Észak-Magyarország, 1993. június (49. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-05 / 129. szám
1993. Június 5., Szombat Em-Hétvége/Múlt és Jelen ESZAK-Magyarország 9 Az a szomorkás reménység Barczi Pál rajza Mohás Lívia (Gróf Széchenyi István emlékére)- Megrepedt tégla pattan ilyenkor a falban, máskülönben csend van. Hallgat a komód és a bokor a kertben. Éjszakák, amikor a föld szelleme átvonul fölöttünk és felfokozza a legyőzhetetlen utáni vágyat. Hajnalfelé tetőzik a vágy, akkor halnak meg a vének, a szívbajosok és a bánattal kínlódók. Ekkor jönnek nagy sivalkodással a világra a kölykök.- Hajnalban halt meg a gróf?- A kérdés nem az, hogy mikor áll meg a szív, sem az, hogy mikor írja meg utolsó levelét az ember Rosalia asz- szonynak vagy valaki másnak. Hanem az, hogy mikor érett meg a lélek a halálra. Olyan hajnalon történhetett ez a gróf esetében - amilyenről beszélek: mikor megáll a levegő, átláthatatlanul tejfehér lesz az éj, éles a levegő a Hold alatt a parkban. De lehet, hogy fülledt. A lelkek, kik a föld szellemét kísérik, telítettek nagyon, átnyomakod- nak a falon, a kárpiton és átsodródnak csontjaink vájatán, az ízületek gömbjén, áramolnak, áramolnak és belénk sodorják azt a bizonyos felfokozott életvágyat. Vagy: halál utáni vágyat. Tudja-e, miért nem bírt a bánatával a gróf egy ilyen hajnalon? A távlatvesztés miatt. Az vitte el szegényt.- Ugyan! Ezt nem mondja komolyan!- Ahogyan a lélekbeteg- ségéból a kudarcunkat nézte! Már csak egyetlen forradalmat látott s annak vereségét, szitakötő időt, tiszavirág létet.- Nem. A gróf éppen hogy mindent távlatában szemlélt. Miből mi lesz a jövőben, ha így, vagy amúgy lépünk a jelenben. Önvádlásai is ebből Illusztráció fakadtak: ha... nem ajánlom föl azt a bizonyos összeget a magyar nyelv ápolására... ha... nem keltem fel hazám becsvágyó buzgalmát, akkor tovább is csak szunnyadoznak a népek a pusztán, akkor nincsen revolúció, bukás és akasztás. Fejbelövés sincsen és nincsen Pannónia Vergiss Deine Toten Nie als Klager, Leben Sie, akkor Pöltenberg, Vécsey,. Damjanich, Des- sewffy, Török, Nagy-Sádor, Aulich, Knézich, Kiss, Lah- ner, Lázár, Leiningen-Westerburg, Schweidel József, mind, mind köszvényesen vénül és végelgyengülésben hal meg... ha...akkor nem válik sakállá Haynau..., ha...akkor. Nem a távlatvesztés, inkább ez az önvád. Ez vitte el szegényt. Lehet. Akkora keresztet ácsolt, amekkorát nem bír el a lélek. Figyelje meg, így roppannak meg azok az emberek, akik a mindent vagy a semmit veszik a vállukra. A gróf, a maga elegáns gőgjében, az előbbit akarta. Másokat felmentett, a bűnös egyedül csak ő. Nem tudom, Isten mit szerethet az emberen, de ezt a fogvacogtató gőgöt nem igen kedveli.- Megint túloz. Inkább szeretné azt az olajos pernahajder- séget? Amikor a szép szakál- lunkat csinosra keféljük, a fess bajuszunkat formásra megnyírjuk, reménykedve hónunk alá vesszük a pénzes lá- dikát és kéken mosolygunk?- Én tényleg így hiszem. De merészség lenne kimondani, hogy a Magasságos is éppen így gondolja. Ám aki akkora megváltói vágyat kényszerít magára, amekkorát csak Krisztusnak szabad, annak már nincs mit keresni a Földön. Igaza van Magának, valaha nagyon is tudta a gróf, hogy száz esztendők kellenek egy kis fejlődéshez, a nagyhoz meg ezrek, aztán eljött egy idő, akkor mindezt már nem tudta. Az ily távlatvesztés az igazi betegség. Mondom: később már csak tiszavirág létet érzékelt vagy rókalyuknyi teret. Tudja kérem aligha van szebb látvány a fehér állá rókánál. Amint előjön és kidugja rőt fejét a szürke szikla mögül vadászat után, mert mindig van vadászat, s amit ő, a fehérpofájú róka túlélt örömmel. Gyönyörű az a bizalom, az a szomorkás, ravasz reménység. Az a visszatérés. Mert sejtjük, létezik, ami után szomjasan kínlódva, máskor meg bizakodva vágyunk. Kivált olyan éjszakákon, amikor csak a süket és megrepedt téglák pattannak a falban, máskülönben csend van. Az a mély, fülledt csend, amely akkor is fülledt, ha görcsösre fagy a víz és kopognak a rögek. Figyelnek a bútorok és a bokrok a kertben... A Föld szelleme árad, vonulása felfokozza a vágyat, ilyenkor indulnak vissza a vének, a szívbajosok és a bánattal küszködök, és születnek a gyerekek nagy sivalkodással. • Nemzeti és agrárpolitikus volt Hegyi Imre A Fejér megyei Alcsut községhez tartozó Felső-Göböljárás pusztán 1913. március 10-én született és 1980. október 27- én este 20 óra 30 perckor az Egyesült Államok-beli New York-ban meghalt Kovács Imre most lenne 80 éves. A megélt 67 évének első felét Magyarországon, másik felét főleg az USA-ban töltötte. Tanyán, falun, református árvaházakban, és diákotthonokban nevelkedett. Budapesten a Toldi Gimnáziumban érettségizett. A Magyar Királyi József Nádor Műszaki Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Kara Mezőgazdasági Fakultásának volt a hallgatója. Kilenc félévet végzett és csak egy szigorlata volt hátra, amikor ,,A néma forradalom” című könyve miatt három hónapi fogházra ítélték. Az Egyetem Tanácsa 1938 novemberében, a legszigorúbb paragrafusok alapján Kovács Imre elvesztette az igényét a diplomára. Paraszt származása, a földeken végzett munka, az elesettek, a nincstelenek életének ismerete meghatározó volt egész életében. Egyetemi évei alatt a Diákok Háza Faluszemináriuma 1935-ben Kemsére kutató, faluvizsgáló utat szervezett. Kovács Imre egy év múlva „Elsüllyedt falu a Dunántúlon” című könyvében tudósított a szomorú helyzetről. 1937-ben csodálatos falukutató könyvet jelentet meg, például ,A tardi helyzet”. Kovács Imré „A néma forradalom” című könyvének végén „Az író vallomása” alatt a dátum Budapest, 1937. március 15. Igazi márciusi szellemű, hevületű nemzeti politikus volt. Jól érzékelte, hogy a hitleri nácizmus fenyegeti az ország függetlenségét. Az úri nagybirtokos rendszer elleni küzdelemben az 1848-ban elindult polgárosodást is folytatni kell, a parasztságra is kiterjesztve. Á nemzeti politikát és a demokrácia fejlesztését szolgálta. 1937. március 15-én az új 12 pontot ő szöve- gezte és olvasta fel a Márciusi Front alakuló gyűlésén. Elnöke volt a Történelmi Emlékbizottságnak. 1942. március 15-én a Szabad Szó nevében koszorúzott a Petőfi szobornál. 1944. március 19-tól jó emberei adtak neki szállást. Rajk László társaságában tárgyalt Horthy megbízottjával. Részt vett a Bajcsy - Zsilinszky Endre vezette a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadítás Bizottságának a munkájában is. Az 1939. Péter-Pál napján Makón megalakult Nemzeti Parasztpárt főtitkárává választották. A pártéletet a Szabad Szó szerkesztő bizottsági ülésein szervezte. Ebben az időben ismerkedtem meg vele, parasztpártinak igazolt. 1947. február végén Kovács Bélának, a Kisgazdapárt főtitkárának a letartóztatása után kilépett a parasztpártból. 1945-47-ben parasztpolitikusi tevékenységének fő ismérvei: Földet a parasztnak, hogy termelőként és tulajdonosként segítse a felemelkedést. A demokrácia és a jogegyenlőség is emelője a parasztság nemzetbe tartozásának. Társadalmi reformok kellenek. A paraszt életforma csődjében a parasztság polgárosodásának szükségességéről írt. Hangsúlyozta a parasztság megszervezését, annak egységét. 1944. decemberében valami megszakadt az életében. Illetékesnek tartotta magát arra, hogy barátaival átjusson a fronton és a fegyverszünetről tárgyaljon. A gödöllői hadifogoly táborban, majd Heves községbe vitték, ahol Mali- novszkij marsall nem fogadta, a Molotov vezette külügyi NPP nagygyűlés 1945-ben Fotó: EM-archív népbiztosságon nem ismerték „A néma forradalom” és a „Szovjet Oroszország agrárpolitikája” című könyv íróját az ellenállásban résztvevő politikust. Hiába kérte Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök és Erdei Ferenc belügyminiszter megkérdezését, a gépkocsi Debrecen helyett Gödöllőre vitte vissza, ahonnan megszökött. Nem mondhatta, hogy megélte Magyarország teljes felszabadulását, mert a párizsi békekötés után újabb csalódás érte. A szovjet megszállás más egyezmények alapján ugyanis folytatódott. A belpolitikában ő a kommunistákkal a demokráciára szövetkezett. Ez sem jól alakult. Kovács Bélának az embertelen és a magyar függetlenséget sértő letartóztatása után 1947 őszén Prágán keresztül Svájcba emigrált. Az emigrációban figyelemmel volt a nemzetközi és a hazai változásokra és ezekre korszerűen reagált. 1953-ban Nagy Imre kormányprogramja után úgy nyilatkozott: Ez már más rendszer. 1956 tavaszán „A kijózanult emigráció” című írásában arról írt, hogy csak kitartó munkával érhetünk el eredményeket. 1970-ben azt mondta: Erről a Magyarországról már nem jönnék el, de erre a Magyarországra még nem megyek vissza. A népi- ség gondolatát is érvényesnek tartotta, a haladás a demokrácia és a szociális érzékenység együttesében. Ellene volt annak, hogy a maradiság érdekében a nemzeti eszmére hivatkozzanak. A magyar nép túlélő képességéről mondottakat ma is figyelembe kell venni. Erdei Ferenccel együtt - fiatal korukban - a parasztság polgárosodása mellett voltak, úgy gondolom, ma is ezt tennék, hiszen köztünk lehetnének. Sajnos Nagy Ferenc volt miniszterelnök könyvében keveset írt róla. A budapesti emlékezés után Tiszai adányban is illő volna rá emlékezni. Ahogy több éló politikus hazaköltözött, másokat a közeljövőben temetnek el falujukban, úgy illő volna, hogy Kovács Imre is hazai földben nyugodjon, akkor talán érdemes lenne a Széche- nyi-díjra. Juhász József Üzenet Indonéziába Csongor Gábornak Tudod-e még, hol van Magyarország: húsz évesen neked is hazád? Mely kontinensen kapaszkodik meg görcsös kemény gyökereivel legalább a fönnmaradásért? S ha páráinak az őszi ködök, hogy bömbölnek a szarvasbikáink megtizedelt völgyei fölött? Apád sírjára kerül-e virág? ki akkor bírád lett volna, látva, hogy kötnek fel, ifjú forradalmár, sietve ácsolt akasztófádra... Mi téged már rég elsirattunk, bár soha nem feledtünk - Gábor. De hát, lasssan a földbe hajiunk, és kezünkben a kés is jámbor, mert csak feltámadt sóhajod szele téved haza Indonéziából. Mindegy nekünk Melbourne, Djakarta, ha kószálnak gondolataink kutatva a távolt gyakorta: megérint-e valami hűvös, mint kísértet éjfelek után, míg a világ szemfényvesztése gyűrt arcodon kábultan mutál?! Jaj Gábor, ne feledd, ne feledd hol van Magyarország! Fecske Csaba Kis zugok, albérletek Ó albérletek, salétromos, dohszagú kis zugok, hány kedves lányarcot őriz borostyánként a falaitok közt megkövült homály, hány suttogó hang selyemszála van csöndetekbe beleszőve? A homályos ablakon át látni véli örökké az emlékező az elmosódó árnyakat, a titokban fölfedett kicsi, kemény melleket, az ártatlan test igéző játékait. Cserepes ajkak tapadnak egymásra, a vágy könyörtelen sivataga ez, szomj a szomjat oltaná, de még nagyobb a szomjúság, még követelőzőbb a lélek szolgája, a hús. A vihar végül mégis elcsitul, s mint szelíd őzike, meleg homlokát két megbékélt archoz dörgöli az alkonyat... Történet a kenyérről Kohut Katalin Tavalyelőtt munkanélküli lettem. A sors a betegséget még nélkülözéssel is sújtja. De az ember több kínt képes elviselni, mint gondtalanul képzelné. Alig mertünk hozzányúlni a nehezen összekapart fillérekből vásárolt kenyérhez. A kelt tészta illata melegséggel töltötte el lelkünket, gyomrunk éles tőrként szurkálva jelezte a test kívánságát. Nyeldesve olvastuk a napilapokban, hogy a Máltai Szeretetszolgálat élelmiszer csomagokat oszt szét a szegények között, bennük sajt, alma, burgonya. Eltűnődtem azon: most már mi is szegények lettünk? A büszkeségem tiltakozott e szó ellen, de éhes gyermekeim szeme meggyőzően tükrözte a valóságot. Húsz év munka után elértem, hogy nem telik ennivalóra sem. Igényeltem szociális segélyt, de csak fél év múlva adták meg. Még szerencse, hogy a hosszú évek alatt felhalmozódott ruhákat megtartottam, s eladásuk árából időnként főzni is tudtam. Az Élet igen próbára teszi az igaz embert. Egyik nap éppen csomagoltam a piacon, mikor egy idősebb barnabórú nő táskámat felkapva elszaladt. Az összes pénzem, irataim, bérletem lopás tárgyai lettek. Ráadásul a buszon meg is büntettek, hiába hivatkoztam a történtekre. Be kellett látnom: nemcsak szegény vagyok, hanem balek is! Kislányom gyomra hangosan korgott és én feldühödve pénzt kerestem. Előbb megvizsgáltam a kabátzsebeket, táskákat, majd a fiókokat rámoltam ki, hátha ott lapul egy-két forint a füzetek alatt. Kutatás közben arra gondoltam: - Fel kell áldoznom a könyveimet! Elviszem őket az Antikváriumba! A belső ÉN-em ellentmondott a felszólításnak: - De ezek az én kincseim! Hogy is tudnék megválni tőlük? A tehetetlenség miatt könnyben üszott szemmel aggódva néztem gyermekeimet. Ok fontosabbak minden tudománynál. Levettem a polcról a Szinyei Merse Pál kötetet, lágyan végigszántottam ujjaimmal a borítóját. Gondoltam, még utoljára átlapozom az albumot. A könyv a közepe táján, a Lilaruhás hölgynél szétnyílott. Ó, az isteni gondviselés! A lapok közt hevert ötszáz forint! Hogyan kerülhetett ide, ez nem is érdekelt. Szívem lüktetését fejem dübörögve verte vissza, s egyre erősebben kalimpált, elviselhetetlen fájdalmat okozva. Akkor döbbentem rá, mennyire legyengültem, még az öröm is megviselt. Táncos léptekkel haladtam gyerekeim felé, magasan lobogtatva megmentünket, mely aztán később kenyér alakjában asztalunk ékessége lett.
