Észak-Magyarország, 1993. július (49. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-19 / 166. szám

1993. Július 19., Hétfő Múltidéző ESZAK-Magyarország 9 Irodalomtörténeti Hírmondó Miskolc (ÉM) - A Magyar Iro­dalomtörténeti Társaság Borsod- Abaúj-Zemplén megyei tagozata kiadványa a Hírmondó az elmúlt hónapban 11. alkalommal jelent meg. Olvashatunk a Hírmondóban az elmúlt' évi tisztújító közgyűlésről, ahol a tagokon kívül sok érdeklő­dő diák is jelen volt. A közgyűlé­sen felelevenítették az öt év során rendezett emlékülések, megem­lékezések, előadások sokaságát, a tagozat tevékeny működésének bizonyítékaként, kiemelték a Ka­zinczy Társasággal való jó együtt­működést. Ekkor választották meg az új elnököt is, hiszen Ko- váts Dániel elköltözött a me­gyéből. A tagozat elnöke azóta Kovács Ferencné középiskolai tanár. A társaságot hazánkban nyolc­van évvel ezelőtt hozták létre, hogy összefogja a különböző tu­dományos műhelyekben való munkát, az irodalom népszerű­sítését. A borsodi csoport kiemelt feladatának tartja a helyi irodal­mi hagyományok ápolását, az iro­dalmi-irodalomtörténeti kultúra terjesztését, a tagtársak munkás­ságának elősegítését és a ma­gyartanárok továbbképzésének támogatását. Idén szeptember­ben felolvasó ülést terveznek, ahol egy fiatal kutató (Porkoláb Tibor) és a téma tudósa (Rónay László) Tersánszky Józsi Jenőről tartanak előadást. Októberben a Herman Ottó Múzeum irodalmi részlege mutatkozik be (Iroda­lomkutatások Miskolcon és Sáto­raljaújhelyen.) Decemberben pe­dig fő szervezőként részt vesznek Déryné Széppataki Róza születé­sének 200. évfordulójára rende­zett emléknap előkészítésében, megszervezésében, és az emlékü­lés anyagának közreadásában. Hegyalja-ismeret Szerencs (ÉM) — A Borsod-Aba- új-Zemplén Megyei Honismereti Bizottság soron következő ülését július 26-án, hétfőn délelőtt tíz órától Szerencsen a Rákóczi-vár- ban tartja. Várhelyi Gyula kö­szöntője után Bencsik János, a Tokaji Múzeum igazgatója tart előadást a hegyaljai települések honismereti tevékenységéről és rendezvényeiről, majd Nagy Ká­roly számol be a megyei honis­mereti bizottság elmúlt évéről. A hozzászólások után a résztvevők helyi műemléki épületeket és in­tézményi gyűjteményeket tekin­tenek meg. ____________ M esterségekről a múzeumban Budapest (ÉM) - A Néprajzi Múzeum szünidei programmal is várja a gyerekeket. Július 27-én, kedden délután két órától illetve 28-án, szerdán délelőtt 10 és dé­lután két órától a pásztorélettel ismerkedhetnek az érdeklődők, illetve mese-dramatizálás, báb­készítés lesz a program, melynek címe: Az igazmondó juhász. Júli­us 29-én, csütörtökön és 30-án, pénteken a népi kismestersége­ket tanulmányozhatják a részt­vevők, illetve-, megpróbálkozt- hatnak cégérkészítéssel is. Au­gusztus 3-án és 4-én a legősibb mesterségekről, szövésről, agyag- edény-készítésről lesz szó (és tett). Természetesen láthatók az állan­dó kiállítások (Az őstársadalmak­tól a civilizációkig illetve A ma­gyar nép hagyományos kultúrája) és az időszaki kiállítások („A vi­lág létra, melyen egyik fel, másik lemegy” — Képek a magyarorszá­gi cigányság 20. századi történe­téből; Az „ősvallás” nyomában: Diószegi Vilmos a sámánok kö­zött.) A népszokások, mesterségek, gazdálkodások, viseletek téma­körökből az érdeklődő csoportok filmet is nézhetnek. Sőt, lehető­ség van az állandó kiállításon hangosított tárlatvezetésre is. A filmvetítés iskolai csoportoknak ingyenes, felnőtt csoportoknak 200 forint. Részletes filmjegyzék és vetítés a Közművelődési Osz­tályon igényelhető. „A hanvai pap hamvai...” Fotó: Dobos Klóra Dobos Klára Hanva (ÉM) - A Nap még ásí­tott, mikor átjutva a „túloldali” Gömörbe, Hanván megtaláltuk Tompa Mihály sírját. Párás volt a levegő, ezért akadhatott fel a sír­emlék pókhálóin a cseppekké lett reggel... Pókháló? Szép. Kár is volna, ha nem lenne. „Természet, ki ezer képben tükrözte halálod” - olvas­suk az Arany János-sírverset. Természet képe — pókháló képé­ben!... Pókháló képe az ember ké­pében? Ez bizony más. Nekünk nem feltétlenül természet a pók­háló. Nekünk - ahogy a peches kis rovaroknak is — az elmúlás az, ami a „hálószövőknek” az élet. A hanyagoltság, az elfeledettség. De múló, nem való a gondolat, mert mi is éppen emlékezünk. S ahogy mi, bizonyára mások is el­jönnek ide. Hiszen koszorú most is van, a bozót sem túl nagy, a pókhálót pedig hamarosan levi­szi a nyári szellő... Pókháló? Mi is jut eszembe így hirtelenjében, könyvek nélkül Tompa Mihályról? Tudom, hogy Rimaszombaton született, s tu­dom, hogy „a hanvai pap ham­vai...”, vagyis hogy ott halt meg. Ismerem a kelemén kötődéseit. Eszembe jutnak versei, A gólyá­hoz („Neked két hazát adott vég­zeted; Nekünk csak egy - volt! Az is elveszett!”) és A madár fiai­hoz... „Nagy vihar volt. Feldúlt berkein­ken / Enyhe, árnyas rejtek nem fogad; / S ti hallgattok? Elkészül­tök innen? / Itt hagynátok bús anyátokat?! / Más berekben más­kép szól az ének, / Ott nem értik a ti nyelvetek”... / Puszta bár, az otthonos vidéknek, / Fiaim, csak énekeljetek!” Két vers, és egy pókháló. Meg Pe­tőfi és Arany. Az ő árnyékukban talán eltűnik Tompa Mihály, pe­dig verseiben arról szól, mint leg­többször Petőfi, de olyan szelíd fájdalommal, mint olykor Arany. Leírt hangulatai, érzelmei ma­gukkal ragadnak, nem engedik az egyszeri elolvasást. De enge­dik a könnyeket... A síremlék Életéről, munkásságáról persze jelentek meg könyvek, Miklós Ró­bert és Kováts Dániel Tompa Mi­hály költői útja címmel a Borsod- Miskolci Irodalomtörténeti Füze­tek sorozatban adták ki kötetü­ket. Ebben olvashatjuk a részletet ba­rátjának írt leveléből: „Életem históriája körülbelől ez: az iskolá­ból eljöttöd után egy évet Eperje­sen töltöttem, azután Pestre mentem, hogy én is ügyvéd le­gyek; ott lég, víz vagy a víg élet miatt beteges voltam, mind a mellett is egy telet jól töltöttem, Petőfi, Jókai, Lisznyai, Czakó, Pakh s mások czimboraságában; ott meghívást kaptam papságra Bejébe, el is fogadtam. 1849-ben megnősültem, egy fiam meghalt, egy él, három éves, jelenleg la­kom Hanván s élek csendesen. Gondolhatod, hogy e száraz rövi­den elmondott terminusok közt mennyi örömet, fájdalmat, kelle­mes és kellemetlen napokat lát­tam, tapasztaltam, mint voltam a Gólya czímű versemért Kassán két ízben... Megvagyok, nem va­gyok bolond azt mondani: elége­dett, de legalább nyugodt csalá­dom körében, hivatalos és irodal­mi elfoglaltságok közt elmegy az idő, különben is az élet így vagy úgy, jól vagy rosszul, csakugyan végére jut.” Július 30-án lesz 125 éve, hogy a költő-lelkipásztor élete a végére jutott. Azon a napon talán nem lesz pókháló egyetlen szobron, emlékhelyen sem, de versei is fel- elevenednek. Szerencsére van be­lőlük elég. Amikor tűzben állott a lég A nagy miskolci tűzvész százötvenedik évfordulóján Fazekas Csaba „Féktelenül cikázott, szent és meg szentelt épületekről to­va és tova a gyilkoló tűz, enyészet alakjába öltözék minden, mit lángnyelvével összenyaldosott, s néhány óra alatt romokba dőlt Miskolcz. Megfosztatott egyházától a hit embere, tanodájától a nö­vendék, czellájától a barát, tűzhelyétől a színész, sőt a rab is gőzvermétől; lakért ki- álta a szüle, kenyérért a gyer­mek, ruháért a koldus; meg­fosztatott mindenki mindené­től...” Pontosan 150 évvel ezelőtt élte át Miskolc történetének egyik legnagyobb katasztrófáját. 1843. július 19-én délelőtt fél tizenegy körül az Alpapszeren egy istálló­ban napszámosok pipáztak, s fel­tehetően az ő gondatlanságuk okozta a bajt. A környező épüle­tek is igen hamar lángra lobban­tak, s az amúgy is száraz, meleg időben a tűz nagyon gyorsan ter­jedt a jórészt nádfedeles, egymás­sal és gazdasági épületekkel sű­rűn egybeépült házakon. Heves forgószél támadt, ami szétszórta az égő darabokat, és a tűz gyakor­latilag mindent felemésztett, ami az útjába került. Az égés délről észak felé terjedt, s leginkább a város belső részeit sújtotta. Teljesen leégett a mai Széchenyi, Kossuth, Kazinczy, Kis-Hunyad utca, de semmi nem állhatta útját, s végigpusztította még a Szentgyörgy utcát, a te­temvári pincesorokat is. Délután fél ötig 590 lakosnak semmisült meg lakóháza, szinte minden in­gó és ingatlan vagyona, súlyos károkat szenvedett továbbá 40 középület, köztük a város- és a megyeháza, a színház, a kaszinó, a református és az evangélikus templom, a zsinagóga, az apáca­zárda, a nyomda, több iskola... Több mint 1800 épület égett le, ami azt jelenti, hogy percenként kb. 5 vált a lángol martalékává. A gyorsan terjedő tűz és a nyomá­ban kavargó füsttenger látványa, az elviselhetetlen forróság való­sággal sokkolta a lakosságot, a meglehetősen szűk utcákon fej­vesztett kapkodás és menekülés kezdődött. Aki tehette, megpró­bálta ingóságait az utcára horda­ni, hamarosan azonban a lako­sok már csak puszta életüket és a rajtuk lévó ruhát menthették. Nagy részük az Avasra mene­kült, a tűzvésznek azonban így is voltak halálos áldozatai. Mivel a szélben először a maga­sabb épületek gyulladtak ki, és omlottak le nagy robajjal, az em­berek között elterjedt, hogy az ég­ből kénköves eső szakadt rájuk. A kortársak hangulata jól érzékel­hető Pilta Mihály miskolci ügy­véd soraiból: „Tűzben állott a lég, villanyként áthasítva szétcsapott lángok folyamától, mely a várost átkarolni látszott. Égő atomözön áradt el a légkörön, honnan tűz- zápor hullott: rubinszínben borít­va el a földet s tündöklő fényt árasztva, vetélkedőt a napéval, melynek sugarai arannyal színe­zék a roppant füsttömeget.” Eredményes tűzoltásra ilyen kö­rülmények között a kor embere nem is gondolhatott. A városnak egy-két kocsifecskendóje volt csu­pán, amelyek a tűz ilyen terjedé­sekor a szűk utcákon használha­tatlannak bizonyultak, a vödrök és vízipuskák hatékonyságáról nem is beszélve. (Érdekesség, hogy alig egy héttel a nagy tűz­vész előtt az egyik tanácsos arra panaszkodott a magisztrátus előtt, hogy emlékezete szerint ré­gebben több bórvederrel rendel­keztek, és sürgette, hogy nézze­nek utána a dolognak.) A vagyo­nuk illetve életük mentésével el­foglalt polgárok helyett a lángo­kat a katonaság tudta megfékez­ni, de csak úgy, hogy 48, a tűztél még közvetlenül nem fenyegetett épületnek lerombolta a tetejét. A város és Borsod megye gyűjtést kezdeményezett a károsultak megsegítésére, az újjáépítés meg­indítására. A nemzetközivé tere­bélyesedő akció, jótékony célú hangversenyek, kiadványok nyo­mán 1844 végére mintegy száze­zer forintnyi összeg gyűlt össze, amely azonban csak töredékét fe­dezte az elszenvedett kárnak. A tűzvész utáni újjáépítés azon­ban gyorsan és nagy erőkkel meg­indult, és bár nem hozott alapve­tő változást a város arculatában, azért nem is maradt teljesen ha­tástalan. Szűcs Miklós néhány hónappal a katasztrófa után ezt írta naplójába: „Miskolcz remé­nyünket haladó gyorsasággal épül. Már ritka helyen látni épí­tetten tetőket. A cserepes fedelek száma igen szembetűnően szapo­rodott, csinosítás tekintetében is történtek némi kevés változtatá­sok.” Amit persze a néhány palá­val, cseréppel, rézzel fedett épü­let (köztük a görög keleti temp­lom) példája is indokolt, amelyek sokkal jobban ellenálltak a tűz­nek. Mindenesetre hasonló nagyság- rendű tűzvész később már nem fenyegette Miskolcot. S ebben nemcsak a tűzbiztos építőanya­gok nagyobb mennyiségű alkal­mazása, hanem a tűzvédelem tö­kéletesedése (pl. 1874-ben az ön­kéntes tűzoltó egylet megalakulá­sa) is döntő szerepet játszott. (A szerző a Miskolci Egyetem ok­tatója) Haza és család A Fáy család 750 éve Budapest-Fáj (ÉM-DK) - A Fáy család ősei IV. Béla király kísérőiként ott voltak a gyászos emlékű Muhi csatában azon vi­tézek között, akik önfeláldozó hősiességük­kel kimentették a csata hevéből IV. Bélát, odaajándékozták neki lovaikat. Mikor a ta- táijárás után IV. Béla visszatért az ország­ba, megjutalmazta híveit. 1243-ban Fáy földjét (terrain „Fay”) és családi jelmonda­tukat (Resurgite Pátriám, azaz: Tá­masszátok fel a hazát!) kapták ajándékba. A grófi címer — ahogy azt Csorna József Abaúj-Torna vármegye nemes családjai című könyvében leírta - négyeit pajzs, arany középpajzzsal, melyben horgony áll. „Veresben férfi alak veres ruhában a má­sodik és harmadik kék mezőben ágaskodó fehér ló kantárszárát tartja. Két sisak, I. növekvő férfiú, veres ruhában, jobbját csipöjére támasztja, kinyújtott baljában kantárszárat tart, takarók: kék-arany, II. növekvő fehér ló, melynek kantárszárát az első sisakból növő férfiú tartja, takarók: veres-ezüst.” A család címerében szerepel is egy ágasko­dó fehér ló, melyet piros ruhás, sárga csiz­más vitéz tart féken, ezzel is emléket állít­va az ósók által a Muhi síkon „vérök hullá­sával” szerzett földnek. A Fáy családnak ma is élnek leszármazot­tai, akik idén ünnepük családjuk 750 éves jubileumát. Budapesten a Kálvin téri refor­mátus templom altemplomában Fáy And­rás sírjának megkoszorúzásával kezdődik augusztus 27-én a „750 éves a Fáy család” jubileumi rendezvénysorozat. Ugyanezen a napon szintén a fővárosban a Fáy András Közlekedésgépészeti Szakközépiskolában családtörténeti kiállítás nyílik, majd délu­tán előadás-sorozat lesz a család történeté­ről. A jubileumi rendezvényen azt szeret­nék bemutatni, hogy tagjaik túlnyomó ré­sze mindig az ország érdekében tevékeny­kedett, a társadalmi fejlődés élvonalában munkálkodott. A család számos tagja előke­lő helyet foglalt el a megye közéletében. Főispánok, követek, alispánok kerültek ki közülük. A hazát karddal is védelmezték, harcoltak a törökök, később az osztrákok el­len. Fáy Pétert Konstantinápolyban a XVI. század végén lefejezték, testvére Gábor 18,000 forinton váltotta meg magát a török fogságból. Fáy István egy századdal később részt vett a Wesselényi-féle összeeskü­vésben. A családot országosan ismertté Fáy And­rás, a „haza mindenese”, a magyar reform­korszak irodalmi és társadalmi mozgalma­inak egyik nagy alakja tette. Széchenyinek barátja, valóságos jobb keze volt. Politikai munkássága mellett verseket, meséket írt, melyeket német s angol nyelvre is lefordí­tottak. O írta meg az első magyar társadal­mi regényt, a Bélteki házat, amit még több irodalmi alkotás követett. Augusztus 28-án, szombaton a család le­származottai eljönnek a miskolci Fáy And­rás Közgazdasági Szakközépiskolába, illet­ve Fájba- A család már a XIII. században a község birtokosa volt. Az ősi barokk kastély 1750 körül épült, 1840 körül az átalakítá­sok során klasszicista jegyeket kapott, majd a XX. században ismét átépítették egyes részeit. A kastély kiemelkedő építészeti ér­tékei között tartják számon a díszterem domborműveit. Marco Casagrande olasz szobrász 1845-ben készítette például a Sza- tír ünnep, a Pán nimfákkal, a Római Luk- rétia története és az Auróra című alkotása­it. Valószínűleg az udvari bejárat fölötti cí­mertartó harsonás angyalok is az olasz mester művei. A család ősi fészkén kívül lesz megemléke­zés a római katolikus templomban is, ame­lyet ugyancsak a család egyik tagja, Fáy László építtetett 1774-ben.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents