Észak-Magyarország, 1993. szeptember (49. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-11 / 212. szám

\ Szeptember 11., Szombat Műhely ÉM-hótvége VII Egy „sportbarát” adórendszer lehetne a magyar sport legnagyobb szponzora Hajdú Imre Hát iaen, ez az, amihez mindenki ért! A fut­ball, illetve kissé tágítva a kört, a sport. Ezért különösen nehéz a dolgom, mert nyilván bi­zonyos kérdésekben másoknak más a meg­győződése, véleménye, főleg, hogy én is tu­dom: e beszélgetés summázata csupán töre­déke annak, amit ma Magyarországon a sporttal kapcsolatban - főleg a hogyan is kel­lene másképp, jobban, illetve még lobban csi­nálni alapállásból - mi ketten, beszélgető partnerem ps jómagam el tudunk, el tudnánk mondani. Éppen ezért elöljáróban leszöge­zem: eszünk ágában nem volt megalkotni, és most kinyilatkozni a magyar sport kiskátéját. Mindössze két ember-egy hivatásos sportve­zető és egy sporttal már gyermekkorában megfertőzött laikus - beszélgetése, tűnődése, hangos gondolkodása ez az egész. □ Kedves Braskó Péter, e beszélgetésünk ötle­te bennem úgy született, minta villámcsapás. Az elmúlt vasárnap találkoztunk a Kubik- ban, az MVSC sporttelepén, ahol Ön egy ide­je az egyesület elnöke, illetve még korábbról sikeredzője, az MVSC legeredményesebb szakosztályánál, a cselgáncsozóknál. De hol vannak ma mára klub több szakosztályának hajdani nagy sikerei? De hol van ma már - hogy más egyesülettől is említsek példákat - a DVTKnagyhírű férfi, kézilabda csapata? A Munkás, a Pereces kézilabdázóim, futballis­táim is csak az idősebbek emlékeznek. Sajó- szentpéteren szinte minden megszűnt, és ho­vá tűnt az ózdi „oroszlánbarlang”, ahol a jó labdarúgók úgy nőttek ki, mint eső után a gomba. Szomorúan kérdem: idejutott a sport szűkebb pátriánkban? • A válaszom lehetne lakonikus tömörségű, hogy ide jutott, hogy sorvad, hogy a helyzet egyre reménytelenebb. Persze a dolog ettől sokkal bonyolultabb. A sport - s itt most az egész világra gondolok - más, mint húsz, harminc vagy ötven évvel ezelőtt. A sport napjainkban egyrészt üzlet, reklám, más­részt egyre könyörtelenebb, óriási áldozat- vállalást követelő konkurencia-kenyérharc, persze nem a szó mindennapi, minimális be­tevő falat értelmében. A pénz szerepe hajda­nán korántsem volt ilyen döntő, mint napja­inkban. A teljesítményt ma meg kell fizetni, méghozzá nagyon, ám ez a teljesítmény, ez a produkció pénzt is fial, nagy üzletet jelent, hisz” vonzza a közönséget, vonzza a tévéál­lomásokat, s mindez számottevő bevételként csapódik le. A minőségi sport, pontosabban annak is bizonyos ágai ma rendkívül jó üzle­ti befektetést jelentenek. A lényeg: a sport és a gazdaság szimbiózisa. Jó sport, pezsgő sportélet ma elképzelhetetlen jól prosperáló gazdaság nélkül. Ha esetleg akad is kivétel, az csak a szabályt erősíti. Egyszerűen arról van szó, hogy sok pénz kell a sporthoz. □ Nálunk viszont éppen ez hiányzik a legin­kább... • Valóban, a térségünkben jó esetben vege­tálást tapasztalunk. Kevés az a pénz, ami itt, nálunk a sportba bekerül. A korábbi állami támogatások megszűntek. Az OTSH kerete szűkös, nálunk például csak a cselgáncs szakosztály kaphat belőle. A korábbi bázis­üzemek, a kohászat, a vegyipar, a MÁV nem a fénykorát élik. Az önkormányzatoknál ezer helye van a pénznek. Mivel térségünk­ben a gazdasági fellendülés még várat ma­gára, s kevés az új sikeres vállalkozó, szpon­zort is nehéz találni. Ha akad is ilyen, inkább szimpátiából, régi kötődésből, barátságból szponzorál. Valljuk be őszintén: egy szpon­zornak mi hasznot hoz egy NB Ill-ban vege­táló együttes átlag 300, zömében nyugdíjas Braskó Péter Fotó: Dobos Klára nézővel? És még valamit... A jelenlegi adó­rendszerünk egyáltalán nem „sportbarát”. Pedig a sport sajátosságait, nonprofit jelle­gét figyelembe vevő adórendszer lehetne a legnagyobb szponzora a magyar sportnak. □ Úgy tűnik, ördögi kör ez, amiből napjaink­ban nem igazán látunk kitörési lehetőségeket. Szerencsére, a nálunk fejlettebb és gazda­gabb országok tehetség dolgában - s itt most genetikai oldalról vizsgálom a kérdést - nem élveznek elsőbbséget. Úgy viszont igen, ott minden lehetőség megvan hozzá, hogyha ez a tehetség a fiatalban benne van, ki is tudja azt aknázni. Nálunk viszont... Ez az óriási kü­lönbség a lehetőségek között nem csak a fej­lett nyugattal összehasonlítva létezik. Létezik Budapest és Észak-Magyarország, létezik a Dunántúl és Borsod között. • Valóban. Hiszen innen, Borsodból évtize­dek óta elkerülnek a legnagyobb tehetségek. A sokszoros világbajnok asztaliteniszező Farkas Gizitől kezdve Hajtós Bertalanig egytől egyig elmentek. A tehetséges sport­emberek reakcióját én értem, és itt már na­gyon nem is szabad példálózni az úgyneve­zett klubhűséggel. A sport napjainkban tel­jes embert kíván, rengeteg munkát, mert enélkül nincs siker. S ha sikerül is a csúcsra jutni, meddig tud ma ottmaradni az ember? Legfeljebb egy évtizedig. Ezalatt kell megra­gadnia minden lehetőséget. S ebben az egyik legdöntőbbet, az anyagiakat. □ Tíz évet mondott, hogy addig lehet az em­ber az élvonalban. Következik ebből, hogy ez az egész egy végeláthatatlan folyamat. Az el­menőket, a kiöregedőket mindig pótolni kel­lene. Hogyan látja, működik nálunk ennek a folyamatnak minden láncolata, fogaskereke? • Nem egészen. A minőségi sport már csak a csúcs, a piramis csúcsa. Vagy az Ön hason­latánál maradva, az óramutató csak sok-sok kis fogaskerék áttételével tudja mutatni a pontos időt. A sport megszerettetése az óvo­dában, az általános iskolában kezdődik. Nem nehéz, mert akkor még a gyermeknek természetes igénye a mozgás. Ennek ellené­re a nevelő, a testnevelő, szóval az irányító személyisége döntő fontosságú. □ Ezzel szemben sok helyen melléktantárgy a testnevelés, s nem képesített a nevelő. Kis fal­vakban azért nem igen róják meg az iskolai­gazgatót, ha valaki képesítés nélkül tanítja a testnevelést. Viszont a magyar vagy a mate­matika esetében már más lenne a helyzet. És így vannak ezzel az önkormányzatok is, sőt maguk a lakosok is! Mert azért dörömbölnek ápolgármesteri hivatal ajtaján, ha nincs gáz, pormentes út, vízvezeték, de azért már keve­sen, vagy csak nagyon halkan, hogy miért nincs legalább egy futballcsapat. • Ez igaz. Szóval már a piramis alapjainál nincs minden rendben. S a faluról városba középiskolába kerül be a fiatal. Itt már sok egyéb is vonzza, felkelti az érdeklődését, s ha a sport iránt az iskola hagyományaiból, ta­náraitól nem kap impulzust, akkor vége. Mármint a további rendszeres sportolásá­nak. Pedig ezt követően jön még csak a har­madik lépcső, az egyetem, a főiskola. Látjuk, az USA-ban az egyetemek a bázisai legtöbb sportágnak. Térségünkből korábban azért ment el nagyon sok tehetség, mert itt hely­ben nem voltak meg a továbbtanulás lehető­ségei. A sok gond között az mindenképp po­zitívum, hogy a Miskolci Egyetemen az új ka­rok beléptével a helyzet sokat javult. A ne­gyedik lépcső, az egyetem után a sportegye­sület. Itt e térség jelenlegi gazdasági helyze­te, pénztelensége az, amely szinte elriasztja a tehetséget Pestre, Dunántúlra, külföldre. □ Tamás - Szántó, Kiss III., Kuttor, Szucsá- nyi - Solymosi, Kovács B., Lipcsei - Boros­tyán, Gass, Váradi. Most rögvest ezt az alkal­mi labdarúgó-csapatot állítottam össze azok­ból, akik innen az elmúlt évtizedekben elmen­tek. Egyébként több labdarúgócsapat is összeállítható az elmenőkből. S persze nem­csak labdarúgó-csapat! De ne nosztalgiáz­zunk. Inkább tényként szögezzük le azt is: há­rom-négy évtizede a sport úgymond egyetlen kitörési lehetősége volt a fiatalnak. • így igaz. Hajdan a sport a fiatalnak az egyetlen szórakozást jelentette, az Ön által elmondott egyéb előnyök mellett. Ma ezer- egy a csábítás. De a szurkolónak is! Kocsi, te­lek, kirándulás, külföldi út..., illetve napja­inkban sokaknál a szabadidőben is a plusz­munka. Én mégis azt mondom: sport nélkül nincs élet. A sport minden ember igénye, akár játékos, akár szurkoló. Elmondtunk itt sok gondot, és sok másságot a hajdanvolttal szemben. És akkor még nem is beszéltünk a lelátókon elharapódzó brutalitásról, trágár­ságról. Mindezek ellenére azt is látni kell, hogy a sport izgalmat, élményt ad, s ha ezt megtapasztalja az ember, akkor van közön­ség, s elóbb-utóbb oda is visszatér, ahová most csupán háromszázan mennek ki. Gon­doljunk csak a Diósgyőr női kosárlabdázói­nak egy-egy nemzetközi mérkőzésére, vagy a futballisták néhány izgalmas NB I-es ta­lálkozójára. □ Elnök úr! A végső konklúzió? • Én azt hiszem az a legjobb, ha ennek a be­szélgetésnek nem lesz végső konklúziója. Mert nem is lehet. Viszont arra remélem jó volt, hogy embereket, sportszeretőket véle­mény-nyilvánításra, vitára késztessen, ne­tán tettre is sarkalljon. Minden kis lépésre nagy szüksége van a magyar sportnak, tér­ségünk sportéletének pedig egyenesen ez a létérdeke! Fecske Csaba Egy zöldfülű románca Húsz éves volt és gyönyörű, karcsú és szőke, s tengerzöld szemű mint a nimfák, csalfa najádok, észre sem vett, mégis a szivemre hágott. 0 szerelmes szív, szivem, akár a béka lenn a porban, fölötte a világ omladéka, mert bizony összedőlt akkor nyomban a világ. Terméketlen volt, s meddő a vágy. Kiskamasz voltam: tejfölösszájú, zöldfülű, lelkem hullámzott, mint a rét, hol dúsan nő a fű, S mint a tenger, vad szirtek között, elé a vihar gonosz szelleme költözött és hajókat taszít a meredek partnak. Ugye kis tökös, nem így akartad?! Szerelmes voltam, s ez oly reménytelen volt nekem, szegénynek, mint a tű fokán átjutni a tevének.- Az oktalan állat bizonyára éppen ezért ily képtelenséget nem is forgat a fejében! - Túléltem azért azt a titokban maradt, viszonzatlan szerelmet, kisütött a nap, új és új vágyak darazsai zsongtak bennem, s néhány szépséges skalppal képzeletbeli övemben már úgy néztem hajdani szerelmemre, mint bájosan giccses nippre, mint nem túl öreg, nem túl fiatal nagynénikre, akiktől nemegyszer kaptam cukorkát, s fulánktalan, ártatlan puszit ­Én mondom, a szerelem gyönyörű: fóllángol tombol s elmúlik! (német) Te Szerelmünk szépített meg s emelt méltóvá a Világ Asszonyához, mégis: maradsz örökre kóbor zsoldos is, ki győzni akar, hódítani, fogait húsba hersenteni, s tábortűz mellett üldögélni, míg gyomra szorongással teli. Cseh Károly fordítása Ahhoz képest, hogy csaknem tíz esztendeig dolgoztam bulvárlap­nál, nem kedvelem a szenzációt hajszoló publikációkat. Soha nem is kedveltem. Ha egykori la­pomnál éppen reám bízattak a kéziratok, amennyit lehetett, mindig letöröltem (kitöröltem) a vérből. Széplélek volnék?Nem hi­szem, de talán - hála nevelőim­nek, tanáraimnak - van bennem valamelyes igény. Ezért viszoly- gok a demagógiától is. A bulvár újságíró -az izgalmat, mindená­ron hajszoló, az indulatok felkel­tésére nemtelen eszközökkel is tö­rekvő kollégákra gondolok - a sajtó demagógja, aki a tömegek primitív ösztöneire akar hatni. Hát ennyit a fjordokról - aho­gyan Rejtő Jenő szokta volt mon­dani. S most engedjenek meg ne­kem egy játékot, amit (a fentiek után) remélem senki nem ért fél­re. Szóval: BABLEVES AZ OL­TÁRON; KÍPOLNAVIRÁGOK BIKINIBEN; SOVÁNY SZEN­TEK A FALON-ÉTKES KÖLY­KÖK AZ ASZTALNÁL. Mondjuk, ezek lehetnének „tényfeltáró riportom” alcímei. A felcím pedig ez volna : PÁRTTIT- KÁR A KERESZT SÚLYA ALATT. De mi lehetne a riport cí­me? Némi mértéktartást tanúsít­va, talán ez: COURBURG HER­CEG HAGYATÉKA Miután ez az egyetlen - túlzás és szépítés nélküli - tény, kezdjük itt. Nincs a kezem ügyében Got­hai almanach, így hát csak any- nyit tudok közölni a családról, hogy megyénkben Cserépvárt birtokolták. Kastélyuk, pincéjük, gabonavermeik, kútházuk és ká­polnájuk (most valamennyi meg­maradt objektum védett, „műem­lék jellegű” építménynek számít) a Várhegyen épült. Cserépváral­ja fölött - ha úgy tetszik. H. I. kollégám vezetett el ide, aki­nek nemcsak szűkebb pátriája fekszik a hely közelében, de kuta­tásai nyomán is jól ismeri a hely­színt és a körülményeket. Miért lett mégis enyém a téma? Részint kollegialitásból, részint azért, mert nekem panaszolta el Tárd. község lelkipásztora, hogy a vár­hegyi kápolna - aminek hitbuz- galmi, kegyeleti célokat kellene szolgálnia - ebédlőként funkcio­nál a szentistváni téesz birtoká­ban. Egy pap igazat mond - nem árt azonban körüljárni, megvizsgál­ni az igazságokat. A kápolnában - nyaranként, mikor a szövetké­zét diákokat üdültet a Várhegy csodálatos természeti környezeté­ben - tényleg étkeznek; ételt mele­gítenek, s különböző konyhai nyersanyagokat (cukrot, lisztet, tésztát) tárolnak. Ez nem tetszik nekem, s azok a debreceni tanárok is ízléstelen­nek tartják, (vagy legalábbis visszatetszőnek), akik éppen az ebédlőasztal mellett ülnek, mikor megérkezünk. Jézus ugyan - aki csak a kufárokat korbácsolta ki a templomból - bizonyára szelíd mosollyal nézné az éhüket csilla­pító diákokat és tanárokat, de miért kell egy műemlék-jellegű kápolnát ebédlőnek használni? Szeretném leszögezni: nem tuda­tos kegyeletsértésről van szó, nem is volt soha. Azaz talán csak ak­kor, mikor az átvonuló front har­cosai - a német és az orosz kato­nák egyaránt-a kápolnába is be­kötötték a lovaikat. A II. világháború után pusztu­lásnak indult a Courburg biro­dalom. Ami megmaradt, és meg­újult az a szentistváni termelő- szövetkezetnek köszönhető -, ahová odacsatoltattak a tarái földek, meg ez a terület is. Miután az egyházi ember is em­ber - most az első reflex a kápol­na visszaperlése. Ha nem is ok­vetlenül jogi úton, hanem erköl­csiérveléssel. Jogilag egyébként nem is lehetne, hisz ez a kicsiny hajlék soha nem volt egyházi tulajdon. De! De mé­giscsak felszentelt helyiségről van szó! Ezt a termelőszövetkezet vezetői is tudják, s - milyen érdekes -mi­kor kápolnaként állították helyre az építményt, valahol (talán csak tudat alatt) számítottak arra, hogy egyszer még... Különben mi­ért vette volna (szó szerint!) a té­esz elnöke és párttitkára vállára a torony leemelt keresztjét, hogy azt újra kovácsoltassók műhe­lyükben? Talán a Műemlékfelü­gyeleti Igazgatóság felhívásának tettek eleget? Hiszen az igazgató­ság megyei irodája csak ezen a nyáron regisztrálta, (levelük legalábbis ezt bizonyítja), hogy a Várhegyen „műemlék jellegű” építmények vannak. Egyszóval: én láttam lerombolt templomokat (nem itthon, ha­nem a volt Szovjetunióban), lát­tam olyat, hogy egészen más cél­ra alakítják át az isten házát; tu­dom, hogy vannak közöttünk olyanok, akik szerették volna el­némítani a harangokat. Ha Szentistvánban ilyeneké a hatalom, bizonyára rég eltűnt volna a fold felszínéről a várhe­gyi kápolna, vagy úgy átalakít­ják, hogy ma már talán csak a muzeológusok tudnák, hol di­csérte az Istent az egykori herceg és környezete. Mindazonáltal nem tudom, hogy hívők voltak-e a termelőszövetke­zet korábbi vezetői vagy sem. De, hogy tisztességes, jóérzésü embe­rek voltak, abban nem kételked­hetünk. S ilyenek a szövetkezet mostani irányítói is. Mi hát a baj? Talán az, hogy a hí­vek közötti aláírásgyűjtéssel kez­dődött a kápolna birtoklási akci­ója. Talán az, hogy egyáltalán felmerült a „birtoklás” gondo­lata. Pedig az egyháznak aligha ob­jektumra, egy épületre van szük­sége. Talán inkább csak egy hely­re, ahol az Ó NEVÉBEN össze­jönnek az emberek... Dehogy akarja ezt a termelőszö­vetkezet megakadályozni! És ak­kor hol ebédelnének - azon a nyá­ri két hónapon át-a Várhegyen üdülő diákok? Nem hiszem, hogy nekem kell megmondani. De hát, olyan ne­héz egy könnyű szerkezetű épít­ményt felhúzni, vagy akár egy sátrat felállítani? Vajon azzal szolgálja jobban az egyház az Is­ten dicsőségét, ha részt vesz élő­ben, vagy azzal, ha aláírásokat gyújt? Most pedig szólaljon meg az ör­dög ügyvédje: Vajon hány kegye­leti aktusra, szertartásra kerül­het itt sor évente; egyáltalán - kiknek a kedvéért - és hányszer lehet kinyitni ezt a kápolnát? Távozz tőlünk sátán! Legyen a kápolna mindig nyitva; fogadjon be egy röpke imára, vagy hosz- szabb elmélkedésre minden arra- járót -aki az Úr nevében jön! S gondolom az egri érsekség gaz­dag egyháztörténeti gyűjtemé­nyéből (aminek egy része úgyis raktárakban pihen) ide is jut né­hány becses darab. A termelőszö­vetkezet a kápolnát és értékeiket nem béresként - pásztorként fog­ja őrizni! Vagy talán nem bízha ­tunk annak a községnek a fiai­ban, amely első szent királyunk - a hon és egyházalapító - nevét vi­seli? S befejezésül még valamit. Nem mindenki tudja, hogy lélekben milyen szorosan kötődött a mi tá­junkhoz, s kifejezetten a Vár­hegyhez Munkácsy Mihály. Lá­zár Béla Munkácsy életrajzából idézek: Jíevés művész őrizte meg oly élénken gyermekéveinek em­lékét, mint Munkácsy... Ez emlé­kek egyes mozzanatai a miskolci ház, a Cserépvárra menekülés iz­galmai, az ott eltöltött hónapok gyermekjátékai...” (Reök Cecíliá­nak - Munkácsy édesanyjának testvére volt a herceg intézője.) Miért ne állítanánk emléket -ép­pen a kápolnában - a Krisztus Pilátus előtt, a Golgotha és az Ec- ce Homo festőjének? Ha, ha igazán jóakaratú embe­reknek tartjuk magunkat, akik­nek egykor békességet hirdetett az Angyal Gyarmati Béla Szó szólóban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents