Észak-Magyarország, 1993. október (49. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-02 / 230. szám
ÉM-kereBcosrinl _______ Ö tvenhatosok... Mára java- korabeli nők. férfiak lettek az egykori pesti srácok, a miskolci egyetemisták, az ózdi, diósgyőri munkásfiatalok, értelmiségiek. II. oldal ÉM-riport A komlóskaiak mindig is tudták, magukról hogy ruszinok, Kárpátaljáról valók. Valami oknál fogva azonban ’48 és ’91 között azt akarták velük elhitetni, hogy szlovákokul. oldal Látókör Mindannyian indulunk valahonnan. Köztudott, hogy az ember számára meghatározó, ahol az első lépéseket megteszi. Az „érlelő közeg”: a szatmári táj és az ott élő emberek. VII. oldal Demizsonok Fotó: Laczó József A hét embere Földesi Balázs alezredes hmhmmm ■mmmnOTKSKHiiMmaai Illésy Sándor Miskolc (ÉM) - Nyugdíjba vonult szeptember 30-án a megyei főfinánc, ámbátor az igazság az: Földesi Balázs alezredes, a Vám- és Pénzügyőrség Borsod-Abaúj- Zemplén és Heves megyei volt parancsnoka mindenekelőtt vámosnak vallotta magát, semmint pénzügyőrnek. Persze az a majd’ nyolc év, amit a testület megyei parancsnokságának élén eltöltött, megtaníttatta vele a jövedéki munkát is, de az igazi „szerelem” a vám maradt.- Már csak annál is inkább, mert amikor még én kezdtem, külön cége volt a vámosoknak, s a pénzügyőröknek. Jómagam pedig vámosnak álltam, az ukrán határ kivételével minden határszakaszon szolgáltam. Lö- kösházán, Kelebián, Gyékényesen, Letenyén, Hegyeshalomban- mondja az alezredes, akit végezetül nemcsak azért választottunk a hét emberének, mert több mint három évtizedes vámos szolgálatának ez volt az utolsó aktív hete, hanem mert vezetése alatt alapjában megváltozott a közvélemény értékítélete a testületről. Amikor 1986. január elsőjétől a rajkai vámhivatal parancsnoki posztjáról idevezé- ayelték, javában tartott a hír- nedt számítógépes ügy, a vámo- sok megítélése nem volt valami fényes. Most egy szakmailag alaposan felkészült állományt halott utódjára, olyan vámosokat, Pénzügyőröket, akik a ma változó gazdaságában is helytállnak. Az országos parancsnok mondotta a héten: „a vám- és pénzügyőrség a gazdaság vérkeringésén tartja kezét, az állami költségvetésjelene és jövője rajtunk is mülik...” Hogy mennyire igaz ez: ebben az évben 310 milliárd forintot fizetnek a központi büdzsébe.- Az biztos, hogy a megye gazdaságát nagyszerűen tükrözi a munkánk - jegyzi meg az alezredes. - Amikor Borsodba kerültem, akkor a nagyipar dominált, a kohászat, a gépgyártás, a vegyipar, az persze más kérdés, mekkora állami segítséggel... Az e területhez tartozó cégek exportja, importja adta feladataink javarészét. Jószerivel naponta tudtuk lemérni: mint hanyatlik a nehézipar úgyszólván minden ága. A rohamosan csökkenő vámbevételek mutatták meg leghűbben azt a tényt, amelyet annak idején még kevesen akartak tudomásul venni. Most, az utóbbi években gyakorlatilag csak két nagyüzem él, a kazincbarcikai és a tiszaújvárosi vegyikombinát. A vám szempontjából is látjuk, érzékeljük, hogy prosperálnak, igaz, vannak fizetési gondjaik. A vámmunka meghatározó részét azonban már a kis és közepes vállalkozások adják. Ezek közül is nagyon sok már tönkrement jó néhány azonban stabil, ezek folyamatosan dolgoznak. Azt azonban nem lehet egészen pontosan meghatározni, hogy mely területeken dolgozó cégek maradnak fent, de azért jellemző, hogy inkább a kereskedelemmel foglalkozók. Fotó: Fojtón László Mindenki eladni szeretne, persze azért van egy-két gyártó is, itt van például a miskolci múa- nyagfeldolgozó, amelyhez elég sűrűn járunk... Úgy hiszem, a fuvarozókat is meg lehet említeni, akad közöttük nem egy, akinek 7-8 kamionja is van, s jelentős külkereskedelmi tevékenységet folytat. Különben is: amióta a külkereskedelem nem állami monopólium, azóta alig van olyan kft, amelyik ne foglalkozna importtal... Bárcsak az export jellemezné ezeket. Összességében: ma már alapjaiban sem hasonlít a vám- és pénzügyőrség arra, ami korábban volt. Évtizeddel ezelőtt a turistaforgalom is meghatározó jelentőségű volt, még három évvel ezelőtt is lengyelek százezrei lépték át az államhatár borsodi, abaúji, zempléni szakaszát, jelentékeny mennyiségű ruhadarabbal. Félreértés ne essék! Ma is dívik a csempészés, akad olyan lengyel, román, aki pulóverek, fehérneműk tucatjaival érkezik a határra, természetesen megvámoljuk, de bennünket sokkal inkább érdekelnek a kereskedők. Meg különben is: az a tény, hogy kinyilvánítottuk az Európai Közösséghez való csatlakozásunkat, azt is jelenti, hogy a belső vámokat fokozatosan íe kell bontsunk. Ez nyilvánvalóan bevételkiesést okoz, ezt pedig a jövedéki törvény segítségével kell ellensúlyozni. Két lábra állt a testület. A dohány, a szesz, a kőolaj-származékok ellenőrzése az eddiginél lényegesen erőteljesebb lesz, a költségvetésnek szüksége van a pénzre. Természetesen a szükséges mértékig, hosszú távon a vám is megmarad. Egy ország gazdaságánál az ugyanis nem lehet, hogy a vámra, mint köz- gazdasági tényezőre ne számítson, hiszen a hazai piacot védeni kell. Az, hogy Nyugat-Európá- ban a belső vámokat lebontják, magával hozza azt is, hogy a Közösség határain olyan vámfalat húztak, húznak fel, amely talán soha nem volt. A vámőrséget tehát véleményem szerint nem lehet temetni... Bujdos Attila Láttam a szeméten őket. A piacon átvágva igyekeztem valahová. Két nagy konténer állt az egyik sarkon. Fertelmes volt a bűz, amit a zöldre mázolt edények árasztottak magukból. Rohadt bennük a szemétre vetett gyümölcs és zöldség. Vagy öten turkáltak ott. Idős emberek, viseltes ruhákban. Egy asszonyt is láttam közöttük. Fehér haját nejlonkendővel kötötte hátra. Álla alatt lazán lógott a bőr, ami boldogabb napokon - amikor még rendesen táplálkozhatott - a mérsékelt jólét biztos jeleként szolid kis tokán feszülhetett. Most ólomszürke volt az az arc. És kifejezéstelen. Mintha az arc gazdája nem is ott lenne, hanem valahol távol, egy messzi bolygón. Az emberek válogattak a konténerben. Próbálták különválasztani az ehetőt, a végképp az enyészet gondjaira bí- zandóktól. Még zöld káposztalevelek, foltos karfiolrózsák, gyökerek, bámuló almák vándoroltak a szatyraikba. Mégis csak igaza volt Bulgakovnak - villant át agyamon a tiszteletlen gondolat. Létezik másodrendű frissesség, miként A mester és Margaritában áll. Nyilván eladják, vagy megeszik, ami még megehető. Napokig meséltem erről a barátaimnak. Egyikük elfin- torodott, és a hideg is kirázta. Az utálkozása nem a szeméten élő embereknek szólt, hanem a helyzetnek, amiben az ezredforduló hajnalán egy olykor túlzással - ó, de még mekkora túlzással - jólétinek is mondott társadalomban emberek a szemétre vannak utalva, hogy éken ne vesszenek. Egy másik ismerőst nem rázott meg túlságosan a hír. „Igen!” - bólogatott. „Találkozhatsz velük a Keleti-pályaudvaron is. Kiszedik a kukákból a mustáros papírtálcákat, kolbász- és virslivégeket, serclimaradékot. Nekidőlnek a falnak, bámulják a tovarohanó tömeget és tömik magukba amit találtak.” „Miért? Mit gondoltál? A ti házatok előtt mit kotornak ki a szemétből?” - kérdezett valaki. Tényleg. Mit gondoltam? Hol éltem eddig, hogy ezt nem vettem észre? És ha másoknak ez ennyire nyilvánvaló, miért nem beszéltünk róla? Miért nem kiabáltunk, hogy ez nem jól van így. Amiről nem beszélünk, az nincs is? Vagy ellenkezőleg, és mi vagyunk Ludwig Wittgenstein eleven bizonysága: ^Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”? Mert mit is mondhatna az ember. Szidhatná a kis, hatalmi kft.-két, lobbystákat és hasonszőrű társaikat. Odavethetné:„politikus uraim! Nem erről volt szó, amikor magukra bíztuk az országot. Szociális piacgazdaságot tetszettek ígérni itten. Garanciát arra, hogy nem lesznek örökre leszakadók. Mi lett a szép szavakból, a délibábos ígéretekből? Elment talán a pénz a százezres képviselői fizetésekre?” Ugye milyen demagóg lenne ez így! Mert nem arról van szó, hogy sokan vannak-e a szemétevők vagy kevesen. Hogy a társadalom baja-e ez, vagy néhány kétes egzisztenciáé, végzetesen és véglegesen félrecsúszott életé. Nem arról szól ez a történet, hogy kihez képest élnek rosszul a szemétevők. Hanem arról, hogy egyáltalán: emberhez méltatlan sors az övék. Aki így él, az szebb jövőt végképp nem remél. Nevetséges lenne szabadságról papolni a szemétevőknek. Es mellesleg értelmetlen is. Túl vannak álmokon, vágyakon. Már csak egyetlen parancsnak engedelmeskednek, miközben kezük nyúlós kelkáposzták között matat: élni kell holnap is, és holnapután is. Aki így él, semmi esélye rá, hogy csak egy jottányit is változtasson a sorsán. A konténeren túl véget ér számára a világ, a kuka fedelénél megszűnik erkölcs és törvény. El kell vetnünk emiatt a demokráciát, ezt a néhányak- nak mesés gazdagságot, másoknak hét krajcárt számolgató szegénységet hozó valamit? Alig hinném. Csak azt akartam elmesélni, hogy volt egyszer egy magyar színház. A nézők nem kaptak mást benne, mint arcukba köpött szavakat: „Itt mindenki csak ül meg áll”. Hol vannak ma már azok a színészek? Hol, akik így üvöltsenek? Mert jó és kockázatmentes dolog ugyan ülni, vagy állni, de öngyilkos cinizmus is. Aki ma nem tesz, nem pöröl, vagy ordít egy olyan világért, ahol nincsenek szemétevők, azt játssza el, hogy rajta segítsenek, ha leszakad. Mert ahogy ma állnak a dolgok: nemcsak gazdag lehet az emberből, de ha úgy fordul, az Isten se mentheti meg a szemétevéstől.
