Észak-Magyarország, 1993. július (49. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-24 / 171. szám
8 ÉSZAK-Magyarország Ausztria, Németország, Hollandia, Belgium után újra itthon. A holland földön eltöltött napok; az ott szerzett élmények; holland és magyar barátaim emlékké válnak bennem. Oly prózai volt már a létezésem, hogy hosszú ideig csak prózában tudtam szólni. Most újra verseket írok. Belső utam is lett ez az utazás. Forró köszönetem érte a Vox Provinciáé Alapítványnak és a Dél-Holland Tartomány Önkormányzatának! Csorba Piroska NEVERMORE Éjszakák lagúnáiban úszom, a tenger vágyakozik bennem, Byron fürtös fejét, rázza, Odüsszeuszt hívják a szirének, s meginduló nagy vizek csapódnak szívem törékeny üvegének. A testem sír utánad. Tengerek aljára rejtelek: fehér papíron fehér tintával írott üzenet. Szélmalmok, panziók, felhőfoszlány a holland égen, a rotterdami kikötő uszálya, hajófedélzet, hágai rózsa Szent Iván-éjszakáján, séta a parti szélben, borral és sör íze számban. Lásd, így születik az emlék; elédvetüli, érintenéd. Andersen-mesék: sök buborék. A világítótorony kihunyt. Hága nincs többé. A sirályok gyerekhangja másokat ébreszt a Boulevard Hotelben, a sétányon titkaimat görgeti a szél. Az idő mindent visszarendez. Az angyalok szárnyát játékból kitépik. Keresem a hullámok habját, a naplementét, sárkányt égnek röptető kisfiút, tea forróságát, Senkiföldjét, parti sétát az estben. Never-more, never-more. A tenger könnycsepp lett szememben. TÁLÁN Nem is vagy: kitaláltalak. Tenger vagy: benned kél a Nap. Szemed sötétje éjbe kötöz, nappalok fénye bebörtönöz. Fekete gyöngy fekete éjben: csöndjeimbe ágyazódsz mélyen. Vágy vagy: lüktetsz bennem. Mégse lehet magamat ennem. Nincs semmi kinn, csak itt belül, s nem csillapul, nem szenderül. Dal vagy: dúdollak, mindig hallak, éhes szívemnek odaadlak.-----------------Látókör-------------- ---- 1993. Július 24., Szombat K ülönös utas a tengeren Tusnády László A hajó nesztelenül siklott a hullámokon; vagy talán nem is mozdult, csak a hullámok nyargaltak győztes, szabad erővel. Péter épp azon tűnődött, neki mindegy, hogy megy-e a hajó, vagy sem; neki a távolba vesző paradicsomi sziget csipkés hegyeivel, a párába omló kicsi házaival s a nap sugárkévéiben megdicső- ült tenger látása jelentette azt, amiért útra indult. Sokféle nyelvet beszéltek itt. Jó néhányat értett is közülük, de most egyikre sem figyelt oda, teljesen belemélyedt a látvány élvezésébe. Ó végtelen tenger, hogy lehetne elzengeni nagy-nagy fönsége- det!? Mélyedben a százkarú virág-, állat-, kusza tenyészet. Mit őrzői oly makacsul? Nyisd fel titkodat! Ráhömpölyögsz az időre, mint kavicsokat, hengergeted évezredeinket; az ember arca tükrödben elmosódik; sokcsillójú, tarka, furcsán kavargó lényeket mutatsz. Ezek a te csodáid. Ha akarod, ezeket is elmosod. És elmosol mindent. Mindent elmosol, elaltatsz csendesen. Mosod a múltjainkat; a jelent is, mely már a múltba pereg, csak fájdalom marad utána. A gyöngyhalászok leszállnak mélyeidbe kincseket keresni; csontjaikat megropogtatod, tüdejüket elemészted, nyomorékká teszed őket. Valahogy minden megnyomorodik. Gyöngyhalászok vagyunk, valamit kutatunk, s az idő végtelen óceánja kiforgat bennünket; sajnáljuk az elrepült perceket, vissza szeretnénk idézni őket; nem tudunk beleFecske Csaba Hajnalonta kimentem a partra, figyeltem a tó ébredését. Egyszer, a fák között a partra szaladt egy lány, gyorsan ledobálta magáról a ruháit, bugyit, melltartót, mindent, s anyaszült meztelenül gázolt a vízbe. A tó szinte kéjesen fonyugodni, hogy örökre eltűntek. S mi maradt csupán? Elhagyott távoli házak ragyogó kék partokon, elárvult szívek űrmagányba zárva s a titkokat kizengő messzeség. Te, feszülő, sebességmámorban rengő hajó vigyél oda, hol szeretnék lenni, hol boldog voltam; gyermekkori álmaimba! Az álom és a gyermekkor nincs messze egymástól. Az agy egy-egy idegpályája álomban működni kezd, a többi tovább szunnyad. Talán a gyermekkorban is egy-egy érzék a legélénkebb, s ennek élménye vésődik bele emlékezetünkbe. Ezért ha felnőtt ésszel nem ferdítjük el, a gyermekkori képek, történetek megmaradnak gyermekeinknek, rikító színben ragyogóknak, s egy kicsit meséseknek. Ó, hova torkollik az álom; a nagy valóba? Malter, habarcs közé? Ó nem. Csináljunk bármit, valami álom megmarad, s így szép az élet. De hova torkollik az élet? A szerelembe. Ó könnyes abla- kú, fény, szivárvány sugarú, elhagyott fehér házak! Megfeneklett bárkák örök sötét vizeken! Mert eljön a kor, midőn nem lehet már erre gondolni többé, mert cethalszájú lények figyelik életünket, s moccanni se merünk. Ami legfájóbb, nevetünk régi énünkön. Ha más kinevet, az is fáj, de mennyivel szomorúbb, ha az a példák fölé görnyedő fiúcska, aki sok kis jegyzetet készít, gondolván, hogy mindent fel lehet jegyezni, nevetségessé válik számunkra, és már idegen az, aki egykor voltunk. Ilyenkor hadüzenet történik a régi valónak; súlyos, gadta magába a gyönyörű, fiatal testet. Bár nem bújtam el, a lány nem vett észre. Háborítatlanul gyönyörködhettem benne. Szép barna bőrében, hosszú, dús hajában. A túlpart hegyeitől lassan elszakadva, mintha roppant gravitációt győzne le, kelt fel a nap kegyetlen, önmarcangoló minden gondolat. S minden megváltozik. De csak akkor nevezhetjük újjászületésnek ezt a változást, hajót és szépet hoz, pedig azt ritkán adja, inkább az ürességet. - így töprengett Péter, s közben ott kavargóit a nagy hajón vidáman az élet. A napok egybefolytak. Már messze volt sziget és kontinens; legalábbis tengeri mérföldek szerint. A gondolat valóságában nem biztos, hogy így volt. Sokan most is a londoni vagy a római sugárutakat járták, a múltjuk ott volt velük, semmit se változott a föld másik oldalán sem, nem úgy Péter számára, mivel helyét sehol sem találta az életben, úgy gondolta, itt a helye, újjászületett. Régebben büszke volt nyelvtudására, most zavarta, ha az emberek kérdezték, kurtán, furcsán válaszolt még akkor is, ha a legismertebb nyelveken szóltak hozzá. Tudta, hogy valami meglazult, ezekhez az emberekhez már jóformán semmi sem köti. Valami meglazult, vagy talán már el is szakadt. Ő van, a hajó és a tenger, semmi más, legfeljebb a permetező víz színén foszladozó, távolodó, hiábavaló múltja. A hajóskapitány valamit észrevett a nyílt tengeren: egy pont volt. Messzelátójukon az utasok is figyelték, de még világosan nem látták, sziget-e vagy roncs, oly távoli volt még, és oly kicsi. Sziget nem lehet, mondták a szakértők, mert a térképen sehol sem tüntették fel. A kétkedők azt válaszolták, hogy a tenger már földrészeket nyelt el, s okádott ki magából. Ki tudja? és beragyogta a tó végtelennek tűnő víztükrét. A ragyogás egy pillanatra rázúdult a lányra, s abban a megolvadt aranyban eltűnt a szemem elől. Ahogy szelídült a vakító ragyogás, hunyorgó szemekkel már csak egy szürke foltot láttam a vizen. Mint a megolMindenki ott nyüzsgött, volt, aki egy új Robinsont szeretett volna találni. Péter mit hallott ebből, mit nem, a szeme a pontra tapadt, mely bár lassan, de egyre nagyobb lett. Nem tudta, mért fájt most minden emlék. Fájt az, hogy valakit sosem szeretett, de annak makacsul a szerelmét magával elrabolta, és minden üres lett. Csak szabadulhatna az emlékektől, csak a hajó, a tenger és ő lenne csupán. A tengeren egy hajóroncs körvonalai bontakoztak ki. A karcsú hajó élelmet szállított valaha, a legelhagyatottabb helyen történt a szerencsétlenség; száz hajó közül kilencvenkilenc nyomban elsüllyedt volna, de ebbe a víz nem hatolt be, elég az, ha teljesen használhatatlanná vált. A legénység távolból integetett a megmentő hajónak, mely utasai együtt örvendtek a megmentett matrózokkal. Hosszú ideig senki sem vette észre, hogy egy ember hiányzik. Péter eltűnt,,a nagy kavarodásban átment a megroncsolt hajóra. Mi vitte oda, mi marasztotta ott? A tenger imádata vagy az emberektől való futás? Ott ült egyedül a tengeri viharban, zengő napsütésben, mámorosán nézte a habokat. Vannak ilyenek közöttünk, ha nem ringatja is őket a Csendes-óceán végtelen hulláma, de ott vannak egy magányos hajóroncson, mint Péterünk; ők is egyedül, mind, mind egyedül; közöttünk mégis egyedül. Miért mentek át a roncsolt hajóra? Talán az ö hibájuk, talán mi is tehetünk róla. vadt ólom csöppje, olyan volt. A nádasból éppen akkor úsztak ki a vadkacsák hangtalanul. A lányt többé nem láttam. Talán elutazott. Elégett azon a transzcendentális máglyán. Egy ideig tulajdonképpen a halálába voltam szerelmes. Fényben fürödve Raffai Kinga grafikája Buharaj Ravil Pannonhalmán Ahol a gólya körbeszáll alattam és hegyi szél sajog és csavarog, most mondhatom: én semmit nem akartam, ahol szeretet van, ott nincsen jog. Bányász István* Egri anzix Kecskemétre Még nem kél reggeli szellő az öböl felől, zsarátnok már nem világít be őrült lakomát,- annak vége. Aki akart, még az este összeszedett néhány csecsebecsét emlékbe a gyereknek. Fényes lánc, skorpiópáncél, teknősbékacsont, különleges csigaház vagy épp csak egy kődarab a romokból az iszákba, sietve mert már görögnek a hordók, itt-ott megszelídült harci síp szól /elkelne néhány hárfa is/ - Ökör sül, finom halak nyárson; • Fölhasogattatott a kolosszus, ég mint az olaj. Hajnalban korán lesz indulás. Aztán, hogy kiürültek a korsók, kecsketömlők, S a hőstettek is elmeséltettek újra - negyedszer, elpihentek a részeg harcosokkal az idegen lányok Sós tengeri pára települt a sátorerdőre, a pajzsokra, egy mozdulatlan őr dárdavasára. Hullamerevek a követők is. A vár egyetlen hortyogás. Fölkel a tintakék éjszakában az Aldebaran; vihogó hetérák föllobbanó, kóbor tűz körül, készül a korhelyleves. Oldalbarúgott, sánta eb bóklászik hűlő romok között, amúgy csönd van Mi közöm van a magyar tájhoz? Semmi. Trója üres. De hallom ám a végzet zenéjét... Bár tényleg nagyon fáj magyarnak lenni, *A költő most közölt verse a napokban megjelent Hozd a bábukat itt fáj nekem a lét... (Eger, 1993.) kötetében található. Vénusz halála
