Észak-Magyarország, 1993. június (49. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-22 / 143. szám

1993. Június 22., Kedd Szólástér ÉSZAK-Magyarország 13 Lesz-e vidéken világkiállítás? A közelmúltban - az MDF edelé- nyi szervezetének meghívására — a Bódvavölgye polgármesterei és vállalkozói gyűltek össze, hogy előadásokat hallgassanak meg az Expó ’96 vidéki lehetőségeiről. Az érdeklődés örvendetesen nagy volt e dicséretes kezdeményezés iránt. A résztvevők praktikus, fontos dolgokat hallhattak az Ex­pó vidéki lehetőségeiről, a pályá­zás módjáról és egyebekről. Ter­mészetesen volt olyan is, aki csa­lódott, ki-ki önmaga bírálja el, ér­demes volt-e elmennie, időt ál­doznia a találkozóra. Meghívott­ként én is ott voltam, és a ma­gam részéről örülök, hogy ott le­hettem, hasznos dolgokat hallot­tam. Amire én elsősorban figyeltem, - az egyrészt képviselői pozícióm­ból, másrészt az SZDSZ közis­mert koráhbi Expó ellenes állás­pontjából is következően - való­színűleg más volt, mint ami a fó­rum más résztvevőinek figyelmét lekötötte. Az ott hallottakat és azt, ami ar­ról az én véleményem, azt szeret­ném megosztani most az Észak- Magyarország olvasóival. Azt is szeretném azonban, ha a vélemé­nyem — talán még idejében — el­jutna azokhoz is, akik még tehet­nek annak érdekében, hogy a vi­déki Expó nagy üzleti lehetősé­geiben reménykedő vállalkozókat ne érje majd keserves csalódás. Mielőtt azonban mondanivalóm lényegére térek, szeretnék vala­mit felidézni és leszögezni! Az SZDSZ képviselőcsoportja el­sősorban azért szavazott az Expó ’96 ellen, mert nem hitte, hogy azt vállalkozói alapon, — a nehéz helyzetben levő ország költségve­tésének súlyos megterhelése nél­kül - meg lehet rendezni. Ezen belül én azért is szavaztam nem­mel, mert nem bíztam a vidéki Expó lehetőségeiben, attól tartot­tam - és még tartok ma is -, hogy az tovább növeli az ország két ré­sze közötti fejlettségbeli arány­talanságot. Attól a pillanattól kezdve azon­ban, amikor szavazati többséggel eldőlt a kérdés, az SZDSZ számá­ra ugyanolyan fontos az Expó si­kere, mint bármely más felelős politikai erő számára. Az aggteleki rendezvény egyik üzenete azonban — számomra legalábbis — az volt, hogy még mindig okunk van a korábbi ké­telyeink miatti aggodalmainkra. Aggteleken is elhangzott ugyan­is, ami ma már nyilvánvaló, hogy az Expó jelentős - pontosabban a kiállítás kerítésen belüli - terhe­it a költségvetésnek kell viselnie. Elhangzott az is, hogy a vidéki rendezvényeknek költségvetési támogatás nélkül, továbbra is vállalkozói alapon kell szerveződ­niük. Megtudtuk azt is, hopr a fővárosi külső rendezvények is vi­dékieknek számítanak. Ezek után vajon, ha a vidéki rendezvé­nyekre mégis jut támogatás, arra egy bódvavölgyi, avagy egy várbe­li rendezvény pályázhat-e na­gyobb eséllyel? Többen felvetettük, ahhoz, hogy az Expó-nak sikeres rendezvé­nyei lehessenek e tájon is, fontos állami intézkedésekre is szükség van. Mindenekelőtt például az M3-as autópálya befejezésére és telefonra. Mert nem fordul-e visz- sza Gyöngyösről az, aki meglátja az utána következő forgalmi vi­szonyokat. És tervez-e ide láto­gatást az a komforthoz szokott látogató, aki megtudja, hogy tele­fonálni majdhogy nem lehetetlen a legtöbb helységből, és így to­vább... Felvetődött itt is megint az agg­teleki és a tornanádaskai határ­állomásék megnyitásának kérdé­se. Mennyivel vonzóbb volna Agg­telek és a Bódvavölgye a látoga­tóknak, ha tovább kirándulhat­nának innen a szomszédos Szlo­vákia hasonlóan szép tájaira. Edelény, Jósvafő, Szendrő és Aggtelek polgármesterei, külföldi és környékbeli vállalkozók azon túl, hogy szebbnél szebb tervek­ről, elképzelésekről beszéltek, összességében tehát azt kérdez­ték, hogy az ő lehetőségeiket meghaladó feltételek megterem­tésében vajon számíthatnak-e ál­lami támogatásra? A kérdéseket, a terveket, az ötle­teket jó volt hallgatni, mert lé­nyegesek és célirányosak voltak. A válaszok többsége azonban semmitmondó volt és engem legalább is felháborítottak. Miről is hallottunk többek kö­zött? Arról, hogy tegyünk többet a saját érdekünkben, akkor a kor­mány is tesz majd a mi érdekünk­ben. Fessük be kerítéseinket és házainkat, együnk ma zsíros ke­nyeret, hogy a vendégeket vajas - szalámis kenyérrel fogadhassuk holnap. Azt hiszem ezekhez az „ötletekhez” nem kell kommen­tár. Az M3-as autópályáról annyit tudtak meg a résztvevők, hogy sorsa ma bizonytalanabb, mint tegnap volt, a telefonról annyit, hogy annak időbeli ütemezése a MATÁV-tól függ. Amiért számomra mégis hasznos volt ez az összejövetel, az az, hogy feltámasztotta régi aggodalmai­mat és arra ösztönözzön, hogy azokra felhívjam a figyelmét mindazoknak, akik tehetnek ma még azért, hogy azokból semmi ne igazolódjon. Arra gondolni sem merek, hogy a „vidéki” jelző az Expóhoz csak addig volt fontos, amíg az országgyűlés megszavaz­ta a törvényt. Arra szeretném ezen a módon is felszólítani azokat, akiket ez illet, hogy mielőtt hiú ábrándokat kel­tenek kis - és nagyvállalkozók­ban, és főleg mielőtt őket bármi­lyen befektetésre ösztönzik, aze­lőtt tegyenek meg mindent azért, hogy a sikeres vidéki Expó ren­dezvényekhez szükséges állami feltételek és garanciák mielőbb létrejöjjenek. Nagyon remélem, hogy írásomat nem az ellenzéki képviselő „ugye, mi megmondtuk előre” hangvé­telű akadékoskodásnak tekintik, hanem olyan vidéki állampolgár írásának, aki nagyon szeretné, ha a Világkiállítás hozzájárulna szúkebb hazája fejlődéséhez. Hatvani Zoltán országgyűlési képviselő (SZDSZ) Nyílt levél Pető Iván SZDSZ elnöknek Tisztelt Elnök úr! Május 31-én a televízió műsorá­ban az Ön nyilatkozatát nézve nagy figyelemmel hallgattam az SZDSZ gazdasági programját. Mint minden párt, Önök is nagy hangsúlyt fektettek a mezőgaz­dasági válság megoldására, ami már nem is lenne annyira érde­kes, hiszen ez naponta minden oldalról elhangzik. Amikor Ön személy szerint kije­lentette, hogy az SZDSZ hogy képzeli el a mezőgazdaság válsá­gának megoldását, akkor igen csak meglepődtem. Ön szerint az SZDSZ programja 80 %-ban ame­rikai típusú farmet nagygazda­ságokat tervez megvalósítani, és csak 20 % lenne a paraszti kis­gazdaság. Hűha, ez igen! Felkaptam a feje­met és felszisszentem. Pillanato­kon belül számtalan kérdés tor­nyosult fel bennem. Gondolom, hogy felelőtlen kijelentést nem tesz egy ilyen felelős párt vezető­je? Valószínű, ezt a nyilatkozatot megelőzte egy népes szakember- gárda munkája, ezért ezt komo­lyan kell venni. Történelmünk fo­lyamán mindig a falusi ember fe­je fölött döntöttek. Elég itt utal­nom az úrivilágra, a bolsevik tí­pusú Szovhozokra és Kolhozokra stb. Most itt egy tévedhetetlen koncepció, egy igazi megoldás. Mivel a kisördög a részletekbe rejlik, ezért szeretnék kérdezni egy pár olyan dolgot, melyek az itt élő embereket közvetlenül érintik: — Milyen tulajdonviszonyok mel­lett valósulna ez meg?- Ki biztosítaná ehhez az elké­pesztően nagy pénzösszeget? Hisz ez a legfejlettebb technikát feltételezi. Adófizetők, magántő­ke? Alapítvány? Stb.? — Kik lennének a bárók és kik a cselédék?- Az itt élő emberke, vagy betele­pítettek kapnák meg ezt a lehető­ségét? Esetleg távolból központi irányítás valósulna meg? Mind megannyi izgalmas kérdés! Remélem világos és egyértelmű választ kapok! Válaszát várva maradok tiszte­lettel: Tóth Bertalan polgármester Torrtyosnémeti Ne kelljen mondani: Bocsánat, tévedtek! A mezőgazdaság helyzete több mint válságos. Súlyos aszályok és politikai viharok tépázzák az egyébként is meglévő gondjai mellett, ráadásul ezeket a gondo­kat a kormány - figyelmezteté­sek ellenére - sem ismert fel. Legalábbis időben nem, amíg se­gíteni lehetett volna, akárcsak jó szándékú semmittevéssel is, mert akkor segítség lett volna még az is, ha békén hagyják, de sajnos túl-„politizálták”. Ma sokkal nagyobb áldozatok árán, súlyos milliárdokkal sem lehet helyrehozni azt, amit elkö­vettek, de fordulni látszik a hely­zet. Ahhoz még nincs elég bátor­ságuk és gerincük, hogy beismer­jék tévedésüket az illetékesek, de sokan megindultak már a pálfor- dulás útján. Nyilatkozataik tár- gyilagosabbak és a szakmai rea­litásokat is kezdik elfogadni. Kér­dés, lehet-e hinni azoknak, akik eddig az ellenkezőjét állították; illúziókat ébresztettek, meglévő értékeinket lerombolták, helyet­te csak mennyei ígéreteket ad­tak? A jövőt reménytelennek ítélhet­nénk, ha nem ismernénk a ma­gyar parasztság kitartó szorgal­mát, hozzáértését, fold- és mun­kaszeretetét. Hiba volt ezzel eddig is visszaél­ni. Köszönet helyett, mert a ma­gyar parasztság az, amely — a már sorozatos társadalmi válto­zások — szinte törvényszerű vesz­tese, fő teherviselője. Az volt a ré­gi, viharos történelmünk - saj­nos megismétlődő - nemzeti ka­tasztrófáiban éppen úgy, mint 1945-ben, 1957-60-ban, és most, 1990-93-ban is. Csak most a ne­heze még hátra van! Fellazították, csaknem tönkretet­ték az egyébként versenyképes nagyüzemi termelés kereteit. Szétaprózták az országot, felsze­relések, a gazdálkodási feltételek biztosításának legkisebb remé­nye nélkül és csodálkoznak, hogy csökken a termelés, csökken az állatállomány, nő a parlagok te­rülete, nő a munkanélküliség. Eddig a gondokat igyekeztek kis- és nagyüzemi szektor vitaként feltüntetni, pedig ez régen nem az! Mindkettő szenved a hozzá nem értéstől, az előítéletekkel terhelt politizálástól. Ez elkerülhető lett volna, ezt nem külső hatalom okozta! Ebben különbözik a jelenlegi helyzet és még valami másban is. A mostani nagy átalakulást úgy tüntették fel, úgy igyekeztek be­állítani a mezőgazdasághoz és a falusors kérdéseihez sem értő és azt nem ismerő „politikusok”, mintha mindez a falu, a VIDÉK érdekében történne, mintha mind ezt akarná, sőt követelné. A nevében, és látszólag az érde­kében karóztak, ordítoztak, uszí­tottak olyan sikerrel, hogy mára senki nem bízik senkiben, a régi jó barátok, esetleg ellenségekké váltak attól függően, ki tárgyila­gosakban, szakmailag előrelátók­ban, egy modern Európába integ­rálódva ítélte meg a helyzete; ki elfogultan, a világ fejlődését nem látva, a régi árvalányhajas ök­rösszekér és falusi kolompos csor­dák, nadrágszíjparcellás, nosztal­gikus faluképet tűzött ki célul. Mindez egyre világosabban kiraj­zolódik azok előtt is, akik eddig hagyták magukat félrevezetni. Rádöbbennek: csak eszközként és szavazókként kellettek „az ügy szolgálatára”, de végül is ők azok - akik vállára akarják most a ter­heket átrakni -, akiknek keserve­sen kell majd küszködni bizony­talan jövedelem reményében. Még a lehetősége és a reménye sincs meg annak, hogy az új fel­tételekre, a modern gazdálkodás­ra, az európai versenyképességre a leendő gazdák felkészüljenek. Mehetnek út, víz, villany nélküli tanyákra, mert a mai faluban az új lakások portáinak zömében a gazdálkodásra nincs hely. Rászedték, félrevezették, becsap­ták az érdekelteket. Kihasznál­ták jóhiszemű tenniakarásukat, föld iránti vágyukat, és most a felelősök mossák kezeiket. A gaz­dálkodáshoz nincs pénz, nincs se­gítség, csak biztatás. Ez kevés! A szakemberek szerették volna ettől a csalódástól megkímélni az érintetteket, de be kell ismerjük, nem sok eredménnyel. Az érde­keltek nem tartották eléggé hite­lesnek azokat, akikre a politika különböző bélyegeket rásütött. A szakértelmet „bolsevista trükk”-nek tekintették, nem hit­ték el, hogy a munkanélküliség súlyos gond lesz, hogy a mai gaz­dálkodáshoz az igyekezeten túl szakmai, pénzügyi, kereskedelmi ismeretek is kellenének és pénz, Cassandra-i szerepre kárhoztat­ták az agrárértelmiséget! Szak­mai ismereteinkre építve láttuk a tennivalókat, a kivezető utat, de szomorúan kellett konstatál­nunk, hogy az országot éppen az ellenkező irányba indították. Nem tudtuk megfordítani időben. Most talán helyet kaphat a józan ész, a szakértelem. Remélni lehet, hogy az elvesztett három év jó tanulságul szolgál mindazoknak, akik ezért felelő­sek, és okulnak belőle azok is, akik hagyták magukat tévútra vezetni. Sok időbe, pénzbe kerül a következményeket helyrehoz­ni. Kár érte, mert lemaradásunk eddig is nagy volt attól az Euró­pától, amelyhez csatlakozni kívá­nunk. Franciaország, az USA nagy erőkkel és sok pénzzel szervezi a szövetkezeteket, itt szétverték, sőt, Zsíros úrék még a maradé­kát is széthordanák. Felelősség­teljesebb politizálást várunk a jö­vőben a kormánytól. A választott képviselőktől is a hátralévő idő­szakban, és majdan a megválasz­tott új parlamentben is. Reméljük azt is, hogy az érdekel­tek felismerik, kik képviselik iga­zán a magyar parasztság, a Vidék érdekeit. Számítunk arra is, hogy törekvé­sünket támogatni fogják a koráb­ban elzárkózó, de az utóbbi idő­ben tárgyilagos érdeklődést ta­núsító pártok is. Belátják, hogy életerős mezőgazdaság nélkül a válságból nincs kiút. Ahhoz meg­békélés, jó együttműködés kell a magyar VIDÉK-en, pártok vi­szálykodása helyett. Ézt szeret­nénk elősegíteni, elkerülni, hogy még egyszer ne kelljen mondani: BOCSÁNAT, TÉVEDTEK! Szilágyi Adolf szakmérnök Szatír Rajz: MTI Legalább egy szál virágot...! Pünkösd hétfőjén Pákozd határában fela­vatták a Doni Émlékkápolnát. Az ünnepség után a televízió riportere azt kérdezte köz- társasági elnökünktől, hogy ha a jövőben erre jár, hoz-e egy szál virágot az emlék­helyre. „Igen, természetesen!” — volt a vá­lasz. A múlt év őszén magyar katonai küldöttség utazott Párizsból Strassburgba a franciaor­szági fogolytáborokban elhunyt magyar honvédek emlékművének felavatására. Amikor az úton feltűnt a Verdunt jelző táb­la, a Magyar Honvédség legidősebb tábor­noka természetesnek tartotta, hogy téljünk le az autópályáról és tisztelegjünk az első világháború nagy csatájának színhelyén. A mi generációnkat a két világháború kö­zött úgy nevelték, hogy ha szóba került Do- berdó, Isonzó, Avala, Limanova, Przemysl, Krasznojarszk, tudtuk, hogy ezeken a he­lyeken - a sok más mellett - számolatlanul szedte áldozatait a háború, és ha véletlenül Udine felé vitt utunk, tudtuk, hogy oda vi­rágot kell vinnünk a magyar hősök temető­jébe. Manapság örvendetesen bővülnek hivata­los és személyes kapcsolataink a világgal. Küldöttségek, turistacsoportok keresik fel partnereiket, barátaikat, vagy csak egysze­rűen gyönyörködnek mindabban a látniva­lóban, amit a távoli országok kínálnak. De útközben, például Drezdában járva, gon­dolnak-e arra, hogy az 1945 februári barbár bombázás hány magyar vasutast és kitele­pített gyári munkást temetett a romok alá? Hogy nem sokkal később Hannover közelé­ben egy légitámadásban szinte teljesen megsemmisült a miskolci 104. légvédelmi tüzérosztály, s halottai a cellei temetőben nyugosznak? Tudhatják-e, hogy ha Mainzból Hechtshe­im felé autóznak, az országút alatt több mint kétszáz magyar katona maradványai porladnak? Párizsban járva felidézik-e, hogy a francia ellenállásban 112 magyar vesztette életét, akiknek emlékét márványtábla őrzi a Ma­gyar Házban? Hogy Poitiers határában a dolmen (Pierre Levée) környéke volt a leg­nagyobb franciaországi magyar katonate­mető? Az itt eltemetettek nagy részét 1963-ban áthelyezték a Mont de Hisnes-i német ka­tonatemetőbe. Tudják-e, hogy Posnanban 1945 februárjá­ban többszáz fiatal magyar tisztjelölt esett el a világháború talán legértelmetlenebb erdőcsatájában? A példákat lehetne foly­tatni, de talán ennyi elég. Nyugat-Európa országaiban mindenütt többnyelvű táblák jelzik a katonatemetők helyét és megközelítését. Sok ilyen temető­ben magyar katonák is nyugosznak. Az uta­kon járók gondolnak-e arra, hogy egy szál virágot vigyenek a sírokra. Nem gondol­nak, nem gondolhatnak, mert eddig erről nem beszéltünk. Tőlünk nyugatra népszerű a kegyeleti tu­rizmus. Az utazási irodák utakat szervez­nek az emlékhelyek meglátogatására, vagy a máscélú utak programjába beillesztik az elérhető temetőket. Nálunk ez a forma még ismeretlen. Egy régi keleti mondás szerint óvatosan kell lépkednünk a földön, mert mindenütt őseink arcát tapossuk. Gondoljunk erre is, amikor a világot járjuk és vigyünk magunk­kal egy szál virágot... Tárcái Béla Miskolc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents