Észak-Magyarország, 1993. július (49. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-20 / 167. szám

1993. Július 20., Kedd 4B Itt-Hon Könyvtár - jutányos áron Kazincbarcika (ÉM - Cs.L.) - A közelmúlt bizonytalansága után megszületett a végleges döntés: az anyagiak hiányában bezárás­ra kerül a Radnóti Miklós Műve­lődési Ház Kazincbarcikán. Infor­mációink szerint az épületbe egy magyar-francia vegyes vállalat fog beköltözni. A végárusítás A művelődési ház könyvtára ren­delkezett a város második legna­gyobb gyűjteményével a maga 15 ezer kötetével. Sajnos csak múlt időben, mivel már hetek óta tart a (vég)ki- árúsítása, s mára már csupán annyi maradt belőle, mint a hal­ból evés után: a puszta váza, ami esetünkben még néhány ezer kö­tet. Olyan könyvek, amelyek a vá­logatás során mindig elkerülték a vevők figyelmét. Hátrányos hely­zetűek, hiszen mindig félreteszik őket. Mi lesz évek múlva? Vajh, mi lesz a sorsuk, ha egyszer a végkiárusítás is véget ér? Nagy úr ma a pénz. Ettől fonto­sabbat úgy látszik nem ismer áta­lakuló társadalmunk, ami végte­lenül nagy kár! A racionalitás el­ve mellett már meglévő értékek mennek tönkre menthetetlenül szerte a honban. Ezek hiánya majd csak évek múl­va lesz igazán érezhető - amikor a pótlása már a többszörösébe fog kerülni, mint amennyibe a meg­őrzése került volna... Nagy úr a pénz, de még nagyobb a nincs, mert azt már nem lehet lefaragni, racionalizálni. Ez már maga a vég. Alkotótábor Királdon Ózd (ÉM) - Az ózdi Bükk Műve­lődési és Vendéglátóház július 22- től 29-ig képzőművészeti tábort szervez az általános iskolás tanu­lók részére. A táborlakók népi „is- mertességekkel”; gyöngyfűzéssel, hímzéssel, kosárfonással, bőrfo­nással, kéziformázással, kéziszö­véssel ismerkedhetnek meg. A gyerekek látogatást tesznek a putnoki Gömör Múzeumban, s többek között megismerkedhet­nek a gyermekjáték-készítés és a tojásfestés fortélyaival is. A tíz­napos tábor részvételi díja 1600 forint, ezért napi ötszöri étkezte­tést kapnak a nebulók, bocs, az ifi művészek. Porladó értékeink nyomában Az egykori kápolna ma „siralomház” A kápolna ma is tetszetős, tornyán a kődí­szítésekkel A még élő szemtanú a 81 éves Németh Imre Mezőnyárád (ÉM - F.B.) - Csöndes a település ezen a nyári kora délutánon. A me- zőnyárádi teniszpályákat ke­resem, pontos helyét nem is­merem. Elhagyva a falu szé­li temetőt egy szelíden ban­dukoló fiatal lánytól tudako- lózom. Csodálkozva néz rám.- Teniszpályát? Ilyen itt nincs! Csöndesen autózok tovább az italboltig. Éltesebb hölgy az út szélén két kerékpárt tá­maszt, mígnem élete páija feltűnik a zajos kocsma ajta­jában, s meglátva a gépkocsit hitvese mellett, megszapo- rázza lépteit. Addigra már el­hadarom, amit keresek. Elő­re mutat az asszony a temp­lom felé.- Ott van jobbra, a vasrácsos kapun kell bemenni. Férje bólintással jelzi, így igaz. A kapun belül két idős ember egy alacsony megkopott ház előtti pádon beszélget.- A teniszpályákat keresem - fordulok feléjük.- Ott van kedves az iskolák háta mögött. Csak a tenisz érdekli?...- A teniszpályán és az isko­lán kívül más is van? - kér­dezem kíváncsian.- Már azt hittük a báróék ká­polnáját keresi. Az is ott van a sűrű fák mögött - bök bot­jával a távolba az öreg em­ber. A néni feláll, s alkalmi kalauzként vezet a jelzett irányba, közben magyaráz. Ez a megkopott iskola vala­mikor az uraság kúriájához tartozott, majd később a rendházé lett. Ott jobbra az az új épület is az iskola. Ugye szép? — fordult felém moso­lyogva. A kápolnát megtalálja bel­jebb a sűrűben, a teniszpá­lyák pedig ott vannak. Sok fiatal jár ide ütögetni. Tán csak nem fényképezni akar­ja? — De igen - felelem, és nézem a legmegfelelőbb helyet, hogy megörökítsem. — Ha visszafelé jön beszéljen Imrével. Ó itt él csaknem öt­ven éve. S mint aki elvégezte dolgát tovább megy. A salakkal fel­szórt út végén eldugva a fák közül előbukkan a kápolna. Csodálatos látvány, amint tornyát és a rajta ülő kóma- darakat, angyalokat megvi­lágítja a napsugár. A kápolna porhadó ajtaját rozsdás lakat zárja, lépcsőjét benőtte a fű, és az előtte lévő medencesze­rűség tele gazzal. Az egykori imádkozóhely kívülről igen jó állapotban van, de bepil­lantva az ajtó egyik kisza­kadt deszkáján a főoltárt sű­rű máló vakolat borítja. Ilyen képet eddig csak azokban a könyvekben láttam, ahol In­dia és Dél-Amerika régi tele­püléseit visszahódította a természet, ahol az épületek az erős liánok szorításában alig jutnak levegőhöz. S a- hogy készítem a felvételeket, azon töprengek, vajon ha az itt élő fiatalok nem tudják, hogy Nyárádnak teniszpályái vannak, akkor honnan tud­nák e kápolna létezését? Visszafelé menet egyedül ta­lálom az idős embert. To­vábbra is a pádon ül, keze összekulcsolva, botját tá­masztja.- Hogyan tetszett?- Csodálatos - felelem, aztán megindul a beszélgetés. A 81 éves Németh Imre ízes vasi tájszólással tudtomra adja, sárvári illetékességű, 1936-ban jött Mezőnyárádra a Szalézi Szent Ferenc rend­hez. A papi konyhában amo­lyan szakácsféle tisztet töl­tött be. — A birtok e része a Majtényi báróéké volt. De amikor ide­kerültem, már nem élt sém a családfő báró Majtényi Á- dám, sem László fia, akit az első világháború után 20 éves korában elvitt a spanyolnát­ha. A bárónét sokat láttam sétál­ni a parkban, szomorú csen­dességgel nézett maga elé. Aztán ő is meghalt. Mindhár­mukat ide temették a kápol­nához. Jómagam 1938-ban az atyák visegrádi rendjéhez kerül­tem, és csak a háború után 1948-ban tértem vissza Nyá- rádra. A konyhai munka mellett a harangozó szerepét is betöltöttem. A rend 1950-ben feloszlott, én maradtam. Az utolsó szer­zetes 1963-ban ment el in­nen, s a kápolna amiben ak­koriban miséztek is, lassan, de pusztul. Bizony nagyon szép volt, láthatta, küllemé­ben ma is pompázik. Gazdá­ja jószerével nincs, pedig nagy kár érte. De hát papunk sincs. Vasárnaponként Mezőkö­vesdről járnak ide misézni. Már elmúltam nyolcvan, nincs családom, egyedül élek itt ebben a kis házban. Az Isten megáldja, hogy meg­örökítette a kápolnát, s talán megemlíti, hogy még létezik, és nem hordták szét a né­pek. 1993. Július 20., Kedd Itt-Hon B 5 Barangolás az ózdi piacon Aki a rendeletet „kitalálta”... - nem vásárol... Ózd (ÉM - T.I.) - Úgy hírlik, a szerencselovagok a szám­laadási kötelezettség premi- eijét is a hasznukra fordítot­ták az ózdi piacon. Jól szitu­ált fiatalemberek jelentek meg a vásárcsarnokban és környékén, valamiféle csekk­füzetet lobogtatva, s a mu­lasztókat jószándékú ejnye- ejnye dorgálással „méltá­nyosan” megbírságolták. Az árusok talán még örültek is, hogy olcsón megúszták, csak akkor görbült le a szájuk, amikor megtudták, hogy az adóhatóság - türelmi időt hagyva - még el sem kezdte a rendelet betartásának el­lenőrzését, illetve a szankci­ók alkalmazását. A vidék kevésbé reagált Azután, mint ismeretes, kis lélegzethez jutottak a piaci eladók. Főleg a fővárosi „kol­légáik” nyomására, az illeté­kesek újra tárgyalták az ügyet, de már egy héttel eze­lőtt, kedden reggel szinte egyfolytában harsogta a rá­dió: a mai naptól az adóható­ság megkezdi a rendelet be­tartásának ellenőrzését és a mulasztók bírságolását. A pesti piaci árusok szabadsá­golás címén bojkottot helyez­tek kilátásba, de ettől függet­lenül, itt vidéken ment az élet tovább, a megszokott ke­rékvágásban. Kedd. Megszokott hét eleji forgalom. Sok standon ki sem pakoltak az ózdi piacon, a ke­reslethez képest mégis áru- bőség van. Unatkozó árusok, lődörgő vásárlók, legtöbb csa­ládban nyilván még van a hétvégén felhalmozott zöldá­ru-készletből. Ismerősbe bot­lom. Egy „egész” fej fokhagy­mát kér, az ára kereken hat forint. — Számlát nem kérsz? - úgy néz rám, mintha leköptem volna. — Adhatok, ha kívánja — kés- zségeskedik az eladó. Mind­járt kis kupaktanács alakul körülöttünk. Egy termetes asszonyság viszi a prímet. — Akik ezt a rendeletet „ki­találták”, nemigen járnak pi­acra vásárolni - darálja. - Képzelje el, amikor hétvégé­ken tumultus van, egy csomó hagymát kérek, és az eladó elkezd piszmogni a számlá­val. Hát a mögöttem állók már az anyámat emlegetik, mert feltartom a sort. De kü­lönben is, mit írjon ez a sze­rencsétlen a számlára. Azt, hogy tizenkét forintról leal­kudtam két forintot. Tehát tizenkettő, mínusz kettő. Hü­lyeség...- Azt beszélik, hogy a ható­ság a vevő szatyorjába is be­lenézhet majd, és ha nem tud számlát felmutatni, megbír­ságolható - kapcsolódik a vi­tába egy nyugdíjas kinézetű úr. - Tessék már megmonda­ni, kinek mi köze, hogy mi van a kosaramban? Az ABC- ékben kapott blokkokat sem szoktam megőrizni, ki sem veszem a kosárból... A vita kiterebélyesedése előtt gyorsan kérek három ubor­kát, fél kiló paprikát és szám­la nélkül eloldalgok. Az ózdi piac jelenlegi helyére, a városközpontba való tele­pítésének, annak idején sok ellenzője volt. Az élet bizo­nyította a döntés helyes vol­tát, hiszen a régi piactéren, a város peremén, fele annyi ember sem férne el, amennyi itt hétvégéken megfordul. A sportkör elnöke is örülne Ha az ÓKSE labdarúgócsa­patának bajnoki mérkőzésé­re csak negyedannyian len­nének kíváncsiak, mint amennyien a lengyelpiacon megfordulnak egy hétvégén, a sportkör elnöke örömében eltüzelné kedvenc vadász- fegyverét. Özönlik az ember­áradat, vannak akik csak sé­tálnak, nézelődnek, de vásá­rolnak is, különben a törzse­ladók már régen hátat fordí­tottak volna Ozdnak.- Uram, valamivel el kell üt­ni az időt - mondja egy ötve­nes férfi, kopott, de tiszta „munkásuniformisban”. - Megszoktam, hogy fél ötkor kelek, hatkor már munkába lendít a gyári „fájás”, ahogy mi ózdiak nevezzük. Most már hónapok óta nyolcvan százalékos bérért otthon ten- gek-lengek. De az óra ben­nem most is ketyeg. Ugyan­úgy kelek, mintha várnának a munkahelyen, így aztán ki- lődörgök a piacra, nézelódök, régi haverokkal összefutok, van úgy, hogy veszek ezt-azt, többnyire csak apróságokat. Ennyire futja... Kis híd vezet a Hódos pata­kon át a városközpontból a lengyelpiacra. Aki ezen át­ballag, először dohányáru, al­kohol és kávéhegyekbe bot- lik.- Nem tilos ezeket árusíta­ni?- Még nem - mondja szemé­vel villámokat szórva a ro­bosztus asszony. - Majd csak augusztus elsejétől lesz tilos, ha igaz... Mit gondol, ha ma­gam köré gabalyítok egy fa­bódét, mert állítólag ez a kö­vetelmény, ugyanennyiért tudom adni az árut?... Egy frászt... Minden kapható a piacon Fiatal srác érkezik, jugó ko­nyakot vásárol, egy litert ket­tőszázötvenért.- Számlát nem kérsz? - szó­lok utána. Az eladó azonmód elővarázsol egy számlatöm­böt: - Adhatok éppen - mondja, de a gyerek vissza­szól: - Tartsa meg, mama, jó lesz máskorra... Ezt a piaci sétát szándéko­san a mostanában szóban forgó „kurrens” cikkekre he­gyeztem ki. Egyébként min­den kapható az ózdi lengyel­piacon; ruhanemű, lenge, csábos kombiné, műszaki cikk, rozsdás lakattól a vádi, új Lada-alkatrészig, ruszki szerszámkészlet, kerámia, bútor, szóval minden. Ahogy egy öreg barátom mondta, csak türelem kell hozzá, hogy az ember arra „csapjon” le, ami éppen megéri. Apropó! A PÉNZ! A munka- nélküliséggel sújtott város­ban a családok egynegyede már nem fizeti a közüzemi díjakat. De többségük vásárol a len­gyelpiacon. Miből?- Hát seftel mindenki... - ve­reget vállon öreg barátom. — Te ezt nem tudod, de hát be­letanulni sosem. késő... — atyaian hátba vereget és ott­hagy kétségeim között... Otthonában is Itt-MuDm vagyunk S<W temeted után Edelény (ÉM - N.Z.) - Tudtuk, hogy Lukács János - lapunknak is régi tudósítója - népszerű em­ber volt a Bódva völgyében. Mégis a múlt heti temetésén rácsodál­koztunk a résztvevők sokaságára: hát ennyien tiszteltük, szerettük az Öreget? Sok helyütt forgolódó ember volt, de kezdő hangácsi se­gédjegyzőként éppen úgy, mint nyugdíjazása előtt, TÖVAL igaz­gatóként az emberek szolgálata vezérelte mindennapjait. Ezt foly­tatta nyugdíjasként is a szakszer­vezeteket, a szakmaközi bizottsá­got, a nyugdíjas klubot szervez­ve. Még a halála előtti hetekben is nagy ambícióval segítette a társa­dalombiztosítási önkormányzatok választását. Mint ilyenkor szokás eltűnődtünk a temetés után: a most elköszönő 70-80 évesek igencsak változatos, hol gyötrelmes, hol ígéretes életet küzdöttek végig. Fiatalokként a II. világháború, majd a hadifogság szenvedése várt rájuk. Átélték az újrakezdés, a demokratikus viszo­nyok kibontakozásának ígéretét, majd a kemény diktatúrát, a til­takozást, a társadalom újabb megújulási kísérletét 56-ban. Nem beszélve államosításról, téesz szer­vezésről. Sok-sok kanyargós út! Mennyi leleményt kívánt mindezt túlélni!? Lukács János szavait idézve szükségeltetett ehhez egy „csipetnyi” akarat, kitartás. Mert a viharos évtizedekben sok öröm­ben, sikerben is volt része. Irániak a Borsodchemben Kazincbarcika (ÉM - Cs.L.) - Az irániak még a 70-es években elhatározták, hogy javítanak az export-feldolgozottságon, s egy­más után kezdték építeni a kó- olajfeldolgozókat, vegyipari üze­meket. Majd jött a forradalom, az Irak elleni háború, s a meglévő üze­mek is pusztulásnak indultak, így a majdnem elkészült Bandar Imam-i BIPC - amit jelenleg nyu­gat-európai cégek építenek újra, az induló személyzet pedig a TVK-nál, valamint a Borsodchem Rt.-nél tanult. Ezen utóbbi gyár­ban 34 diplomás szakember vett részt egy 13 hetes betanuláson, amely az elmúlt héten ért véget, amikor ünnepélyes keretek között átvehették oklevelüket. Jelenleg is a helyszínen tartózko­dik már két mérnök, s rövidesen még mintegy három tucat szak­ember utazik ki Iránba, hogy sze­mélyesen segítsenek a gyár bein­dításában.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents