Észak-Magyarország, 1993. július (49. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-17 / 165. szám
14 ESZAK-Magyarország Riport/Tárca 1993. Július 17., Szombat Dobrisa Cezaric Szlavónia Kitárul meghitt szivemnek újra a régi Szlavónia. Tücsök cirpel a kalászok közt: az aratás immár közel, s gabonánkba a barna hörcsög hívatlan vendégnek jön el. Asszony ballag a gyalogúton, réten át, messzi gémeskúthoz, s dalol magában, áthevülve; éneke, mint e föld, mely szülte: szélesen áradó s elnyújtott. Dubravka Oraic (horvát) Fotó: Fojtán László Kis templom Templom - almányi kicsiny, sötét, vak lövöldözés; bibliai már a kín: a toronycsonk égre néz. Aratás helyett kertben kaszál a halál rendet, s golyótól tátongó lyuk az iskolán - szimbólum. És a tizenketten? Kik ők? Cinkos mind: süket és lelketlen. Teljesen megégett, szenes a héja Európa kenyerének. És szállnak fenn a gépek. 1991. szeptember 19. (Cseh Károly fordításai) Éhségsztrájk egy határkapuért Illésy Sándor Pácin-Nagykövesd (ÉM) — Próbálok évődni a pácini polgármesteri hivatalban: vaj'h hogyan fogadták az itt dolgozók azt, hogy főnökük fogyni akar? Éhség- sztrájkkal. A titkárságon, a leveleket bontogató hölgy szép nagy szemeivel felnéz, aztán rezignál- tan közli:- Ki így, ki úgy. Azért a falu általában egyetért vele. Jó lenne az a határátkelő mindenkinek...- És maga? Mit szól hozzá...? Pillanatnyi csend, röpke mosoly:- Nem örülök neki...- Miért? —A vőlegényem a polgármester... Puff neki! Üssük el tréfával:- Azért csak jót tesz az alakjának, ha néhány kilót lead... Válasz nincs. Pedig a polgármester 86 kilót nyom, enyhén pocakos, s ez egy férj-jelöltnek nem éppen jó ómen. Később, már kint a határon Baráti Attila polgármestertől is kérdem:- A család miként vélekedik elhatározásáról?- Augusztus 14-én lesz a lagzim- mondja, nem kis büszkeséggel, s egy kicsit eleve kitérve a válasz elől. - Kassán csináltatjuk az esküvői ruhát, ott olcsóbb — teszi hozzá. - Mielőtt még elhatároztuk az éhségsztrájkot Péter barátommal, méretet vett a kassai szabó. A csipőbőségem 106 centi volt, s mondta, július 15-én lesz a próba. Közöltem vele: 98-cal számolhat. Naív ember.- És ha tovább kell „koplalni”?- Gondolom, nem lesz baj, ha egy héttel később megyünk próbálni. A sztrájkkal mindenesetre a végsőkig kitartunk. Vagy megnyílik a határ, vagy az orvos azt mondja: elég, fejezzük be... Paradoxnak tetszik, de a pácini polgármester jó másfél évvel ezelőtt evéssel tiltakozott — szlovákiai kollégájával, Jakus Péterrel együtt - a Pácin-Nagykövesd között lévő határszakasz nyithatat- lansága miatt. Akkor, 1991. őszén a határsorompó két oldalán, külön-külön, és mégis közösen ebédeltek. A pörköltöt a no- kedlivel Barati Attila prezentálta, csak éppen — a határrend betartása érdekében — nem tudta asztalához invitálni polgármester-társát. Az ételt több mint félszáz kilométert vitték - Sátoraljaújhelyen keresztül -, hogy a sorompó túloldalán ülő Jakus Péter asztalára kerülhessen. Mert bár a két szomszédos bodrogközi település között a távolság nincs három kilométer se, a rend, az rend...- Azt szeretnénk, ha nemcsak a térképen, de a valóságban is közelebb kerülhetnénk egymáshoz- mondta akkor, s mondja ma is Barati. - Rokonok, barátok, jó ismerősök élnek a határ két oldalán. Meg hát Európába igyekszik mindkét ország. Közhely, de itt a határ sajnos még nem összeköt, inkább szétválaszt egymástól. Összetartozunk... S ennek elérése a célunk. Kétségtelen tény: az országhatár két oldalán eltöltött közös ebéd nagy show volt annak idején. Az éhségsztrájk viszont még nagyobb. A pörkölt fél órán belül elfogyott, a borral koccintani nem tudtak, de egymás felé emelték poharaikat. Most és itt legfeljebb azt konstatálhatják az éhező polgármesterek: ki mennyit fogyott? A mérleg nem hazudik. Naponta, eddig, jó egy kiló lement. Barati jobban búja, Jakus többet fogyott. A két polgármester 1992. szeptemberében levélben fordult Jeszenszky Géza magyar külügyminiszterhez. Nem kevesebb, mint tíz oldalon a közúti határátkelőhely megnyitásának szükségességéről szóltak: „Elengedhetetlen fontosságúnak tekintjük, hogy a jelenlegi feszült helyzetben a határszéli települések szlovák és magyar ajkú lakossága is példát mutasson, s minden rendelkezésre álló eszközzel a két nép békés, baráti együttélését segítse elő! A Tisza, Bodrog, Latorca (Latorica) folyók által behatárolt Bodrogköz területét (98 785 hektár) a magyar-szlovák államhatár mesterségesen szétválasztja, átkelőhely hiányában a barátságnak nincs bodrogközi kapuja, s az önkormányzati hatóságok kishatármenti kooperációja, terveik kölcsönös egyeztetése is lehetetlen. A két világháború köEgy ideiglenes köszönt# tábla a határ innenső oldaláról. Állandóvá lehetne tenni... zött a közös országhatár bodrogközi szakaszán (mintegy hatvan kilométer) több átkelőhely is üzemelt.” Jeszenszky biztató sorokat küldött: „...Ígéretet kaptam arra, hogy a (szlovákok) a Pácin-Velky Kamenec-i határátkelőt elsőként kívánják megnyitni...” Barati, éhségsztrájkja komfortosabbá tételéhez a közúti igazgatóságtól egy lakókocsit kapott. Olyat, amelyet útépítéseknél a munkások használnak pihenőnek. Kapta azért, hogy a határon ne sátorban kelljen átvészelnie az éjszakákat. A járgányt kívülről betapétázta a hírességek által írt levelek fénymásolatával (tud már Pácinról és Nagykövesdről Jeszenszky Géza mellett Göncz Árpád, Boross Péter, Kádár Béla, Habsburg Ottó, a határőrség és a vámőrség országos parancsnoka, az Európa Tanács és Parlament több képviselője, Meciar szlovák miniszterelnök, a szlovák parlament), beállított egy ágyat, a kút két-három méterre található, a WC kicsit messzebbre...- Egy-két napra tán szükségem lesz rá - mondta sztrájkja kezdetén. - Utána már nem... Csak vizen vagyunk, vitamintablettákkal... A határ zárva. A magyar határőrségjárőre naponta elhalad erre - muszáj neki -, nem különösebben érdekli a polgármesterek akciója. Tudja, itt ő nem segíthet, legfeljebb együttérezhet. Ahhoz egyébiránt, hogy megnyílhasson az átkelő, nem oly’ sok minden szükségeltetik. Az út innen is, onnan is kiépített, víz, villany, telefon adott, csak a vámházat kell megépíteni, és persze egy jóváhagyó bólintás kell - odaátról. Barati levelei ugyanis ideát megtették hatásukat, a kormány még tavaly áprilisban áldását adta a határnyitásra. Mint oly sok minden más, ez sem megy egyedül... Most, egy hétre az éhségsztrájk kezdetére, fogy a remény. Jakus Péter pedig hitte, remélte: megmozdul a pozsonyi kormány. Mellé állt a falu, a szlovákság, az írott és elektronikus sajtó is.- Félreértés ne essék! Itt és most, nem zsarolásról van szó - jelenti ki határozottan. — A figyelmet szeretnénk felhívni magunkra, a térségre, az itt élőkre. Valamennyiünk érdeke lenne a határnyitás. Magyar oldalról egészséges ivóvizet kaphatna hét szlovákiai község, tőlünk megoldható lenne a Bodrogköz túloldalának gázellátása. És persze nem kellene kerülnünk Ujhely felé... A show azonban csak a történés erejéig az. A magyar illetékesek nem kommentálják, igaz, mit is mondhatnának, hiszen a határkapu megnyitása már nem rajtunk múlik. Barati Attila mondja is:- Szolidáris vagyok nagykövesdi kollégámmal, barátommal... Mást nem tehetek, semmi más nem mixlik, múlhat rajtam, rajtunk... Tetszik, nem tetszik, két szomszédos ország két településének két polgármestere együttes tiltakozást egyazon ügyért még soha nem vállalt. Nemzetközi protestánsról van szó. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy ez a leghelyesebb módszer. Sőt, az ilyen módszer soha nem helyes. De minden olyan szépen indult. Amikor a pápa Magyarországon járt, kinyílt a határ Pácinnál: örült szlovákiai és magyarországi magyar és nem magyar egyaránt. Az öröm véges volt. Azóta, bár hébe-hóba felemelkedik a határsorompó, ám ez nem megoldás. Nem végleges megoldás... A pácini polgármester éhségsztrájkja kezdete előtt rántott csirkecombot evett. Mindössze egyet, pedig hármat szeretett volna. Nem ment neki, ideges volt. Most is az... És persze éhes... Gyarmati Béla „...jelen vagyunk a külpolitikában... egyetlen hátrányunk... aránylag keveset hallanak a mi belhelyzetünkről... nincsenek kisebbségi problémáink... rendezni kell család- politikánkat is.” A Habsburg Ottóval készült - s exkluzívnak minősíthető - interjút olvasom lapunkban, s valahogy jól kezdődik a napom. Egy Habsburg, aki mindvégig többes szám első személyben beszél. Nahát ilyen volt már jó- néhány az elmúlt századokban is. Igen ám, csakhogy ezúttal nem fejedelmi többesről van szó. Nem az Isten kedvező kegyelméből uralkodó koronás Habsburgok egyike szól, hanem a Páneurópai Unió elnöke, akinél azt jelenti a többes szám első személy, hogy - származás és állam- polgárság ide vagy oda — egy közülünk. Egy Habsburg, aki vállalja a magyarsággal való azonosságát. Méghozzá eléggé önzetlenül, mert díszpolgárságnál, vagy díszdoktorságnál aligha tudunk neki egyebet nyújtani. Ami vajmi kevés a Habsburg-Lotharingiai Ház egykori birodalmához képest. Dehát hol van már a Monarchia? Vajon vannak még nálunk legitimisták? Biztosan, mert egy ilyen rebellis nemzettől minden kitelik. Még az is, hogy a sok kiskirály után egyesek királyt akarnak koronázni. Ide kívánkozik egy régi tragikomikus, vagy ahogy Boldizsár Iván mondaná „keser- édes” történet. Hőse nem volt híres ember, csak egy szegény ördög, aki azonban „Eördögh”- nek írta a nevét. Ebből az következik, hogy őseinek volt egykoron véres kardja, kutyabőre, birtoka. A jelenkori Eör- dögh-nek azonban már csak egy szerény hivatal jutott a magyar közigazgatásban, amit méltósággal viselt, amíg - az idők változásával — nem került B-listára. Szóval, amíg ki nem rúgták. Ezután, mint osztályidegen élt szűkebb pátriájában, amit semmi körülmények között nem volt hajlandó elhagyni. „Nekem nincs miért szégyenkezni!” - mondogatta volt, ha ismerősei szóvá tették, hogy talán mégsem éjjeliőrként kellene vegetálnia. Hogy mire gondolt emberünk a hosszú magányos éjszakákon, soha senkinek nem árulta el. Egyetlen alkalommal derült ki erről valami, de aztán nem firtatták azt az inkriminált mondatot, ami 1956-ban... Istenem 1956! Nem Pesten, hanem egy kicsiny helységben — ahol mindenki ismer mindenkit. Az Eördögh gyerek (aki persze már csak Ördögnek írta a nevét) rohant haza, nehogy az örege túlságosan is aktivizálódjon, hisz Záhony felől jöttek már a szovjet tankok. Az öreg úr a sztoikusok nyugalmával fogadja némileg elfajzott gyermekét, felszólítván azt, hogy fogja rövidre a szót, mert ő indul szolgálatba, ami ugye egy éjjeliőrnek este kezdődik. A fiú azért feltesz néhány bátortalan kérdést, hogy nem keresték-e, nem akarták- e a község élére állítani atyja urát a forradalom alatt?- Természetes, hogy keresték, nyilvánvaló, hogy számított rám a falu - így az öreg. Dehát ezek hallani sem akarnak a királyságról, így hát nem lehet beszédünk egymással. A történet hiteles. Az élet produktumait nem lehet túlszárnyalni. Képzeljük el: Egy fáradt öreg magyar - egy jogvégzett éjjeliőr — a téesz tehénistállójában a Habsburg restaurációról álmodozik. Ámbár nem is kell a dologhoz olyan nagy fantázia, hisz ugyanezekben az években egy Széchenyi gróf is legeltette a birkákat a Hortobágyon... Csoda-e, ha mostanáig sem sikerült egészen helyére tolni a kizökkent időt? Sokan most sem tudják, hogy hány az óra. Habsburg doktor tudja. És a császárok, királyok utóda most detronizál. Az ostobaságot, a kicsinyes nemzeti elfogultságot, a provincializmust akaija trónjától megfosztani. Neki is volt annak idején egy nagy álma, csak persze jóval reálisabb, mint némelyek vele kapcsolatos vágyálmai. Az ó szemei előtt nem a trón lebegett, hanem az egyesült Európa. Ha ez egyszer megvalósul nagyobb dolog születik, mint a Habsburgok négyszáz éves regnálása alatt bármikor. Ehhez a műhöz aztán igazán szükségünk volna az Isten kegyelmére. De legalább néhány nagyformátumú politikusra, akik szót értenek egymással a bábeli hangzavarban és a fegyverzörejben. „... ha a külföldi ránéz a térképre, látja, hogy milyen közel van hozzánk a háború” — mondja Habsburg Ottó. Mintha mi nem néznénk a térképet. Pedig ebből már elég sok bajunk származott a történelem folyamán. Illetve mindig csak egy térképet néztünk: a történelmi Magyarország térképét. S miközben nemzeti múltunkkal büszkélkedünk (ami persze nem alaptalan büszkeség) megérkezik Londonból egy hazánkfia angol hitvesével, s a fiatalasszony első pesti benyomásai közben így csacsog: „Nem gondoltam volna, hogy ilyen nyugatias a Balkán. Férj: Százszor mondtam, hogy Magyarország nem a Balkánfélszigeten van! Feleség: - All right, az ember mondhat valamit néha rosszul, nem? A fenti sorokat Sárközi Mátyás egyik novellájából idéztem, dehát ez az irodalom — az élet. Persze csak a mi életünk, mert a Csatornán, vagy a tengeren túl csupán ennyit mond a művelt polgár: a Balkánon most mindenféle népek háborúznak, nem hiszem, hogy nagy érdeklődés lenne ott a csónakmotorok iránt. Mit várhatunk azoktól, akik Budapestet rendre összetévesztik Bukaresttel? Habsburg Ottó nem téveszti össze, de egyszersmind azt is tudja, hogy az Európa Parlamentijén is vannak olyanok, akiknek csak térkép e táj. Hát ezért örülök én annak a többes szám első személynek. Mert több ez mint gesztus. Ha nem koptattuk volna el annyira a kifejezést, azt is mondhatnám, hogy: elkötelezettség. Elkötelezettség egy „kihaló nemzet” mellett? Habsburg Ottó nem romantikus lélek. Nyilván tudja, hogy a sírt, ahol nemzet süllyed el, nem veszik körül a népek. Szó sincs gyászkönnyekről. De azt is tudja, hogy a kihalás folyamata megállítható. Adassék szavazati jog a gyermekeknek! Idealisztikus elképzelés. Dehát mi volna, ha egyszer tényleg az anyákat kérdeznék Európában? Biztosak lehetünk abban, hogy — nemzeti és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül - a gyermekeik életére és boldogulására szavaznának. A „leírhatatlanul buta” politikusokat pedig le kell írni... Amikor elkezdték. Jakus Péter és Barati Attila. Kinek van nagyobb tartaléka? Fotók: Farkas Maya
