Észak-Magyarország, 1993. július (49. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-31 / 177. szám
Ax ÉM interjúig_____________ ”Olyan kart szeretnénk, amelynek a hallgatói büszkék az egyetemre, ahova járnak, és nem menekülnek onnan. Velük szeretném megtanácskozni, kik legyenek azok. a tanárok, akiket a jövőben szívesen hallgatnának. ” II. oldal ÉM-riporf ' „...ha úgy alakul, most lenne az arany lakodalmam. Olyankor aranygyűrűt szoktak kapni a feleségek•. Nekem koldusbot jutott. Ez az idős emberpár odabenn, boldogságban élte le az életét, együtt halnak meg. Irigylem őket” III. oldal wmmmmmmmmmmmmmmssaKmtmaasmamsamasmssmm Műhely______________________ Új igazgatója van a megyei levéltárnak, Dobrossy István személyében. Az új vezetőt nem kell különösebben bemutatni a nagyközönségnek, hiszen két évtizeden át volt a Herman Ottó Múzeum dolgozója, sok tanulmány írója. MI. oldal firij. Fotó: Fojfón László A hét embere Selmeczi György zeneszerzőkarmester, zongoraművész Bánhegyi Gábor Miskolc (ÉM) - Selmeczi György 1952-ben született Kolozsvárott. Zenészkömyezetben nőtt fel, így szinte természetes, hogy tanulmányait már legfiatalabb korától kezdve a zene határozza meg. A kolozsvári zenei líceumban majd a bukaresti zeneművészeti főiskolán végez. 1975-ben települ át Magyarországra. Alapítója a Kolozsvári Stúdió 51 művészeti munkaközösségnek, szerkesztője a bukaresti Bartók-klub sorozatának. Magyarországon a 25. Színház, később a Várszínház zenei vezetője, később a Miskolci Nemzeti Színház vezető karmestere. Tíz év alatt több mint 120 színpadi kísérőzenét ír. Filmzeneszerzőként 40 nagyjátékfilm és 70 televíziós film zenéjét úja és dirigálja. 1976-ban megalapítja a Miskolci Új Zenei Műhelyt, 1988-tól a Mérték Művészeti Egyesület elnöke. Jelen pillanatban a Miskolci Nyári Fesztivál vezetője.-Amikor erre a beszélgetésre készülve olvastam az életrajzát, kissé meglepett, hogy ahol Ön megjelenik, ott mindig valamilyen művészeticsoport középpontjába kerül.- Ez azt hiszem, alkati kérdés. A sors időnként úgy hozza, hogy létrehozok egy csapatot, ami egyáltalán nem tudatos megfontolás kérdése, egyszerűen így alakul. Hat művészeti közösséget érezhettem idáig a magaménak, köztük olyanokat, mint a Kamaraopera, a Kolozsvári Stúdió 51, a Camerata Transsylva- nica vagy most a Miskolci Nyári Fesztivál. Ezeknek a csoportoknak némi kiegyenlítő szerepe van az életemben. A művészet gyakorlását mindig valamiféle társas megnyilvánulásnak teltül tem, leszámítva azokat a magányos útkereséseket, amelyeket egy zeneszerzőnek magának kell lebonyolítania. Egyszerre vágyok gyakorló muzsikus és zeneszerző. Némi öngúnnyal azzal szoktam hízelegni magamnak, hogy zeneszerzőként az utókornak dolgozom, gyakorló zenészként viszont nagyon is a mának. Ez utóbbi szerepben arra törekszem, hogy a zene segítségével időben és térben miként lehet elérni, hogy a körülöttünk lévő világ elviselhető legyen. Titkos meggyőződésem, hogy a művészet azon túl, hogy gondolatokat közöl, arra hivatott, hogy az életünket hogyan tudja jobbá tenni. Mindig érdekelt az az érzelmi erőtér, ami egy művészi megnyilvánulás körül kialakul, amely képes arra, hogy a rohanó, depressziós emberek tömegét pillanatok alatt egy irányba fordítsa. Most nem csak a zenéről beszélek, hanem a művészetekről általában. Azt próbálom vizsgálni, hogy min múlik az a kontaktus, amely létrehozza az emberekben azt a pozitív közérzetet, amitől az egyén és a világ viszonya kiegyensúlyozottabbá válik. Ugyanaz a zene, ha harminc decibellel erősebben vagy gyengébben szól, már nem ugyanazt jelenti. Ugyanaz a kép mást fejez ki erős fényben, mint félhomályban. Ezeket a mozgatórugókat, apró rezdüléseket rendkívül fontosnak tartom. Hiszem, hogy a jó művészet és a művészethez jóhiszeműen közelítő közönség viszonya mindig pozitív.- Kicsit visszakanyarodva a kolozsvári évekhez, mennyiben befolyásolta. az ottani környezet az Ön későbbi tevékenységét?- A kolozsvári éveket döntő jelentőségűnek érzem. Aki a hatvanas-hetvenes években Kolozsvárott nevelkedett, szerencsésnek érezheti magát. Az enyém még egy kevéssé meghurcolt generáció volt, ezen felül örökül kaptunk egy nagy tanárgenerációt, akik lehetővé tették, hogy Fotó: Farkas Maya az ember valóban el tudjon mé- lyedni a tanulmányaiban. Nekünk nem kellett rátalálni a népdalra, a népzenére, együtt nőttünk fel velük, életelemünk volt mind a magyar, mind a román népzene.- Magyarországra mindez kevésbé jellemző...- Bizonyos értelemben szomorúan látom, hogy amiben felnőttem, az Magyarországon csak kisebb közösségekre érvényes. Ez a nyögvenyelős rendszerváltás sok mindent nem oldott meg, de elindított egy folyamatot, amelynek eredményeként úgy tűnik, ismét „divatba jön” a műveltség, a művészetek iránti igény.-Ez az apropója talán a Miskolci Nyári Fesztiválnak is?- Számomra mindennek az az apropója, hogy megpróbáljam visszaadni a műveltség iránti hitet, újraéleszteni az igényt a művészekkel való rendszeres találkozásra.- Ehhez képest a fesztivál megrendezése nem ment túlzottan zökkenőmentesen.- Az idén még valóban rettenetes nehézségeink voltak. A városházi döntés elhúzódása miatt csak későn tudtunk hozzáfogni a szervezéshez, rengeteg alkalommal kényszerültünk arra, hogy pénzzel váltsuk meg az időhiányt. A pertnereink közül sokan el sem hiszik, hogy ezt a hatvan estés mamutfesztivált ilyen körülmények között szervezzük, bezsúfolódva egy mák- szemnyi kis irodába, jószerivel minden infrastruktúra híján. Az esténkénti telt házak, zajos sikerek azonban azt bizonyítják, hogy végre fel kell vállalni a döntést valakiknek, ki kell mondani, a nyári fesztivál óriási lehetőség a városnak. Egy olyan időszak, amelynek során emberek ezrei juthatnak meghatározó élményhez, amelyhez szorosan kapcsolódik Miskolc neve is.- Bruno Berger, a Nabucco osztrák rendezője beszélgetésünkkor elmondta, ő annak is örülne, ha a fesztivált jövőre is megrendeznék.- Egyelőre elkezdtünk érzékeltetni egy folyamatot. Ezt mutatja Varga Éva fantasztikusan eltalált emblémája, a plakátok egységes megjelenése, a fesztivál dramaturgiája, amely szinte észrevehetetlen, majdnem láthatatlan vezérfonalként húzódik végig a bemutatásra kerülő műveken. Bízom abban, hogy akik illetékesek a döntések meghozatalában, végre észreveszik a fesztivál adta lehetőséget, és elhiszik azt is: ennek a városnak, lakóinak igenis igényük van az ilyen jellegű rendezvényekre. Mindennapi várakozás Göröubölyi László A barátom azt mondja, nem változott semmi. No és a benzin ára, az áfa-törvény, a létminimum? - próbálom némi humorral visszatéríteni letargiájából; ám ő csak néz rám, mint aki most fedezte fel a gravitációt. Hidd el, nem változott semmi. Nincs mit tennem, érvelnem kell, mielőtt végleg azt hiszi, igaza van. És a többpártrendszer, a vállalkozás szabadsága? Majdnem új alkotmány, jogállam - ez mind semmi? Hidd el, semmi sem változott - pereg le róla minden érvem, s talán mert látja arcomon a kétségbeesést (megőrült ez a fickó ?) megkönyörül rajtam. Az emberekben, belül nem változott sem mi, mondja, majd hozzáteszi: értsd meg, ez a legfontosabb: az agyakban, a zsigerekben, a mindennapi apró cselekvésekben tovább él a múlt minden beidegződése. Lassan kezdem, már érteni, miről is beszél a barátom. Generációk nőttek fel itt egy különös világban, ahol különös szabályok szerint zajlott az élet. Magasztos, tiszta elvek fogalmazódtak párthatározattá, vizsgákon számárúért tananyaggá, hogy aztán az életben minden másként történjen. Itt mindenki egyenlő - mondták, ám tilalmi listára tették az írót, aki megmondta azt is: az egyenlők között vannak egyenlőbbek. Igaz, mondani sem kellett, megtapasztalta ezt saját bőrén az ország. Elérkezett a csendes összekacsintások korszaka, egy igazságosnak mondott társadalom igazságtalanságokból épülő hálójának, szövögetése. A mindennapi lét hiányai, amelyek mindig megszüntethetők voltak azok számára, akik megfejtették a kulcsot. Építkezel, és nincs tégla a tüzépen? Nem baj, majd szólok a sógornak, neki ismerőse a Józsi, akinek rokona dolgozik a téglagyárban. Volt olyan ismerősöm, akiben. úgy elhatalmasodott ez a „hálózati gondolkodás”, hogy ha egy kiló húst akart venni, előbb a telefon után nyúlt. Lehet, hogy ugyanazt kapta, mintha másokkal együtt beállt volna a sorba... De így biztosan megkapta, ráadásul ismét egyszer érezhette, hogy ő nem. akárki. 0 mégis csak különb itt sokaknál, neki nemcsak jogai, de előjogai vannak - nekik működik ez az ország. A pótolni való hiány persze nem csupán az anyagi létet sújtotta.. Nem. tanultál eleget, nincs elég tehetséged? Na és? Apádnak (anyádnak, bátyádnak, keresztapádnak...) van rokona, jó ismerőse az intézetben, a vállalat központjában, netán a községi, városi, járási, megyei pártbizottságon S ha van, akkor diploma helyett elég a marxista szakosító, tudás helyett a háttérben maradó, félelmes támogató, tehetség htján a finoman kidolgozott „hálózati szabályok”pontos ismerete. S az alkalmazkodókészség, a szervilizmusból és konformizmusból okosan kevert, elegy, ami átsegít minden bajon. Légy „felfelé” alázatosan készséges, „lefelé” határozott, néha kemény, hadd lássák, hogy te vagy valaki. Tudd mindig, kinek a barátságát kell megnyerned, kiétől óvakodnod. Ha netán véleményed van valamiről, el ne mondd, mielőtt nem tudod, hogy „nekik” mi a véleményük. Legjobb, ha neked nincs is véleményed, amíg nem vagy biztos abban, hogyan kell vélekedned. A barátom mondja: hát igen, valahogy így éltünk mi tízmilli- óan, itt, a Kárpát-medencében. Párttagkönyvvel vagy anélkül; titokban templomba járva, vagy a nagyanyánktól tanult- imákat gyorsan elfeledve; mélyen hallgatva ötvenhatról, a kegyetlenül megfélemlítő megtorlásokról, s elhallgattatva a rósz- szül szólókat, az akadékoskodókat, az igazság morzsáit kimondani akarókat, a „másként gondolkodókat”. Nem. börtönnel, géppisztollyal persze, csak éppen listákkal, begyűjtésekkel, lehallgatásokkal és bezúzásokkal, no meg az esztelen tilalmak ellen tiltakozók sohasem nyilvános, finom fenyegetésével. És akkor jött '90, a szabad választásokkal. S az illúziókkal, hogy most majd minden másként lesz, most végre a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz a büntetését. De ki volt itt jó, és ki volt a rossz? Hisz élni. akartunk mindannyian, egyik nap kicsit jobban, mint az előzőn, s ehhez el kellett fogadni a szabályokat. Igaz, nem egyformán fogadtuk el, voltak fenntartásaink is - kinek több, kinek kevesebb -, de nincs olyan ítélőszék, amely oszthatna igazságokat. A társadalmat át- meg átszövő, évtizedek alatt eltéphetetlen szálakká erősödő háló pedig tovább is együtt tartja a kapcsolatokat, noha mások ma. mára titulusok, változóban a presztízs-hierarchia. De a személyek csak kevéssé változtak: aki tegnap fenn volt, az többnyire fent van ma is. Hatalomátmentés?-kérdezett vissza, a hatalomátmentő, majd folytatta, magabiztosan: -Igen, az, de ne feledje, hogy versenytársadalomban élünk. S múözben hallgatom, látom rajta, hogy éppen ő az, aki szándékosan felejt: versenynek verseny, csak épp nem egyenlő feltételekkel folyó verseny. Mert aki feljebb volt, az hamarább és többet tudott, az előnnyel indulhatott... A. barátom azt mondja, semmi sem változott, s lassan már tudom, hogy miről beszél, tudom, hogy igaza van. Megértem kiábrándultságát, s persze remélem, hogy belátás követi a felismerést. Annak belátása, hogy nem sorscsapás ez, nem „magyar átok', csupán egy helyzet, egy szükségszerű, elkerülhetetlen történelmi állapot. Az illúziók szertefoszlásának időszaka, az átmenet kora. Itt él köztünk a múlt, de itt vannak már a jövő csírái is. Választásokkal, parlamenttel, új törvényekkel lehet változtatni rendszert, lehet alkotni új kereteket - de nem lehet kicserélni az agyakat, nem lehet egyik napról a másikra meg- változtatni-megszüntetni kiváltságokat és összefonódásokat.. Évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy működni kezdjenek az új mechanizmusok, hogy épüljön végre egy szebb, új világ. Meddig várjak még - kérdi a barátom -, hisz alig vártam, már, hogy minden másként legyen. Nem vagy egyedül, mondom neki, s biztatnám, várok én is vele, szolidárisán. De inkább hallgatok, s nézzük együtt az ablakon át a főutca forgatagát. A múlt, jelen s jövő megannyi részesét. Szénégető
