Észak-Magyarország, 1993. július (49. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-26 / 172. szám
1993. Július 26., Hétfő Vita ÉSZ AKr Magyarország 13 Széchényi István valahol elvesztett... Sokszor viszem diákjaimat kirándulni Nagycenkre. S a célállomás előtt sokszor virgoncak, rendetlenek a gyerekek, ám ide érkezve - ha csak rövid időre is - megszeppennek, belekerülnek a varázslatba, Széchenyi István „levegőjébe”. Áhítattal nézik a szobrot, teszik a koszorút a sírra, olvassák a jelmondatot a cenld kápolna oltárán: „Si Deus pro nobis, quis contra nos?” (Ha Isten velünk, ki ellenünk?) Igen, egészen más a nagycenki Szé- chenyi-szobor, melyre az a rövid mondat vésetett: Magyarország nem volt, hanem lesz. Igen, a nagycenki mauzóleumban az Aranyverssel szoktunk emlékezni a „legnagyobb magyarra”. Mert igen, ő a mi Széchenyink... Vagy lehet, mégiscsak élettelen szoborként él bennünk? Azt hiszem nem, sokkal több ő annál. Jelkép. „Jelkép-ember”. „Te sem haltál meg népünk nagy halottja, nem mindenestől rejt a cenki sír!” De hogy a kérdés lényegére - a „mi” szobrunkra térjek: hát én nem szívesen vállalom ezt a személyes névmást. Azt hiszem, ez inkább még csak Meloccoé. Ismerősöm, mikor véletlenül meglátta kiállítva, hát napokig nem tért magához. „Hogy lehet így elcsúfítani, megalázni valakit?”- kérdezte, s kínjában csak nevetett. Lehet, hogy később megszoknánk, csak most, idegenkedünk tőle. Lehet, - biztos - másként mutat majd készen. De akkor sem érzem jónak az alapötletet, mármint hogy a művész szószékre állította a „szót- lant”. Igaz, a gondolatok kifejezésének ideális helye a szószék. (Bár elhangzottak onnan már eléggé vad dolgok is!...) Csakhogy Széchenyi nem a felszólalásairól híres. Mondott ugyan szép dolgokat az országgyűléseken, de inkább mégis - írott! - gondolatai és tettei tették nagy magyarrá. A Hitel, a Világ, a Stádium, illetve a sok kisebb, s kevésbé világmegváltó témájú könyv, a Játékszínről, a Lovakról. Ezért nem örülök - gondolatilag - a szószéknek. Esztétikailag pedig pláne. Zavar a zártsága, a magassága, s a benne elvesző politikus. Széchenyit látni kell, hogy erőt adhasson. (Nem olyan természetgyógyászi sugárzást, amelyre' kéztartása utal.) Akár lesz, akár nem lesz, nagyon fontosnak tartom, hogy - amint vállalta Melocco - kinyissa a zárt teret. Azelórenyújtottkéz? Az öreg arc? (Amit alulról majd látni sem lehet!) Nem! Széchenyi nem volt jós, látnok. Nagy magyar ember volt, aki mara igenis „éltető eszmévé finomult”! Kádár Endréné Miskolc Szükséges és majdnem hibátlan Fotó: Fojtán László Előre le kívánom szögezni, hogy a szobor szükségességét halaszthatatlannak tartom, a szobortervet 95 százalékban hibátlannak érzem! Véleményem előzményeként megjegyezem: érettségizett, több szakmát gyakorló fizikai dolgozó vagyok, aki mögött közel öt évtized áll, mint miskolci lakos a város építésében társadalmi munkával vettem részt. (Vadaspark, általános iskola, játszóterek, parkok építése). Ezekkel a tényekkel csupán érzékeltetni kívánom, hogy Miskolc, városunk szebbé tétele nem közömbös számomra. A szobor tervével két gondom van. 1. A szobor két tenyerének vízszintes helyzetben való állása (lefelé mutatása) a következő gondolatot ébreszti a szemlélőben. „A legnagyobb magyar” arra inti a népét, hogy nem érdemes jó ötleteken briliáns terveken dolgozni a haza fel- emelkedés érdekében, hisz’ a haza nagyjait a jelen század soha nem értékelte, legfeljebb halála után megemlékeztek róla. Miközben a világ országai a magyar elmék segítségével atom-nagyhatalmakká váltak, mi magyarok kapaszkodhatunk Európa után. Szerintem a szobor mondanivalója megváltozna, ha az egyik kéz, tenyér és mutató ujja bizonyos szögben elfordítva felfelé mutatna. Ez esetben a Meiocco Miklós terve szobor azt sugallná a szemlélőnek, hogy országunk tudós társadalma a nemzet támogatásával hazánkat művelt jóléti állammá képes emelni. 2. A másik észrevételem a szobor elhelyezése. Nagyon nagy hibának tartanám egy tér közepére helyezni (Városház tér). Ugyanis a szószék háta tömör fal, tehát a szoboralak oldal- és elölnézetből volna csak látható. A szobor legjobb helye szerintem a Szemere-sarok, a volt villanyrendőrrel szembeni oldal, melyen most egy kis park van kialakítva. A park kereszteződés felőli sarkára kellene helyezni a szobrot olyan szögben, hogy a kereszteződést bármerről megközelítve a szoboralak azonnal látható legyen. E helyszín annál is inkább megfelelő lenne, mivel ez Miskolc város központi helye, közúti fő ütőere. Tisztelettel kérem a város szobrászművészeit és az önkormányzathonatyáit, hogy a városlakók javaslatának figyelembevételével hozzák meg végső döntésüket. Bármi legyen is döntésük, meggyőződésem, hogy mindany- nyian a legjobb megoldásra törekednek. A Városház tér tengelyvonalába még három darab négykarú kandelábert kellene szerelni, közéjük nagylombú díszfákat ültetni, és egy csordogáló ivókút is elférne. Mindez nem igényelne nagy beruházást. És a díszkő burkolatú kősivatag, a Városháza környezete nyugalmat árasztó területté válna. Ezt a nyugalmat növelhetnék a fák alá telepített öntöttvas vázú pihenő padokkal, hulladékgyűjtőkkel, a kandeláberekkel azonos stílus- ban.Városunk minden művészének, tudományos emberének és a város honatyáinak további munkájukhoz kívánok jó egészséget és sok szakmai sikert. Stán Lajos Miskolc Inkább segítség kell a rászorulóknak Az Észak-Magyarország című napilap július 17. számában véleményt kért a Széchenyi-szoborral kapcsolatban az olvasóktól - bátorkodom néhány gondolatot imi a témáról. Mint sokan másnak, nekem sem tetszik a szobor arcvonása, kézhelyzete. A magyar népnek nem ilyen Széchenyi-arc vésődött a tudatába. Igenis, Széchenyi hős volt, amit elindított, az meg is valósult nagyjából. A másik probléma, ami miatt írok, a lap 3. oldalán lévő: Segélyjegyzési premier című cikk. Ha a városban ennyi segélyezésre szorult polgár van, akkor ezeknek megsegítésére kellene gyűjtést szervezni, nem szoborra: olvassa el az Észak-Magyarország '93. július 17-i számát. Az Itt-Hon című lap: július 13-i számában a 3. oldalon írnak a városi pénzhiányról. Ha egyszer valaki segélyre szorul, ne akaijon csillogó öltözetben járni. Mert a város segítséget, adományt kér a szoborra, de pénzhiány van, és sok kisjövedelműnek segítséget kell adni, nem szobomézést. Szerintem, és gondolom, sokak szerint a rászorulók segítése a fontosabb, nem a szoborállítás. Szíves elnézést kérek azoktól, akinek nem tetszenek fenti soraim, de jó lenne, ha az én véleményemet is átgondolnák az illetékesek. B. Szabó István Miskolc Kapjon nagyobb hangsúlyt a szobor Őszintén örülünk a cikk megjelenésének. Ezt vártuk. Megelégedéssel nyugtázzuk, hogy művészettörténészek, szoborművészek, építészek, sőt maga Melocco Miklós is - féltő gonddal és felelősségérzettel mondták el véleményüket. A cikk olvasása után, mondandónkat az alábbiakban összegeztük. A hét szakértő közül háromnak külön véleménye nem volt, az alkotással egyetértenek. Négyen aggódásukat fejezték ki a szobor térbeli beillesztésével kapcsolatban. Legmerészebben Kishonthy nyilatkozott azzal, hogy a tervezetet dísz- kútnak titulálta. Meglepő, de maga a mester is némi változtatásban gondolkodik. Tisztelt Melocco Úr! A szakértők kritikáinak figyelem- bevételével és mérlegelésével a mi véleményünk, tehát a „laikus” lakosságé a következő. 1. Egyetértünk azzal, hogy Széchenyi István nem hős, hanem gondolkodó volt, s ezért választotta a szószéket. 2. Egyetértünk azzal, hogy a szoborterv térbeli beillesztése problémát jelent.. Változtatni kell azért, hogy a hangsúly a szobron és ne az épületen legyen. Tisztelettel kérjük ezért Melocco Urat, hogy Széchenyi István tervezett köztéri márványszobrán némi változtatást végezzen.- A köralakú szószéknek nemcsak a hátulját, hanem az egész felső részét fel kell szabadítani.- A testrész nagyobbitásával nagyobb hangsúlyt kapjon a szobor. mint az épület. (Jelenlegi formájában egy közgyűlési teremben bizonyára nagyon szép volna.)- A szobor elhelyezésével kapcsolatban alávetjük magunkat a Városszépítő Egyesület döntésének. Úgy érezzük, hogy javaslatunkat Ön, a tisztelt szakértők valamint a város lakói is elfogadják, és egyetértenek azzal is, hogy ezzel az alkotással Miskolc város maradandó értékű művel gazdagodik. Lakó István és társai Miskolc Szabadítsák ki a hőst a kalodából! A Kő Pál és Fekete Tamás véleménye mellébeszélés. Mennyi idegen szót kevertek bele! Se hideg, se meleg, mint azt a pártállam fejeseitől megszoktuk. Miért nem merik nevén nevezni a gyereket: hogy ez szörnyű alkotás. Ahogy itt megláttam a „képet a jövőből”, a Jókai-regénybeli szégyenkaloda jött elém Lőcséről. Ide nem lehet két szomorúfűzfát ültetni, ami 10-20 év múlva jótékonyan eltakarná. Nem is Lenin-szobor, akinek ha kitelt az esztendeje, begyűjtik. Széchenyi örök! Mint Kossuth, Petőfi, Szemere, ez a három szobor, meg a Táncsics téri világháborús emlékmű, olyat érdemel Széchenyi is vagy semmit. Olyan legyen a szobor, hogy felismeije minden óvodás. Ez gyalázat! Bedeszkázni! És még tetőt is fölé, nehogy látható legyen felülről. Egy szobor „épkézláb” legyen! Elölről, hátulról és oldalról is felismerhető. Azt látni kell! Láttatni! Szerencsétlen alak esdeklőn nyújtja mind a két kezét, ahogy a kisgyerek is ölbe kéredzkedik, mikor fél. Szánják meg, szabadítsák ki a kalodából! A Szabó Lőrinc is az Avason egy „szörnyű tett”! Mint egy hajléktalan, akit ereje elhagyta, hátrahanyatlott. Bizony, nagy szégyene a városnak az is! Szeretnék a szemébe nézni annak, aki megakadályozhatta volna az „odafek- tetését”. És aki csinálta?! Rettenetes! És művésznek hivatja magát. Vajon a szobor kicsinyített mását ki vinné, be a lakásába?! És ki tenné a vitrinbe?! Ugye, senki! A város lakosainak jó. Azok úgy sem értenek hozzá, még az avatáson tapsolnak is. A Herman Ottó szobra is kerti törpére emlékeztet. Nem?! No cáfoljanak meg! Uraim! Semmi változtatással ne engedjék ezt sehol felállítani! Ezen nem lehet segíteni! Egész alak kell, nem egy lábatlan nyomorék. Vágj’ semmi! És nem oda. ahol csak láb alatt lenne, hanem a lila ház mellett levő térre, ahol van néhány fa, zöld terület, meg hely is. De ezt semmi formában, sehová ne engedjék! Ezt kéri egy laikus. Majoros Andrásáé Miskolc Szobornézőben Lapunk július 17-i számában Széchenyi István és az ő szobra címmel összeállítást közöltünk, melyben szakértők, művészek, művészettörténészek mondták el véleményüket a Melocco Miklós által készített (í szobortervröl. Megszólaltattuk az alkotót is, aki a benne élő Széchenyi-képról, a szobor tervezése során felmerülő gondolatairól beszélt. Most az olvasóinkon a sor. A szerkesztőségünkbe érkezett leveleket adjuk közre. Akik még nem látták volna a Városháza elé tervezett szobor kicsinyített változatát, a Miskolci Galéria Hunyadi utcai kiállítóhelyén nézhetik meg. Régi hagyomány Ha azt mondom a pártállam éveiben divat volt az ejtőernyőzés, akkor talán nem állok messze a valóságtól. Meglehet, ki foglalkozik már azzal? Azzal, hogy kitúrtak, kifúrtak olyan embereket, akik felmutattak valamit. Mert ugye, a nehéz, göröngyös út végén már a készbe kellett beleülni. Sokuk belerokkant, tönkrement, ha nem az ügyszeretet, ha nem az élethivatás kényszerítette ki az erőfeszítést, amelynek végén ott ült az utód. Megmondom nyíltan, e gondolatok jutottak eszembe, az új miskolci Széchenyi-szobor kapcsán. Folyik az elhelyezési vita. Sokan spekulálnak azon, hogy kerüljön az alkotás egy lámpavas helyére. Maga a piedesztál most úgy, ahogy van érthetetlen és förtelmes. Egyébként meg minek oda - mármint kitüntető helyre tenni egy világító tárgyat, hacsak nem azért, hogy esténként, ha kigyul, emlékeztessen arra a fényévnyi távolságin, amely még mindig elválaszt bennünket a fejlett Európától. Most meg egy kalodába zárt, szellemi nagyságot kívánnak a helyébe tenni. Sem az alkotást, sem alkotóját nem kívánom szóba hozni. Higgyék el, a mű érték, és régóta áhítja a miskolci polgárok sokasága, bizonyíték erre az egyszámla. Vagyis sokan anyagi áldozat árán is látni szeretnék nemzetünk nagyját a köztéren. De kérdem: miért pont ott? Mikor lesz már végre újító erő? Olyan építész, tervező, városrendező, meg mit tudom én milyen ész, aki valami mást szeretne végre, mint a régi beidegződések újraélesztését? Más kell ide kérem! Es ami fő, vegyék már észre: máshová! Mert ott, állítom: mármint a Városház téren, abban a környezetben, olyan lesz e mű, mint egy Spekula. Mutatja majd jelenlegi kultúránk, kulturáltságunk messzeségét, amely így fénjóvnyi távolságra nőne. Ifjúvá serdült demokráciáinkon az érettségi zakó, amely könyökig ér. Valami újat kellene kitalálni, méltó környezetbe helyezve az alkotást. Oda, ahol máj d történik, épül valami, együtt fejlődve a környezettel. Vagy épp arra spekulálnak, nehogy így történjen? Debnár Gyula Miskolc Művészet és alázat Bizony nem könnyű dolog szoborba önteni nagyjainkat. Még a pontos másolat sem lehet hiteles, hiszen a külső megjelenésben nem feltétlenül tükröződik a személyiség. Széchenyi nagyságát csak az tudja igazán megfogalmazni, áld kellő alázattal tekint rá. Nem szabad, hogy az alkotó művészi ambíciói erősebbek legyenek ennél a tiszteletnél. De hát milyen az a szobrászművész, akinek nincs egj’éni stílusa?! Ha igazán nagy művész, akkor minden alkotásából kiolvasható ars poétikája, felismerhető sajátos, csak rá jellemző esztétikai felfogása. Nagyon nehéz lehet összeegyeztetni a művészi törekvést és a téma, jelen esetben a Széchenyi István iránti alázatot. Tovább bonyolítja a helyzetet, ha még arra is tekintettel kell lennie a művésznek, hogy mit szól majd mindehhez a közönség. Az lenne az ideális, ha ez nem kötné meg az alkotó kezét. De egy köztéri szobornál nem hanyagolható el a város lakóinak a véleménye. Egyrészt azért, mert ők fognak együtt élni a szoboralakkal. Másrészt, és ez sem elhanyagolható szempont, hogy közpénzekből fizetik a művészt és a kivitelezőket. Egy kétszázezres városban nem lehet mindenkire figyelni, nem lehet meghallgatni mindenkinek a véleményét. Helyes döntésnek tartom, hogy szobrot állítanak Széchenyinek. Azt is helyeslem, hogy Melocco Miklóst bízták meg a tervezéssel. Viszont talán jobb lett volna, ha pályázatot írnak ki a szoborra. Akkor vitatkozhatnunk arról, hogy melyik a jobb, a szebb, a tetszetősebb, a hitelesebb... így utólag már nem sok értelme van a szócsép- lésnek. Fölösleges álvitát rendezni arról, ami már eldőlt. Csak rossz kedvű lesz tőle a művész és mi is. Mert ez bizony a demokrácia megcsúfolása. Ha már nem pályáztatták a művészeket, legalább ajándékoztak volna meg bennünket a meglepetés örömével. Klein Anna Miskolc
