Észak-Magyarország, 1993. október (49. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-21 / 246. szám
10 SZABADIDŐ Idegenvezető 1993. Október 21., Csütörtök Nem térkép e táj: Színtől Tornakápolnáig A kormányzó úr „vadaskertje” Felfelé kanyarodva a Szelcepusztára vezető szerpentinen, ezen az Isten jókedvében teremtette gyönyörű tájon, hajdanvolt öreg barátom Bobaly Pista bátyám jár az eszemben. De sok csodás történetet tudott ő erről a vidékről! Minden sziklának, töbömek, völgynek, oromnak megvolt a maga szép és izgalmas legendája, s ezt együtt, mind egyedül csak Pista bátyám ismerte. A közeli Szögligeten lakott, ott is alussza örök álmát a Ménes patak völgyében. Isten nyugossza! Hogy miért jutott eszembe ő, e Szelcére vezető, gyalog magam is sokszor megsétálta úton? Híres vadászóhely ez, nem akárkik látogathatta vadászparadicsom! Abban az időben, amikor én éltem e tájon, például Vályi Péter a később szerencsétlenüljárt politikus jött ide gyakran, meg a két színész, apa és fia, Benkő Gyula és Benkó Péter. No és persze sok, jó pénzű nyugatnémet vadász. De hát már korábban is kedvelt vadászmező volt a Szelcepuszta-Derenk-Szögliget övezte háborítatlan természet. Maga vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr is gyakorta megfordult itt. Vele kapcsolatban öreg barátom két történetet is elmesélt annak idején, most ezek jutottak eszembe. Egyik alkalommal a főerdész (vagy intéző volt a neve?, ezt már nem tudom) mondta a kocsisnak, fogjon be a könnyű hintóba, mert nemsokára mennek le a színi állomásra, amely Szelőétől vagy 10 kilométerre fekszik. A kocsis nem kérdezett semmit, tudta ő kérdés nélkül, hogy az állomásra vonathoz mennek, nyilván valamilyen rangos vendég érkezik, azt fogják felhozni a vadászkastélyba. A főerdész egyebet nem mondott a kocsisnak, az úton is odafelé végig szotlan volt. A színi állomáson a kocsis „leparkolt” a hintóval az állomás előtti téren, az erdész úr pedig bement a váróterembe. A kocsis csak azt látta a bakon maradva, hogy beérkezik a miskolci vonat, de néhány perc múlva a várt jól öltözött nagyságos úr helyett egy egyszerű vadászruhás ember jött a hintó felé. Az erdész urat csak később, jóval hátrább lemaradva látta követni. Az ismeretlen köszönt, majd készült felszállni a hintó hátsó ülésére.- Nem úgy van az! - kiáltott rá a kocsis. - Az úr helye legfeljebb itt van mellettem a bakon, oda hátra csak a főerdész úr ülhet. Akkor ért oda a főerdész, hallott minden szót, nyomban falfehér lett. Ám a vendég, a vadászruhás úr csak intett neki a szemével, nyugalom, majd szótlanul végrehajtotta az utasítást és felült a kocsis mellé a bakra. A főerdész úr pedig, mint idefelé, újra a főhelyen ülte végig az utat. Az út visszafelé sem volt beszédes. Szelcére érve, a vadászruhás úr leszállt a bakról.- Köszönöm magának a fuvart - mondta a kocsisnak, majd a zsebébe nyúlt és onnan egy ezüst 5 pengőst húzott elő. - Ez meg a magáé - nyújtotta a kocsisnak, mégpedig úgy, hogy az lássa, kinek az arcképe van az érme fejrészén.- Megismeri ki ez? - kérdezte a kocsist. Az rápillantott, s már mondta is - hát a kormányzó... Az úr szót már nem tudta kimondani. Elállt a lélegzete. Óh én marha -gondolhatta. Hisz’ ez maga a kormányzó úr! Es én őt ültettem fel magam mellé a bakra! Elsápadt. De akkor a vadászruhás úr, aki maga Horthy kormányzó úr volt, már nevetett.- Nincs semmi baj barátom! - mondta. - Hisz’ maga helyesen cselekedett. A „főhely” mindig a főerdész urat illeti meg, s nem az egyszerű vadászt. Egyébként is én már olyan régen ültem a bakon, hogy kimondottan -élveztem a helyet. A másik történet medvevadászattal volt kapcsolatos.- Vádászott itt e tájon Horthy medvére? - kérdeztem Pista bátyámat csaknem húsz évvel ezelőtt.- Vadászni vadászott - válaszolta -, de nem sokat. Nos, erről jut eszembe egy érdekes történet... Volt ezen a tájon egy bekerített terület, ahol a medvéket tartották. Közöttük volt egy hatalmas példány, akit az erdészek, vadőrök elneveztek Kázmémak. Mindennap etetés idején Kázmért kiengedték a karámból, miközben az élelmet ugyanazon az útvonalon helyezték el neki. Magyarul beetették. A medve már jól ismerte a járást. Amikor a helyiek megtudták, hogy jön a kormányzó úr vadászni - méghozzá medvére - előtte 3 napig éheztették Kázmért. A kormányzónak pedig amikor megérkezett a szelcepusztai vadászkastélyba, jelentették, hogy egy hatalmas medve kóborol az erdőben. Másnap ki is ment Horthy vadászni. Vele volt a menye is, az akkor már özvegy Horthy Istvánná. A vadőrök (erről a kormányzó mit sem tudott) ekkor kiengedték a bekerített részből az éhes medvét, aki azon nyomban szaladt a már ismert útvonalon az élelemért. Ott vártak rája Horthyék. Először a kormányzó úr lőtt. A lövés talált, de csak sebet ejtett a hatalmas állaton. A sebzett jószág elbődült, hátsó lábaira állt, s már-már támadott. Ekkor dördült el Horthy Istvánná fegyvere. A lövés halálos volt, a medve összerogyott. Hát nem furcsa? Kázmért egy nő lőtte agyon. Hajdú Imre A hetvenes évek elején két esztendeig munka- és lakhelyem volt e táj. Nem csoda hát, ha azt mondom: hazajöttem. Mi tagadás elfogult vagyok e vidékkel. Számomra nem csupán szép és megcsodálnivaló! Látott külleme mellett érzem a lelkét is, a szívdobbanását, s az így egész táplálja azt az érzést és tudatot: jó visszaI 'önni. Hogy élni jó-e errefelé, erre a cérdésre már sokkal nehezebb választ adnom. Szép, de nagyon szegény vidék ez. A természet errefelé nem gazdag búza- és kukoricatermésekkel fizet, meg értékes ásványkincsekkel, következésképp munkahely is jóval kevesebb van, mint amennyi kellene. Kökény kéklik, galagonya, som piroslik, s boróka, fenyő zölaell e tájon bőséggel, melyet nézni, csodálni nagyon szép, vonzó turistaprogram is különösen ilyenkor osztóján, de csak egy-két napra. Ám ebből megélni, a szociográfus, Szabó Zoltán szavaival élve - cifra nyomorúság. Könyvet érdemelne az itteni ember nehéz sorsa, már-már kilátástalan helyzete. Pedig ha van ennek az országnak olyan tája, amelyiket teljes egészében az idegenforgalom szolgálatába lehetne állítani, akkor ez a vidék az. A hatalmas tábla már Perkupa után jelzi: az Aggteleki Nemzeti Park területén járunk, szóval nem akármilyen vidéken. Turistának teremtett paradicsom területére léptünk. Az első lakott hely a színi állomás (akarom mondani Jósvafő-Aggtelek, mert már hosszú ideje flancból így nevezik ezt az állomást, amely AggTornakápolna üdülőfaluvá alakul Fotók: Fojtán László telektől legalább 20, ha nem több kilométerre fekszik). De hát ilyen a szegény sorsa! Azt a keveset is elveszik tőle, amije van. Én mindenesetre színi állomásnak nevezem a jövőben is, tisztelgésül egy szerény falunak. Az állomással átellenben falatozó, vendéglő áll, valamikor jóféle ételeket is kaphatott itt a betévedt és éhes turista. Most is van unicum, szilva- és körtepálinka, bor is többféle, ám étket legfeljebb ropi és Balaton szelet formájában vehet magához az ember. Szerencsére az állomási vendéglőtől egy kilométerre az úgynevezett ke- resztút után, egy hajdani romos vízimalom helyén gyönyörűen rendbehozott épület, no meg tábla hirdeti: Mihalik büfé. Szerény e cím, mert több ez mint büfé. Szépen berendezett, ízléses vendéglő ez, látszik rajta, gazdája megfordult már az idegenforgalmat nálunknál magasabb színvonalon gyakorló népeknél. így igaz, Mihalik Miklós Amerikából jött haza - mint mondta a honvágy húzta vissza a szülőföldre -, s csinált egy tájba illő, az idegent minden hókuszpókusz nélkül becsalogató vendégfogadót. S mint hallottuk az ízletes fokhagymás sült falatozása közben, ennél nem áll meg. A 20 szobás panzió terve is megszületett már, s rövidesen kivitelezésre is kerül. Mihalik úr persze igyekszik több lábon megállni, a vendégfogadó mellett Szin községben diszkont élelmiszer üzletet is üzemeltet. Szin régi magyar falu, hajdan Aba- új-Toma vármegyében 1851-ben 100 katolikus, 625 református, 31 zsidó lakta. Abban az időben azt is feljegyezték róla: malmai vannak a Jósva patak mellett, s bír igen jó bort termő szőlőhelyet. Színesben Magyarországra invitáló útikönyv címoldalára tennénk ezt a fotót Mostanság nem vallási felekezet alapján csoportosítják az itt élő népet, hanem magyar és cigány alapján. Szin egyike megyénk azon községeinek, ahol a cigánylakosság aránya igen magas, s évről évre nő. Szin látnivalóit a községet övező dombokon, hegyeken kell keresni. A falu alsó részén a Bikk meredek, s korábban fátlan domboldalát mára visszahódította a boróka. Gyönyörű látvány. Ugyanilyen hangulatos túra lehet a falu „pincesorára”, a Cse- merbe történő látogatás is. Hogy milyen a mostani színi bor? Maradjunk annyiban: nem lehet meghalni tőle. Szin református temploma, a háború áldozatainak emléktáblájával ugyancsak figyelmet érdemel, miként a polgármesteri hivatal mellett az a szép kúriaépület is, ahol hajdanán Páger Antal főszereplésével Az orvos halála filmet forgatták. A falu felső végén kis katolikus templom egyszerűsége vonja magára a figyelmet, meg a Jósva széles völgyét kísérő egyre magasabb dombok ilyenkor ősszel ezer színben tar- kálló üstöké. Szin egyébként már a kelta időkben halott hely volt, a környéken feltárt ilyenkorú leletek ércbányászatra és feldolgozásra utalnak. Szóval ezer évekkel korábban ipar volt itt, virágzó, ma viszont legfeljebb a hangyabogáncs, a kökörcsin, a berki hab- szegfű virít errefelé. A Szin után következő falu Szinpet- ri határában a csapás-tetői barlangból előkerült kiéti kultúra cseréptöredékei, valamint a korai vaskor kerámiai, csontszerszámai ugyancsak azt bizonyítják: régóta otthona az embernek e táj. De mielőtt Petribe betérnénk, előbb szaladjunk fel Szelcepusztára. Szin után közvetlenül jobbra, jó minőségű út vezet fel Magyarország egyik legrangosabb vadászparadicsomába. Nem vadásznak is szemet gyönyörködtető a táj, az itt-ott elővillanó fehér karszt, a méregzöld borókák, a termetes, zúgó fenyők, az erdőkből ki-kitárulko- zó ligetek szemet, lelket, idegeket regenerálnak. Fent, Szelcen egy bekerített „vadasparkban” idetelepített dán vadakat is látunk. S ki mindenkit látott maga ez a táj? Hány híres és esetenként hírhedt nagy embert? Akik itt vadásztak, vagy itt vadásznak nem a mai, mindennapos értelemben véve „munkanélküliek”? Irigylésre méltóak? Egy fenét! Legalább is engem a vadászat éppúgy hidegen hagy, mint egy lehervadt menyasszony. Többre becsülöm e táj bakancsos bebarangolását, vizeinek, virágainak felfedezését, egy szalonnasütést - a kijelölt helyeken -, s forrásainak hűs kortyait. Nehezen szabadulva a romantikus szelcei úttól, visszatérünk a Szinpet- ribe vezető országúira. Szinpetri innen 1-2 kilométer, s itt találjuk a mai barangolásunk egyetlen műemlékjegyzékben lévő épületét, a petri református templomot. 1793-ban épült, majd az 1877-es tűzvész után nyerte el mai formáját. „Egyhajós épület, a főhomlokzat síkjában álló nyugati toronnyal. A tornyos főhomlokzatot négy széles, erős plasztiká- jú pilaszter és hangsúlyos párkányok tagolják. A homlokzatot magas, barokkos vonalú toronysisak és a féloromfalak szélén egy-egy csúcsos dísz egészíti ki.” Belül szép a szószék fűrészelt díszes koronája, az 1878-ban készült famennyezete, általában valamennyi fából készült, míves asztalosmunkát igazoló berendezési tárgya. Egyébként Szinpetriben nem a részleteket kell keresni! Annak ellenére, hogy akadnak szép számmal ilyen megcsodálni valók is, például a „falura nőtt” domboldal karcsú fenyői, jónéhány ház gyönyörűen faragott tornáca, ám Petri egészében a tájba beillesztve gyönyörű. Ehhez pedig az kell, hogy az ember felkavállalkozótól nagyon sokan csak hitelben tudnak még alapvető élelmiszereket is vásárolni. Tornakápolna mai utunk végcélja. Az elmúlt két évtized során jómagam is többször megkondítottam a lélekharangot e falu megmentéséért. A hetvenes években bizony aggasztó méretekben fogyatkozott Kápolna. Mára szerencsére a folyamat megállt, sőt megfordult. Tornakápolna él! Egykori tanítványom, Kollár Anna édesapjával találkozom a falu „főutcáján”, egy vízelvezető fölé készít áljárót. O mondja: nincs egyetlen üres ház sem a faluban. - Amott, ahol azt a német rendszámú kocsit látja, most is itt van a német tulajdonos. Ezt itt szemben, a maga kedvenc házát, szintén németek vették meg. Akik ott jobbra ássák a kertet, azok debreceniek. Szóval úgy néz ni Kápolna megmarad. Ez a mai nap legjobb híre számomra. S azzal toldom meg, hogy biztaJó példa: romos vízimalomból vonzó vendégfogadó paszkodjon a Tornakápolnára vezető szerpentinen. S úgy fél útnál, amikor már kellő magasságba ért, akkor ott, ahol kibukkan a fák közül az alattunk elterülő táj, méghozzá széles horizonttal, nos akkor ott olyan kép tárul elénk, mint a legszebb olasz, osztrák, svájci, német prospektusokról. Ha nekem kellene Magyarországról útikönyvet készítenem, a címlapra színesben ezt a képet tenném, amelyet sajnos már délutáni szürkületben fotóriporter kollégám is megörökített. Innen föntről fenséges tájban, mint egy ékszerdoboz úgy búvik karcsú templomtornyával Szinpetri. S innen föntről - ebben a nagy természetadta nyugalomban - nem is hinné az ember, hogy odalent, a falu kisboltjában a nagyon szimpatikus fiatal tóm Önöket, ejtsék egyszer útba ezj a kevesek által ismert települést, ho az én időmben is Matók, Maraffaiak’ Szőrök, Kollárok, szóval melegszívű» barátságos emberek laktak. S pe*‘ sze néhai Pozsgai Béni bátyám, a*1' nek »jóvoltából” egyszer még a Sz0' bad Európa Rádióba is bekerült 9 Tornakápolnáról szóló cikkünk’ Tisztességes, jó magyar ember vofö a szögligeti Bobaly István mellett ^ másik legjobb emlékű barátom e v!' dékről. Tornakápolna egyébként sok nü11' denre bizonyság. Bizonyság arí^ hogy alig ismeijük szűkebb pátria*1' kát; bizonyság arra, hogy szép tál9* látni nem csak külföldön lehet; s b*' zonyság arra is, nagyok és még ki0*:' názatlanok a lehetőségeink a fal*1®1’ vidéki turizmust illetően.
