Észak-Magyarország, 1993. október (49. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-30 / 254. szám
ÉM-interjú _______________ E gy üzleti hetilap szenzációt szimatolva azt állította: a fegyvergyár eladásának ügye mégsem olyan tiszta, mint amilyennek látszik. És különben is, oroszok sejtődnek a háttérben. II. oldal ÉM-riport ___________ F elugrálnak az asztaltól, rávetik magukat a tárgyalókra. Teljes az elképedés, valaki a telefonhoz rohan, értesíti a rendőrséget. Fölösleges, a kommandósok már ott vannak... III. oldal Látókör Intenzív osztályon a magyar nemzet, melyet először szétdaraboltak, majd negyven éven át mákonyos, lassú halálra ítéltek. Szívós egy organizmus: nem hatott a negyven altató-tabletta. VII. oldal hét embere szülhet a csonkig égett gyertya. Jz emberek mindig azt kérik, hogy cseppmentes legyen. Veszítenek ezzel, hiszen olyan különleges alakzat állhat össze a csur- ranásból, hogy szinte belebor- zongunk.” Megremeg az asztalon a gyertyaláng, mikor nyílik az ajtó, megérkezik Sipos Tamás. Gyors bemutatkozás után már arról beszél, hogy az elmúlt években nagy kultusza lett a gyertyának, mióta ez a váltás volt az életünkben, mióta az egyház is szabadabb. Különösen ilyenkor, meg karácsony környékén adnak el sokat. Elég nagy gond, hogy ennyire idényszem a kereslet. ,,Hogy kezdődött? Nem álom volt ez, inkább egy logikus rendszerben élő embernek a végkövetkeztetése. A szocializmussal tele volt a hócipőm. Bekerültem egy olyan társaságba, ahol minden volt csak munka nem, egy jól fizető vállalatnál kellett vegetálnom. Ki akartam ebből a szocialista semmittevésből szabadulni, hogy jól érezzem magam abban a világban, amibe beleteremtettek, belecseppentem. Ám nem akartam egy faluban 64. lakatos vagy 12. vízvezetékszerelő lenni. Jött a gondolat, olyan hetedik érzés: csináljunk gyertyát. Belevágtunk. Bár akkor én még azt sem tudtam, hogy a gyertyát kapálni kell, nyáron kétszer locsolni, a fáról szedjük le, vagy csak úgy terem. A világ összes könyvtárának tagja lettem, de kevés szakirodalmat találtam. Voltak képek, ám a szövegeket nagyon huncutul fogalmazták. Senki nem árulta el, hogyan is Sipos Tamás gyertyaöntő készül a gyertya... Nekem nincsenek műhelytitkaim, szívesen segítek, ha megkérnek.” Reformátusok, de nem járnak templomba. A gyertyákon keresztül egyre jobban megismerik a katolikus vallást is, az ünnepeket, muszáj megtanulni. „Én mondhatom, hogy templomba járó ember vagyok, merthogy éneklek a kórusban. Vallásosnak mondom magam, de nem úgy, mint katolikus, református vagy mohamedán. Egyik szektához, de hivatalos valláshoz sem tartozom. A felsőbb intelligenciában hiszek. Egész biztos vagyok benne, hogy Isten van. Mert kell legyen valaki, aki a világot valahogy összetartja, irányítja. Minden rendszerben kell lenni ilyen valakinek, anélkül összeomlana. Néhány embert is nehéz összefogni, érzem ezt a családunkon. Néha nehéz az indulatokat visszafojtani, új erőt adni annak, aki elkeseredik. A világ pedig ennél sokkal bonyolultabb.” Aztán egy kis panasz következik arról, hogy bár hirdeti magáról, mégis mennyire nem vállalkozóbarát ez a kormány. Az államnak több jut, mint annak, aki produkál. A másik, hogy nagy kitartással és akaraterővel dolgoznak, s igyekszenek olcsón adni a termékeiket. „Harminc forintért adtunk egy mécsest. Aztán láttuk, hogy néhol hetvenért árulják. Pedig mi nem a kereskedőt akarjuk gazdagítani. Akkora extraprofitot termel, hogy én attól gyomorgörcsöt kapok...” Sipos Tamás kifújja magát, a lángot nézi, elmereng. Eltűnik a politika. A gyertyák fénye is lassan halványul. Közeledik a perc, mikor a testet jelentő faggyú- cseppek sercegő sírással önmaguk eloltják az életüket adó lángot. .Amikor kijártunk a szőlőbe, majd’ minden este tüzet raktam. Szerettem nézni. A gyerekek és a feleségem hamarabb lefeküdtek, én csak ültem, néztem, töltöttem egy pohár bort, s újra csak néztem. Megbabonázott, valami volt benne. Ahogy nézi az ember, megfogalmazha- tatlan nagy nyugalma lesz, érdekes gondolatok jutnak eszébe. Most, miután a könyvek kioktattak, mit is jelent az egyes kultúrákban a tűz, kezdem érteni. Valamilyen módon lelkileg kötődöm a tűzhöz. A gyertyaláng is megnyugtat. Ilyenkor úgy érzem, mintha közelebb kerülnék a felsőbb intelligenciához, mintha ez egy kapcsolat lenne...” Kész a leltár Filip Gabriella Ha megérem, hogy meghalok...-sóhajt fél keserűen, aztán mikor látja az arcomon bujkáló mosolyt, jóízűt nevet a képtelen ötleten. Miután kitörli szeméből a könnyeket, újra kezdi a végrendelkezést. Nem, nincs semmi baja, csak néha a dereka, a lába, az ízületei, de ezekkel mit sem törődik. Csak látom, hogy egyre nehezebben hajol le a folyton hulló dióért, hogy gyakrabban pihen meg, és mintha az ujjai is napról napra görbébbek lennének. De nem panaszkodik. Kuttya gumit!-feleli így, megnyomva a ty-t, ha az kérdezem, nem fáradt- e még el. Mert dolgozni muszáj. NI ióta egyedül van, senkiről sem kell gondoskodnia, reggelit adni, kikészíteni a tiszta ruhát. Agyban maradhatna délig is, de ő minden reggel hatkor kel. Meghallgatja a híreket, megissza a kávéját, és már indul is a kertbe. Azt mondja, ilyenkor tud a legjobban dolgozni. Fogadhatna valakit, nem neki való már az ásás, de nem. Ezt is maga akarja megcsinálni. Mindent úgy szeretne, ahogyan régen volt. Ajánlhatnak neki a szomszédok akármilyen műtrágyát, de ő csak ragaszkodik a saját készítésű komposzthoz. Na jó, nem bánja, ha egy kicsit segítek, de nem mozdul mellőlem. Szégyenkezve meséli, hogy amikor még ketten voltak, ő ki sem jött ilyenkor az udvarra, mert nem bírta ezt a rettenetes szagot. Most meg?! Mostanra minden megváltozott. Pusztulnak a szőlőtőkék is, újat nem homlít. Ugyan kinek?! De aztán mégis meggondolja, mert hogy nézne ki a lugas, és azt a kis diócsemetét is, amelyik az öregfa alatt nőtt, átülteti a kiszáradt meggyfa helyére. Menti az életet. Ami megtermett, védeni kell. Pedig nincs sok haszna a kertből. De ha már megvan, nem hagyhatja, hogy benője a fű. Jövőre még több virágot fog ültetni, azt viszi az övéinek. Ritkán nevezi néven a hozzátartozóit, pedig folyton róluk beszél, hozzájuk megy, nekik viszi a virágot a temetőbe. Nincs is már más útja, tavasszal elment az utolsó barátnője is... líitkán mozdul ki otthonról. Azt mondja, hogy ő már senkivel sem tud beszélgetni. Nem is érti ezt az egészet, ami a világban történik, minden összezavarodott. Amikor hazajött a férje a fogságból, azt hitték, újra lehet kezdeni. Csak lassan értette meg, hogy itt bizony minden megváltozott, és jobb ha hallgat a múltjukról. És arról sem kell beszélni, hogy vasárnap mit prédikált a pap. Szó nélkül ment el a továbbképzésekre, még lelkesedett is, hisz annyi szép eszmét hallott a jövőről, az igazságról, a demokráciáról, az egyenlőségről, a szabadságról, de a férje csak hümmögött. Ha megérte volna... - sajnálkozott négy évvel ezelőtt. És szégyellte magát, hogy 6 majdnem elhitte a sok mesét. Valahogy úgy volt ezzel is, mint a tavasszal. Fájt, hogy egyedül kell örülnie a szépnek, és szenvedett attól, hogy tud örülni. iWosí meg már az újabb választások sem érdeklik. Pedig a múltkor micsoda lelkesedéssel vagdosta ki a kedvencéről szóló újságcikkeket. Ünneplőt öltött azon a reggelen úgy érezte felkészült, és a többiek nevében is szavaz. Biztos volt benne, hogy ők is így gondolnák, helyeselnék a döntését. De közben elvesztette a tisztánlátását. Abban sem biztos, hogy odaadja a férje iratait a levéltárnak. Milyen büszke volt, amikor megkereste az igazgatóhelyettes. Tehát mégis csak kiderült az igazság, ha az életében nem is, de legalább halála után elismerik, milyen nagyszerű ember volt, kiről ő mindig is tudta, hogy az. Áldja az eszét, hogy kért egy kis időt a búcsúzásra. Minden egyes levelet átolvasott, megsimogatott. Nem, nem adja ki a kezéből. Olyan zavaros minden, és olyan védtelen a halott. Fogalma sincs, hogy mi történik itt. Hallgatja ő a híreket, akkor érti is, ki mit akar, mi a rossz, mi a jó. De másnap már az egész érvénytelen. Kiderül a tegnapi jóról, hogy régen rossz. Valamit elhallgattak, valamit másképp mondtak, valaki mindig cáfol vagy tiltakozik. De jó, hogy ezt már nem érted meg, mondja csak úgy magának, de hiszi, hogy hallja, akinek szól. Mesélné ő részletesen a történteket, de folyton változnak a szereplők, és a szerepkörök. JN incs mibe megkapaszkodnia■. Csak a múló idő az állandó. Egyre másra jönnek a reggelek, ásni kell, kapálni, gyomlálni, befőzni, elégetni a gazt, beszerezni a téli- revalót és még rengeteg tennivalója van. Pedig menne már. De mégsem hagyhat rendetlenséget maga után. Ha majd mindent elvégzett. Ha befogan a szőlővessző, ha megszokja új helyét a kis fa. Üobos Klára pélig égett gyertyákat gyújtunk, irányítani a beszélgetés hangulatát. Ócska trükk, no persze, de az indiai zenét j átszó zenészek is ^eggyújtják a füstölőt, hogy erezzéklndiát... Sipos Tamással es feleségével, mezőkövesdi gyertyakészítőkkel munkájuk- r°l> s munkájuk eredményéről szeretnénk szót váltani. A fér] ®tég nincs itthon, a minap „halt 111 alóla a 13 éves Trabant, s dióst keresi az utódját. Hiszen demcsak elkészíteni, de le is kell szállítani az árut. így abemutat- Y^zás Sipos Tamásnéra marad, bekerülésükről mesél, a férje a ^sorinak volt a vezetője, majd szinte egyik napról a másikra gondolták úgy, hogy ebbe a ritka allalkozásba kezdenek. Mindketten kiváltották az ipart. ülőhely a pincében van. A gépesítés teljes mértékben a férj diunkája, ő gépésztechnikus. gyártanak, díszgyertyákat, emplomi gyertyákat, minden ven csináltatnak új formákat. 8en, lehet alkotni, az ember diegvalósíthatja ötleteit. Bár annak speciális anyagok, meyeket nálunk még nem lehet beszerezni. ennészetesen élnek a gyertyák « lakásukban is, a karácsonyod» az asztalon, adventi koszo- fdn szíüetéSnapon a tortán „si- erült idén a 44-et egyszerre el- r-'dia a fékemnek” és a temető- 7 ”saÍnos nekünk is vannak aiottaink”—mindig égnek a pi- i lángok. Az asztalon világító ífdg nem teremt faggyúcseppe- Pedig csodálatos formákat
