd („Nemrég halt meg szegény, pedig még élhetett volna ...”) festett ki, s tette rendbe a régi hajópadlót, meg a parkettát. Aztán igyekeztünk - ahogy tőlünk tellett - a helyiségeket lakályossá tenni. Türelem és egy kis szorgalom kellett hozzá. Ám ide sohasem süt be a nap, mert elveszi a fényt egy hatalmas oszlop. Ebéd után vagyunk a nappali-háló­fogadó szobában, de már fel kell gyújtani a lámpát. Még jó, hogy a gyerek óvodás, ott legalább jó körül­mények között tudják. „Itthon is olyan jó!” - ezt mindig érezteti Ádám a szüleivel -, csak tél ne lenne, ami­kor az élet csak a jól kiiüthető szobá­ban zajlik. Jó lenne megvenni a lakást- A hideg idő beálltával úgy tudunk meglenni, ha ezt a külső szobát, meg a konyhát fütjük - hagyományosan, szénnel -, s összebújunk, mert kü­lönben megvesz az Isten lűdege. Megélni pedig egyre nehezebb. Gyors számítás: a havi házi költség- vetést már nem fedezi a bevétel. Il­dikó keresete - a gyes letelte után a Gondozási Központhoz került - a le­vonások után 10 ezer forint. István korábban hazahozott vagy 13 ezret, de idén áprilistól munkanélküli lett. Megkapta a végkielégítést, az ilyen­kor szükséges járandóságot, s azóta két alkalommal vehette át a munka- nélküli segélyt. Állással nem biztat­ják. A családi pótlék valamit még se­gít, de az elmúlt évtől már rászorul­tak az úgynevezett lakhatási támo­gatásra is. Ezt egy idő múltával új­ból kérvényezni kell a hivatalban. A lakbér, az óvodai térítés, a villany­Fotók: Farkas Maya számla és az időnként szinte kísér­teiként megjelenő vízdíj kifizetése után, a maradék összegből az étke­zésre kell tartalékolni. —Ruházkodásra nem sokat költünk. A kicsinek a bátyáméktól kapunk ruhát, mi meg a turkálóban, a pia­con igyekszünk olcsón venni időn­ként egy-egy új darabot magunkra. Szerények vagyunk - így Ildi. Télen mindig eladósodnak. A kályha falja a szenet, tűzifa is kell fűtéshez. Felvették tehát a Takarékszövetke­zetben a hitelt, amelynek a hatal­mas kamatokkal megterhelt, havi 2000 forintos részleteit nyöghetik másfél éven át. És akkor az idén jött a lehetőség: megvásárolhatják a lakást. Hosszú távon készpénzért lenne előnyösebb, ám ez náluk szóba sem jöhet. Ha részletre vennék meg, 51 ezer forin­tot kellett volna összekaparniuk. De honnan? Kitől kérjenek pénzt? S ha hitelké­pesek lennének, milyen áron tör- lesztenék vissza a kölcsönt? Ennél kevesebből már nem tudnak létezni. - Október volt a befizetési határidő. Kaptunk egy halasztást, eszerint december 1-ig kellene a 10 százalé­kot, azt a bizonyos 51 ezer forintot összeszednünk. Nincs, kifújt. Csalá­dunk, barátaink sem dúskálnak, s vannak a közelünkben is hozzánk hasonló sorstársak. István szavai után Ildikó még hoz­záteszi: -Volt egy reményünk, hogy hátha meghallgatnak, s megismer­ve a helyzetünket, segítenek. írtunk egy pársoros levelet az önkormány­zathoz, egy év halasztást kértünk. Ám az október 14-i dátummal, ikta­tási számmal ellátott válasz arról ér­tesítette Benke Istvánt és családját: a képviselőtestületnek nem áll mód­jában figyelembe venni kérésüket. Csatolták a papírt is, amely részle­tesen taglalja a vásárlási lehetősé­get, s amelyet már unalomig ismer­nek, szinte kívülről tudnak. Szembenéznek a valósággal A környezetben élő emberek - ha szerény eszközeikkel is - segítenek, vagy legalább igyekeznek vigasztaló szót mondani. Ha már elfogy a havi kosztpénz, s nincs mit főzni estére, elmennek Ist­ván mamájához, ahol kerül egy tál étel. István egyébként mostanában azzal tölti a napjait, hogy végigtakarítja a lakást, kimossa a ruhákat, bekészí­ti a tüzelőt, begyújt - a főzésen kívül talán minden házimunkát elvégez. Ildikó a munkahelyén látja, hogy társainak sem könnyű az élete. Ami­kor pedig az idős emberekhez megy, s elvégzi az ottani teendőket, vagy jó szót mond nekik - azt ugyebár még­sem teheti kisírt szemmel. így azu­tán mindenki mosolygósnak ismeri. Hét éve élnek együtt. Ott a gyerek, aki számára egy boldo­gabb jövőt szeretnének. Még várják azt a kék madarat, még együtt vannak, még összetartja őket az eddigi sorsuk és az egymás irán­ti szeretet, a bizalom. A mese helyett mostanában minden nap szembenéznek a valósággal. Messze száll mostanában az a kék madár. Hol jár? „Néha tízen üljük körül az asztalt” Miskolc (ÉM - GyK) - Mindketten népes famíliából származnak. A csa­ládi összetartozás érzését évtizedek múltával is meg tudták őrizni. így azután számukra a világ legtermé­szetesebb dolga, hogy időnként - egy-egy jeles családi ünnepen vala­hol összesereglenek. Ez persze nem könnyű, hiszen a rokonság egyik ré­sze a Felvidéken él, a többiek a Nyír­ségben, s most már egy ideje Pécs vá­rosában is. Martoncsik Gézáné, Katika negy­ven évi tanítói szolgálat után, két esztendeje nyugdíjba ment. Miskol­con, a Szentpéteri kapu domboldalá­ban levő 10-es iskolából búcsúztat­ták azon a nyáron. „Végre majd csak a családnak élünk” - mondogatták a férjével, aki kohómémökként dolgo­zott évtizedekig. Mert hisz' nyaranta már addig is kotlósként gyújötte össze a rokon gyerekeket Katika a tiszavasvári nyaralójukba. Ám az első szeptem­berben megszegte korábbi fogadal­mát, s most is tanít, méghozzá meg­különböztetett figyelmet érdemlő, hátrányos helyzetű gyerekeket.- Családi és baráti körökben neve­zetesek az ünnepi asztalon tálalt ételeik. Úgy hírlik, együtt készítik el a sülteket, tésztákat, talán csak a hi­deg tál a férjuram privilégiuma ...- Géza Kassára való, én a Nyúség- ben születtem. A kezdettől megszok­tuk, hogy e két táj ízeit, főzési szoká­sait valahogy összeszoktassuk. Sok jó sült ki belőle - néha a család húsz tagja is bizonygatja ezt, ha körbeül­jük az asztalt.- Telente melyik a családban ked­velt, ünnepiméi?- Nehéz a választás, de talán a Mar- toncsik-féle kacsasültet ajánlhat­nánk. Különlegessége, hogy krump- lilángossal és párolt vörös káposztá­val tálaljuk. A receptet a ház asszonya adja köz­re - ez persze nem húsz személyre szól. Tepsiben a kacsa...- Veszek egy 2-2,5 kilós pecsenye- kacsát, 1 fej vöröskáposztát, a lán- goshoz kb. 1 kg krumpli, 30 dkg liszt, só és 1 tojás kell. A kacsát a mellénél ferdén bevagda­lom, besózom, megszórom majorán­nával és borssal. A zománcozott tep­siben - a miénk Szlovákiából szár­mazik, s fedele is van - ráöntök egy kis felforrósított zsírt, s alája teszek egy kis vizet is. Hogy puhább legyen a kacsa, belsejében elhelyezek egy fél almát, amelyet előtte összeszur­kálok. Ha majdnem puha, leveszem a tepsi fedelét (vagy az alufóliát), s a saját levével locsolgatva pirosra, ro­pogósra sütöm. Miközben sül a ka­csa, a káposztát összevágom, besó­zom, s egy kicsit állni hagyom. Köz­ben egy lábosban megpirítok 1 evő­kanálnyi kristálycukrot, majd ráön­tök 1 dl olajat. Érre dobom rá a ki­csavart káposztát, fedő alatt páro­lom, ráöntök egy kis cukros ecetes vizet, s megszórom köménymaggal- Ha puha, leveszem a fedőt, s állni hagyom, míg a levét be nem issza. A felvidéki lángos a férj szájíze sze­rint készül.- A héjában megfőtt, megtisztított, áttört burgonyát langyosra hűtve liszttel, tojással, egy kis sóval összegyúrom. Tenyérnyi kis lángo- sokat nyújtok ki a deszkán, s a gáz­lángot lefedő vaslapon mindkét ol­dalán megsütöm. Végül megkenem a kacsa szaftjával. Tűzálló tálra tesszük a kisült ka­csát, egyik oldalára a káposztát, a másik félénél ötösével felsorakoztat­juk a pici lángosokat. Forrón tálal­juk, s hozzá vörösbort adunk - taná­csolja a házaspár. Látják: ez az én kertem, az én gyümölcsö­söm. Nem régen ültetgettem a fákat, de már termőre fordultak^ Vigyáztam rájuk csemetekoruktól kezdődően. Gondosan ültetgettem, vékonyka törzsüket télre be­burkoltam, kora tavasszal meametszeget- tem az ágaikat, s amikor keMett, perme­teztem. Meg is hálálták. Pincémben most a ládákból a polcokról már rámmoso­lyognak a pirosló almák, a sárguló kör­ték. Homokba ágyazva ott zöldség és né­hány szőlőfürt... Van egy kis borocska is, igaz még csak tísztulóbani De kint is van még munka: a jövő évi termés előkészíté­seként körbe kell ásnom a fák tövét. így iobban a gyökereikhez folyik a csapadék. Megháláljak. Foto: Fojtán László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents