Észak-Magyarország, 1993. július (49. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-31 / 177. szám
Július 31., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII „Felépíteni egy másik rendszert, ez az, ami szívem szerint való” Hajdú Imre- Az egyetlen dolog, amitől nagyon féltem, hogy húsz év után milyen lesz nekem elhagyni a házat. Nos, másfél héttel ezelőtt történt, hogy visszamentem a régi szobámtia, mert egy munkát kellett még befejeznem. Az írógép még ott állt, ahol hagytam. Aztán, hogy a munkát befejeztem, utána volt egy kis időm egy laza meditációra. Annál is inkább, mert nem zavart ebben senki. Ott, akkor egy kicsit már idegennek éreztem azt a szobát, ahol egyfolytában annyi esztendőt húztam le. És akkor tudtam, hogy már a levéltárban vagyok. Valami hihetetlen könnyűnek éreztem magam. Jóllehet, ez agyam egyfolytában dolgozik. Le kell bontanom egy meglévő rendszert és fel kell építenem egy másikat. Valójában én most ezt élem át. Be kell illeszkedni egy másba, ami tulajdonképpen szívem szerint való. Julius 1-től új igazgatója van a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltárnak, dr. Dobrossy István személyében. Az új vezetőt nem kell különösebben bemutatni a nagyközönségnek, hiszen két évtizeden át volt a Herman Ottó Múzeum dolgozója, nagyon sok tanulmánya, cikke jelent meg különböző témakörökből. A legutóbbi ilyen nagysikerű könyve az Avas monográfiája volt, melyben szerzőként, s mindenekelőtt szerkesztőként működött közre.-Az új beosztást tudom, pályázat útján nyerte el. De miért pályázott1? Elvágyott a múzeumból?- Hajszálpontosan két évtizedet töltöttem el ott. Annak ellenére, hogy minden lehetőségem megvolt a múzeumban és azt csinálhattam, amit akartam, a munkámba nem szólt bele senki, egy jó ideje már úgy éreztem, nem tartanak igényt az ottlétemre. Ez a furcsa helyzet, állapot nyomán bennem kialakult mértéktartó dac szülte eközben az Avas monográfiát, a Déli Hírlap várostörténeti sorozatát (amelyből vagy száz rész előbb-utóbb kötetbe áll össze, s legalább ennyi rész van előkészített állapotban), a Tapolca történetemet, s a Miskolc monográfia tervét. Elsősorban ez utóbbi volt az, ami végül is elhatározásra, döntésre bírt, s kimozdított a korábbi környezetemből. Mert más átjárni a levéltárba kutatóként, és más úgy ott lenni az intézményben, hogy nemcsak a kutatási programot irányítod, hanem magát az intézményt is.- Milyen volt a fogadtatása az új munkahelyen?- Mint mindenhol és mindenkit, hasonló szituációkban engemet is megelőztek különböző hírek. Például többen tudni vélték, hogy gyökeresen átalakítom az itézményt, lesznek olyan egységek, amelyeket felszámolok, külön stábot hozok magammal, sőt gyűjteményegységeket fogok áthozni a múzeumból. Július 1-jén kerültem ide, a nyári időszak mondatta velem a következőket: a július, augusztus arra való, hogy aki csak tud, pihenjen, szusszantson, menjen szabadságra, s majd szeptemberben, amikor a családok nagy tehertétele, a gyerekek beiskolázása megtörténik, akkortól kezdve már mindenki idekoncentráljon. Addig hagyjunk időt egymásnak. Ok nekem arra, hogy át tudjam látni a házat a legapróbb gondjaival, én pedig nekik, hogy megismerjék mentalitásomat, gondolkodásomat. Tehát ez a két hónap az az időszak, amit kölcsönösen adtunk egymásnak. Onnantól kezdve, de különösen a jövő év elejétől szakmailag megalapozott, nagyon kemény - ám szép és hiszem, hogy eredményes - munka fog kezdődni.- Dobrossy Istvánt kutatóként, történészként sokan ismerik. De milyen ember a vezető Dobrossy István?- Én hiszem és ezért vallom, hogy akkor jó egy intézmény, ha ott mindenki tudja, mi a feladata. S mindenki teszi a dolgát, lehetőleg a legjobban. Nyilvánvaló, hogy aki nálunk a kutatószolgálatban irányítja az ott folyó munkát, annak ahhoz sokkal jobban kell értenie, mint nekem. Valószínű, hogy a nyomdagépünk működését sem kell ismernem. Annak is van szakembere. O is és mindenki tőlem maximális hitelt kapott. Én nagyon remélem, mindenki pontosan és reálisan át tudja látni a feladatait. Valójában a vezetés nem lenne több - érzésem szerint -, mint egy bizonyos szinten a koordinálás. Semmi több. -Apropó, feladatok. Milyen feladatok várnak a levéltárra, s az új igazgatóra?- Nekem belátható időn belül négyezer folyóméter anyagot el kell helyeznem a megyei levéltár három intézményében. Ennek egyrésze jelenleg még Kőbányán található, az egykori megyei pártiratanyag, amelyet mái- minden megye visszavitt Pestről, csak még mi nem. Csupán ez kétezer folyóméter anyag. S ugyanennyi terjedelmű irat van Ént a megyében is. Kell találnunk rövid időn belül olyan helyet, ahol tisztességgel és kutatható állapotban tárolható ez az anyag- mennyiség. Itt a házban világosan érzékelhető, a legfontosabb feladatom az, hogy az intézmény hangulata változzon meg. Életünk nagyobb részét itt, a munkahelyen töltjük. Senkinek sem mindegy az, hogy görccsel a gyomrában tölti le a nyolcórás munkaidőt, vagy nem. Énnek a háznak egyszerűen úgy kell összejönnie, hogy az emberek közötti konfliktusok oldódjanak, s normálissá váljon az egymásra utaltságunk érzése. Áttekintve a múltat, azt tapasztaltam, hogy négy-öt év elteltével a szakértő levéltárosok kicserélődtek. Nem egyszer bizony kényszerből. Ha ez így volt, most pontosan az ellenkezőjét kell csinálnunk. Egyszerűen ide kell vonzani a szakértő levéltárosokat. Először az intézmény által kidolgozott programokhoz, később a lehetőségek függvényében véglegesen. A levéltárj ó hagyományait - többek között - a kiadványok megjelentetését folytatni szeretnénk. Ennek a tevékenységnek felmérhetetlen a haszna. Amit én azért másképp szeretnék csinálni, hogy előzőleg felmérjük, melyik kiadványra, milyen az igény. S amiből legfeljebb száz példányra van szükség, nem fogjuk tízezer, de még ötszáz példányban sem kinyomtatni.- A levéltár szó szerint információs nagyhatalom. Mégis úgy tűnik, ebből a jelen keveset profitál. -Valóban. S éppen ezért egyik fő feladatomnak azt tekintem, hogy ez a kép megváltozzon. Konkrét példával is érzékeltetem. E héten az Észak-Magyar- ország miskolci mellékletében - nyilván városházi információk alapján - megjelent egy cikk Byjdos Attila tollából - Nem vagyunk a térképen címmel. Nagyon helyesen azt fejtegeti, hogy a városnak jiagy szüksége lenne egy idegenforgalmi hivatalra. A téma októberben a városi közgyűlés elé fog kerülni. Nos, be kell csak mennünk a levéltár irattárába s elő kell szednünk azokat az anyagokat, amelyekben fehéren-feketén ott áll, hogy dr. Hodobay Sándor polgármestersége alatt, az ó kezdeményezésére 1927-ben Miskolcon megalakult a városi idegenforgalmi hivatal, s így és így működött, ez meg ez volt a tevékenysége. Mi ezek után semmi mást nem fogunk tenni, mint öt-hat oldalon összefoglaljuk ezeket, átvisszük a városházára s letesszük a városatyák asztalára: Uraim, tessék megnézni és kiszedni belőle azt, ami ma is hasznosítható. Azzal, hogy fontos döntések előkészítéséhez tud használható, döntést elősegítő anyagot adni, jó és nélkülözhetetlen partnere lehet a megye valamennyi ön- kormányzatának. Tulajdonképpen ilyesmikkel mérhető a levéltárak jelenkori hasznossága. Serfozó Simon Rábízom Gally hajlít meg, s tör le, a roppanásom hallik. Az ajtónak hagyom., kitárjon-nyisson sarkig. A szavakat számból rábízom verseimre, magamat madárra, röptében messze vinne. Én minek is szólnék, ha a szó beszél engem. Szólnak tetteim is önmagukért helyettem. Fecske Csaba A csukott szem A csukott szem mindent megőriz, amit az élmény egyszer belerótt, tűnt idők napfényes mezőit, s tények palánkja mögött a valót, megőrzi egy lomb rebbenését, a pillanatot, mikor az ősz a nyár szivébe mártja kését, s mikor az álom, ez a szép dizőz a valóság hideg vízébe fúl, amint belegázol gyanútlanul és a sodró hullámok elnyelik. Csukott szem: sírja annyi halottnak - Útszéli kő, amelyre leroskad, s ül, az elgyötört vándor reggelig. Mezey István: Faluvég Jo Schulz (német) Strandon Bronz gyümölcs a melled napból az égi magasban öntetett Folyó vagyok tested tengere futásomban is körbe vett Cseh Károly fordítása Szinte kitüntetés számba ment (én legalábbis úgy fogadtam,), mikor a neves zeneszerző átengedte nekem vadonatúj BMW-je volánját, hogy próbáljam ki nyugodtan a márkás automobilt. Persze azért ott ült mellettem, s időnként adott egy-egy instrukciót. Alig hagytuk el Miskolcot, mikor azt mondja: próbáljam utolérni az előttünk haladó motorkerékpárt. Annyira benne voltam a vezetésben, hogy akár el is hagytam volna a nagy bököm motort, de vendéglátóm figyelmeztetett, hogy nem erről van szó, csak maradjak a motor nyomában, mert ő azt alaposan meg akarja figyelni. Ekkor észleltem, milyen irigy tud lenni egyik gazdag ember a másikra. A motoros észrevett bennünket; a BMW és a Kawasaki féltékenyen méregették egymást. A motorbiciklis gondolatait csak sejthettem, a nagy autósnak azonban most is emlékszem minden szavára. - Honnan jut egy taknyos kölyök annyi pénzhez, hogy ilyen márkát engedjen meg magának? Ez sehogy nem fért BMW színekben futó mester fejébe. Pedig maga is nagy pénzcsináló hírében állt, de azt nem tudta elképzelni (vagy sértésnek vette), hogy más pénzcsinálók is vannak. Igaz aligha a motoron feszítő tizenéves srác csinálja a pénzt, hanem az édes jó szülei, de ez már nekünk a BMW-ben ugye egyre megy. Szociológiai szempontból már egészen más a helyzet, különösen akkor, ha a fiatalok 30 százaléka munkanélküli (és még reménye sincs, hogy munkához jusson), ha sokan élnek a létminimum határán, s csak kevesen száguldozhatnak Kawasakival. Aki alá viszont ilyen motort adnak, annak nemigen van szüksége munkahelyre. A vaskaput kinyitják előttem, majd kezembe nyomnak egy szép kivitelű prospektust, melyen ezt olvasom: „Az ön Honda kereskedője...név és pontos cím. A megnevezett városban lemezvillás Csepel motorbieiklivel jártam annak idején. Akkoriban még a megyei tanács elnökhelyettesének is csak egy vászonfedelű Skoda jutott. Változnak az idők. Egy kicsit sem szégyelltem a 125- ös Csepelt, mint ahogyan most sem restellkedem a Moszkvics miatt. Autóm azonban önérzetesebb — az elénk táruló látvány annyira megrázza, hogy lecsukja a szemét. Ami még mindig jobb, mintha a lába gyökerezne a földbe, mert-lámpa nélkül ugyan de - de sikeresen oda cammogunk, ahol a sátort felverni gondolom. Úgy cseppentem a nagy motorostalálkozó kellős közepébe, mint Pilátus a credoba, Még hálás is lehetek, hogy helyet kaptam a kempingben, hisz három napra az egész területet - vizével, füvével, fájával és minden tartozékával - a motorosok bérlik. Fejenként ez mindössze ötszáz forintba kerül. A Hondán érkezőknek ez nem sok, nyilván a különböző kluboknak se, az agyonstrapált kis járgányok szakadt utasairól meg majd később beszélünk. Azt hiszem a vállalkozás nyereséges, vagy legalábbis annak ígérkezik. A kemping vezetője ugyan sopánkodik, hogy csak a kutyás biztonsági őröknek ötven ezret kell kifizetni, nyilván nem ingyen játszik az alkalomra szerződtetett rock-zenekar sem, meg a díjakra is kell némi pénz. De hátjut is marad is. A lényeg az... Mi a lényeg? Ezt próbálom kideríteni három nap iszonyatos motorberregése közepette. Mint régi motoros nem vagyok, nem lehetek elfogult. Kétségtelenül elég érdekes, hogy felvonulnak itt mindenféle motormatu- zsálemek, s a legújabb csúcsgépek. Aztán van ügyességi verseny és van motor-szépségverseny is. De a díjként felajánlott vázák, serlegek miatt nem nagyon törik magukat a fiúk. Néhány egyéni produkciónak viszont kétségtelenül nagy sikere van. Például egy nagy döggel azt tudja produkálni gazdája, hogy a motor minden negyedik ütemre lövésszerű hangot ad és szikrát vet. Éjszakai mutatvány... Aztán, ha megáll az ember a szépen kaszált pázsiton, s— csak úgy helyben - megtúráztatja masináját, pillanatok alatt akkora gödröt váj a 750 köbcentis járgány hátsó kereke, hogy nemcsak egy nyúl, de egy kisebb kutya is eltűnne benne. A legjobb já tékokat azonban a játszótéren lehet játszani, mert van ez is a kempingben. Egy sövénnyel kerített, s homokkal vastagon felszórt terület. Nahát az alacsony sövény az ugyebár semmi egy nagymotornak. Némely vaslovasnak pedig a homok az Gyarmati Béla Szó szólóban igazi terrénuma. Filmen se láttam még akkora homokvihart, mint amit itt keltettek. A vasláncon függő hintákat már nehezebb leszakítani, de az egyiket azért sikerül. Szerencsére a libikóka nem érdekli a motorosokat. Annál inkább a büfé-kocsik. Normális üzemmenetben egy hőnap alatt nem fogy el annyi sör, mint most. Pedig van, aki már otthon fóltankolt. Ilyen büdös kisüsti pálinkát ugyanis sehol sem árulnak. Na és persze vannak lányok, akik igen fogékonyak a motorizációra, Kiszámítható, hogy rövidesen elgyengül a társaság. A hajnal nagyon hűvös, a reggel is barátságtalan. Akik sátrat vertek, még úgy - ahogy átvészelték az éjszakát, de sokan a puszta földön, vagy vékony takarókon aludtak. Némely csoport tüzet gyújtott... pár négyzetméteren egy ideig nem terem fő. Már sütött a nap, mikor kibújtam a. sátorból; eléggé lehangoló látvány fogadott. A motorerdőben harcképtelenné lett bajnokok hevertek. A cserül szinte félelmetes. Csak időnként hangzik sebesült nyögése, káromkodása A melegvizű medence tiszta vizén dohányszálak, csikkek úszkálnak, s a vízben néhány hullakül- sejü meztelen ember. Az egyiknek a partról könyörög barátnője, hogy jöjjön ki az Istenért, mert ha elalszik belefullad a medencébe. Mindemellett viszonylag gyorsan regenerálódik a társaság. Hogy motoron senki nem nyújthatja most a legjobb formáját? Kit érdekel. A büfék kinyitnak; új sörök, új lányok - mert. a strand is kinyit. Megjelenik a motoros cikkek néhány árusa is, s van tetoválás - leszállított áron. Nem tűvel dolgozik a mester csak matricával. Két-három napig tart a rajz, mint a pénz, mint a mámor, mint a találkozó. A kemping emberei is két napig gyűjtik, takarítják a szemetet. Utolsó aktusként hét gyászvitézt kisér ki két megtermett rendőr. -Nincs már itt semmi keresnivalójuk, vége a találkozónak - magyarázza a helyzetet a kemping vezetője, egyetértésem várva. Hát igen, a rend őrei megvédik a polgár nyugalmát. Miért van mégis káromkodni kedvem? Ja, élne felejtsem! Amásodikes- te levetítettek a találkozó résztvevőinek egy amerikai ßmet. Címe: Az utolsó motoros. A szubkultúrában élő amerikai fiatalok motoros csoportjának széthullásáról, egy életforma ellehetetlenüléséről szól a film. Remélem, mi nem most akarjuk ezt az életformát megteremteni „A levéltár egy különös, végtelenül emberséges viláa, amely olyan rendszerláfásra készteti az embert, melyhez hasonlót én a múzeumban sem érzékeltem Fotó: Fojtán László
