Észak-Magyarország, 1993. augusztus (49. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-16 / 190. szám

1993. Augusztus 16., Hétfő Magyar Múlt ÉSZAK-Magyarország 15 Ami a független Erdélyben történt Benedek Elek Közben Báthory Zsigmond feleségül vette Károly stíriai főherceg leányát, Mária Krisztiemát, de ez a házasság szörnyű terhére volt a testileg-lelki- leg beteg embernek, s átadta Rudolf­nak Erdélyt, csak kieszközölje a há­zasság felbontását. Már útban volt Miksa főherceg, kit Rudolf kor­mányzónak nevezett ki, mikor a bol­dogtalan Báthory ismét mást gon­dolt, visszaült a fejedelmi székbe, a törökkel kezd alkudozni, de hirtelen fordul egyet s megint Rudolffal egyezkedik. Követségbe küldi hozzá Bocskay Istvánt, azzal a megbízás­sal, hogy átadja neki Erdélyt. De míg Bocskay Prágában alkudozott, az országgyűlésen (1597-ben) beje­lentette a rendek nagy ámulatára, hogy lemond a fejedelemségről öcs- cse, Endre bíbomok javára, s ő Len­gyelországba költözik. Az or­szággyűlés örömmel fogadta a válto­zást, s mire Bocskay hazatért, már Báthory Endre volt Erdély fejedel­me. Ám ekkor már Rudolfnak zsebé­ben volt a szerződés, s elhatározta, hogy ha másként nem lehet, fegy­verrel foglalja el Erdélyt. Kapott is rá szövetségest Mihály vajda szemé­lyében, aki Rudolf biztatására be­tört Erdélybe s Szeben mellett 1599- ben megverte az erdélyi sereget. Báthory Endre futva menekült Er­délyből, de a csíki havasokon utolér­ték s megölték a - székelyek. Mert a székelyek Mihály vajdával tartot­tak. Ez a derék nép sokat szenvedett a Báthoryak alatt, s Mihály vajdá­nak könnyű volt megnyerni a szé- kelységet a gyűlölt Báthoryak ellen. Báthory Endre megölésével vérsze­met kapott Mihály vajda s arról kez­dett álmodozni, hogy ő lesz Erdély fejedelme. Irtó háborút kezdett a ne­messég és a városi polgárság ellen, a székelyek s a jobbágyok sorban pusztították a nemesi házakat, ra­boltak, égettek, gyilkoltak: kegyetle­nül megtorolták a hosszú időn át szenvedett sérelmeket. Az erdélyi nemesség a kétségbeesett helyzet­ben egyenesen Básta Györgyhöz, a császári fővezérhez fordult segítsé­gért, s Básta jött is azonnal Erdély­be, egyesült a nemesség hadaival, Miriszlónál 1600-ban tönkreverte Mihály vajda seregét s ezzel beült Erdélybe kormányozni - a „császár nevében”. De íme, újra hazajött Báthory Zsig­mond, újra visszaültetik a fejedelmi székbe, Bástát pedig fogságba vetik a nemes urak. Történt ez 1604-ben, de még ez esztendőben szabadon eresztik Bástát, aki vad haraggal si­et Felső-Magyarországba, onnét vissza nagy sereggel, hozzácsatlako­zik Mihály vajda is, s Nagygoroszló- nál megverik Báthoiyt. Szörnyű na­pok következtek. A bosszútól lihegő Básta kegyetlenül torolja meg a szenvedett fogságot. Most már nem beleült Erdélybe, hanem ráült Er­dély nyakára, irgalmatlanul öleti a nemes urakat, orvul megöleti magát Mihály vajdát is, miután fölégette, kirabolta Nagyenyedet, Tordát és Gyulafehérvárt. Báthory Zsigmond a törökkel próbál szerencsét, de hiá­ba. Ismét átadja Erdélyt Rudolfnak, de a nemesség hallani sem akar a német uralomról, fegyvert fog Szé­kely Mózes vezérlete alatt. Ám Bás­ta nemcsak kegyetlen, de kitűnő ka­tona is, leveri Székely Mózest. Aztán fejedelemmé választják az urak Szé­kelyt s újra szerencsét próbálnak, de ez a második próbálkozás is balul üt ki: maga Székely Mózes is elesik a csatában. Most már elemében van a gonoszlelkű Básta. Rettenetes sar­cot vet ki a nemességre, a városok­ra, sorban kobozza el a jószágokat, öleti a főbb embereket. Németté akaija tenni Erdélyt, azt az Erdélyt, melynek magyarsága legszívósab- ban küzd nemzeti létéért. Ilyen volt a német világ Erdélyben. S ilyen világ készülődött az anyaor­szágban is. A török helyett a magya­rok kiirtását tűzte ki célul Rudolf. Sorban szedte el az uradalmakat a főuraktól. Napirenden volt a fej- és jószágvesztés. A magyar birtokba itt is, ott is német urak ültek. Valósá­gos ixtó háborút kezdettek a ma­gyarság ellen, a protestáns vallás ki­irtásának örve alatt. Az országgyűlés a vallásszabadság törvényes biztosítását követelte s ezt törvénybe is foglalták, de mi­helyt az országgyűlés eloszlott, a ki­rály önkényesen egy új cikkelyt tol­dott az országgyűlésen hozott 21 cik­kelyhez. A hirdetett 22-ik cikkely szószerint ez: „O Felsége, dicső ősei és elődjei példáját követve, ragasz­kodik a róm. kath. hithez, és királyi hatalmából megerősíti az ezen hit javára hozott régibb törvényeket. Hogy pedig a következő gyűléseken a vallás ügyével ne késleltessék a tárgyalásokat, ó Felsége elhatároz­ta, hogy az újítók ellen a törvényes büntetéseket foganatba fogja vétet­ni”. Nyílt hadüzenet volt ez a becsempé­szett cikkely nemcsak a protestán­soknak, de magának a magyar al­kotmánynak is: országgyűlés nélkül hozott törvényt a király! A felsőma­gyarországi vármegyék tiltakoznak a törvénytelenség ellen, nőttön nő az elkeseredés, az izgalom országszer­te. Egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy a német a magyarnak veszedelme­sebb ellensége, mint a török. Mert a török nem bántja a vallásszabadsá­got, nem az alkotmányt, nem akar törökösíteni, ellenben a német né­metté akarja kényszeríteni a ma­gyart. Nyilvánvalóvá lett ez a törek­vés, s íme a magyar a török karjaiba menekül a német fojtogató karj ai kö­zül. Ez a közérzés mozdítja meg a magyar lelkeket, ez adja kezébe a fegyvert Bocskay Istvánnak s vitéz hajdúinak. A bíboros fejedelem meggyilkolása Nagyszeben, Hermanstadt látképe a XVII. században. Ismeretlen szász mester metszete. Laczó József reprodukciója Gyöngyösi Gábor Ha a román történetírásban vannak fontossági súlypontok, akkor az egyik éppen az a bizonyos Nagysze­ben melletti (1599. október 18.), sel- lemberki győzelem, amelyben Mi­hály (Mihai Viteazu - Vitéz Mihály) havasalföldi vajda megverte a Bát- hori Endre seregeit, s ezzel rövid idő­re - alig egy esztendőre - Erdély fe­jedelmi trónjára ülhetett. Az ese­ményt a románság úgy tartja szá­mon, mint olyan pillanatot (1918-ig ez volt az egyetlen), amikor megtör­tént a román földek - Moldva, Ha­vasalföld és Erdély - egyesülése, bár a valóságban Mihály soha sem visel­hette Erdély fejedelmének titulusát. Tekintettel arra, hogy Erdélyi hely- tartóságának a román történetírás ilyen nagy jelentőséget tulajdonít, alakja is hihetetlenül megnőtt a ro­mánság szemében, s legnagyobb uralkodójuknaktartják, akihez azó­ta minden román vajda - bevallot­tan még Ceausescu is - hasonlítani akar. Nicalae Balcescu, talán legtár- gyilagosabb és legelfogulatlanabb életrajzírója félbenhagyott könyvet szentelt tetteinek, hadjáratainak, amelyben természetesen kitér Báto­rt Endre meggyilkolásának körül­ményeire is. Balcescu elfogulatlansága - Mihály vajda iránt érzett rajongása ellené­re is - mérvadónak tekinthető. így mivel a király, fejedelem, államfő gyilkosság mindig fontos, nemegy­szer történelemformáló esemény, Báthori Endre meggyilkolásának le­írását - amelyre Benedek Elek nem tér ki részletesen - tőle vettük át. Báthori Endre - amint láttuk - száz főnyi lovas kíséretében vonult el a csatatérről, elhaladt Szeben alatt, és Segesvárnak vette útját, azzal a szándékkal, hogy Moldován át Len­gyelországba megy, ahol kivárja a kedvező alkalmat elvesztett trónjá­nak visszaszerzésére. Szakadatlan vágtában érkezett Oltszemig. Itt lo­va mocsárba süppedt, s ott kellett hagynia minden rajta lévő kinccsel, hogy maga mielőbb be tudjon mene­külni a székelyföldi Udvarhely várá­ba, ahová útitársai tanácsolták mennie; itt azt fontolgatta, melyik úton alkalmasabb átkelni Moldová- ba. A menekülés hosszadalmas előké­születei, amelyeket a nemesek tet­tek, háromnapi helyben maradásra kényszerítették Báthori Endre feje­delmet; eZ a veszteglés okozta vesz­tét. A késlekedés láttán, s arra gon­dolva, hogy útitársainak sokasága még inkább elárulja az ellenségnek menekülését, Báthori úgy határo­zott, hogy megválik tőlük. Volt a székelyek közt egy nemzetsé­gükből való nemes, nevezetesen Ör­dög Balázs, akit a bíboros jótétemé­nyei a szegénységből jelentős va­gyonhoz juttattak. Rossz egészségi állapota ürügyén nem ment el a csa­tába, viszont mihelyt hűét vette Báthori Endre legyőzetésének és menekülésének, rögtön meghúzatta a harangokat, hogy - falusi szokás szerint - összegyűjtse atyafiságát, a jobbágyokat és más honfitársait, és hajtogatni kezdte őket, hogy üldöző­be vegyék Báthori Endrét. A székelyek nagyszámú csapata a szenttamási hegyek alatt támadt a menekülőkre. Báthori Endre fejedelem - akit övéi arra kértek, fusson, meneküljön, amíg maguk állani tudják a harcot az ellenséggel - néhány emberével csakhamar félrehúzódott, s elhagy­va az utat, a meredeken kapaszko­dott felfelé. De alig haladt vagy két­ezer lépésnyit, s a szakadékok és a nehéz út miatt kénytelen volt meg­válni lovától annál is inkább, mivel kimerültsége miatt lovasát nem tudta tovább vinni. A fejedelem tehát gyalogszerrel vá­gott neki a hegyeknek, üggyel-bajjal jutott át nehezen járható részeken, s lakatlan helyek felé vette menekülő útját. Itt, a havasok közt Fekete Ist­ván - aki nagy hasznára volt a feje­delemnek, mert jól ismerte a járást - vérző sebe miatt erejét és eszméle­tét vesztette; Báthori Endre és tár­sai attól féltek, hogy az üldöző ellen­ség megtalálván a sebesültet, kiolt­ja maradék életét; ezért egy hajlás- ban - majdnem holtan - lefektetvén őt, száraz levelekkel takarták be. Fekete István ezután felocsúdván, sok veszedelem közepette hazatért, s maga beszélte el e barbár mészár­lást. Fekete István ilyetén elrejtése után Báthori Endre még haladt valamed­dig szomjúságtól, melegtől és az út fáradalmaitól letérten; végtére - ek­kor már nagyon sötétedett - egyet­len megmaradt társával, hűséges nemesével, Mikó Miklóssal távoli tűz világát pillantották meg.(...) A tűzhöz érve, amely pásztorkalyibá­ban égett, Báthori Endre az út fára­dalmaitól elcsigázva tapodtat sem tudott tovább menni, s halálos szom­júságában a kunyhóban talált pa­raszttól kért innivalót. A paraszt, más itala nem lévén, egy lus savót adott a fejedelemnek. Báthori End­re kezébe vette a kupát, s előbb Mi­kó Miklósnak nyújtván, hogy meg­kóstolja, így szólt hozzá: „Igyuk hát e keserűséget, amellyel a galádok és árulók elégszer megitattak.” Aztán maga is ivott egy kicsit, de máris küldte a parasztot, hogy keressen egy ital vizet; egy magyar aranyfo­rintot adott neki, csak hogy gyorsab­ban járjon. Báthori Endre ekkor kijött a kalyi­bából, egy közeli fa alá ment, ledőlt a fűre, fejét a korhadó fa törzsének támasztott, s megbízta Mikót, őr­ködjék, míg ő megpihen kissé, hogy folytatni tudja majd útját; azt ígér­te, maga is őrködni fog, amíg Mikó pihent...) Eközben a székelyek csa­pata - különféle kerülőket téve és nehéz helyeken járva Mikó Miklós és Báthori Endre nyomában-csodá­latos gyorsasággal meg is érkezett, s e kiáltással rohant a parasztra: „Miféle átkozott nemeseknek adtál szállást? Ha nem adod kezünkre őket azonnal, megölünk, de előbb ezernyi kínszenvedéssel lakolsz, la­tor!” A paraszt nagyon megijedt, nem tudta, mit akarhatnak tőle, s azt válaszolta nekik, hogy „két em­ber tért be hozzá, maradtak vala­meddig, aztán kijöttek; hogy egyál­talán nem tudja, kik voltak, s úgy gondolja, valahol a közelben lap­panghatnak”. Mikó Miklós meghallván az érkezők lármáját és a paraszthoz intézett kérdéseiket, rémülten sietett felköl- teni a fejedelmet, hírül adta Bátho­ri Endrének, hogy az ellenség nyo­mukban jár, s arra kérte, próbáljon menekülni, ahogy tud. De a hold - mintha félt volna világítani a tör­vényszegésnek - elbújt a fekete fel­legek mögé, s a sötétségben Báthori Endre, aki nem ismerte a helyet, semmiképpen sem tudott elmene­külni. Mikó Miklóst ellenei elibe küldte, hogy szép szóval, ígéretekkel próbálja őket lecsillapítani. Ám a székelyek felbőszült csapata nem hallgatott Mikó könyörgéseire, sót ellene fordították fegyvereiket; Ma­kónak percnyi ideje volt, hogy védje magát kartájával; aztán sebekkel bo­rítva, de élve fogták el. Beszélik, hogy nyakán érezvén egy paraszt pallosának rozsdás élét, tu­lajdon kardjával nyújtotta oda, mely élesebb volt, hogy hamarabb végez­zen életével, s így szólt hozzá: „Használjad inkább ezt, barátom, s ne szaggass sebeket rajtam kicsor­bult vasaddal.” S ezen szóval oda is tartotta nyakát: ne mondhassák ró­la, hogy vitéz harcos létére hátulról ütötték le a fejét, mint valami go­nosztevőnek. Miközben Mikó Miklóst ekképpen elfogták és megölték, Ördög Balázs - akiről feljebb szóltunk - három társával Báthori Endrére támadt. Inkább a kényszerűség, mint a vi­tézség ösztökélte Báthori Endrét, hogy kivonja oldalán viselt széles szablyáját, és erőtlenül védekezni próbált; nem akart ellenszegülés nélkül meghalni. Néhány ellenségét sikerült megsebesítenie, de Ördög Balázs, aki jártasabb volt a harcban, baltaütést mért homlokára , bal sze­me fölött nagy sebet ejtvén; a kicsor­duló, patakzó vér elhomályosította látását. A szerencsétlen Báthori Endre ilyen állapotban megkísérelt elmenekül­ni, de gyilkosai sarkában voltak, újabb baltaütést mértek rá, ezúttal hátulról, tarkójára; eszméletét vesztve földre bukott, s ott vergődött vérbe borultam Még ki se adta lelkét, amikor gyilko­sai, megunván a vesződséget, hogy lehúzzák kisujj áról szép gyémánt­köves gyűrűjét, levágták az ujját, s így rabolták el gyűrűjét; aztán Ör­dög Balázs lépett hozzá, és levágta a fejét; azt lándzsába szúrva magával vitte; testét pedig azon helyt hagy­ták, minden öltözetétől megfosztva, vadak prédájául. Ez a tragédia Szentdomokos falu közelében ját­szódott le. Az idevalósi emberek ma is mutogatják a helyet, ahol meg­gyilkolták a szerencsétlen Báthori Endrét és hűséges emberét, Mikó Miklóst. Egy történelmi vesztegetési ügy Gyöngyösi Gabor Felháborodás, per, s ki tudja még mi lesz a kö­vetkezménye Lengyel László korrupcióval kap­csolatos kijelentéseinek, amelyről megint csak úgy tudja a közvélemény (de a pártok, képvise­lők is), hogy példa nélkül való. Holott, kerek 90 esztendővel ezelőtt, gróf Khrten Héderváry Ká­roly kormányzása idején volt már- ilyen eset. Jú­lius 29-én, Pap Zoltán független képviselő letett a képviselőház asztalára 10 000 koronát, amelyről azt áhította, hogy egy volt képviselő azért adta neki, hogy ne szólaljon fel, ne támad­ja a kormány programját, s akkor az úr, aki a pénzt adta, később is segíti minden dolgában. A pénz eredetileg 12 000 korona volt, de a közve­títő elvett belőle kettőt, tegyen hát a képviselő- ház a pénzzel amit akar. Az eset óriási felháborodást keltett- elsősorban az ellenzék részéről, vizsgálat vizsgálatot köve­tett-, s kiderült, hogy a pénz gróf Szápáry Lász­lótól, Fiume kormányzójától származik, amit Dienes László szerkesztő, volt ellenzéki képvi­selő közvetített, aki a rendőrség segítségével el is szökött Budapestről. A vesztegetési ügy természetesen nem maradt titokban, kiszivárgott, felkapták a lapok és kü­lönbözőképpen tálalták. Voltak akik még Szá­páry épelméjűségét is kétségbevonták, utalva gyerekes gondolkodására, s arra az óhajára, hogy országos közszerepléssel egészítse ki fiu­mei jogkörét. Mások, még arra is gyanakodtak, hogy a vesz­tegetésbe vadó beugratással megbízottjai akar­ták később zsarolni, ami természetesen nem lett volna nehéz. A Szápáry, és Khuen-Héderváry viszonyról vi­szont az derült ki, hogy előbbi, mint a kormány tagja, a miniszterelnökkel személyes, baráti vi­szonyban van, de az, nem próbálta meg biztat­ni, vagy felhatalmazni, hogy azt cselekedje amit cselekedett. És az eset - Eötvös Károly leírása szerint - in­nen kezdett tanulságossá válni. Szápáry olyan császárhű, nagyon pénzes főúri körben nevel­kedett, amely hitványul fogta fel a parlament úgynevezett nemzeti részének küzdelmét, s amely érzéketlen, fitymáló, gyakran gyűlölkö­dő a magyarság nemzeti, függetlenségi törekvé­seivel szemben, amelyben csak oktalan akadé­koskodást, kellemetlenkedést látott, s úgy gon­dolta, hogy ezt a nemzeti pénztelen csőcseléket kellene valahogy elhallgattatni, vagy megvásá­rolni. Ebben segítik a könnyelmű, tékozló, ugyancsak pénzéhes lapszerkesztők, mint Dienes, akik a közvetítőpénzt arcátlanul elteszik. Az eset után, mind a fiumei kormányzó, mind a miniszterelnök lemondott, de egyik sem volt felelősségre vonható, mert mint Eötvös úja, bar a megvesztegetés politikailag undok dolog, de a büntető törvény „a képviselők megvesztegeté­sét nem mondja sem bűnnek, sem véteknek.” A barokk művészete Kun József Kevés művészetet bíráltak akkora szigorúság­gal, mint a 17-18. századi barokkot. Nevezték hatáskeltőnek, sőt, hatásvadászónak, színpadi­asnak, zavarosnak, rossz ízlésű művészetnek is - de ki merné megkérdőjelezni Velazquez, Ru­bens, Rembrandt festészetét, Bach és Handel muzsikáját, Bernini szobrait, a versailles-i pa­lota szépségét. Mert ezt a művészetet nemcsak a hatáskeltés és a dekoratív hajlam jellemzi, hanem az erő, a lendület és a mozgalmasság is, és olyan monumentalitás, mint akár Beethoven szimfóniáit. Irodalmi jelentősége is rendkívül nagy. Magyar viszonylatban például a bíboros magyar Cice­rót, Pázmányt termelte ki, legkiválóbb eposzí­rónkat, Zrínyit, és azt a Gyöngyösit, akitől leg­nagyobb nyelvművészünk, Arany is sokat ta­nult. Pázmány égjük adventi prédikációjából idézek: „Jaj, mely mocsokosnak látszik a mi tisztasá­gunk, mely haragosnak a mi szelídségünk, mely felfuvalkodottnak a mi alázatosságunk, mely kegyetlennek a mi irgalmasságunk, mely gyarlónak a mi erősségünk, ha a Christus tükö­rébe nézünk!” Ellentétek egész sora párhuzamba állítva, el- sodró lendület, szó- és ragismétlések, indulat- szóval indító megrázó felkiáltás, metaforikus lezárás teszik igen hatásossá ezt a szépen meg­szerkesztett kisebb körmondatot. Hát még ha a folytatását is látnánk! - helyszűke miatt nem közölhetem. A barokk kor írói, s az őket megelőző protestáns bibliafordítók olyan irodalmi nyelvet teremtet­tek, amelyből évszázadokon át mindenki tanul­hatott, s amelyet nagy költő-zsenink, Ady is megcsodált. Barokk évet „ülünk”, ülő, hogy felfigyeljünk en­nek a művészetnek az értékeire, mert a legza­varosabb korszakban, a miénkben, sokat tanul­hatunk eszmei és művészi szépségeiből, s min­denekelőtt akarati világából. A barokk nem a meghunyászkodás és a megaláztatás korszaka volt, hanem az akarásé.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents