Észak-Magyarország, 1993. augusztus (49. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-25 / 197. szám

1993. Augusztus 25., Szerda Hazanéző ÉSZAKIM AGYARORSZÁG 13 Levél(féle) a bogácsiaknak Hajdú Imre Manapság minden rangos összejö­vetelen, ünnepségen úgy szokták megszólítani a hallgatóságot, a résztvevőket, a címzetteket, hogy: hölgyeim és maim! Elnézést kérek Önöktől, amiért én most nem így teszek, s helyette rö­vid mondandóm emígyen kezdem: Földijeim, Bogácsiak! Kedves Roko­naim, Barátaim, Ismerőseim! Van Babits Mihálynak, a tudós köl­tőnek a sok gyönyörű verse között egy, ami számomra különösen ked­ves. Az a címe: Hazám! Ebben a költeményben található a következő, megdöbbentően igaz és szép gondolat: „Útjaidat akármerre boly god, egy országot hordozol magaddal, veled jön egy makacs íz, egy halk dal...’’így igaz. Élhetsz bárhol e föld­iekén, New Yorkban vagy Wiesba- denben, kitörölhetetlenül ott élnek benned az első ízek, az első hangok, az első fák, dombok látványa, az el­ső ernberarcok. A szülőföld emlékei ezek, a szülőföld arca, íze, dala, üze­nete. A gyökereink. Sok-sok Hórpa- tak-völgyi emlék, impresszió, szom- jat oltó forrás. S ahogy múlnak az évek, úgy válnak számunkra egyre értékesebbé. Nem tudom Önök közül hányán tud­ják, hogy innen nem messze, a szom­szédban, Cserépváralján, fenn a Várhegyen vészelte át az 1849-es szabadságharc véres harcait egy kis­gyermek. Úgy hívták akkor: Lieb Mihály. Nos, ez a Lieb Miska jóval később, felnőttként az életrajzi regé­nyét ezzel a gondolattal kezdi: - Gyermekéveim legszebb élményei Cserépvárhoz fűződnek. S aztán le­írja a kastély melletti kis kápolnát, kútházat, ahol testvéreivel oly sokat játszott, meg azt, hogy ennyi év táv­latából az emlékek egy része már el­homályosult. Egyet azért máig biz­ton tud: hogy szép volt az az időszak, nagyon szép. Amikor ezeket írta a hajdani Lieb Mihály, már felnőtt volt, s az akkori Magyarország leghíresebb, sőt, Eu­rópa ünnepelt festője. Akkor már úgy hívták: Munkácsy Mihály. Mi, akik most itt élünk a mában, én- korombeliek, illetve a még időseb­bek, ha vissza-visszagondolunk gyermekkorunkra, az itt eltöltött évekre - a sok gond, nehézség elle­nére is, mert azokból nem volt hiány -, találunk ezer meg ezer apró él­ményt, örömpercet. Van, aminek a kontúrjai, részletei talán már el is homályosultak, de - akárcsak Mun­kácsy - mi is azt mondhatjuk: rég volt ugyan, de szép volt. A tornyot messziről látni. Még semmi más nem tűnik fel a láthatá­ron, de a tornyot már akkor észre lehet venni. A toronyban harang szól. A harang templomba hív. A templom körül temető. Sok bo­gácsinak e kettő a kezdet és a vég. A templom, ahol megkereszte­lik, a temető, ahová örök pihenőre nyugodni tér. Szajlai Sándor polgármester úr a bo­gácsiak (világ)találkozója alkalmá­ból mondott ünnepi beszédében em­lítette az identitástudatot. Tudni, hogy honnan jöttem... Nagyon fon­tos! Mert ez irányt ad, ez eligazít az úton. Tudni, hogy honnan jöttem, ki­csit tudni: merre is tartsak. Bogácsinak lenni, a születés jogán, önmagában nem érdem. Mint, aho­gyan első királyunk esetében sem az volt az érdem, hogy király volt, hogy első volt. Szent István azért nagy a mi, az utódok szemében, mert azt tette, amit akkor, ott, neki, a király­nak tennie kellett. S mindezt profi módon tette. Bogácsinak lenni - persze ez minden más településnél vonatkozik a lokál- patrióta kötődésre - az én szemem­ben, fejemben és szívemben az, hogy tenni a dolgot, lehetőleg profi mó­don. Például a kőfaragó Csíki László fa­ragjon újabb és újabb szép, míves ol­tárt és emléktáblákat, öreg szülék ültessenek rózsát és muskátlit a há­zak elé, Molnár Józsi bátyám egész­séges zöldség- és virágpalántákkal, a kőművesek, ácsok esztétikailag is szép épületekkel gyarapítsák e fa­lut, Daragó Karcsi újabb és újabb ní­vós kulturális rendezvényekkel, ze­nei táborokkal öregbítse Bogács köz­ség kulturális hírnevét, Varga Vik­tor, Derda Jóska, Szerencsi Ottó márkás nedűikkel vívják ki az idejö­vő vendégsereg elismerését, én, az újságíró többek között kutassam to­vább e 750 éve jegyzett település tör­ténetét, eddig még nem ismert gyö­kerekre lelve. Apropó, kutatás... Minap, a már em­lített Munkácsy Mihály borsodi kap­csolatait kutatva, ráleltem a követ­kező információra: mielőtt híres tri­lógiáját, az Ecce homo-t, a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota című ha­talmas méretű képeit festeni kezd­te, Munkácsy Miskolcon járt. Onnan egy miskolci fényképésszel lejött a mezőkövesdi vásárra, hogy úgy­mond modelleket keressen szóban forgó műveihez. Huszonegy fotó készült el ezen a kö- vesdi vásáron, ezeket a festő magá­val vitte. Ám a fényképész e képek üvegnegatívjait megőrizte, múze­umba kerültek, s mit ad Isten, az egyik kép múzeumi jegyzete a követ­kező: Házaspár szűrben (Bogács). Egy bogácsi emberpár képét is ma­gával vitte 1891-ben Munkácsy Mi­hály! S talán ott van az az emberpár a Golgotán, vagy az Ecce homon, azokon a képeken, amelyeket Ame­rika is megcsodált. E felfedezés szá­momra valami melegséget jelentett. Igen, örömet! Lám, az én falumbeli- ek! Miként örülök annak is, ha azt olvasom - netán éppen én adhatom ország-világ tudtára - ezzel, meg ez­zel gazdagodott Bogács; Mohás Lí­via újabb könyvet írt, a Magyar Te­levízió filmet készít a faluról, s foly­tathatnám. Sokszor hallom, Bogács szerencsés falu. Valóban az, nem tagadom. De a természeti adottságok bármely kedvezőek is, ha ez emberi tespedt- séggel párosulna, nem lennének ki­aknázhatok. A bogácsiak I. (világtalálkozóján többek között az emberi tetteket ju­talmazták a Bogácsért, a Víg Rudolf- és az Alkotói-díjakkal. Méltó csele­kedet az önkormányzat részéről, hogy díjak alapításával elismeri a faluért hosszú időn át munkálkodók áldozatvállalását. E díjak első alka­lommal méltó kezekbe kerültek. Ám azt is tudom, hogy e díjak odaítélése nem volt könnyű feladat, sőt nem is hálás szerep. Azért nem, mert Bo­gácsért a múltban is, a mában is so­kan munkálkodtak, munkálkod­nak. Ki-ki a maga területén. Nekem most a teljesség igénye nélkül példá­ul olyan nevek jutnak eszembe a dí­jakat elnyert Csíki János, Daragó Károly és a helyi pávakör tagjai mel­lett, mint Fodor Julianna, Mohás Sándor, Miskolci Kálmán, Zsitko- vits Júlia, Hegyi Imre, Molnár Jó­zsef, Kiss Anna. Kérem, a sort Önök folytassák! Mértékük legyen szigo­rú, de emberséges! Emberek voltak ők- sokan hál’Istennek jó egészség­ben ma is azok - és senki sem hibát­lan. Emberi tett, cselekvés eredménye ez az I. bogácsi (világ)találkozó. Köszö­net érte a kiagyalóknak, s köszönet érte a kivitelezőknek! Végignézve Önökön, sokuk mellett idegenül mennék el Miskolcon, Bu­dapesten. Egyikünkre sincs ráírva a bogácsiság. Lám, egy ilyen találkozó arra is jó, hogy megismeijük egy­mást, hogy bogácsi bogácsival ünne­pi módon eszmét cseréljen, kezet nyújtson, poharat emeljen. Augusztus 20-a nemcsak Árpád-há­zi Szent István jussán ünnep szá­munkra. A forrásokhoz való vissza­térés apropóján is ünnep nekünk, bogácsiaknak. Költővel kezdtem mondandóm, köl­tővel, egy kortárssal, a borsodi Fecs­ke Csaba sorsúval fejezem be. Az idé­zet számomra a (világ)találkozó versben megformált summázata: „Csak a tisztakezíl élettől fogadok el bármit / csak az kell, a szív felőli szó,/ a tájszólásos,/ csak ez adjon fólém tetőt, / ez a fehérre meszelt fa­lú szegénység, / ahol kisepert udvarú csönd fogad ünnepek előtt, I álmok fellocsolt utcája, / ahová hazamehet nyújtózkodni a hétrét görnyedt ön­érzet.” (Elhangzott augusztus 20-án a bo­gácsiak I. (világ)találkozóján.) Hazafelól jövet ezen gondolkodám... Hajdú Imre Ha jól tudom, kettőezer-kettőszáz lélek a bejelentettek száma, szóval ennyi az őslakosság. A bogácsiak száma persze ettől jóval több, hisz e század során in­nen is kirajzottak sokfelé szerte az or­szágba, s világba. A ma élők, az elme­nők közül a századforduló táján Ame­rikába kivándoroltakra még emlékez­nek, de még élénkebben a „summás ki­rajzásokra" - közülük többen Svédor­szágban telepedtek le -, valamint az '56-osolcra. Utóbbiak közijl Trajmár Sanyi például az Egyesült Államokba került, Hegyközi Laci meg az akkori NSZK-ba. # Szóval, ők is bogácsiak. Legalábbis merem remélni, nogy valamennyien azok, mégha más is ma már az állam- polgárságuk, vagy kis hazánkon belül, az állandó lakóhelyük. Azok, akik augusztus 20-ra, 21-re, a bogácsiak I. (világ)találkozójára, a hívó szóra haza-, visszajöttek, azok biztosan nem feledték a gyökereiket. Lemondva más programot, feledve betegséget, vagy egyéb sürgős tenni­valót, jöttek újralátni, újra átélni ezt a Hór-völgyi miliőt, mely nyilván ilyenkor csordulásig tölti megha­tottsággal a szívet, újra élt élmé­nyek képeivel, eseményeivel a tuda­tot, s mindezek valameddig - mint egy akkumulátor - tápláló erőt je­lentenek az ember számára. A (világ)találkozó programjai között szerepelt egy „körutazás” is. Autó­busszal körbevitték az elszármazot­takat a faluban, a határban, hadd lássák, mi változott azóta, amióta el­mentek, mivel gazdagodott a telepü­lés az utóbbi esztendők során. Volt mit bemutatni! Nekem, ki résztve­vője voltam ennek az útnak, s igye­keztem csendben, észrevétlenül re­gisztrálni a történéseket: az él­ményt, az újraélt gyermekkort, ifjú­ságot jelentette. Nemcsak az enyé­met, sőt, elsősorban nem azt, hanem az övéket, a többiekét, a nálam ke­véssel, vagyjóval idősebbekét. Az ar­cokon megjelent örömteli izgalmat, pírt, ki-kitörő felkiáltásokot: Oda­nézzetek, ott van a... Nem, az nem ott van, az lejjebb volt... dehogy, az itt volt, én jól emlékszem... S dűlőne­vek röpködtek: Szérűhegy, Simon, Németvágás, Kétútközi, Magyalos, Baglyos. Mind-mind játszóhely volt hajdan, és munkahely, hová ebédet vittek mezítláb, kalászt gyűjtöttek, aratáskor, gordonyoztak tavasszal, vagy szénát forgattak nyáron. Ha csak 1-2 órára is, visszatért újra az ifjúság, amely kinek-kinek ma­gánügye, személyes élménye, de ta­lán több is annál. Az így megélt, új­raélt múlt talán több is, mint ma­gánügy. Talán..., illetve mit talán! Tudnia kell erről, ismernie kell eze­ket a maiaknak is, a mai bogácsiak­nak! Balázs Miklós, az egyik elszár­mazott nagyon illedelmesen meg is kérdezte a község mai vezetőitől: nem gondoltak arra, hogy kellene ide egy ház, amit az emberek tele­hordanának mindazzal, amire azt mondjuk: múlt. A mi múltunk. Apá­ink, nagyapáink múltja, a mi felbe­csülhetetlen örökségünk. Gereben­nel, tilóval, eszvátával, szuszékkel, tulipános ládával, brugóval, prusz- likkal, lityával teli házat is szeret­nék itt látni. Igen, nagyon kellene a múltnak e kis szigete, mert ha vala­hol, akkor itt lenne nézőközönsége! Egy-egy hétvégére a 2200 lélek ilyenkor nyáron megnégyszerező­dik. S például az a Molle család, aki immáron 5 éve két héten át állandó vendége Bogácsnak, biztosan szakí­tana is időt arra, hogy betérjen a táj­házba. Annál is inkább, mert ott a Németalföldön az ilyesminek nagy becsülete van. Meg hát azért is kellene ez az örök­ség-gyűjtemény, mert Bogács az utóbbi két évtizedben teljesen arcot és ruhát váltott. Aki például ’56 óta nem volt idehaza, az legfeljebb a templomtorony, a Zúgó-híd, meg a változatlan küllemű felső kocsma segítségével tud eligazodni. Tájház még nincs, de lesz, miként legkésőbb jövőre gáz, ívó- és szenny­vízvezeték is. Ami viszont már meg­van, annak felsorolására ez az oldal nem is lenne elég. Minden évben épül, bővül a falu. Idén például a ta­karékszövetkezet épített i\j szép székházat, vele majdnem szemben Hegyi Laciék építenek - már nem maguknak, hanem a gyereknek - nagy, figyelemre méltó lakóházat, s a falu alsó részén is formálódik, úgy tudom, Ördögh Anciék építészetileg is megragadó vendéglátó egysége. A hgjdani Kőkótó maholnap beépül, itt vannak a legideálisabb méretű hétvégi telkek, több mint 200 négy­szögölesek, s talán innen a legszebb a panoráma. Bogács persze nem Tündérország központja. Itt is van árny, nem kevés. Á 300 cigány beil­leszkedése ma is megoldatlan, sót soha sem volt ilyen gond, mint éppen napjainkban. Ezen a problémán nem segítettek eddig se földosztás, se a nem is olyan régen még vado­natúj Cs-lakások. A bogácsi cigány­telep - s ebben az ott lakók legin­kább vétkesek - a legsötétebb Áfri­ka. Ezt vagy bevalljuk, vagy nem, a tényeken, sajnos mit sem változtat. Kisebb árnyék, kisebb gond a község egyes időszakokban - júliusban, au­gusztus első felében - már-már elvi­selhetetlen zsúfoltsága. A sok ven­dég öröm és pénz is a helybélieknek, de csendűző, nyugaloműző is, követ­kezésképp, nehogy visszájára for­duljon a dolog. Eddig ugyanis sokan a csendjéért, a családias környezeté­ért szerették és kedvelték Bogácsot. Bogács napjainkra úgymond nagy hely lett. Talán ezért is írta rá vala­ki fekete spray-vel a helységnévtáb­lára: City. Mezőkövesd felől az ide érkező szemében ez tűnik fel első­nek, meg a túloldalon, a tavaly még Flamingó sörözőt és diszkót jelző tábla. Mára ezt is befújta egy kétlá- bon járó yeti feketére. így van már vagy két hónapja, de úgy látszik, csak nekem tűnt fel. Mindezeket nem ünneprontó szán­dékkal emlegetem fel. Egyébként is, aki ismer, az tudja: érte szólok, ami­kor bármit bírálok. Érte szólok, mert szeretem, mert kitéphetetlen gyöke­rem. Múlt vasárnap voltam ott, most szombaton újra megyek. Haza. A település legnagyobb vonzereje a több mint 70 fokos termálvíz Szadak helyett... Szajlai Sándor polgármester: Elvem, hagyni az embreket kibontakozni Az idei gazdagodás egyik szép példája: a Takarékszövetkezet új épülete Nepomuki Szent János szobra a helyi kőfaragó hagyományok míves alkotása Kevés már a múltat idéző régi épület. Egyiküket kellene tájházzá alakítani. Fotók: Farkas Maya és Főj tán László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents