Észak-Magyarország, 1993. október (49. évfolyam, 229-254. szám)

1993-10-03 / 231. szám

1993. Október 4-, Hétfő Szólástér ÉSZAKIM AGYARORSZÁG 15 A borsodi Kisgyőrtől a Donig... Napjainkban viszolyogva olvasok a háborús bűneiért halálra ítélt és ki­végzett Jányi Gusztáv vezérőrnagy perúj rafelvételéről, rehabi litációs törekvésekről „ártatlanságát" illető­en. Előveszem a tárcámban őrzött kézírásos levelet a kisgyőri Horváth' János szőlősgazda szomszédom, ko­hászati nyugdíjas írásos vallomását a Jányi Gusztáv által vezényelt II. magyar hadseregben átélt szörnyű emlékeiről, melyekről a ritka túlé­lőknek évtizedekig beszélni sem volt szabad, nyomasztó teherként hor­dozták szívükben egészen a rend­szerváltásig. Kisgyőr ez az ősrégi, szépséges - dimbes-dombos település a Bükk dé­li lankáin, Diósgyőrnek édestestvé­re, mindössze egy hegylánc választ­ja el egymástól. Itt él a két kis-hegyi szőlősgazda: Elek János és Horváth János. Mindketten hetven éven felüli nyug­díjasok, előbbi a bányából, utóbbi a kohászatból tért nyugdíjba, művelik földjeiket nagy-nagy szorgalommal és szeretettel a Kis-hegyen. Horváth János gyakran fuvarozza ki trakto­rával szőlőszomszédját: Elek Já­nost. Szívesen teszi, hisz,, barátok. Együtt járták meg a poklok poklát: a doni kanyart, majd még ráadásul azt a sokat emlegetett málenkij ro­botot. Az én szőlőm kettejük földje között volt. Életem legszebb élményei közé sorolom a tiszavirágéletú szőlősgaz­da státuszomat, azokat a meghitt beszélgetéseket kedves szomszéda­immal, köztük Elek Jánossal ésHor- váth Jánossal. Számtalan beszélge­tésünk tizedik mondatánál már Er­délyben kötöttünk ki, majd a dél-vi­déki bevonulásnál, ezt követően a Donnál, utána a málenkij robotnál... Elek János elbeszéléseiből ízesen- zamatosan kerekedett elő az átélt, kozmetikázatlan történelem, a kis embert, a csaladokat sújtó szenvedé­sek özöne, amelyekre eleven példák­kal szolgál a jelen jugoszláv tragé­dia... Mert mindig a kisembereknek kell szenvedniük, adozniok, kárpó- tolniok, vérezniök, a pitiáner, botcsi­nálta hatalomvágyó politikusok té­vedéseiért... Kettőjük közül Horváth Janos nem csak mesélt, de le is írta átélt élmé­nyeit, abban a reményben adva át nekem, hogy egyszer megjelenik, s akkor megkönnyebbül. Ez lenne az ő kárpótlása, elégtétele... * „1938-ban nősültem, rá egy évre be kellett vonulnom. A tényleges kato­naidőmbe belefért az erdélyi bevo­nulás, feledhetetlen emlékeket őri­zek az ottani magyar véreink, széke­lyeink szívélyes fogadtatásáról. Oly jó érzés volt akkor magyarnak lenni. 1941-ben a Délvidék visszafoglalá­sánál viszont olyan „fogadtatásban" volt részünk, hogy máj d mindnyájan otthagytuk a fogunkat. A betelepí­tett szerbek a háztetők cserepeit fel- húzgálva géppuskatúzzel üdvözöl­tek. Estére elszállásoltak bennün­ket Zentán, ahol már igazi szeretet­tel fogadtak a magyarok. Ennyi fért tényleges katonaidőmbe, mely után leszerelve csupán nyolc hónapig él­vezhettem a házasság örömeit. 1942 májusában újból be kellett vonul­nom, s meg sem álltmik a Donig, ahol hírül adták falunkbeli bajtársa­ink halálhírét. Elek Dezső, Elek Sándor, Éles Gyula, Barsi Lajos, Ve­res József, Veres Károly, F. Kovács István nevei jutnak eszembe ötven esztendő múltán. 1943. január 14-én megmozdult ve­lünk a föld Urivnál, szinte nyöször- gött kínjában, olyan erővel támadott a muszka, hogy ellenállni sem bír­tunk, vagy megfagyni hiányos öltö­zékünkben, vagy meghalni, s aki még bír, meneküljön, ahogy tud. Én is az utóbbiakhoz tartoztam. Az Is­ten adott talán erőt, hogy a hóvihar­ban legyalogoljak 1330 kilométert. A kijevi repülőtéren Jányi Gusztáv vezérőrnagy sorakoztatott bennün­ket diszoszlopba és ordította: „...szé- gyelljétek magatokat, hogy ezen cső­cselékbanda elől megfutamodtatok! Megvet benneteket az otthonotok, apátok, anyátok! Most pedig előre a végső győzelemig, aki megfutamo­dik, az felkoncoltatik!” Szerencsére viszontagságos körül­mények között hazatérhettünk. Öle­lő karok várták idehaza. Sajnos a ne­hezebb része ezután következett. 1944 novemberében jöttek be az oro­szok a melléjük pártolt románokkal Kisgyőrbe. A „felszabadulás” ré­szemre és sok kisgyőrinek több éves rabságot hozott. Engem a házamból vittek el, kényszerítettek, hogy men­jek a bíróhoz igazolásért, majd visszaengednek... Kerek négy esz­tendőt kellett töltenem az orosz „paradicsomban”. Szerencsére Szi­béria helyett Dnyepropetrovszkba kerültem, ahonnan csak másfél év múltán adhattam hírt magamról. Szenvedéseimet nem részletezem... * Eddig a levél, ill. annak részlete. Horváth János, az önvallomás szer­zője barátjával, sorstársával ma már szabadon mesélhetnek a Kis­hegyen. Ók saját bőrükön tapasztal­hatták a „vae victis-t”, a ,jaj a legyő- zötteknek”-et. Közös óhajuk: gyer­mekeik, unokáik, a falubeli fiatalok már szabad hazában, háborúmentes világban leljék meg boldogulásukat. Abban is megegyeznek, hogy Jányi Gusztáv esetleges rehabilitációját jelentő újratemetésénél egyikük sem visz koszorút a síijára... Kriston Béla Mai társadalmunk (lég)szennyezettsége Szennyezett, rossz levegőjű városból kerültem egy éve Abaúj egyik tele­pülésére. A hely ahol éltem, füstöt okádó gyárkéményeivel, higany­szennyezésével jó időre tönkretette természeti környezetét. Itt tiszta a levegő. Szellő csak ritkán hoz orrfa­csaró bűzt a közeli állati takarmány­feldolgozóból. Naivitás lenne azt gondolni, hogy ez a levegőváltozás közérzetem jobbulását is eredmé­nyezte. Véleményem, hogy minden­napjaink hangulatát nagyban befo­lyásolja az a társadalmi légkör, ami­ben élnünk kell. Ebből a szempont­ból a helyzet változatlan. Ez viszont olyan szürke, mint a vá­rosok fölött megállt kormos, szennyezett levegő. Bármerre né­zünk, csalás, lopás, rablás, közbiz­tonság hiánya, erkölcstelenség, kor­rupció, vádaskodás, ellentétek, sza­kadások, pálfordulások. Lépten- nyomon ebbe ütközünk, közéletben, magánéletben, politikában egya­ránt. Szomszédunkban szombat éj­szakánként ,jólmenő” diszkó váija a tinédzsereket. Mit vált ki ez a szóra­kozás a jövő nemzedékéből? Földig lerészegedett tizenéves lányokat nyomorgatnak a fiúk az útszéli árokban. A diszkóval szemben lévő pincedombokon elhagyott fehérne­műket szedegetnek a gazdák vasár­nap reggelenként. Kicsattanó ere­jükkel nem bíró fiatalemberek ab­lakkereteket vernek szét, hazafelé menet útjelzőket törnek össze. Az éj­szakai mulatságba az is belefér, hogy a környező házak csengőit gyu­faszállal kitámasszák, riadalmat okozva ezzel a békésen alvóknak. Micsoda erkölcsi fertő ez? - merül fel bennünk az olvasottak alapján. De elgondolkodtunk-e már azon, hogy a felnőtt generáció milyen min­tát ad ezeknek a fiataloknak. Kocs­máinkból sosem fogy ki a „pultot tá­masztok” tábora. A legtöbb települé­sen a zugkimérések is nagyon jól megélnek. A bíróságon futószalagon történnek a válások. Szétesett csalá­dok, érzelmileg megtört gyermekek, megkeseredett felnőttek. A „kívül­ről” legszebb családi életet élőkről is gyakran kiderül, hogy csak „máz” az egész. Etnikai kisebbségünknél rendsze­res, hogy a szülők áldásával gyerek­lányok „hálnák el”, gyermekembe­rek alapítanak családot. Jó példával vezetőink sem járnak elől. Ismerek olyan „falu első emberét”, akit ugyancsak nem lehetne mintaként a felnövekvő generáció elé állítani. Ilyenkor eszembe jut Európa nyuga­ti fele, álról a választók elvárják ve­zetőiktől a makulátlan erkölcsi tisz­taságot. És ha valaki vét ez ellen, vagy a gyanú árnyéka csak rávető­dik, széke egyik napról a másikra ki­csúszik alóla. Pár évvel ezelőtt egyik barátom viccesen így vallott szülőfa­luja moráljáról: „Nálunk csak azt nem emelik el az emberek, amit be­betonoztak. De ha kéznél lenne egy íuró, talán még azt is.” Azt kell ta­pasztalnom, nem csak náluk van ez így. Ami mozdítható, az eltűnik. Lá­ba kél a kertből a krumplinak, zöld­ségnek, a határból a gyümölcsnek, a takarmánynak. Szétlopják erdein- ket az engedély nélküli téli tüzelőt gyűjtögetők. De nehogy azt higgyük, hogy ezt a „gyűjtögető életmódot” csak az éli, akit a szegénység rávisz. A minap hallottam, hogy a falu egyik módos gazdája a fóldszom­szédja lucernáját minden szemreb­benés nélkül a saját udvarára szál­lította. Tette ezt akkor, mikor az il­lető temetésen volt, így biztos volt dolgában, hogy nem kapják rajta. Helytörténeti kiadványokban, visz- szaemlékezésekben olvasható, a há­ború előtt, a vidék Magyarországján más volt a helyzet. Ott fontos volt, mit mond a falu. Senki nem adta oda a becsületét egy szekér lucernáért. Tisztességből példát vehetnénk a ré­gi öregekről. Vagy mohaihedán szokások kelle­nek nekünk, ahol kéz- és lábcsonkí­tással bélyegzik meg egy életre azt, aki nem tartja be a törvényt? Jó len­ne, ha tudatosulna bennünk, hogy népünket Árpád Európába hozta és nem Ázsiába. Abaúj képviselőasszonyának egyik könyvében olvastam a következőt: „alulról és felülről is rabolják ezt a népet”. Én azonnal korrupcióra asszociáltam. Mire gondolhatott ugyan a képviselőnő? Megy ez kicsi­ben és nagyban, legalul és legfelül. Vállalkozók mesélik, hogy csak úgy jutnak munkához, ha előtte egy összeget leraknak annak az il­letékesnek”, aki elosztja a lehetősé­geket. Már azt sem keŰ kitalálniuk, hogy mennyit, mert az összeget elő­re közlik velük. így nem az nyer, aki a legolcsóbban a legjobbat tudja ki­vitelezni, hanem az, akinek több a pénze kenésre. Ez aztán az igazi kontraszelekció! És kivel fizettetik majd meg a drágább és rosszabb munka eredményét?Természetesen az állampolgárral. Árak növekedé­sével, szolgáltatások díjainak eme­lésével. Mi van azokkal, akik most szeretnének vállalkozni, az önálló­ság útjára lépni? A kis ember kitalál egy jó ötletet, van még némi kész­pénze. Hisz a televízió, a rádió köz­léseinek, hogy núlyen sok kedvez­ményes hitelkonstrukció van ebben az országban, milyen vissza nem té­rítendő állami támogatások segítik majd munkáját, főleg akkor, ha má­soknak is akar munkahelyet terem­teni. Aztán elkezdi kanosszajárását, majd rájön hiába. Ha nincs megfele­lő kapcsolata (nagynéni, nagybácsi), ha nincs elegendő csúszópénze, ak­kor szép tervei csak tervek marad­nak egy életre. És akkor úgy érzi, megfullad ebben a levegőben. Meg- fullasztják. Nem tud előrehaladni, boldogulni. Annyit azonban lát, hogy a kereskedelmi bankok, állami pénzeket elosztó intézetek előtt sza­porodnak a miihókat érő autócso­dáik. 0 pedig tovább szaporítja a munkanélküliek népes táborát. Változás kell, hatalmas változás, a vezetésben és a fejekben egyaránt. A '90-es választások mottója a „Nagy- takarítás” ma is érvényes. Várjuk azt a nagy seprűt, ami kisepri azo­kat az embereket, akik csupán átfes­tették magukat. De vigyázat, nem várhatjuk azt, hogy a sült galamb a szánkba repül­jön, felülről. Nem nézhetjük tétle­nül, hogy társadalmunk balkanizá- lódik. Ott ahol élünk, tisztességgel, becsülettel kell példát mutatnunk. Reményeink vannak, hogy egyszer kitisztul a levegő. Ha pici és apró is ez a lehetőség, de ott van az út vé­gén. Ez az ország nem juthat Szodo­ma és Gomorha sorsára. Csak raj­tunk múlik, hogy egyszer megtel­hessen a tüdőnk a kitisztult légben. H. Maros Éva Kormányozni tudni kell, netán engedelmeskedni? Várható volt, hogyha megoldás lesz a dabasi iskolaügyben, majd ünne­pelni fogjuk a bölcsesség és a komp­romisszumkészség felülkerekedé- sét. Legyen, mert mindennél jobb a békesség. De számomra valami egyáltalán nem világos. Az ti., hogy miként is állunk ezzel az állampol­gári engedetlenséggel? Mikor jogos ez és kinek? Mikor nevezik ezt tör­vénytelenségnek és mikor nem. Egyre inkább úgy látom, ez nálunk teljesen attól függ, ki az, aki enge- detlenkedik és kivel szemben enge­detlen?! Lássunk két példát. Dabason döntött az önkormányzat. Az ellenzék a demokráciára hivat­kozva fellázíthatja ellenük az iskola­köteles gyermekeket és szüleiket. Lázadhat velük együtt az ország ha­sonló gondolkodású párttagsága, tá­mogathatja őket a világnézeti sem­legességet valló Pedagógus Szak- szervezet,'és mindenki, aki azt se tudja, hol van Dabas egyáltalán. Szidhatják az egyházat, jóllehet azt sem tudják mit akart megvalósítani Dabason és a tágabb kis hazánkban teljesen törvényesen. Mindegy, de­mokrácia van, éljen hát a demokrá­cia! De nézzünk egy másik esetet. Hasonló szituáció kialakult Miskol­con is. Mert Miskolcon is van iskola, vannak vallásos szülők és persze vannak olyanok is, akik nem tartoz­nak egyik felekezethez sem. Történt egyszer itt Miskolcon, hogy az egyik iskolában, ahol a gyerekek elég szép számban jártak hittanoktatásra, az igazgató tudtával és közreműködé­sével a katolikus és a református lel­készek körkérdést intéztünk a szü­lőkhöz. Na nem azt, hogy legyen fe­lekezeti működtetésű az iskola, nem. Csak azt kérdeztük meg: akar­ják-e, hogy gyermekük az iskolai órarend keretében tanulhassa a hit­tant heti egy órában, vagy ugyanek­kor laikus erkölcstani oktatás le­gyen részükre? Mindmáig megvan a szülők írásos válasza: 70 százalék hittant, 30 százalék laikus erkölcs­tant kívánt volna csemetéjének, 4, azaz négy szülő nem kívánt semmit sem. Nosza lett erre hadd el hadd. Az igazgató megbízatását nem hosszabbította meg az önkormány­zat. Joga volt hozzá, törvényes joga. A törvényességbe még az is belefért, hogy az önkormányzati első titkos szavazás eredményét is megsemmi­sítették, nem fogadták el, és új nyil­vános szavazáson döntöttek az igaz­gató és a hittanos nevelési terv ellen. Baj nem történt. A vallásos szülők megszokták, hogy nekik az ilyesmi nem jön be. Különben is tisztelik a törvényeket. A tantestület sem osz­lott meg úgy, hogy ölre menjen, in­telligens és józan emberek módjára viselkedett mindkét tábor és min­denki teszi a dolgát azóta is. Tünte­tés nélkül, hírverés nélkül, némi ke­serű szájízzel. És hát a következő ön- kormányzati választásokra gondol­va. Mert a dabasi önkormányzat MDF-kereszténydemokrata többsé­gű. Az ellen lehet, szabad, kell lázad­ni a demokrácia nevében. A miskol­ci önkormányzat SZDSZ, Fidesz, MSZP jellegű. Annak engedelmes­kedni kell, mert a demokrácia törvé­nyesség. Eszembe jut a palóc gyerek esete az apjával. Télen addig hógolyózik a gyerek, amíg beleáll a hideg a kezé­be. Sírva megy dermedt kezeivel az apjához, aki ráhuhogva melengeti kezeit. Aztán a konyhában addig meddig sürgölődik a gyerek a tűz kö­rül, mígnem megégeti magát. Me­gint csak az apja segít rajta. Lehele­tével hűsíti, gyógyítja. Abbahagyja a gyerek a sírást és egyszer csak azt mondja: a fene a kend pofáját, egy­szer meleget, egyszer hideget tud fú- ni? Hát igen. Egyesek mindig ugyanazt fújják, csak mindig más értelemben. Leheletükből a hatalom megszerzésének a mohó vágyót ér­zem, amely nem egyformán ítél és nem egyenlőképpen mérlegel. Ami az egyiknél lázadás, a másiknál for­radalmi tett. Ami az egyiknek tilos, a másiknak nagyon is szabad. Sót ajánlott. Elegünk van már a forra­dalomból! Ideje lenne márkinőnünk a gyermekkorból, hogy ugyanazt a szándékot észrevegyük a különböző helyzetben. Kartól Ernő A népnek tele van... Természetesen a hócipője, hogy a feje felett döntsenek róla és nélküle. Most az a ritka eset fordult elő, hogy nem ez történt, ugyanis a „nép felkelt” és diadalra vitte akaratát. A változatosság kedvéért meg kell dicsérnem Miskolc Város Önkormányzatát a Győri kapui Total Benzinkút ellen hozott döntéséért. Ez az eset egy gyönyörű példája annak, hogy hogyan működi a demokrácia. Mint a terület képvise­lője a közgyűlésben, itt ragadom meg az alkal­mat, hogy megköszönjem Moldoványi Gézáné munkáját, aki példaértékűen megszervezte a lakógyűlést, amely végül is megvalósította az ott élő emberek akaratát, hogy ne legyen ben­zinkút az ablakuk alatt. A lakógyűlésen már megköszöntem mind a 98 érdekelt résztvevőnek a jelenlétet és a véle­mény-nyilvánítást és most mégegyszer ezt teszem, mert sajnos ilyen gyűlések nélkül nincs demokrácia. Egy demokráciában élni nem csak jogokkal, de kötelességekkel is jár. Az első természetesen az, hogy a polgár elmegy' szavazni a választásokon, és a szavazatok összességével megszabja az irá­nyát és kereteit az általános politikai fejlődés­nek. Természetesen ugyanilyen fontos a részle­tek alakításában is, mint ez a példa mutatja, a lakó és tulajdonosi közösségek, tömbök akara­tát kinyilvánítani. Ezen a területen sajnos van még mit behoznunk Miskolcon. Sajnálatos mó­don a közgyűlésen még egy vita is kialakult ar­ról, hogy szükségszerú-e elfogadni a lakógyűlés egyhangú szavazatát, arra viszont még nem volt példa, hogy ideje lenne azt a 40 éves, elve­télt koncepciót felülvizsgálni, ami szülte a ren­dezési tervet, amely a probléma gyökere és az egész felfordulás okozója, nevezetesen az, ame­lyik odabiggyesztette az I betűt egy intézmé­nyért, egy telekre a zsúfolt „panelcsodák” közé akkor, amikor lakható családi házak felépítése a felébe került volna és nem csúszna le az Avas­ról - mindez a fejlődés nevében. Sajnos a bölcsesség és józan ész még nem hoz­ta meg az előre látást, hogy a város elköltse azt a hétmillió forintot, a Miskolc 2000 program el­készítésére, amely biztosítaná, hogy ne a költ­ségvetés toldozás-foldozására vegyünk fel köl­csönöket, hanem előrelátásból arra ami célsze­rű fejlesztés, megalapozott statisztikák és ter­vek alapján. Előbb-utóbb meg kell csinálni egy modem piacgazdaságot feltételező rendezési tervet is, hogy elkerüljük a puskaporos hangu­latú lakógyűléseket és egyéb kényszerítő körül­ményeket, és helyette békés és boldog virágzást biztosítsunk a városnak, mint a város önkor­mányzata. Addig míg nincs valami felépítve mindent lehet a területen csinálni. A papír núndent kibír, I be­tűt, P betűt stb. Addig is még nincs egy tisztes­séges és igazi rendszerváltást jelentő koncepció javaslom, hogy maradjunk a P betűnél, azaz park terület. Áhol lehet ne kövessünk el a vélt fejlődés nevében hibákat, mint egy értelmetlen problémákkal zsúfolt, megalomániás panel­dzsungel felépítése volt. Természetesen megfelelő polgármester nélkül ez nem megy. A választási ciklusidő rövidsége miatt szinte lehetetlen lesz eredményeket elér­ni. Minden elismerésem azé, aki el meri vállal­ni a polgármesterséget ilyen feltételek és fe­szültségek között. De talán szerencsénk is van, hogy idő előtt meghúzhatjuk a mérlegét az el­múlt „félidőnek” és tiszta fejjel, új erővel képe­sek leszünk megfelelő elképzeléseket kialakíta­ni és a hátralévő rövid idő után a biztonság ked­véért meg is szavaztatni a végrehajtást a vá­lasztókkal. Áldás vagy átok, a nép olyan mint az Isten, nem lehet tőle megszabadulni és előbb - utóbb telje­sül az akarata. Ezért javaslom politikus sors­társaimnak, hogy fürkésszük óvatosan az aka­ratukat több előrelátással. Mint ahogy a szoci­alizmus nem volt az akaratuk, nem hiszem, hogy a buijánzó vad kapitalizmus lenne. Mind­kettő túlhaladott szervezési, vagy szerveződési forma. Erről Szintai professzor az egyetemün­kön a szervezési tanszéken biztosan többet tud mondani, mint én. Hallgassunk már meg egy szakembert és bízzuk meg egy megfelelő kon­cepció kidolgozásával. Ronyecz István SZDSZ, a Győri kapu képviselője

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents