Észak-Magyarország, 1993. szeptember (49. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-25 / 224. szám

Szeptember 25., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Jó lenne beszállni a léghajóba! Dobos Klára Miskolc (ÉM) - Byrd négyszólamú miséjét próbálta a minap a '86 óta csörgedező Forrás Kamara­kórus, Kiss Csaba karnagy veze­tésével. De mert a kórus tagjai fi­atalok, pihenésképpen szívesen énekelnek spirituálékat is, így tör­tént ez most is... Az énekkar alapításának ötlete Uszögh Lajostól származott, az apropót az amatőr gála adta. Ba- lásné Molnár Ildikó szakmai irá­nyításával dolgoztak '90-ig, ak­kor vette át az együttes vezeté­sét Kiss Csaba. A létszám azóta már elérte a harmincat, addig csak a fele volt. Mint mondja a karnagy, tovább már nem „tere­bélyesednek”. □ Miért itt húzták meg a létszám- határt? • Többek között a repertoár mi­att. Ez egy elfogadott kamarakó- rus-létszám. Ha többen lennénk, már nagyobb buszokat kellene bérelni, többe kerülne a szállás... Q ...de sokkal szebb lenne a hang­zás. • Nem feltétlenül. Hiszen nem minden darabot nagy vegyes­karra írtak a szerzők. Nem aka­rok nagyzolni, de mi csak azt nem tudjuk elénekelni, ami kife­jezetten oratórium, tehát nyolc- yan- meg száztagú kórusokra íródott. Tehát szinte csak abból a műfajból szorulunk ki. Q És miben „vannak benne”? A repertoárban milyen darabok szerepelnek? • Mivel a középkorban fejletle­nek voltak a hangszerek, a kö­zépkor vokális kultúrája maga­san fölülmúlta az instrumentá­lis zenéjét. Onnan választunk leginkább, de természetesen a 20 . századi kortárs magyaroktól a spirituálékig mindent eléneke­lünk, ami több szólamban író­dott. Ezeket szinte kizárólag az eredeti nyelven énekeljük. Hi­szen előfordult az elmúlt évtize­dekben, hogy meghamisítottak egyházi szövegeket, Bach és más szerzők művei alá munkadalo­kat meg hasonló szörnyűségeket írtak... Q A műsorválasztásnál mind a harmincán egyet gondolnak és egyet akarnak? • Ez nagyon érdekes kérdés, mert a zenében, és általában a csoportos művészeti tevékenysé­gekben mindig egy vezető sze­mélyiség irányítja a munkát. Az ő hatásköre a műsorválasztás, a darabok betanítása, a művészi elgondolás megfogalmazása és megvalósítása. Viszont azért az nagyon fontos, hogy a műválasz­tásban segítsen a kórus, azt éne­keljük, amit szeretünk. Ebben partner a tagság, hozzák a kot­tát hál’ Istennek. És mert tíz­húsz ötletből valósul meg egy- kettő, kell is a kottadömping. Az­tán mikor tanuljuk a műveket, megint az én ízlésem szerint ala­kulnak a stilisztikai és esztétikai problémák. De itt sem vagyok abszolút keményfejű, meghall­gatom a jótanácsokat, vélemé­nyeket. A kórusban eléggé ma­gasan képzett emberek is van­nak, úgyhogy sokszor elfogadom az ötleteiket. □ Mi a véleménye a miskolci kó­ruséletről? • A miskolci kóruséletnek talán az a legnagyobb hiánya, hogy nincs olyan személy, aki össze­fogná, akinek a védőszárnyai alá gyülekeznének a kórusok. Egy­másról alig tudunk, egymás te­vékenységét szinte alig vagy egyáltalán nem ismeijük. Van­nak izgalmas és jó kezdeménye­zések, ilyen a kamarakórus-fesz- tivál. A másik probléma az, hogy az iskolai énekkari élet valahogy nem látványos. □ Pedig énekelni mindenki sze­ret. Vagy nem? • Igen. A könnyűzenét szeretik énekelni, és hallgatni is a fiata­lok. Viszont a komolyzenét már kevésbé, mert azt nehezen fo­gadják be. Félállásban évek óta tanítok a tiszaújvárosi állami ze­neiskolában, a múltkor ott mondtam el a gyerekeknek azt a gondolatot, hogy végül is a ko­molyzene fölemelkedett az át­lagpolgár szintjétől egy léghajó­val, ahová nehéz feljutni, mert csak néha eresztenek le egy kö­télhágcsót. Az egy zárt világ, ott valahol néhány méterre az em­berek feje fölött. □ Kezdtem örülni a gondolat ele­jén, azt hittem, az következik majd, hogy a komolyzene föle­melkedett az átlagember szintjé­re... • Nem. Az átlagnépesség mit is­mer komolyzenéből? A komoly­zene elérhetővé vált ugyan, csak az a baj, hogy kocsiderékszámra ontják az utcán, a lemezboltban és mindenütt a sokkal köny- nyebben befogadható, nem fel­tétlenül selejtes, de mindenkép­pen könnyebben érthető tömeg­cikket. A szocialista rendszerben dotációt élveztek a komolyzenei termékek, most már az is meg­szűnt. S a léghajó nem ereszke­dik vissza, hanem stabilan le­beg. □ Egy kórusnak bizonyára na­gyon fontos, hogy legyenek fellé­pési lehetőségeik... • Szerencsére nekünk mindig is sok lehetőségünk volt, de azért kellett az, hogy szívós, kitartó munkával megismertessük itt a környéken magmákat. Persze, azért most sem fürdünk a dics­fényben és a népszerűségben, de azért szinte minden hónapban fellépünk. Szeptember 26-án például az evangélikus istentisz­teleten éneklünk, melyet közve­tít a TV is. Előző nap este a Pa­lotaszállóban adunk koncertet. S a legfontosabb, aminek a lázá­ban égünk már március óta, az a zene világnapján, október 1-jén Budapesten az ELTE aulájában tartandó koncert, a KÓTA köz­ponti díszhangversenye, amely­re az országból öt kórust hívtak meg. Nem biztos, hogy a legjob­bakat, de azért ez mégiscsak elismerés. □ Egyébként jó kórusnak tartja a Forrást? • Néha igen, de még nem va­gyunk azon a stabil érettségi fo­kon, hogy az elért szintet tartó­san meg tudjuk mutatni. Néha kiugró teljesítményekre volt ké­pes a kórus, amit állandósítani kellene. □ Milyen meghívásokat fogad­nak el szívesen ? • A meghívásnak mindenkép­pen megpróbálunk eleget tenni, ha az szeretetből jön. Ha nem tudnak fizetni, sokszor akkor is elmegyünk, bár nem biztos, hogy ez sokáig tartható. Tavaly óta, tényleg minden pátosz nélkül mondom, felvállalt célunk és programunk, hogy eljussunk olyan településekre, olyan embe­rekhez, akik élő előadást, érté­kesnek nevezhető zenét nemi­gen hallanak. Az elmúlt évben letáboroztunk Göncön, és onnan ingáztunk a közeli falvakba. Anyagi haszonnal ez a dolog per­sze egyáltalán nem jár. Előfor­dult már olyan is, hogy mi dob­tuk össze a pénzt egy-egy kon­certhez, a fontos fellépések előtt pedig szintén a saját pénzünkből elvonulunk „edzőtáborba”. Ami azzal jár, hogy azért az emberek gondolatai csak az otthon körül forognak. A minősítő koncert előtt kimentünk a Bükkbe, kibé­reltünk egy panziót. Persze a Bükk szépségeiből semmit nem látott a kórus, mert keményen próbáltunk. Ráadásul bent, mert az énekhang kint a szabad­ban elvész, elfujja a szél. A mos­tani pesti koncert előtt is szeret­tem volna, de annyira nincs pén­zünk, hogy ittmaradunk hely­ben. □ Miből tartja fenn magát a kó­rus? • A Rónai Művelődési Központ biztosít helyet számunkra ’90 óta, és most erejük felett próbál­nak támogatni minket, támogat a SzinváNet Számítástechnikai Kft., és van egy alapítványunk is. Ha mondhatom a számát: Forrás Kamarakórus Alapít­vány: Budapest Bank Rt. Mis­kolci Igazgatósága 271-14807. De sokszor tényleg zsebből adjuk össze, ami szükséges. □ A pénz tehát sokszor nem szá­mít. Viszont csinálnák-e akkor is, ha nem lennének fellépési le­hetőségek? Összejönnének-e és énekelnének-e a maguk örömére? • Azt hiszem, hogy az éneklés szeretete mindenképpen ben­nünk van, tehát énekelnénk ak­kor is. De tartok tőle, hogy szét­menne a társaság, olyan kórust keresnének a tagok, ahol azért tétre megy a dolog. Az énekka­rok számára ezek a nagy horde­rejű események - versenyek, utazás, külföld, önálló koncert -, kihívást, próbatételt, összetartó erőt jelentenek. Kiss Csaba, karnagy Fotó: a szerző Fecske Csaba: Zene Mint hattyú a szurokban, bukdácsol a lemezen a tű, félelmetes a látomás, de a hang angyalé, gyönyörű, száll, akár az avarfüst a készülődöd, tavaszi kertben - Idejönni ilyen messziről, Istenem, én hogyan is mertem? A feneketlen éjszakában a semmi tündököl. Idegeim bozótosában bujkál a halál s a gyönyör. Mint amikor a villanyt eloltod és sötét lesz hirtelen, az érzékelhetőt fölváltja valami mutáló állagú elem. *t.A. Falurészlet Barczi Pál rajza Erika Burkart (svájci) Megszámlált órák Augusztus derekán az ernyedt hárslevelek közt rozsdálló ágak júniusban még észrevétlenek. Üres óra, lombok sötétje, túl feszes a bőr és túl sós a verejték ­a rekkenő hőségben mégis dideregsz. Nincs könny. Halk felhők úsznak a messzeségben: ilyen volt a szerelem? Öntörvényű lett már! Nekünk a lélek ezt nem adta meg, markunk sem tarthatja fogva. Hatalmas szúnyograjok sötétítik el a déli napot. Megszámlált napok rohannak el tülekedve az idő tömbje mellett, halál fényétől elvakítottan. Hálásan nézem a barázdába hullt magot az úton, mely a földet egész az égig felrepeszti. Cseh Károly fordítása »■■■mi van itt az én hazámban, amiről érdemes éneket monda­ni?” -kérdezi Móra Ferenc 1927 tavaszán. Az író éppen Abbáziá­ban pihen, a Villa Jeanette az ott­hona, de nem a tengert látja; a hazájára, a szülőföldjére gondol. »Otthon az én hazám ban, az al­vó akácok, a kipattant szemű je­genyék alatt, az asszonyszőke vadvizek mentén ma nagy ünne­pük van a lehajtott fejű szomorú és fáradt embereknek...” - írja. Otthon ilyenkor szentelik a bú­zát. Nem tudom másutt - más or­szágokban - van-e ilyen szertar­tás? Nekem nagy emlékem, me­lyet olykor fölidézek - amit nem is kell fölidézni, előhívni, mert, hajön a tavasz, a városi beton­rengetegben is megérzem a föld szagát. Megmozdul bennem va­lami, mint ahogyan a bor is moz­dul szőlővirágzáskor. Pedig nincs földem és nem is lesz. De hát nem is a holdakban, vagy hektárokban mérhető területről van itt szó, hanem arról a földről, mely mindenestől az enyém. Ami kenyerem termi - ami bort és bú­zát ad - ami megtart. Ami meg­tartott bennünket itt ezer éven át. Akkor is, ha szomorúak és fárad­tak voltunk, akkor is, ha le kellett a fejünket hajtani. Búzaszentelés! ,A pap kezében suhog a keményen fogott rézszen- telő, és a háromkirályok-napján szentelt víz finom csöppekben szi- iál rá a királyoknemjárta föld ázavetéseire... az Úr Krisztus Adogteste halkan megremeg, t kitárt karja mintha ölelni akarná a lábánál térdelőket: - Megáldom vetéseiteket és új ke­nyeret ígérek nektek.” Mórának ezeket a sorait fordítot­ta át képbe Szőts István 1947- ben. Az Ének a búzamezőkről cí­mű filmet évtizedeken át nem en­gedték bemutatni Magyarorszá­gon. Ne kérdezzék, hogy miért. A fö­löttünk regnáló idegen hatalmak soha nem akarták megérteni, hogy miért olyan fontos nekünk a föld, hogy miért ragaszkodunk mi a természeti törvények erejével a barázdákhoz. Miért is? Mert a mindennapi ke­nyerünkről van szó? Hát persze, hiszen enni kell-s ha kenyér van; minden van - tartja a magyar ember. Mégsem ilyen egyszerű ez. A föld nálunk munkát, becsüle­tet, erkölcsöt is jelent. S jelenti az Istent is, melynek áldása nélkül mit sem ér a munka, az emberi erőfeszítés. Terra, terram, terrae - ismételgettük egykoron az első declinatiót tanulva. A terra föl­det jelent. A magyar paraszt szá­mára nemcsak termőföldet, ha­nem talajt is. Azaz terrénumot, amelyen megveti a lábát. Nálunk a „talajtalan” kifejezés, szomorú is, bántó is. Akinek nincs talaja, nem lehet gyökere. A talajtalan embert nálunk min­dig bizalmatlanul fogadták. És, hogy van-e valakinek talaja eb­ben az országban, azt nem min­dig a birtokolt terület, a vagyoni cenzus döntötte el. Meglehetősen nagy tájékozatlanságra vall hát, ha a Parlament elé vonuló hú­szezres tömeget - az agrárterme­lők katasztrofális helyzete miatt szót emelő embereket - nem vesz- szük komolyan. Az pedig a legos­tobább cinizmus, ha ezt az egész akciót „barázdabillegetésnek” nevezi valaki. Nem tudom, ho­gyan akarunk egy új Magyaror­GyarmátiBéla szágot megteremteni, ha az Új Magyarország semmibe veszi sok ezer ember fájdalmát, panaszát. Azokét, akik - ama vidéki Ma­gyarországon sokszor inkább kínlódva, mint élve - megőrizték és megtartották ennek a földnek termőképességét. Megtartották akkor is, mikor lesöpörték a pad­lásukat, s mikor nekik-a terme­lőknek - is sorba kellett állniuk kenyérért. Válságban van az agrárágazat. Nemcsak az agrárágazat. A szakembereknek bizonyára ága­zatokban kell gondolkodniuk. De én képtelen vagyok erre. Nekem minden ágazat sok-sok embert je­lent. Bányászokat, akikkel le­szálltam a föld mélyébe; gyári munkásokat; tanítókat és taná­rokat; orvosokat és ápolónőket, akik fólém hajoltak a kórházi ágyon és azokat a parasztokat, kik közül sokan vérszerint is ro­konaim. És ha valaki barázda­billegetést emleget - mikor 100 ezerre nőtt a mezőgazdaságban a munkanélküliek száma, mikor 100 milliárd forintos értékvesz­tést volt kénytelen elviselni az ágazat, mikor 500 ezer család - akik eddig a mezőgazdaságból egészítették ki jövedelmüket - ha­gyott fel a növénytermesztéssel és az állattenyésztéssel - akkor, ak­kor nekem kinyílik a bicska a zse­bemben... De hát ne ragadtassuk el magun­kat. Úgy látszik nálunk nem megy méltatlan viták, politikai perpatvarok nélkül. Majd ez is el­múlik. JVz eke mindent lefordít” - írta Móra Ferenc, s tudjuk, hogy mennyire igaza volt. Tud­juk, hagy azóta is, mi mindent fordított le az eke. Csak legyen ember, aki megfogja az eke szar­vát, vagy a traktor után akasztja az ekét... Élni, életben maradni sokféle­képpen lehet. De, úgy gondolom, csak akkor érdemes, ha. a ma­gunk életét élhetjük. Mindenütt így vannak ezzel. A norvég halász ragaszkodik a tengerhez. Nem­csak abból, hanem azon akar él­ni - neki a végtelen vizek jelentik a terrénumot. És éppen ezért Norvégiában fi­gyelnek a halászokra. Értük tör­ténik, ami történik - és velük, nem pedig nélkülük. Senki nem merné őket - mondjuk - hálótere- getőknek, vagy tengeri borjaknak nevezni. Különben is: a tengeri népeknél szent a tenger (istene van), s a hajós mikor megindul a nyílt vízen, Isten akaratát tölti be. És nálunk a termőföld, meg a magvető. Magyarázza kollégám lapja ha­sábjain, hogy a jól dolgozó terme­lőknek „igencsak megérte gabo­nát és ipari növényeket termesz­teni, hacsak a szárazság nem tet­te tönkre a termést”. Aztán meg­említi, hogy a szövetkezetek elad­ják (értsd: elherdálják) kárpótlá­sijegyüket... Tulajdonképpen le kellene válta­ni ezeket a parasztokat. Mert, ha a jól dolgozóknak megérte, és mé­gis ilyen sanyarú a helyzet, akkor nyilván csak nagyon kevesen dol­goztak jól. Vagy ha netán mégis, akkor a szárazságról igazán nem tehet a kormány. (A visszatérő aszályt is az átkos szocialista rendszertől örököltük.) Hogy a hatalomban nincs empá­tia, azt én értem, mert megta­pasztaltam. De a hatalom olda­lán, perifériáján élő újságíró mi­ért ilyen túlbuzgó, azt meg nem. foghatom. Átéltem a téeszesítés traumáját, a szövetkezetek felvi­rágzását, s most a privatizációra rest parasztemberről kell halla­nom. A megyei tótumfaktumok kiren­deltek hajdanán a mikrofonnal egy szatmári faluba, mondván: estére ott már mindenki szövetke­zeti tag lesz. Úgy lön. Látom az embereket az őszi sárban, a ta­nácsháza udvarán. Már min­denki aláírta a belépési nyilatko­zatot: benn az elnök szobájában töltik a pálinkát a megyei elvtár­saknak. Magam készülök a törté­nelmi eseményt megörökíteni. Akkor belép egy parasztember, s kéri: hadd énekelhessék el a „be- hangosított” falu mikrofonjába a Himnuszt. Nincs ellenvetés. A szomszédos szobában a hangosí­tó apparát; halljuk a Himnuszt élőben is, meg hangszórón át is. Közben a főelvtársnő viccet mond; téeszes viccet. „A lovaim is be kell adni?-kérdi a parasztem­ber sógorától. - Be bizony - vála­szolja az. - Hát akkor mit fogok be? -A pofádat komám.” A Himnusz még nem ért véget, mikor a vicc csattanója elhang­zik. Valahogy senki nem nevet. Úgy látszik a szervilizmusnak is van határa. Hogy mit produkál majd az ága­zat, azt nem tudom, de a mag cso­dáját ismerem. Négyéves uno­kámnak azonban óriási meglepe­tés, mikor a búzaszem kicsirázik, s egyszer csak 6-8 centis lesz a szál. - Hol volt ez eddig? - simít­ja végig a vékony búzaszálat. - Hát a magban kisfiam; a mag­ban van az ÉLET! - magyará­zom. De a fohász szavai már csak valahol belül szólalnak meg: Adj nekünk Uram csíraképes magot, s engedd, hogy megtarthassuk földjeinket. Szó szólóban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents